Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-22 / 51. szám

A kétezer Az egyház szóhasználatá­ban karácsony tájban gyak­ran találkozunk ezzel a szo­katlan kifejezéssel: inkarná- ció. Ha vesszük a fáradtságot, és utánanézünk a szótárban, ezt a magyar jelentést talál­juk mellette: testté létei, em­berré létei. Ezzel a szóval je­löli a keresztyénség kétezer év óta hitének centrális titkát: Isten az örökkévalóságból alászállt közénk, testté és em­berré lett a Názáreti Krisztus­ban. Karácsonykor az inkar- nációt ünnepeljük. Azt, hogy Isten nem maradt megköze­líthetetlen fenségében, távoli- ságában. Hanem egyszülött Fiában megüresítette magát isteni dicsőségétől, és Vállalta értünk az embersorsot a leg­mélyebb mélységekig, a ha­lálig a kereszten. „Isten volt áz Ige... És az Ige testté lett, és lakozott közöttünk” (Jn 1,1.14). A következőkben megpró­báljuk végigkísérni az inkarnáció titkának első meg­jelenését, történeti kialakulá­sát és mai értelmét az egyház hitében. o Az inkarnáció keresztyén hitének alapja a Szentírásban, közelebbről az Újszövetség­ben található meg. Az evan­géliumok egyértelműleg arról tanúskodnak, hogy a Názáreti Jézus emberi személyében Is­ten maga jött el világunkba és történelmünkbe. „Sajátsá­gos dolog, hogy az evangélis­ta a teológiáját Jézus életé­nek a formájában mutatja be... Meg van győződve ar­ról, hogy Jézus Krisztus tör­téneti élete éppúgy a közép­pontja minden isteni cselek­vésnek világunkért, mint aho­gyan a középpontja minden isteni kinyilatkoztatásnak is” (Cullmann). K özelebbről ez azt jelenti: Jézus születése, életének eseményei nemcsak egy része a kinyilatkoztatásnak; hanem ez a földi élet maga a kinyi­latkoztatás és üdvösség köze-, pe, összefoglalása. Az inkar- nációban, az emberré léteiben Isten benne van egészen; igazsága és szeretete a maga teljességében van jelen. De ez a szabadító igazság és szeretet egyúttal belep az emberiség történetébe is, és szüntelenül formálja, alakítja azt. A vallások története tele van félelemmel, rettegéssel az ismeretlen (és hatalmas Isten­től. Isten emberré létele azon­ban arról tesz tanúságot, hogy Isten értünk van; nem­csak életet adott nekünk a te­remtésben, hanem életünket meg is akarja szabadítani a bűn és halál rabláncaitól. Ezért foglalták össze a bibliai kinyilatkoztatás lényegét az első keresztyének ebben a gö­rög szóban: euangelion, jó hír! Az inkarnáció nem más, mint maga az evangélium: „Az ál­tal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ö egyszülött Fiát elküldte Isten e világra, hogy éljünk általa” (1 Jn 4,9). I sten testté létele a Biblia korának keresztyénéi, fő­leg az apostolok, számára még nem teológiai tantétel vagy elvont igazság, hanem eleven, hivő tapasztalat! Jé­zus közelségében élve, ma­guk tapasztalták meg — és Evangélikus Naptár 1969 — Emberségért — éves titok Béke a földön És 11, 1—3; 5—9 A karácsony második napjára rendelt igében az egész terein tettséget átható béke ígérete hangzik fel erőteljesen. Arra tanú minket, hogy az első karácsony angyalénekében nem mellék mondat — „és a földön békesség” —, hanem a megváltás ter­mészetes velejárója. Amikor az evangélium arról az új hely­zetről szól, ami Jézus eljöttével alakul ki az Isten és ember vi­szonyában, akkor erre az új helyzetre az is jellemző, hogy benne átalakul az ember és ember, az ember és a természet egymáshqz való viszonya is. Isten Fia valóságban hozza a szabadulást o világ számára minden rossztól. Természetesen attól a rossztól is, amit az ember bűnével a másik ember életében vagy a ter­mészet világában okozott. A messiási kor, amely Jézus ember- rélétével, és emberi testben elvégezett megváltói munkájával kibontakozásnak indult az Isten és az ember, az ember és em­ber, az ember és a természet „békés együttélésének” nagy le­hetőségét kínálja fel. A karácsonyi eseményből táplálkozó Krisztus-hitünket a pró­fétai ígéretek alátámasztják és arra ösztönöznek bennünket, hogy Isten dicsőségét a megbékélés lehetőségének meghirdeté­sével és munkálásával szolgáljuk. A béke nagy reménysége az ige szeriül elválaszthatatlan ösz- szefüggésben van az igazság ér vény re jutásával. Olyan fontos szerepe van, mint a prófétai idők öltözködésében az övnek. A Megváltó azt a békét valósítja meg, amelyben ítélet alá kerül és megsemmisül a békételenség oka, ahol igazságot' nyer a meg­sebzett, a kisemmizett, az elnyomott, ahol a jóra vágyók tö­rekvése a jutalom pecsétjét kapja meg. A Messiás által megígért és immár a megvalósulás útjára lépett béke hirdetéséhez és munkálásához hozzátartozik az is, hogy keressük és feltárjuk az igazságot és küzdjünk győzel­méért. Istennek az élet értékére, rendjére, egészségére és cél­jára vonatkozó akaratát megismerve és jóvoltát elismerve, áll­hatatosan kell folytatnunk a harcot önmagunkban és világunk­ban mindazzal szemben, ami a teremtő és teremtmény, az em­ber és az ember, az ember és a természet viszonyát megrontja. A megígért Messiás, az Isten Fia, aki testileg egy az ember­világgal, az Isten Lelkének teljességével megáldottan lép a vi­lágba. A Léleknek benne levő bölcsessége, ismerete és ereje te­szi őt alkalmassá arra, hogy az igazság érvényrejuttatásával valósítsa meg a békével áthatott új világot. Ez a prófétai ige azt mutatja, hogy a karácsony és a püskösd összefügg, hogy a külső megújulás a belső újjászületés következményeképpen jön létre, hogy a hit nem korlátozódik egy ünnep hangulatára. A kará­csony azért adatott, hogy olyan új élet szülessék belőle, amely­ben a megbékélés utáni vágy és a szolgálatkészség, az igazság felismerése és állhatatos képviselése párosul egymással Isten félelmében. A bűnbánatnak és az erő kérésének áldott alkalma szá­munkra karácsony második ünnepe. A prófétai ige segít, hogy belássuk mennyire akadályoztuk vagy tettünk ellene annak az új világnak, amit Isten a mi javunkra, meg az egész teremtett- üégére is teljességre akar juttatni, felbátorít arra, hogy részt kérjünk abból a Lélekből, amely Istent dicsőítve nemcsak énekben, hanem az élet ünnepi és hétköznani tetteiben egy­aránt dicséri a Békesség Fejedelmét: „és a földön békesség. . . ' Mezősi György Letenni a követ — Dráma a történelmi felelősségről — Még javában árasztotta me­leg sugarait a nyári nap, ami­kor elindult a megvalósulás útjára az 1969. évi, s ezekben á napokban megjelenő Evan­gélikus Naptár. Akkor mond­ta ki a naptár szerkesztője, D. Káldy Zoltán püspök, hogy a következő naptár középpont­jába az emberség nagy gondo­latát kellene állítani. Azért jegyzem ezt ide. mert a nyár végén valaki rámcso­dálkozott, amikor szóba jött, hogy már dolgozunk az új naptáron. Azután vagy három hóna­pon át érlelődött az ember­séghez fűződő gondolatok cikkfürtje. Püspökök, teoló­giai tanárok, lelkészek, szép­írók, grafikusok bontották mind szélesebbre a gondola­tot, ahogy ki-ki a maga szak­területén érezte az embersé­gért folyó küzdelem időszerű­ségét és feladatait. így került újra a szerkesztő asztalára, hogy kerek egésszé formálód­jék. Azután tördelő-szerkesz- tő, lektor, korrektor igazgatta, fésülte, javította. Nyomdagé­pek kopogtak, csattogtak, pö­rögtek, hogy most végül, mint egy karácsonyi alma éretten, színben, kívánatosán, magva­sán odakerüljön gyülekezeti tagjaink karácsonyi asztalára. Mi is ízlelgetjük s arra gon­dolunk, érdemes volt ennyi időt. munkát ráfordítani, mozgósítva az írók széles gár­dáját. A méltó alapgondolat szélesen bomlik ki, mint a le­gyező szárnyai, amelyeket egy kapocs fog szorosan össze: emberségért. A D. Dr. Ottlyk Ernő püspök irta bevezetés után, mely fényt villant az emberség szolgálatának teológiai, társa­dalmi kérdései sorára, mély elemzés következik. D. Káldy Zoltán püspök, dr. Nagy Gyu­la, dr. Prőhle Károly, dr. Pál- fy Miklós teológiai akadémiai tanárok, Dóka Zoltán, Cser­háti Sándor lelkészek fejtik ki az emberségre ösztönző útmu­tatást, biblia-teológiai, etikai, kozmológiai, történeti, társa­dalmi, eszhatológiai vonatko­zásaiban. A naptár szokvá­nyos anyaga: a közegyházi életről adott krónika (dr. Vá­mos József), a gyülekezeteink életét tükröző összefoglalás (Mezősi György), a halot­tatokról való megemlékezés (Pásztor Pál), a megemlékezé­sek és évfordulók (Muntag Andor, dr. Sólyom Jenő, dr. Fabiny Tibor, D. Dr. Ottlyk Ernő, Németh Sámuel, Szabó József, Novák Elek, Sümeghy József, Várady Lajos, dr. Gyi- messy Károly, Mezősi György- né, Szalatnai Rezső írásai) — közöttük ilyen jelentősek, mint a Tanácsköztársaság megalakulása, a II. világhábo­rú befejezése, az Alkotmány megszületése évfordulói (D. Dr. Ottlyk Ernő, dr. Groó Gyu ­la. dr. Rédey Pál tollából) — mind valamiképpen az alap- gondolat köré csoportosulnak. S ide igazodnak már régebben ismert és az utóbbi időben szárnyat bontott novellis­táink, költőink elbeszélései, versei. (Ruttkay-Miklian Gé­za, Jakus Imre, Bodrog Mik­lós, Gyarmathy Irén, Turchá- nyi Sándor). Az ízléses borítólap is, mint egy gyűjtőlencse, egy pontra irányítja tekintetünket, ahol' az ember embertársához le­hajol, hogy elvégezze érte az emberség szolgálatát. (A fe­dőlap és az illusztrációk Me­zősiné, Tóth Ágota munkái.) Köszönettel és áldáskívá­nással bocsátjuk útjára az 1969. évi Evangélikus Naptárt. Azzal a reménységgel tesszük ezt, hogy közelebb visz ben­nünket az emberiséggel kö­zösséget vállaló Isten Fiához, s vele és általa közelebb visz embertársainkhoz, hogy gya­korolhassuk és valóra vált­hassuk az emberséget az élet minden területén, részt vállal­va abban a küzdelemben, ami az emberek gyógyulásáért, kenyeréért, szabadságáért, méltóságáért, békéiéért, az egész emberiség szebb hol­napjáért folyik. M. Gy. ! erről tettek aztán az evangé­liumokban és az apostoli le­velekben tanúságot — hogy ebben a valóságos emberben Isten hatalma és szeretete volt jelen, a maga teljességé­ben. „Amit hallottunk és lát­tunk, hirdetjük néktek... és ezeket azért írjuk néktek, hogy örömötök teljes legyen” (1 Jn 1,4). így élte át az első keresz­tyénség az inkarnáció titkát! G Az egyház későbbi történe­te során kibontakozó teológiai gondolkodás kétféle céllal kö­zeledett az inkarnáció nagy titkához. Egyfelől az értelem segítségével megpróbálta — amennyire lehetett — megkö­zelíteni és megfejteni a titkot. És mivel hitünk mindig gon­dolkodó hit, ezen nem kell megbotránkoznunk. De a má­sik célkitűzés még fontosabb: ugyanakkor igyekezett is megőrizni a kinyilatkoztatás­nak ezt a centrális igazságát minden tévedéstől, félrema­gyarázástól. Mindig ez a két — ellentétesnek látszó — mo­tívum mozgatja a teológia fá­radozását: megközelíteni, de ugyanakkor megőrizni Isten titkát! Az első századok során a Krisztus személye körüli vi­tákból végül kialakult a „chalcedoni tanítás” (451-ben). Ez lerögzíti: Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, egy személyben. Ezzel a tanítással a keresztyénség két nézettől határolta el ma­gát (és ebben van a „Chalce- donense” maradandó jelentő­sége). Egyfelől attól az idea­lista felfogástól, amely sze­rint a testi-anyagi világ a bűn és rossz forrása; tehát Isten­nel csak a lélek, a szellem vi­lágában találkozhatunk. Az inkarnáció tanítása ezzel szemben „Isten igenje” testi­lelki, egész emberségünkre; szembefordít a teremtett vi­lág és földi életünk minden lebecsülésével: szeretetünkre bízza embertársunk testi és lelki életét. Az inkarnáció ta­nításával másfelől a keresz­tyénség az ellen a pantheista gondolkodás ellen fordult, amely Istent és a világot egy­nek vette; nem vette komo­lyan a bűnt, önmegváltást hir­Ott láttam magam fiatalko­ri, szinte kisfiús alakomban, egy alacsony falusi templom­ban. A régi szentképek előtt piros foltokban karcsú viasz- gyertyák égtek. Szivárványos kis koszorú övezeti minden kis gyertya­lángot. Homály és sötétség volt a templomban ... De előt­tem emberek sokasága állt. Szőke parasztfej egytől egyig. Néha-néha megmozdul­tak, leborultak és felemel­kedtek újra, mint az érett ka­lászok, mikor lassú hullám­mal végigfut rajtuk a nyári szél. Egyszer csak a hátam mö­gül egy ember lépett elő s mellettem megállt. Nem fordultam feléje, de rögtön megéreztem, hogy ez az ember — Krisztus. Meghatottság, kíváncsiság és félelem egyszerre fogta meg a lelkem. Erőt vettem maga­mon ... s rápillantottam a szomszédomra. Az arca: mint a többié. Ez az arc minden ember arcához hasonlított. — A szem ki­csit felfelé nézett, nyugod­detett. Az inkarnációra. Isten eljövetelére, éppen azé^'t volt szükség, hogy megváltást, sza­badulást szerezzen az ember- világnak. I sten tehát — ez az inkarná­ció teológiai tanításának mély értelme — nincs távol emberi világunktól, de nem is olvad bele abba. Nem veszi semmibe bűnünket, hanem le­győzi azt hozzánk jövetelével. Isten Jézus Krisztusban új emberségre szabadít fel ben­nünket! Nemcsak a lelkünket, hanem egész életünket! „Ha Isten nem akgrta volna, hogy a testnek is része legyen az üdvösségben, akkor Isten Igé­je sohasem lett volna testté” (Irenaeus). © Isten emberré léteiének igazsága nem valamilyen le­zárt, beporosodott, régi teoló­giai fogalom. — mint sokan gondolnák. Hanem a mai teológiá ban is „élő fo­galom’’: ma is alakul, mélyül, formálódik; irányt ad keresz­tyén hitünknek és életünk­nek! Miben jelentkezik az in- karnáció új értelmezése a mai keresztyénségben, a mo­dern teológiában? A mai keresztyén gondolko­dás egyre inkább érvénye­síti, belevonja munkájába az emberi élet történeti-társadal­mi összefüggéseit. Emberi éle­tünk Isten akaratából csak em­bertársainkkal együtt, az em­beri történelem és társadalom nagy egészében élhető. Isten megváltó-szabadító szeretete tehát minket is „emberré lé­teire” hív, az élet minden ösz- szefüggésében — a személyes életünkben éppúgy, mint az emberi közösségekben, család­ban, népben, társadalomban. Ma úgy értjük az inkarnációt, hogy Isten Fiának tökéletes embersége minket is erre az igazi emberségre formál át; Krisztus embersége nem sza­kítható el a mi igazi „ember­ségünktől”. A keresztyén hit­ben és szerétetben ennek a teljes és igazi emberségnek kell kibontakoznia földi éle­tünk minden vonatkozásában, míg tökéletességre nem jut majd Isten országában. Dr. Nagy Gyula tan és figyelmesen. A két aj­ka csukott, de nem feszül egy­másra, felső ajka mintha csak pihenne az alsón. Nem nagy a szakálla, ketté van választ­va. A két keze összefogva, egyik sem mozdul. A ruha is qlyan rajta, mint akárkié. „Ez volna Krisztus! — gon­doltam magamban. — Egy ilyen egészen egyszerű ember! Nem lehet!” Elfordultam. — De alig vet­tem le a tekintetem erről az egyszerű emberről, ismét úgy rémlett nekem, hogy Krisztus maga áll mellettem. Megint erőt vettem maga­mon ... s megint ugyanazt az arcot láttam, azt a minden ember arcához hasonlót, ugyanazokat a megszokott, de egyben ismeretlen vonásokat. S egyszerre elszorult a szí­vem — s felocsúdtam. Csak akkor értettem meg, hogy ép­pen ez az arc, ez a minden ember arcához hasonló — ez a Krisztus arca. Ez évben volt Turgenyev születésének 150. évforduló­ja. Ezt a „prózai költe­ményt" 1878 decemberében írta. Aprily Lajos fordította magyarra. Az idő szerepe megnöveke­dett az életünkben. Nem kell már alagutat fúrni a földgo­lyón keresztül, hogy kapcso­latot kereshessünk az átellen- ben élőkkel: manapság a hír­közlő eszközök, az égbolton Földünkkel együtt forgó mű­bolygók pillanatok alatt meg­teremtik ezt a kapcsolatot. Az évek vagy évtizedek távol­sága is megváltozott: doku­mentumok őrzik s elevenítik föl a múltat, a jelenhez hoz­zánőtt a múlt tanulságainak szüntelen keresése. A történe­lem ma már nem távolságot, hanem éppen közelséget je­lent; nem is olyan régen ez a szó a múltat idézte, most vi­szont azt fejezi ki, amiben élünk: a mát. Nemcsak a valóságban, a művészetben is gyakran fonó­dik össze, vágj' néz szembe egymással múlt és jelen. Ha történelmi tanulságokat kere­sünk, nem tehetjük többé egyszerű emlékezéssel; az emlékezés különben is meg­változtathatja, megszépíti a múltat, főként, ha az emléke- zőnek oka is van erre a mó­dosításra. A művész szemében pedig ez a fénytörés sokat ígér: mélyebbre láthatunk így — önmagunkban. Hiszen nemcsak különbséget fedez­hetünk föl emlékeink és a té­nyek között, hanem azt is megkereshetjük, őszinte vizs­gálódással kinyomozhatjuk, miért cselekedtünk valaha másképp, mint ma szeretnék, miféle történelmi erők és ha- tásqk késztettek akkor arra a cselekvésre, s miféle bölcses­ség. tudás, tapasztalat vezeti emlékező gondolatainkat. A felszabadulás élményé­nek emlékeit vizsgálja így Dobozy Imre új drámájában, amelyet Eljött a tavasz cím­mel nemrég mutatott be a bu­dapesti Nemzeti Színház. A fénytörés: húsz esztendő. Az évfordulóra egykori katonák találkoznak egymással, s két évtized távolából fölelevenítik a felszabadulást megelőző időt: történelmi felelősséget keresnek. Elbeszélésük a mai ember szava: olykor azért módosult az emlékkép, hogy ezt a felelősséget halványítsa, olykor meg azért, mert az emlékező ma már jobban tud­ja, mit kellett volna akkor tennie, mint gondolta akkor. Vita támad hát az emlékezés­ből, s a vitában mai életünk néhány problémája is szóba kerül: a nacionalizmus, az el­fogultság, a cinizmus, az ön­zés. Az Eljött a tavasz nemcsak annak a néhány embernek a drámája, akikről szól. Beszél­getésük gyakran jelképes: az akkori Magyarország törté­nelmi problémái tükröződnek bennük. Miért bizonytalanko­dott akkor az ország, miért nem talált rá kellő időben a helyes útra, miféle személyes indulatok, történelmi vétkek, örökölt előítéletek nehezítet­ték ezt a helyes döntést — Dobozy Imre drámája ezekre a kérdésekre keres feleletet. Mindnyájan osztozunk a fe­lelősségben — vallja a dráma. Ki vethet követ a másikra? — a múltra tekintés csak oda vezethet, hogy letegyük a kö­vet. A történelmi felelősség nem elsősorban azoh dől el. hogy mit tettünk egykor, ha­nem azon, hogy mit tettünk azóta, mit teszünk most. Az idő sosem áll meg, s az em­bernek. ha ember akar lenni és maradni, az idővel együtt kell élnie, haladnia, fejlődnie. A történelmet csak az értheti, aki érti a jelent és sejti a jö­vőt: egykori gondolataink, cse­lekedeteink bírája mai gondo­latunk, mai cselekvésünk. Zay László Baoéség mmbm Äomek Turgenyev: KRISZTUS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents