Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-22 / 51. szám

Világosság-öröm - békesség

És 9, 2—3 (4—5) 6

Mai igénk ugyanazt a csodát mondja el, amelyet Lukács evangéliumában olvashatunk talán a legszebben. Ezsiás próféta még csak jövendölésként, prófétálásként tehetett bizonyságot a Messiásról, Lukács evangéliuma pedig a valóraváltást, a beteljesedést írja le. Isten a mostani karácsonyon ismét egyszülött Fia földre jövetelét állítja elénk, s azt akarja, hogy valóban karácsonyunk legyen, hogy találkozzunk azzal a Krisztussal, akiről az Írás bizonyságot tesz. Isten azt akarja, hogy a mostani karácsonyon mi is részesei legyünk annak a hármas ajándéknak, amellyel az egész világot, s benne minket is megajándékoz. íme mindjárt az első ajándék:

1. VILÁGOSSÁG. Az Ószövetség Istenben hívő, hozzá szüntelenül ragaszkodó népe hallotta Isten szavát, látta csodáit, megtapasztalta szeretetét, de mindezt csak fész szerint. A ki- teljesedés as első karácsonyon következett be. A Világosság Jézus Krisztusban adatott az akkori kor és minden kor emberének. Isten népe sokszor bizonytalankodva kereste a törvény kötelezésén keresztül a Teremtőt, a Megváltót és a Megszen- telőt, de az első karácsonyon felragyogott világosság tette egyszerre világossá, ragyogóvá az Istenhez vezető utat.

Isten a mostani karácsonyon ajándékul adja számunkra is a világosságot. Ebben a ragyogásban mindenekelőtt azt a szerető, irgalmasságában hozzánk lehajló mennyei Atyát vehetjük észre, aki Jézus Krisztusban kész visszafogadni magához minket, sokszor botladozó gyermekeit is. De a karácsonyi világosságban megláthatjuk a másik embert is, akinek szeretetére és segítésére a testet öltött Szeretet tanít minket. Bárcsak világosság gyúlna ma a mi szívünkben is. — De megtalálhatjuk a második nagy ajándékot is, amiről az ige azt mondja:

2. ÖRÖM. Amilyen nagy örömöt jelentett Jézus Krisztus földre jövetele a pásztorok, a bűnösök és a vámszedők részére, ugyanilyen nagy öröm részeseivé tesz minket Jézus Krisztus ma. Az öröm, az ujjongás, az önfeledt boldogság az, amire áhítozik a legtöbb ember. Ezt az örömöt adja ma nékünk Jézus Krisztus. Adja, hogy megszabaduljunk minden félelemtől, adja, hogy megszabaduljunk a hitetlenkedés bizonytalanságától, a szeretetlenül élő élet hiábavalóságától. Ö olyan örömöt ad nékünk a mostani karácsonyon, ami csillogóvá teszi életünk szürke hétköznapjait is, s elvezet az örök üdvösségbe.

Bárcsak mienk lenne az öröm ajándéka! — S végül nekünk kínálja a harmadik ajándékot is:

3. BÉKESSÉG. Zaklatott, rohanó emberek számára ez a legnagyobb ajándék. Ezt várjuk karácsonykor. A békét Istennel, akit sokszor bántunk hitetlenkedésünkkel és szeretetlepségünk- kel. A békét áhitjuk a másik emberrel is, akinek talán sokszor nem tudunk igazán szolgálni, akit nem tudunk igazán szeretni, és megérteni. Ő ajándékba adja a békét nekünk, de békét akar az egész földön. Azt akarja, hogy a harag helyett a szeretet, a pusztító háború helyett a nyugodt élet uralkodjék széles e világon. Jézus Krisztus a békét hozta a földre, vajon mi, az ő gyermekei, a béke követei vagyunk-e?

Isten mindent megtett értünk. Karácsonyt adott a mi életünkbe is. Imádjuk a hozzánk is érkező megváltó Űr Jézus Krisztust, fogadjuk be őt szivünkbe és életünkbe, hogy mienk legyen a hármas nagy karácsonyi ajándék: világosság, öröm, béke. i

Harkányi László

Püspöklátogatás Hegyeshalom—Levélen

Luther Márton születésének 485. évfordulóján, november második vasárnapján látogatta meg D. dr. Ottlyk Ernő püspök az egyházkerület társgyülekezeti viszonyban élő két kis gyülekezetét: Hegyeshalmot és Levélt, ahol Zoltán László az erősen megfogyatkozott nyáj közös papja.

Egykor mindkettő 1000 lelkes, erős gyülekezet volt, ma voltaképpen szórványhelyekké zsugorodtak össze. Az egyházi múlt és jelen közti aránytalanság ellenére is örvendetes látni a két falu lüktető

életét, a felekezeti arányok medrén túl reményteljesen kibontakozó fejlődés új irányát, és főleg a kis evangélikus csapat egyházhűségét és áldozat- készségét. Egykor innen hin- tón mentek a gyülekezet képviselői az egyházmegyei közgyűlésekre, ma Levél fiatal presbiterei saját gépkocsijukon viszik falujukba az ünnepi vendégeket.

A belül jól karbantartott 118 éves templomban az élet értelméről prédikált D. dr. Ottlyk Ernő püspök, és azt a tanítást adta az ünnepi gyüleKarácsonyi levél egy jóbarátnak

Mit írhatnék Neked, Te drága, jó barát? Mit írhatnék Neked Karácsonyra, amit az elmúlt évek folyamán már nem írtam meg! £s mégis!

Még most is hallom egyik munkatársamat, amint mondja: Már megint ez a karácsony! Kisbetűvel írtam a karácsony szót, mert ö kisbetűvel mondta: ez a karácsony! És elbiggyesztette hozzá az ajkát. És ebben a kisbetűben, ebben az ajkbiggyesz- tésben benne volt, hogy ostobák vagyunk mi mind, akik hiszünk a karácsonyi üzenetben, a szeretet diadalában, az örömszerzés boldogságában és még sok-sok mindenben, ami az életet, az együtttétet békésebbé, szebbé teszi.

És én mégis írok Neked minden Karácsonykor, te drága, jó barát! Nagybetűvel írom a Karácsonyt, bár fényéből akkor sem veszít, ha kicsivel írnám. Nagybetűvel írom, mert számomra igen nagy ünnep és a szívemben minden betűje nagy- gyal" van írva. Jelenti számomra a gyermekkoromat, a fiatalságomat, azt a drága várakozást, amelynek minden évben más- és más jelentősége leit, ahogy időben, korban előrehaladtam. Jelenti azt, hogy ma már-már az életem értelme lett, jelenti azt, hogy újra figyelmeztet célomra: jobbnak lenni, levetkőzni mindazt, ami lehúz. Ünnep számomra az is. hogy leülök és Neked a Karácsonyról írhatok. Nem érzem kötelességnek. Olyan ez, mintha ott ülnék Veled szemben egy sötét szobában, amelyben csak a szavaink világítanak. Karácsonyról beszélgetünk és benne van az egész életünk örömeivel, fájdalmaival, szenvedéseivel, hullámhegyeivel és völgyeivel. Gyertyát gyújtunk a múltnak, a jelennek és a jövőnek. És tudjuk, hogy addig fogunk beszélgetni az elkövetkezendő évek folyamán a Karácsonyról, amíg el nem kell indulnunk. Hol kezdődtek ezek a karácsonyi beszélgetések? Talán amikor először álltam a csillogó karácsonyfa előtt és boldog ámulatomban először mondtam: Te-te! És ha ma állnék először előtte, talán nem is tudnám ilyen szépen kifejezni. Mert nincs már bennem a gyermekek tiszta, ártatlan ámulata az élet csodái iránt. Vagy szemérmem tiltaná elmondani, mindazt, amit érzek?

És most búcsúzásul, hadd öleljelek magamhoz, te jó barát. Jó nekem, hogy mindig köszönhetek, ha Hozzád szólok. Köszönöm Neked, hogy Írhattam a Karácsonyról ebben az évben is Köszönöm az életnek, hogy mindig újnak látom ezt az ünnepet. Kívánom, hogy az ünneped KARÁCSONY legyen, csupa nagybetűvel! Gyarmathy Irén

kezeinek, hogyan legyünk _& felebarát Krisztusává a szőkébb és tágabb közösségben. A különböző életszemléletek felvázolása után az ,.Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok ...” jézusi tanításában kibontakozik a keresztyén szolgálat életstílusának szépsége és felelőssége.

A püspököt és feleségét a kicsinyek virággal, a felnőttek: — Mollner András, a gyüD. Dr. Ottlyk Ernő püspök Levélen

lekezet felügyelője, s a testvéri felekezetek lelkészei — meleg szavakkal köszöntötték. A koradélutáni órákban már a levéli gyülekezet szószékén állt a püspök, és bátorító tanítást adott a szép számmal egybesereglett híveknek és a testvérgyülekezetek népéből valóknak arról, hogy a hatalmas Isten nem aprópénzt tartogat övéi számára, hanem ajándéka mindig felülmúlja emberi várakozásunkat, mivel nagyobbat és többet ad annál. „Kelj fel és járj!” Ez a nagy ajándék, és egyben a nagy elkötelezés is. Járni Jézus Krisztus útján: a családban, munkahelyünkön és a nemzetközi feszültségek békés megoldása keresésében.

A püspök a szokásos köszöntésekre adott közvetlen hangú válasza után előadást

tartott a mai magyar evangélikus egyház életéről, és annak sokrétű hazai és külföldi szolgálatairól.

Este a hegyeshalomi gyülekezet termében ökumenikus jellegű szeretetvendégségre gyűlt ismét egybe a fáradhatatlan ünnepi sereg. Jellegzetes ökumenikus volt az esti együttlét összetétele és hangvétele, az uppsalai képek és azok mondanivalója, és talán a találkozás le nem mérhető eredménye is. Nemcsak egyetlen felekezet volt jelen, nem is csupán egy felekezet beszélt, mivel szóhoz jutott a református testvérek új papja is. Egy kis ökumené volt együtt, melyben közelebb kerültek egymáshoz az emberek. Ennél szebbet még álmodni is alig lehet, hogy sokféle vonatkozásban különböző emberek egy már a tél felé kacsintgató novemberi vasárnapon közelebb kerültek egymáshoz szeretetben, barátkozásban és a közös nagy célok felismerésében.

Kis gyülekezetekben jártunk, de egész nap újra meg újra elénk került az a felismerés, hogy a kicsinyek örülnek legjobban az ünnepi ajándéknak. Az egyházban reges rég tudják, hogy a kicsit, az erőtlent, nemcsak kell, hanem érdemes is szeretni. Hegyeshalom és Levél is megérdemli a kapott szeretetet és megbecsülést. Mi pedig itt is megköszönjük a tőlük kapott szeretetet és ünnepi ajándékot.

Weltler Rezső

A LUTHERÁNIA

december 22-én, vasárnap délután a 6 órai istentisztelet keretében

a Deák téri templomban előadja J. S. BACH KARÁCSONYI ORATÓRIUMÁT Vezényel WELTLER JENŐ Igét hirdet

DR. KÉKÉN ANDRÁS

A templomot fűtjük!

Dino Buzzati:

Tű! sok a karácsonyból

., Emlékszel még” — kérdezte az állatok paradicsomkertjében a csacsi lelke az ökör lelkét — „emlékszel még véletlenül arra az éjszakára sok évvel ezelőtt, amikor mi egy kunyhóban álldogáltunk egy jászol előtt...?” „Hadd gondolkodjam! Ja, igaz”, állítgatta az ökör, „és a jászolban egy újszülött gyermek feküdt. Hát hogyan is felejthettem volna el? Olyan nagyon is szép gyermek volt.” ,^.zóta, ha nem csalódom”, mondta erre a csacsi, „mondd csak, tudod-e, hogy azóta hány év telt el?”

„Már mire gondolsz, mit ér az én ököreszem”. — „Egyezerkilencszázhatvannyolc”.

— „Ugyan, ne beszélj már!” „És tudod-e egyáltalán, hogy ki volt az a gyermek?”

„Már honnan tudnám? Hiszen csak átutazók voltak. Az biztos, hogy nagyon szép gyermek volt. Milyen furcsa, hogy voltaképpen sohasem felejtettem el őket, pedig a szülők egész egyszerű emberek voltak. De mondd már, kik is voltak?” — A csacsi valamit az ökör fülébe súgott. „Csak nem” — mondta amaz elképedve. „És ez biztos? Te persze csak viccelsz velem!”

„Hát persze, ez a tiszta igazság. Megesküszöm neked ... egyébként már akkor azonnal megértettem miről van szó.”

„Meg kell vallanom, én nem” —, mondta az ökör — „de te mindig intelligensebb voltál. Én bizony még csak nem is sejtettem. Annak ellenére, hogy tényleg egy csodálatosan szép gyermek volt.”

„No, rendben van. Azóta ünnepiik az emberek a születésnapját minden évben. Ennél szebb nap nincs is számukra. Hát ha még látnád is őket. Az az általános vidámság, a lelki béke. a szelídség, a nyugalom, a családi öröm ideje. Karácsonynak nevezik az emberek. Még a gyilkosok is olyan gyengédek lesznek, mint a báránykák. Különben van egy nagyszerű gondolatom. Ha már erről beszélek, meg is mutassam neked?”

„Mán kit?”

„Hát az embereket, ahogyan karácsonyt ünnepük.”

„De hol?” j „Lenn a földön!”

„Te már voltál ott?”

„Én bizony minden évben leruccanok. Van egy különleges útlevelem. De azt gondolom, te is kaphatnál egy ilyet, mert éppen mi ketten különleges igényt is támaszthatunk.” „Azért, mert akkor a kicsi gyermeket a le- helletünkkel melegitgettük?”

„Na, gyere már és siess, nehogy lemaradj a legjobbról. Ma van éppen a szenteste.”

„És az útlevelem?” ,

„Kész lesz az mindjárt, van egy nagybátyám az útlevélosztályon.” Az útlevelet kiadták. Neki lódultak és végtelenül könnyedén, ahogyan ez testetlen emlősállatoknál csak lehetséges, lebegtek az épből a föld felé. Hamarosan megpillantottak egy fényt és arra

irányították útjukat. Egyből ezernyi lett. egy óriási város fénylett ott. A csacsi és az ökör, láthatatlanul beballagott a város középpontjába. Mivel testetlen szellemek voltak, az autóbuszok, autók, villamosok keresztül vágtattak rajtuk anélkül, hogy bajuk esett volna, ők pedig még a falakon is átsétáltak, ^mintha

azok csak levegő lennének. így azután mindent megnézhettek szívük szerint. Valóban hatásos színjáték volt: a kirakatokban ezernyi villanó fény. virágcsokrok, füzérek, megszámlálhatatlanul fenyőfák; az autók torlódása, ahogyan a szűk utcákban bajlódtak, a viharos nyüzsgés, az emberek tolongása innen oda, onnan ide, ahogyan az üzletekben szorongtak, betódultak és kitódultak, megrakodva kicsi és nagy csomagokkal és mindegyiknek olyan szorongó volt az arca, mint akit üldöznek. A csacsinak minden ragyogóan tetszett, de az ökör tele volt megdöbbenéssel.

„Hallod-e, csacsi barátom, te azt mondtad nekem, hogy a karácsonyt akarod megmutatni! Nyilván tévedtél. Mondhatom neked, hogy ez valóságos háború!”

„Hál nem látod, mennyire megelégedettek?”

„Megelégedettek? Olyanok, mintha megőrültek volna. Nézz csak a megszállott arcukra. a lázas szemükre.”

„Te mindig falusi maradsz, kedves ökör barátom és még sohasem voltál túl a Paradicsomkerten. Ezért nem érted meg a modern embereket. Ahhoz, hogy egymással társaloghassanak, hogy örülhessenek, hogy boldogok legyenek, szükségük van arra, hogy tönkre tegyék az idegeiket."

Közben kifutófiúk vágtattak kerékpárjukon és veszedelmesen nagy csomagokot egyensúlyoztak; szállítókocsikból kirakodtak, berakodtak; édességek és virágok hegyei szétosztódtak ziháló emberek rohamai közepette; tüzek lobbantak fel és kialudtak; furcsa dalok, mintha kiáltások lettek volna, jajdultak fel mindenfelé. Az ökör testetlen lebegése következtében egy hetedik emeleti lakás ablakához repült kíváncsian. A csacsi kedélyesen kísérgette.

Belestek egy gazdagon berendezett szobába, amelyben egy gonddalteljes asszony ült íróasztala mellett. Bal kezénél majdnem félméter magasan kártyák és kartonok feküdtek egymásra rakva és jobbjánál egy nagy csomag fehér lapocska. Az asszony, láthatóan minden percet kihasználva, kézbe kapott egy színes kártyát, pillanatig nézegette, egy vastag könyvben lapozgatott, onnan kiírt valamit egy fehér lapra, azt borítékba rakta, leragasztotta. Utána balról vett megint egy színes lapot és az egész menetet ismételte végtelenül. A két keze olyan gyorsan mozgott, hogy szinte követni sem lehetett. De a tarka kártyák még mindig sokan voltak. Ugyan menynyi idő kellett, hogy azt mind elintézze? Látható volt, hogy a szerencsétlen alig bírta, pedig még csak a kezdetnél volt.

„Remélhetőleg jól fizetnek ezért a gürcölésért”, mondta az ökör.

„De naív vagy, kedve- barátom! Ez egy rendkívül gazdag asszony és a legjobb társaságból való.”

„Akkor miért dolgozza halálra magát?”

„Dehogy dolgozza magát halálra: csak a karácsonyi szerencsekívánatokra válaszol.”

„Szerencsekívánatok kártyán? És azok mit használnak neki?” Semmit, egyáltalán semmit. De a csuda se tudja miért, az emberek ezt nagyon szeretik.”

Egy másik szobába is beleselkedtek. Ott is izzadó emberek ültek tele izgalommal és a szerencsekívánatokat szerencsekivánatokkal viszonozták. Bárhol is megjelent a két állat, férfiak és nők. csomagoltak, címeztek, a telefonhoz rohangáltak, szobáról szobára futkostak spárgát, levelezőlapokat, súlyokat cipelve, mialatt fiatal küldöncök fáradt arccal további csomagokat, dobozokat, virágokat, megszámlálhatatlan levelet, tekercset. ívpapirosokat továbbítottak. Mindez tele volt rohanással. izgalommal, zűrzavarral, fáradtsággal és rettenetes erőfeszítéssel.

Bárhová jutottak, ugyanaz a színjáték fogadta őket. Jövés és menés, vásárlás, csomagolás, csomagfeladás és átvétel a postástól, kiáltás és felelgetés. És mindannyian mindig az órájukat nézték, mindig jobban siettek, félelemtől megszállottan lihegtek, hátha nem lesznek készen idejében, némelyik összeesett, levegő után kapkodott és a csomagok, csomagocskák. a levelezőlapok, naptárak, ajándékok, táviratok, levelek áradtak, áradtak, mint a vízáradás.

„Te pedig azt mondtad nekem” —, jeo'<ezte meg az ökör —, „hogy a karácsony a vidámságnak, a békességnek és a lelki nyugalomnak az ünnepe.”

„Hát” — válaszolt a csacsi —, „valaha tényleg az volt. Mit is mondjak... egy ideje olyanok az emberek karácsony közeledtekor, mintha valami titokzatos erő megszúrná őket és most már semmit sem értenek belőle. Hallgasd csak őket!”

Az ökör. bámulva figyelt a szavakra. Az utcákon, üzletekben, irodákban, gyárakban az emberek gyorsan váltottak szóf egymással, mint az automaták, monoton hangon: „Kellemes karácsonyt” — „Áldott karácsonyt” — „Köszönöm, köszönöm” — „És a családjának is” — és mindez az egész várost betöltő suttogássá változott.

„Vajon hisznek is ebben?” — kérdezte az ökör. „Ügy gondolják, ahogyan mondják? Szeretik egymást az emberek?”

A csacsi hallgatott.

„Menjünk ki inkább innen” — mondta az ökör. — „Zúg a fejem és már igazán szeretnék valamit kapni az igazi karácsonyi hangulatból.

Átcsúsztak a kocsik között, menekültek a középponttól, a fényektől, a lármától, a rohanástól. „Te, aki többet értesz a dolgokhoz, mint én" — kezdte az ökör —, „mondd meg nekem igazán, bizonyos az, hogy amazok nem bolondok?”

„Nem, nem, éppencsak, hogy itt a karácsony!”

„Akkor ez túl sok a karácsonyból. Emlékszel még Bethlehemre, a kicsi kunyhóra, a pásztorokra és arra az édes gyermekre? Ott akkor hideg volt, de micsoda békesség, micsoda megelégedettség ... Mennyire más volt az akkor?”

„Igen, és a duda finom hhngja a messzeségből, amely olyan halk volt, alig hallható.”

„És a szelíd szárnycsapások a tetőkön. Milyen madarak is voltak azok?”

„Madarak? Dehogyis, hiszen angyalok voltak.”

„És az a három gazdag úr, akik ajándékot hoztak, emlékszel még rájuk? Milyen jólneveltek voltak, milyen finoman társalogtak egymás között, igazi előkelő emberek. Elképzelnéd őket ma, itt ebben a zűrzavarban?”

„Na és a csillag? Emlékszel még arra a ragyogó csillagra, amely éppen a kunyhó fölött megállt? Vajon megvan-e még? A csillagok sokáig szoktak élni...”

„Félek, hogy már nincs meg” — mondta az ökör kételkedve —, „itt ugyan sehol sincs csillag”.

Szétnéztek és valóban nem láttak semmi ilyet. A város fölött sűrű köd gomolygott.

Fordította: Várady La jo«