Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-22 / 51. szám
/ Isten karácsonyfája alatt 1 János 4, 16 Tegnap este, karácsony estéjén levettem egy lángot a karácsonyfáról s mint egy szomorú, magányos vándor elindultam vele gyermekkorom régen kialudt karácsonyfái felé. Megálltam egy régi ház karácsonyi ablakánál és benéztem rajta, mint egy messze ment, de hazatért ismerős. Boldog kis mennyország tükröződött a könnyemen és néztem és kerestem a karácsony titkát, szépségét és varázsát. A fáradt, forró fejemet odaszorítottam a hideg ablakhoz és azt kérdeztem, mi az, ami olyan felejthetetlenül szép volt boldog karácsonyokban?! És felelt a kép, amit láttam. Ott álltam a kistestvéremmel a karácsonyfa alatt. Mögöttünk az édesanyám és az édesapám. Amikor a karácsonyfa káprázatától elbűvölten, csillogó szemmel mondtam a Miatyán- kot, éreztem, hogy az édesapám keze gyöngéden megsimogatja a fejemet. Visszanéztem rájuk és láttam, hogy egymást átölelve ránknéznek és a szemükből csillogó könnyekben mosolyog le reánk, gyermekekre a karácsonyi jóság... Ma már tudom, hogy ez volt a karácsonyi titok, az elveszü- hetetlen varázs, hogy ők ott álltak mosolyogva mögöttem, hogy a szeretet akkor engem, méltatlan és rossz gyermeket — mégis megölelt és megcsókolt. Azóta már sok minden elmaradt mögöttem. Ha velük találkozni akarok, két temető kapuját kell kinyitnom, mégis érzem, hogy a szeretetük kísér és sokszor meggyújtja előttem a régi otthon kialudt karácsonyfa lángját. Ma már tudom, hogy ez a karácsonyi titok, hogy Isten ott áll mögöttünk és szeret! Pedig nem érdemeljük meg, hogy szeret. Pedig nem vagyunk méltók a karácsonyra. Senki sem érdemli meg a karácsonyt. Ha vannak könnyek az égben, senki sem sírt annyit miattunk, mint a mi teremtő, gondviselő jó Atyánk. Ha van árnyék az égben, soha senkinek az arcára nem vetődött belőle annyi, mint az övére a mi bűneink miatt. Nincs a földön olyan rossz gyermek, mint amilyenek mi vagyunk sokszor az Isten otthonában. El lehetne mondani azt is, hogy milyen ritkán vagyunk otthon, Önála. El lehetne mondani, hogy milyen sokszor nem hallgatunk Reá és nem engedelmeskedünk Neki. El lehetne mondani, milyen sokszor kedvesebbek a játékaink és az ajándékaink, mint Ó, akitől kaptuk azokat. Ki tudná elmondani, felsorolni mindazt, ami a mi hűtlenségünk és a mi hálátlanságunk. Summázásul azt hiszem, nagyon elég ez a mondat: örök csatatér a karácsonyi szobánk, ahol az irigység, a gyűlölet pokoli zaja veri fel a béke fájának csöndjét és zavarja a szeretet angyalainak karácsonyi énekét. És Isten mégis ott áU mögöttünk! Mégis szeret! Mégis karácsonyra békít! Ó, ne gondold azt, hogy ez az Isten karácsonya, ez az egy este, ez az ünnep a karácsonyfával, a terített asztallal, az örömszerzés ajándékaival, a szeretteid csókjával. Ez csak az ember karácsonya! Ez csak az Isten utánzása! Ez csak a szeretet földi visszhangja és változata! Isten szivében minden nap karácsony van! Az ö karácsonyfája nem egy ünnepet világosít ki, hanem beragyogja a hétköznapokat és az esztendőket. Nála nem egy estére lobban fel « szeretet és a jóság, Istennél mindennapos a mennyország! Ha visszanézel, el kell ismerned, hogy Tőle mindennap kaptál egy karácsonyi lángot, egy boldog ajándékot, egy megáldott szívdobbanást. Látod, ez a karácsony: hogy szeret téged az Isten. Hogy mögötted áll. Érdemtelenül és érthetetlenül, de mégis szeret. Nélküle, valóban elmúlik és örökre kialszik a karácsony. A karácsony szépségéhez tartozik az is, hogy ilyenkor nemcsak megáll előttünk a szeretet, hanem testet is ölt. Ügy mondjuk ezt, hogy karácsonykor a szeretetet nemcsak érezni, de látni is lehet. Ügy mondjuk ezt, hogy ilyenkor a szívünk átdobban az ajándékba és a valóság vallomása,lesz: vedd át ezt a kis ajándékot és hallgasd ki bel&le a szívemet, amelyik azt mondja néked, hogy szeretlek téged. Kialvó karácsonyokból így viszünk magunkkal mindnyájan egy kézzelfogható emléket, ajándékokban megőrzött, felejthetetlen karácsonyestéket. Isten szeretetének is van ilyen megmaradó karácsonyi ajándéka s ez az ajándék: Jézus! Közte és a karácsony többi ajándéka között az a különbség, hogy a többiből nem marad más, mint egy emlék, de belőle felnő mellettünk az élet! Nem lehet messzire menni egy karácsonyi gyertyával, pár hétköznap már elégeti. Jézussal minél tovább megyünk, annál nagyobb a fénye. Be tudja világítani a világot, az életet és a halált. Világít egészen addig, amíg el nem érünk hazáig, az Isten szeretetének örök és boldog karácsonyi otthonáig. Ezért fontos, mit viszünk magunkkal a karácsonyi ajándékok közül. __________________ t Friedrich Lajos A Sajtótanács ülése Megtartotta évi számadó ülését a Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtótanácsa. Az ülést D. Káldy Zoltán püspök nyitotta meg és vezette. A Sajtóosztály évi működéséről szóló jelentést Harkányi László tördelőszerkesztő terjesztette elő. Germadics Károlyné vezető könyvelő a zárszámadás és költségvetés keretében az anyagi kérdésekről számolt be. Foglalkozott a Sajtótanács a Lelkipásztor, az Evangélikus Élet kérdéseivel, s megállapította a jövő évi sajtótervet. Végül megválasztotta a Lelkipásztor, az Evangélikus Élet szerkesztő bízott-^ ságát. Az Evangélikus Élet szerkesztő bizottságának tagjai a következők: D. Káldy Zoltán és D. Dr. Ottlyk Ernő püspökök, D. Koren Emil szerkesztő, Harkányi László tördelőszerkesztő,4 dr. Prőhle Károly, JAPÁN evangélikus egyházának taglétszáma 20 722. Gyülekezeteik száma 241, amelyek mintegy 200 lelkész vezetésével működnek. Két lelkészképzőjük, 4 főiskolájuk és 7 szeretetintéz- wiényük van. dr. Pálfy Miklós, dr. Nagy Gyula, dr. Groó Gyula, dr. Fa- biny Tibor, dr. Vámos József professzorok, Várady Lajos esperes, Benczúr László, Boros Károly, Fülöp Dezső, Karner Ágoston, Kökény Elek, Matuz László, Mezősi György, Muncz Frigyes, dr. Rédey Pál, Szirmai Zoltán, Veöreös Imre, Vi- rágh Gyula lelkészek. HELSINKI ortodox katedrálisa, az ún. Us- pensk-katedrális száz esztendős ünnepét most tartották. Az ünnepségen részt vett Nikodim metropolita is Lenin- grádból. Balassa János emlékezete Sok nevezetes emberrel aján- dékoztar mee egyházunkat és magyar néDünket a Tolna megyei Sárszentlőrinc evangélikus Daróchiája. Lelkésze volt a gyülekezetalapító Szeniczei Bárány György főesperes és közvetlen utóda, Perlaky Gábor, a későbbi püspök; Nagy István püspök, akinek konfirmációs kátéját száz éven át használták Dunántúlon, Sántha Károly, a neves énekköltő, és Fábián Imre, a ma is élő nyugalmazott — egykor oly aktív — esperes. Alig van gyülekezetünk, amely ennyi kimagasló egyéniséget adott volna. A közel 250 éves település evangélikus lelkészeiről és lelkészfiairól sok érdekeset lehetne írni. Ma a sárszentlőrin- ci paróchián született Balassa Jánosra, az európai hírű sebészprofesszorra emlékezünk, halálának századik évfordulóján. Csikorgás téli napon, 1868. december 11-én hatalmas gyászoló tömeg állt a Kerepesi temető frissen ásott sírja körül. Az „ország papja”, Székács József bányakerületi püspök fehér hajára szegeződtek a szomorú tekintetek, az 6 kristály- tiszta szavait figyelte mindenki. Nem mindennapi embert temettek. Még a királyné is kitüntette koszorújával. De még KARÁCSONYI \ GONDOLA TOK Kigyulladt újra az égi fény. Te emberi lény, látod a csillagsugarat, mely megint Betlehem felé mutat'' Ügy tűnik, fonata hármas. Lángnyelve hatalmas erővel tör árra, elé. hírt víve a világnak, mindenfelé. Lenyúló ága a hité. Hogy legyen gyermekivé az enyém is, mint volt s ne holt, , de élő, mindig rád tekintő, te Útmutató. Legyek bízni tudó mindenben, mi él és remél egy olyan holnapot, melyben a szeretet kapott életteret s az ember úrrá lett a bűn felett. Akit átfog, s ölel a szeretet karja az már bizton látja s magáénak vallja, a mosolyogva sírót — a fájdalmát titkolót —- s meg tudja érteni, hogy az csak rejteni akarja azt, ami fáj neki s mert sebe gyógyíthatatlan, így írját nem leli. Reménnyel teli a fény zöldes sávja, hogy megtalálja a csüggedő, mi az övé, és ha nem láthatja tán az utat. majd odavezérlL Fonatának éke a régen várt béke. Ez szövi át , minden sugarát, hogy milliók vágyát és hő óhaját tudja teljesíteni. Ó csillag, szép betlehemi! A te mennyei meleged most újból engedd, járja át a szíveket, hisz értünk küldetett Ma megszületett, láthatja szemünk ismét a Kisdedet Gerényiné M. Éva ennél is több: szegények és betegek siratták. Balassa János sebészt, egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagját 54 éves korában így kísérte utolsó útjára Pest-Buda közönsége. Idősb Balassa János sár- szentlőrinci lelkészünk 1814 május 5-én született fiát — aki bécsi és párizsi tanulmányai után, már 39 éves korában a sebészet nyilvános rendes tanára lett a pesti egyetemen — így jellemezte Székács püspök a koporsónál: „Itt a látóhatárról olyan erkölcsi nagyság száll alá, amely az életben a legnemesebben igazolta magát... Balassát a lélek magaslatéin láttuk állani. Mert az ő lelke az orvosi tudományoknak oly üdvös, mint nehéz terén, belső hivatás által ösztönözve, fiatalkori nélkülözések, de folytonos erőfeszítés, kora legkitűnőbb szak- férfiainak halgatása, munkáinak tanulmányozása, a külföldi szakintézetek látogatása, honiak alapítása és javítása, szakadatlan gyakorlat, szerteágazó tapasztalat, kimeríthetetlen tevékenység által, folyton folyvást küzdve és haladva, lelke minden erejét, élete minden idejét választott pályájának szentelve mindenek felett — azon szellemi magaslatra jutott, melyen az orvosi tudományok egyetemét véve, mint kortársainak méltó vetélytársa, különösen pedig a műtősebészet terén, — hazánk ban legalább — mint egyedüli tekintély és erkölcsi hatalom áll. Elismerte ezt Akadémiánk és a honi és külföldi tudományos társulatok, midőn a tisztelet koszorúit nyújtják neki; igazolta az avatottak ama vallomása, hogy 1843 óta nem keletkezett hazánkban az orvosi tudomány és irodalom terén munka, vállalat, melyekben kezdeményező, irányadó, pártfogó, fejlesztő része ne lett volna; fokozta a hivatottak azon tanúbizonysága, hogy a külföld kiváltképpen benne és általa kezdte tisztelni azon egyetemet, melynek ő egyik fődísze, s irigyelni a nemzetet, melySek ő fia volt... Azzal igazolta nagyságát, hogy tudományát a szenvedő emberiség javára áldásteljesen alkalmazd.“ Igen. A kezdetben mindössze 14 betegággyal rendelkező sebészeten két évtized alatt valóságos csoda történt. A szabadságharc leverése után bebörtönzött fiatal, lelkes professzor ugyanis 1851-től megújult erővel teremti meg a korszerű magyar sebészeti oktatást és gyakorlatot, ö honosítja meg az éterrel való narkoti- zálást, ő alkalmazza Európában elsők között az általános érzéstelenítést, ő használja először gégeműtéteknél a tükrözést, ő gyógyít először gipsz- kötéses rögzítéssel a gümős csont- és ízületi bántalmak al* kalmávaL De nemcsak a betegekért; az egész magyar társadalomért élt! Székács püspök így folytatta: „Azáltal is igazolta erkölcsi nagyságát, hogy a benne lakozó világosság terjesztésében önzetlen és fáradhatatlan volt.” Valóban, a szabadságharc után ő indította el a haladó gondolkodású magyar orvosok szervezkedését, ő kezdeményezte a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatot, ő alapította az Orvosi Hetilapot, fő szorgalmazója — majd elnöke — volt az Országos Közegészségügyi Tanácsnak, ő állította fel egyetemünkön a Műtőintézetet, és így tovább. Emlékére a Magyar Sebésztársaság 1906-ban a ’ „Balassa János emlékérem” elnevezésű kitüntetést alapította, amelynek évenkénti kiosztását szocialista társadalmi rendünkben is felúiította az Orvosegészségügyi Dolgozók Szakszervezetének Sebész Szakcsoportja. De lássuk még Székács püspök búcsúztatójának utolsó gondolatát. Ezt mondta: „Igazolta nagyságát azáltal is, hogy lelkét magas röptében a mindennapiság által nem gátolta tá”. S ezt az állítását egy személyes lelkipásztori élményének elmondásával támasztotta alá: „A mindennapiság Balassát még vakmerőséggel és szívtelenséggel is vádolá, oly eseteknél, hol a műtét életet ment, ha sikerül — de halált okoz, ha nem. Sőt tovább ment: hiúságot fogott reá, melynek botlásait úgyis befedi a sírhant, míg sikerét a hír ölti szárnyaira és magasztalokig suhogja át vele a bámuló világot. Erre nem felelek, minthogy a vád úgy hangzik, mint rágalom, s mint ilyen, halottunk mellvasáról önként le és porba hull. Hanem egyet felemlítek mégis, mely egy egész dicsbeszéddel felér. Magam fejeztem ki előtte csodálkozásomat afelett, hogy keze még ily élet és halál felett döntő esetekben sem reszket, „Igen — válaszolt —, mert ilyenkor félig magam is pap vagyok, s bizodalmamat abba helyezem s annak segedelmét is számba veszem, aki nélkül, m'yprt Krisztus mondja, nem tehetünk semmit!” Balassa János csakugyan „félig maga is pap volt”. Nagy. fokú gyöngédséget tanúsított családja és rokonsága, betegei és beosztottai iránt. „Egyházának hű tagja, iskoláink gyámolítója, gyülekezetünk egyik alapítója volt — fejezte be Székács a 100 év előtti temetési prédikációt — s a szent-, lőrinci gymnasiumot, lelki ki- képeztetése első bölcsőjét, ezer forintos alapítmánnyal gazdagította. így igazolta magát Balassában az erkölcsi nagyság” Emléke legyen áldott! Munkássága legyen példakép! ijr. Fabiny Tibor Amikor már mindenki elment és csak Isten maradt ott a zsályaillatú félhomályban — megkezdődött az egyházfi külön szertartása —, amely odaadó és egyszerű volt mint a nyugovóra térő uralkodók vén szolgáié, akik urukkal maradnak az udvarnagy és a hódolók távozása után is. A gyertyák és az oltárkép között arany háromszögben az „Ür szeme” ragyogott kéken, mint a messzi hegyek — Ö meghatottan, félve megtörölte — és a kendő makulátlanul fehér maradt utána. Aztán felnyúlt a gyertyalángokért — amelyek engedelmesen kihunytak ujjai közt — sértetlenül visszahúzott kezében jelképessé vált a tűz — mint a keresztelőmedence vize c papéban. Végül megemelte a fekete bőrbe kötött súlyos Szentírást, mely most is — mint negyven esztendeje mindég — az Énekek Éneke második fejezeténél nyílt ki az 589. oldalon, és ő ki tudja hányadszor elolvasta a tizenötödik verset: „Fogjátok meg nekünk a rókákat, a rókafiakat, akik a szőlőket pusztítják, mert a mi szőlőink virágban vannak.” Itt tartott, amikor az oszlopok mögötti félhomályban visszhangosan kongani kezdtek a padok — egy kinyújtott láb túlért a padkán és a megrúgott fa bongásától keringeni kezdtek a 4csillár üvegdíszei. Az egyházfi összerezzent hi övéi nem fogadták be őt és kelletlenül lassítani kezdte a még hátralevő néhány teendő ütemét — abban reménykedve, hogy a láthatatlan jelenlevő majd csak magára hagyja. Megtörölte a szószéket díszítő evangélistákat, beljebb nyomta a kijáró szöget, amely a János mellett guny- nyasztó sast tartotta — majd végső unalmában célbavette a templomkulccsal az egyik falikart. Az illetlen mozdulat felett érzett szégyenkezés tettre sarkallta, határozottan végigsietett a futószőnyegen, és bár még most sem látott senkit — odaszólt az illatos félhomálynak: zárunk. — A parkok, szórakozóhelyek és az áruházak egész éjjel nyitva vannak, épp ezt zárjátok be sötétedés előtt? Az egyházfi végre meglátta a késői látogatót — minden átmenet nélkül vált ki a homályból, kicsiny zsák volt mellette a padban, és az egyházfi csodálkozott, hogy bár percek óta nézett abba az irányba, csak most vette észre. — Ilyenkor már senki sem jön, az istentiszteletnek vége, korán esteledik. — Vannak, akik épp ebben az órában válnak magánosokká. Ágyukban idegen hever mikor ajtót nyitnak — nem jött el akii virággal, uzsonnával vártak — vagy sírva fakadnak a moziban, mert eszükbe jutott valami, amitől félnek. Ide futnak, hogy nedves arcukat az öklükre hajtsák a félhomályban — de az ajtót bezárták. Pedig ha a foguk fájna, ilyenkor is kihúznák — vehetnének vörös bort, ruhakefét, vagy légypapírt, pedig már késő van. Az egyházfi nem felelt, — ismerősnek tűntek ezek a szavak, a törékeny, vörös szakállas férfiről is érezte, hogy látta már valahol. Olyan volt mindez, mint életünk azon ritka percei, amelyekről tudjuk, hogy már átéltük őket egyszer és csak később jöj- vünk rá, hogy évekkel ezelőtt álmodtunk ilyesmiről, de mindeddig nem gondoltunk rá. — Hová mégy, ha mégis bezárom majd a kaput? Az egyházfi tisztességtudó ember volt és elcsodálkozott, hogy most mégis tegezi ezt az annyira ismerős idegent. — Kint az utcán vergődő ragyogással felgyúltak az ostorlámpák — az idegei}, a kórus bolthajtásait nézte, ahol a kívülről ömlő fényben látni lehetett a faliképet — az Ür követőjét, aki a helybeli szeszfőzde gyümölcsátvevőjére hasonlított és a Másikat, Akit nem világítottak meg a kinti lámpák. Az egyházfi döbbenten hátralépett. A kép alatti feliratra gondolt, mely nem látszott innen: „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nincs fejét hová lehajtania.” Csak egy pillanatig tartott a csalóka igézet — az egyházfi kihúzta magát és a jóhiszeműségükben rászedett férfiak megtalált méltóságával így szólt. — Sajnálom uram, de kénytelen vagyok bezárni templomunkat. Az idegen még mindig ti képet nézte, tekintete a ligeti padokon felrázott otthontalanok szemére emlékeztetett és az egyházfi most már teljesen visszanyerte a tisztségviselők, családapák, volt frontkatonák, becsült polgárok józan biztonságit. Megfordult és elindult a kulcsért, amelyet a sekrestyében felejtett, útközben még sikerült egy megszívlelendő megállanítást is kitalálnia, ha netalán visszajö- vet is ott találná azt az embert: „A temvlom nem váróterem, kérem.” De nem volt szükség erre — az idegen már nem volt ott. a résnyire nyitott ajtón át még látta, amint lehajtott fejjel, kis zsákját hóna alá szorítva beford'il a tér sarkán, ahol az országút vezet, mesz- sz3 a vándorokat váró téli éjszakába. Turchányi Sándor
