Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-22 / 51. szám

Kiskőrösi ünnepnapok Azon az éjszakán... — Karácsony költészete — EBBEN AZ ESZTENDŐBEN egész sor gyülekezetünk ünne­pelt nevezetes jubileumokat, a gyülekezet száz, kétszáz és kétszázötven éves fennállása hálaünnepét. Tanulságos és hálára indító alkalom meg­állni ilyen határköveknél. De a hálaadás csak akkor jön hitből, ha ugyanakkor hűségre, bizalomra és helytállásra in­dít az előttünk álló úton. Ilyen lélekkel ünnepelt ebben az évben egyik nagy gyülekeze­tünk, a Duna-Tisza közén. Hosszú ünnepségsorozattal fe­jezte ki szíve háláját Isten iránt, megbecsülését a gyüle­kezet-alapító ősök és gyüleke­zet-fenntartó elődök hitéért, és bizodalmát a gyülekezet jövő­jében. A kiskőrösi gyülekezet ünnepnapjaira gondolunk. MEGÚJULT TEMPLOM, mellette hatalmas gyülekezeti ház fogadja a város szívében a látogatót. A kiskőrösiek sok áldozattal és szeretettel min­denekelőtt úgy készültek rég­óta erre a nevezetes évfordu­lóra, hogy kívül-belül gyönyö­rű Isten-háza fogadhassa ma­gába a gyülekezetét. Valóban lenyűgöző az égbenyúló tor- nyú, világos színekben ragyo­gó, hatalmas templom és a tá­gas, szép gyülekezeti ház. De méginkább a templomot és a gyülekezeti ház nagytermét a sok gyülekezeti alkalmon meg­töltő, hatalmas gyülekezet. Itt még egy reggeli könyörgésen vagy délutáni istentiszteleten is százakkal lehet számolni. A kiskőrösiek szeretik templo­mukat. Kenyerük, lelki táplá­lékuk az Isten igéje. És ez a mindennél jobb, igazabb hála­adás, amelyből — hisszük — szorgalmas, munkás és példa­mutató élet is fakad. A JUBILEUMI ESZTENDŐ ünnepi alkalmai az elmúlt he­tekben értek véget a kiskőrösi gyülekezetben. A sort tavaly ősszel kezdték, amikor D. Kál- dy Zoltán püspök szolgálatá­val tartották meg a jubileum fő ünnepét. Legutóbb pedig október 27-én D. Dr. Ottlyk Ernő, püspök tett látogatást a jubiláló gyülekezetben, Dr. Vámos József teológiai tanár kíséreteben: istentiszteleti szolgálatot végzett és a nagy történeti múlt elkötelezésére' emlékeztető előadást tartott a XVIII. században alakult al­földi gyülekezeteink múltjáról. Az ezt követő négy novemberi vasárnapon —•1 szeretete és megbecsülése jeleként — azo­kat a lelkészeket hívta meg vendégszolgálatra a gyüleke­zet, akik régebben ott igehir­dető szolgálatot teljesítettek. Így voltak a gyülekezet ige­hirdetői a novemberi vasárna­pokon Zoltán László hegyes­halmi, Sárkány András kertai, Matuz László pestlörinci és Tóth Szöllös Mihály dunaegy- házi lelkészek. December első, ádventi vasárnapján pedig D. Dr. Vető Lajos nyugalma­zott püspök kereste fel a gyü­lekezetei és tartott nagy érdek­lődéssel kísért előadást az öregkor lélektana körében vég­zett kutatómunkája ered'mé- nyeiről. FIATAL TEOLÓGUSOK lelkes csapatának látogatásá­val fejeződött be a 250 éves kiskőrösi gyülekezet jubileumi ünnepség-sorozata. December 8-án, a második ádventi va­sárnapon lelkes kis teológus­csoport indult útnak az Üllői úti épületből a reggeli szürkü­letben. a havas-jeges úton Dr. Nagy Gyula professzor, a Teológus Otthon igazgatója, és Schreiner Vilmos, a Teológus Otthonban szolgálatot teljesítő lelkész vezetésével. Ezen a va­sárnapon az „ifjú Timóteusók” — név szerint Ribár János, Solymár Gábor, Weltler Rezső és Zátonyi János teológiai hallgatók — végezték a leg­több istentiszteleti szolgálatot a reggeli templomi és a dél­előtti és délutáni tanyai isten­tiszteleteken. A délutáni gyü­lekezeti bibliaóra igemagyará­zatát Győr Sándor hallgató, a Teológus Otthon életéről szóló beszámolót pedig Görög Tibor ifjúsági széni or tartotta. A gyülekezet biliaóráján és az esti ádventi ünnepélyen Győri János hallgató vezetésével a teológus-kiskórus értekeit . ze­nekísérettel; Zátonyi János versmondással szolgált: ­Magasság A földi életnek van egy sok­szor és különösen a mai nem­zedék által figyelmen kívül hagyott mérete — a magasság. A földi életnek ez a mérete tárult fel „Betlehemnek meze­jén nagy régen” — nem teo­lógusok vagy filozófusok, nem érzékeny idegrendszerű költők vagy kifinomodott érzületű vallásos lelkek előtt, hanem nagyon földhözragadt, vasko­san evilági emberek számára, a pásztorok számára ama első karácsonyon, ők hallották az angyalok énekét: „Dicsőség a magasságban Istennek...” Miféle magasságról van itt szó? A magasság fogalmával csak földi viszonylatokban tu­dunk valamit megjelölni. Ma­gasak lehetnek a hegycsúcsok, a világrekordok, az árak. De abban a pillanatban, amikor elhagyjuk a Földet és akár távcső segítségével, akár űr­hajón kiugrik az ember a vi­lágűrbe. a magasság fogalmá­val, mint mértékkel, nem kezd­hetünk semmit. Az csak lát­szat, hogy az ég fenn van a fe­jem felett. A földgömb ellen­kező oldalán álló ember szá­mára az az ég, amelyet én fent látok éppen lent van, a talpa alatt. Az angyalok tehát valami másféle égről és más magas­ságról énekeltek. Egy különös magasságról. Egy olyan magas­ságról. amely nincs messze tő­lünk. Egy olyan magasságról, amely leér a földre. Egy olyan magasságról, amely nem hideg és sötét, mint a világűr. (Az első űrhajós, Gagarin mond­ta: a világűrben nagyon sötét és hideg van.) Isten magassá­gáról énekeltek. Egy olyan magasságról, amelyet csak ak­kor ismerünk meg, csak ak­kor értünk meg — de akkor megismerünk és megértünk —, ha Isten megismerésére jutunk el. Ezt a magasságot nevezi a Biblia mennynek. Erre a ma­gasságra gondol Jézus, amikor így tanít bennünket imádkoz­ni: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.” A magasság azért játszik olyan je’entös szerepet a ka­rácsonyi történet leírásánál, mert nélküle bájos pásztorjá­tékká válnék Jézus születésé­nek története. A magasságban elintézett dolog, vitán felül áll, hogy a betlehemi jászolban az emberiség sorsa dőlt el. A magasságban elintézett dolog, hogy annak a kis pörszemnyi bolygónak, amelyet a belátha­tatlan világűrben a csillagá­szok így neveznek: Föld — megkülönböztetett jelentősége van. A magasságban nincs két­ség afelől, hogy az ember faji, vallási, világnézeti hovatarto­zástól függetlenül, a legna­gyobb érték. A magasság fi­gyelmen kívül hagyásával mindez mítosz, képzelgés, le­vegőben lógó nagyképű állítás lenne. A magasság méretének fi­gyelmen kívül hagyásával fél­reismerjük Istent, ö mennyei Atyánk, ez azt jelenti, hogy nem mi találtuk ki őt. Felet- 'tünk van. „Felette legmaga­sabb és legmélyebb érzel­meinknek igyeltvéseinknek és meglátásainknak.” Ez a felet­tünk való Isten hajol le hoz­zánk szeretetben, veszi fel ügyünket, emel magához. Ép­pen ebben leli dicsőségét. Nem mi emeljük trónra. Nem mi aranyozzuk be koronáját. Di­csősége az övé. Egyedül az övé. De ez a dicsőség abból áll, hogy mivel maga fölé nem nézhet, hiszen magánál hatal­masabbat nem lát; és oldalt se érdemes néznie, mert magához hasonlót nem lát — hát lefelé néz, a mélybe, a tőle elidege­nedett teremtményre, az em­berre. Nem szégyenli. Nem fordít neki hátat. Nem civó- dik vele. Békéjével ajándé­kozza meg. A magasságban olyannak is­merik Istent, amint aki felénk fordult, velünk van és olyan­nak az embert és az ember világát, hogy ahhoz szereteté- ben odafordult Isten. Nem tö­rődött azzal, hogy ez az oda- fordulás, lehajlás számára megüresedést, jászlat, szenve­dést, elhagyatottságot, az élet sűrűjéből való kiszorulást, ke­resztet jelent. Jézus Krisztus­ban, Isten hozzánk hajló sze- retetében ismerjük meg Isten dicsőségét, az ó magasságát. B. A délelőtti főistentiszteleten Dr. Nagy Gyula professzor hirdette az igét; az esti gyüle­kezeti ünnepélyen színes vetí­tett képekkel kísért előadási tartott „Északi evangélikus hittestvéreink között” címmel a finn, svéd és dán evangéli­kus egyházak életéről. Schrei­ner Vilmos lelkész pedig ia délutáni istentiszteleten és az ádventi est keretében végzett igehirdető szolgálatot. A kis teológus-csapat, veze­tőik és a gyülekezet lelkészei egész nap együtt voltak. Ez még inkább lehetővé tette, hogy a szolgálatok mellett még többet megismerjenek a nagy alföldi gyülekezet sokfelé ágazó életéből, a mai lelkészi szolgálat sokszínű feladatai­ból. Délben és este a terített asztal testvéri közösségében meleg szavak hangzottak el a gyülekezet sokszor megtapasz­talt áldozatkészségéről és imádságairól a jövő lelkésze­iért. De azt is jólesett látni, milyen hálás szeretettel vet­ték körül fejkendős nénik, komoly öregek, a gyülekezet fiataljai — amerre csak meg­fordultak a „fiatal papnöven­dékeket”. Bizonyára felejthe­tetlen marad sokáig számunkra ez a „teológus-nap” a 250 éves gyülekezetben. JELKÉPES BEFEJEZÉS volt, hogy püspöki és lelkészi szolgálatok után a jövő leen­dő lelkészeinek látogatásával zárultak Kiskőrös evangéliku­sainak ünnepnapjai. A kiskő­rösi nagy evangélikus gyüleke­zet — mint gondozott, szép temploma, egyházi épületei és négy lelkészének szüntelen, sokféle szolgálata is tanúsítja — hálával becsüli meg törté­nelmi múltját, érzi Isten elhí­vását a jelenben végzett hűsé­ges helytállásra és bízó hittel indul tovább az ünnepnapok után a jövő felé. Ezért is vá­lasztotta a 250 éves évforduló megemlékezéseinek alapjául egyik gyönyörű, XVI. század­beli egyházi énekünket: Dicsértessék, Uram, örökké szent neved Hogy ez ideiglen gondomat viselted Méltatlanságomat Úristen nem nézted Hogy eddig megtartói, hála legyen Néked: N. KARÁCSONY VOLT Volt egyszer egy kicsiny falu kis házakon zsúptető, falu végén kicsiny teínplom, templomon túl temető. Nem volt ott csak nagy szegény sé: sokból csak a sok gyerek, a csillagok mécsből voltak s rongyból a nagy fellegek. A hideg ott jobban csípett és bőszebben fújt a szél, hogyha csontos nagyujjával bekopogtatott a téL Fagyott madár ült az ágon. megölte a zord hideg, a kútban is fagyott víz volt. remélem, elhiszitek. Kis házakban rözsetűznél fázott a sok kisgyerek, ehes szájjal, bús nágygondbán vacogtak az emberek. De egy éjjel, amikor már a rőzse is elfogyott s a sok szegény ember, gyerek a térdére lerogyott, csoda történt, ahogyan a szép mesékben megesik, vagy ahogy a jó gyermekek mély álmukban meglesik. A roskatag kunyhók fölött aranycsillag fénye gyúlt s a sok jégcsap a tetőkről csilingelve mind lehúllt, a kis madár a faágon megint vidám dalt dalolt és a fákon a tavasznak sok pompás virága volt. gyerek, felnőtt ámult-bámult s nézte azt a Gyermeket, aki messzi Bethlehemből közéjük megérkezett. Karácsony volt. Angyal mondta Megváltótok született, ’ hogy a földön ne legyen más csak béke és szeretet. _______________________Gyarmathy Irén De rűs sorok Ökumenikus cselekedet Káplán koromban kijártam havonta Dunaszegre, hogy ott az érseki cselédfaluban egyet­len evangélikus szórvány gyer­meket hitoktassak. A két tan­termes iskolában hely nem lé­vén, a plébános testvériesen megengedte, hogy a gyerme­ket az irodájában oktathas­sam. Igazi ökumenikus csele­kedet volt ez részéről már ak­kor. Egyik alkalommal újságol­tam neki — üresedésben lé­vén a püspöki szék Győrött —, tudja-e kolléga úr, hogy kinek van legjobb kilátása a püspöki várra? Nem tudta. A révfalusi plébánosnak, mert ha kinéz a plébániája abla­kán, éppen látja a püspökvár csonka tornyát. — Jót mosoly­gott rajta és viszonzásul el­mondotta elődjének esetét. Elődje magas termetű és jó egészségnek örvendő ember lévén, felment Esztergomba, a hercegprímási palotába kihall­gatásra és arra kérte a prímás urat. adjon néki egy nagyobb plébániát, mert itt Dunasze- gen nem tudja magát kidol­gozni. A prímás megkérdezte, hány híve van. 650 — mon­dotta a plébános. Ekkor a prí­más azt felelte: Fiam, Krisz­tus Urunknak csak 12 tanít­ványa volt és közülük egy mégis elveszett. Ha te mind 650 hívedet meg tudod tar­tani, nagyobb dolgot cselek­szel Urunknál Novak Elek Azon az éjszakán szokatlanul mély volt a csend. A terem- tettség roppant erői belesimultak a titokzatos mozdulatlan­ságba. A rejtelmes és fájó sóhajok is elmerültek a csend vi­zében. Azon az éjszakán nem szomjaztak vérre a vadállatok sem. A vadak ugrásra feszült izma elernyedt. A bárányok sem ké- rődztek. Csukott szájjal és hunyt szemmel feküdtek a füoön. Azon az éjszakán szellő sem rezzent, madár sem csipogott. Fűszál nem mozdult. A virágok, mint tágranyitott szép színű szemek rezzenéstelen szirompillákkal kémleltek az éjszakába. Levél sem zizzent. Ég felé fordított finom vonalú erezetükön pihent csak egy-egy csillag fénye. Azon az éjszakán csermelyek, patakok, folyók és tengerek vize is mintha megállt volna. Sima tükrükön pedig szemkáp­ráztató, aranyos fénnyel ott ült a csillag fénye. Azon az éjszakán a levegő is elváltozott. Megsűrüsödött. Akik beszivták, ólmos mozdulataik lettek a korty olástól, s las- san-lassan mozdulatlanságba merevedtek. A pásztorok, akik a mezőn őrizték nyájaikat, érezték meg ezt először. Kővé dermedten úgy ülték a tűz körül, mint a szobrok. De a lángok is megérezték, hogy csodák úsznak a levegő­ben. Mintha levegő után kapkodnának, bele-belemagasodlak még az éjszakába, aztán az ég felé törő lángok, amelyek olya­nok voltak, mint a kibontott, hosszú haj. megmerevedtek. A hasábja nem pattogott, a láng nem csicsergett. Azon az éjszakán minden élt, de sóhajok, rezgések, suttogá­sok, és hullámverések nélkül. Azon az éjszakán még a hang is a levegőbe fagyott. Azon az éjszakán.Simeon szemei is megüvegesedtek. A temp­lom szentélye felé szerette volna fordítani, de már ezt sem tehette. Melléből hajig nélkül szökött ki a sóhaj: Istenem... Azon az éjszakán a napkeleti bölcsek alatt megmerevedtek a tevék. Hosszú nyakukat előre nyújtották, orrcimpájuk kitá­gult, amint szimatolni kezdtek, aztán mintha csak részegítő nektárt szívtak volna be a levegőből, szemüket lehunyták, és mozdulatlanul fürödtek a csillag fényében. Azon az éjszakán titokzatos, m'ély csend volt a világ. Az em­beri lélek is megmagyarázhatatlan változáson ment át. A gon­dolat útjai előtt őrt állt a csillag. Volt, aki tolvajlást tervezett, \ akinek kiköszörülten csillogott övében a tőr, aki bűnös szerel­mek emésztő vágyában égett, — és nem tudta, mi történik vele azon az éjszakán. Agyukra köd feküdt, s a tetteiket irányító gondolat a csírájába fúlt. Azon az éjszakán a gondolat számára egyetlen út, a várás útja maradt nyitva csupán. Az az éjszaka volt igazán az ád­venti Még a roppant lélegzetű teremtettség élete is belefeszült a várásba azon az éjszakán. Minden és mindenki mintha várt volna valakire. Mintha csak a sáskát és mézet evő Keresztelő érces szavának igézete alá került volna a szerves és szervetlen világ egyképpen. A csönd egy kiáltás után mélyült mérhetetlen csönddé: „Elközelgett az Isten országa.” Ezen az éjszakán minden ennek a mondatnak a titkába süly- lyedt. Ezt a titkot lesték az imára szíjjazott kezű, Istent ke­reső szent zsidók. Keresték megigézetten és a fényre vártak. Ezen az éjszakán évezredek történései suhantak el előttük. Mózest látták, a Sinai sugárzó arcú vándorát. És látták Esaiást, a prófétát is. Szava is ott rejtőzött a csend és titok mélyén: „egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, és hívják nevét Csodálatosnak ...” Ezen az éjszakán egyetlen név érett a teremtettségbcn. Egyetlen név villödzott és szikrázott. Ezen az éjszakán József, az ács, és Mária, az ő eljegyzettje feladtak már minden reményt. Elcsigázottan roskadtak le az istálló nyirkos padozatára. » A friss szalma sárgán csillogott a mécs fényében, amit gyúj­tottak. A világosságtól hunyorgó szemű barmok bambán néz­ték őket a kőjászol mellől. És ekkor, ezen az éjszakán, az istálló fölé érkezett az Isten szivéről leszakadt csillag. Nem jött üresen. Fényében földig hajolt az ég. S így történt, hogy a bethlehemi „rongyos istállócska” fölött megállóit csillag fénye csodálatos aranyhidat vert az ember szívéig. Ezen az éjszakán a csodálatos aranyhídon megjelentek az ég angyalai. Orömrepesve szálltak. Ajkukon ott égett a karácsonyi evangéliom: , „Íme, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész földnek öröme lészen, mert született néktek ma a Megtartó, ki az Üt Krisztus a Dávid városában ...” Ezen az éjszakán, ebben a pillanatban, mintha zsongani kez­dett volna az egész teremtettség. Az egyik égő szemű pásztor összefogta ezt a megérzett, egyetemes zsongást, a szíve meg­telt a kimondhatatlannal, s kimondani csak ezt tudta: „Menjünk el mind Bethlehemig...” Jakus Imre » Az egyháztörténeti szakcsoport második munkaülését tartotta december 3-án a Teológiai Akadémia egyik termében. Dr. Fabiny Tibor professzor vezetésével 11 lelkész gyűlt össze az ország különböző ré­szeiből, hogy számot adjon az év elején megkezdett munká­járól. és újabb szempontok fi­gyelembevételével folytassa azt. Az Egyezmény megkötésé­nek 20. évfordulója alkalmá­ból a csoport tagjai az elmúlt hónapokban beható elemzés alá vették az evangélikus egy­ház és a magyar állam viszo­nyát a reformációtól napjain­kig. Az erről a témáról készülő tanulmányt a tél folyamán sze­retnék végleges formába önte­ni. A szakcsoport vezetője mél­tatta az Egyezmény egyháztör­téneti jelentőségét és rámuta­tott annak az egész magyar társadalom életében mutatko­zó kedvező kihatásaira. A cso­port tagjai ennek a megemlé­kezésnek a során egyhangú­lag határozatot fogadtak el, amely többek között megálla­pítja, hogy „mindazok, akik a magyar evangélikusság múlt­ját kutatják és ugyanakkor felelőseknek érzik magukat az egész emberiség nagy ügyeiért, történelmi jelentőségűnek is­merik fel a 20 éve kötött Egyezményt. Ez tette ugyanis lehetővé többek között azt is, hogy a magyarországi egyhá­zak a nemzeti egység munkáiéi legyenek. Egyezmény elvi mintát jelenthet a jövőben más népek társadalmának kü­lönböző fejlődési fokain, s ezért fog jelentősége egyre nő­ni a történelem folyamán.”. A szakcsoport tagjai a to­vábbiakban vállalták, hogy egyházmegyéikben felkutatják a Tanácsköztársaság kikiáltá­sának 50 éves egyházi vonat­kozású, még ismeretlen i •- keit. F. T. a fiám feéfeMég u <m ©mteiA kßzüt jéatar<sibk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents