Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-17 / 46. szám

TÍZ ESZTENDŐ Lapzárta után Ilyenkor sajnálom, hogy lapunk hetilap és, hogy bizonyos sorok aktualitásukat vesztve, későn kerülnek az olvasók ke­zébe. A hírek, az események valójában akkor sodornak maguk­kal bennünket, akkor átütő erejűek, perzselnek és sütnek, ami­kor frissek, amikor az újdonság erejével hatnak. Sajnos nem tudunk lépést tartani a hírközlő eszközökkel —, rádióval, tele­vízióval, napi sajtóval — és alapjaiban arra kényszerülünk, hogy bizonyos események rezonanciáit nyújtsuk, lelkünk szű­rőjén átcsorogtatva őket. Ilyenkor fennáll a veszély, hogy az események fölött napirendre tért olvasó unottan teszi fel a kérdést, hogy miért ily későn? Ezzel a néhány sorral azonban éppen az a célom, hogy „lapzárta után” felébresszem a lelki­ismeretet: sorsdöntő esemény történt az elmúlt napokban. Szeretnék mindenek előtt egy dátumot mélyen az emléke­zetünkbe vésni: 1968. november 1., péntek. Vagyis azt a napot, amelyen megszüntette az Egyesült Államok Vietnam bombá­zását. Ezt a napot egyszerűen „végre nap"-nak nevezném. Végre, mert már szinte elviselhetetlenségig fokozódott a szen­vedés, végre, mert már szinte nem tudtunk egymás szemébe nézni a szégyen miatt, végre, mert úgy éreztük, feleslegessé vált már a szó, végre, mert a tiltakozásunk, az együttérzé­sünk, a fájdalmunk lankadni kezdett. Végre, mert lassan már kiszámítani sem tudtuk a veszteséget, a kárt, melyet civilizá­ciónk, kultúránk, sőt keresztyénségünk szenvedett —, arról nem is szólva, milyen mély sebeket ütött Vietnam testén. Es mindezt mi magyarok, talán mindenek előtt kimond­hatnánk, mert volt némi fogalmunk —, legalább is az idősebb nemzedékeknek —, arról, mit jelent a légiriadó, a bombázás, a megsemmisülés. Es ha most újra felsorolnánk Vietnam szenvedését, senki se csóválja hitetlenül a fejét, hogy mindez lehetetlenség, hogy mindez túlzás, hogy mindez csupán a propaganda fogása. Mert csupán néhány adat is Vietnammal kapcsolatban hátborzon­gató. Vegyük azt a fáradságot, hogy néhány eseményt felidéz­zünk! 1964 augusztusában az USA távol-keleti flottájának egy­ségei a Tonkini-öbölben támadást intéznek a Demokratikus Vietnam ellen és ugyanekkor megindul a VDK bombázása. 1966-ban a demilitarizált övezet bombázása kezdődik és ugyan­ezen év decemberében Hanoié, a fővárosé. Voltak napok, amikor száznál több bevetés történt és voltak esetek, amikor sokezres kötelékekben végezték a pusztítást. Voltak periódu­sok, amikor hagyományos gépek, hagyományos robbanóanya­got szórtak le és kísérletek pilóta nélküli gépekkel, különleges hatású fegyverekkel. Napirenden szerepelt a napalm bomba, amely erdőségeket, érett gabonaföldeket perzselt fel — telepü­lésekkel együtt, és „célját tévesztett bombák”, melyek iskolá­kat, kórházakat, templomokat találtak el. De önmagában az a tény, hogy több mint négy esztendőn keresztül légi és hadi­tengerészeti bombázás történt, borzalmas fejezete jelenkori történelmünknek. Es ha majd egyszer Vietnam történetének eme lapjaihoz ér a tanuló, vagy olvasó, önkéntelenül is meg­borzong és talán csak annyit mond: „nem, ez nem lehetett igaz”. Pedig így volt igaz napjainkig. Valami még ide kívánkozik ezekhez a gondolatokhoz! Az tudniillik, hogy olyan sok szó volt mindezekről és olyan sok képet láttunk a borzalmakról, hogy már-már elvesztettük ér­zékünket a realitáshoz, ahhoz, hogy ez a véres dráma több mint négy évig tartott. S most, amikor pár napja szünetel a bombázás, nincsenek dermesztő detonációk, e csöndben emel­jünk mélyen kalapot azok előtt, akiket nem tudott megtörni a kegyetlenség, a szenvedés, a pusztítás. Micsoda hit és fanatikus szabadságszeretet volt ahhoz szükséges, hogy állandósuljon az ellenállás, és hogy ez a nép egy emberként álljon a megpró­báltatás vártáján! És hogy végső soron az ellenség volt kény­telen azt mondani: „nem tovább”. Vagyis egyszerűen: a kitar­tásnak, a végsőkig való küzdeni akarásnak győzelmes napja. 1968. november 1. Ez a nap igazolta a hősiességet, bátorságot, igazolta azokat, akik a szabadságért mindent egy lapra tet­tek fel. A „végre nap”-nak van még egy üzenete. Hiszen Vietnam ebben a küzdelmében nem állt egyedül. És itt vonatkozzunk el a már sokszor frázisnak tűnő szólamoktól. Ugyanis a vietnami háború, korunknak ez a hosszan tartó, embertelen történelmi szakasza megosztotta a világot, a nemzeteket és a népeket. Gondoljuk csak végig, hogy a hétéves háború milyen állás- foglalásra kényszerítette a kormányokat! Hogy volt-e• olyan nemzetközi fórum, ahol nem került volna szóba és ne állította volna döntés elé az illetékeseket? Hogy Kelet és Nyugat és a Harmadik Világ mit tett e hosszú szakasz alatt a fegyveres harcok beszüntetéséért? Hogy parlamentek és államférfiak kényszerültek nyilatkozni Vietnam ügyében! Vagy gondoljuk át, mit jelentett a buddhista szerzetesek önkéntes tűzhalála, mit jelentett az amerikai fiatalság katonai behívóinak elége­tése, vagy ennek következtében a börtönviselés? Mit jelentet­tek a világ fővárosaiban, Londonban, Párizsban, Rómában és Washingtonban és egyebütt lezajlott tüntetések, heves tömeg­tiltakozások? Gondoljuk végig, hogy az egyházak világszerve­zetei, vagy a Vatikán hány alkalommal emelték fel szavukat e barbár módon, erkölcstelenül viselt háború ellen. Vagyis „végre” beértek ezek a megmozdulások is! Végre valami ered­mény született! Es higgyük el, ez mind-mind közrejátszott november elsejében. Mi azonban még valamiben hiszünk! Sok-sok millió becsüle­tes keresztyén ember, akik vallják, hogy Isten egyszülött Fiát, Jézus Krisztust megbékélésre küldte a világba, és akik nem a vérontás gyermekei, hosszú időn keresztül, őszintén imádkoztak a békéért, közelebbről a vietnami békéért is. Hiszünk tehát ab­ban, hogy Isten meghallgatta imáinkat és reménykedünk, hogy ezt az első lépést, még több jó lépés fogja követni. Felfokozott idegzettel lessük és várjuk ezeket a jó lépéseket. így látjuk — lapzárta után — a „végre nap”-ot, s így adunk hálát Istennek, hogy végre nem robbannak bombák Vietnamban. dr. Rédey Pál Levél Gyenesről A 10 ÉVVEL EZELŐTT, 1958. nov. 4-én beiktatott "fia­tal püspökre nehéz feladatok vártak. Egyházunk ugyan ak­kor már egy évtizede elindult azon az úton, amelyen kereste, helyét a szocialista társada­lomban, de az ellenforradalom következtében sok megtorpa­nás, belső bizonytalankodás vált nyilvánvalóvá. Ezek kiha­tottak egyházunk nemzetközi kapcsolataira is. Az alapvető feladat az volt: hogyan lehet a korábbi baloldali túlzások­tól mentesen, de az akkori kö­zelmúlt jobboldali veszedel­meit kikerülve, egyensúlyba hozni egyházunk életének fej­lődését. Hogyan lehet teoló­giailag megalapozni, az egy­házi közvélemény előtt elfo­gadhatóvá tenni azokat a dön­téseket, amelyekre korábban eljutottunk, de amelyeknek kidolgozásához nem volt meg a kellő idő és energia. Rövi­den: a konszolidálás folyama­ta várt a fiatal püspökre, a munkatársakra és a közegy­házra. A tíz esztendő kétségtelen eredménye, hogy újak csatla­koztak az egyházi haladás gon­dolatához. A lelkészi kar és a gyülekezetek felzárkóztak az egyházi vezetőség mögé. Álta­lánossá lett a béke ügyéért, az emberiség jövendőjéért érzett felelősség. De általánossá lett a népi-nemzeti feladatokban való részvétel is. Mélyen be­hatolt egyházunk köztudatába a haladó magatartás és gon­dolkodásmód. ALAPOS TEOLÓGIAI MUNKÁVAL került kidolgo­zásra teológiai felismeréseink összegezése. Erre a külföld is A görög szöveg szerinti je­lentése: rabszolga. Kellemet­len hangzása van ennek a szó­nak. Akaratlanul is emlékeze­tünkbe idézi azokat az időket, melyekben a társadalom je­lentős rétege jogfosztottan, kiszolgáltatottan, elnyomás alatt élt. De hála Istennek, mindez már a múlté. Tény az, hogy a bibliai kor­ban általánosan elterjedt volt a rabszolgaság. Az Ószövetség már hirdeti az Isten előtti egyenlőség gondolatát. A ke- resztyénség pedig ebben az irányban még tovább ment. 1) Az Újszövetség a rabszol­gákról. — Érdekes, hogy ugyan­azzal a szóval jelöli meg a szolgát és rabszolgát: a ka- oemaumi százados szolgá­ját (Mt 8,8), a főpapok és fari­zeusok szolgáit (Jn 18,3) a bűn és az igazság (Jn 8,34 Rm 0,18) valamint az Tsten (Rm 13,6) és Krisztus szolgáit (Rm 15,16). A jó és hű szolgát sok­ra bízza ura, a gonosz és rest szolgától pedig az is elvétetik, amije van. (Mt 25, 14—30; I. Kor 4,2) Jézus arra is tanította az övéit, hogy a szolga nem nagyobb uránál (Jn 13,16). Viszont a keresztyéneknek jól kell bánni szolgáikkal. Az apostol lelkűkre köti, hogy ne fenyegessék őket (Ef 6,9), ha­nem adják meg nekik mindazt, ami igazságos és méltányos. És ezt annál is inkább meg kell tenniök, mert tudják, hogy nekik is van Uruk a mennyben és őnála nincs sze­mélyválogatás (Ef 6,9; Kol 4,1). A rabszolgák a gyülekezet­ben nem voltak lenézettek és megvetettek. Krisztus elhívása szabaddá tette őket az Isten előtti egyenlőségre és az egy­más közötti testvériségre. Nincs többé szolga és szabad, mindnyájan egyek a Krisztus Jézusban (Gál 3,28; Kol 3,11). Nagyon szépen írja Pál apos­tol munkatársának, Filemon- nak, hogy egykori haszontalan, szökött rabszolgáját, Onézi- muszt. aki a Krisztusban „na­gyon hasznossá” lett, fogadja vissza, ne rabszolgaként, ha­nem mint „szeretett atyafit” (Fim lev.). 2) A keresztyének mint Is­ten és Krisztus szolgái. — Ez a szóhasználat azt jelenti, hogy a keresztyének Krisztus tulajdonai. Mert a szolga min­denestül az ő uráé. (Rm 6,16 kk.) Előbb a bűn rabjai voltak, felfigyelt. Zsinati törvényünk egyházunk közmeggyőződését fejezte ki, amikor minden lel­késztől megkívánja a haladó magatartást. Ebben a fejlődésben, annak munkálásában, irányításában és szervezésében döntő szere­pe van D. Káldy Zoltán püs­pöknek. Már a tíz esztendővel ez­előtt elhangzott püspöki be­köszöntő is középponti kérdés­sé tette a Szentírással való foglalkozást és az igehirdetés ügyét. Ennek jegyében bonta­kozott ki a Szentírás könyvei­hez írt kommentár-sorozat, s újra hangsúlyt kapott a biblia- fordítói munka. Ennek jegyé­ben erősödött az a meggyőző­dés, hogy Isten igéjét az ige­hirdetőnek jelenidejűvé kell tennie. A ma emberéhez kell szólnia. Ezért a prédikáció nem hangozhat abban az orto­dox formában, amely elvont hittételeket fejteget, de olyan pietista formában sem, amely visszavonul a lélek belső vilá­gába, hanem olyan embereket kell Isten igéjével megszólíta­nia, akik a szocializmusban élnek, akik figyelnek a nem­zetközi élet kérdéseire, akik közösségi módon akarnak élni a társadalomban. Tíz esztendő alatt így jutott előbbre az evangélikus prédikáció az em­berért érzett felelősség tekin­tetében. TISZTELETBELI DOKTORI ÉRTEKEZÉSÉBEN fejtette ki D. Káldy Zoltán püspök a dia- kónia teológiai tartalmát. Ez egyaránt irányul az intézmé­nyes diakónia megbecsülésére, az emberről emberre menő keresztyén szeretet gyakorlásá­mint Pál apostol írja Titusnak: „Mert régente mi is esztele­nek, engedetlenek, tévelygők voltunk, kívánságoknak és különféle élvezeteknek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, gyűlöltek és egymást gyűlölők (Tit 3,3; Jn 8,34) De Jézus Krisztus halála árán megszabadultak a bűntől. Akik megkeresztelkedtek a Jézus Krisztusra, az ő halálára ke- resztelkedtek meg. Vele együtt meghaltak a bűnnek és Vele együtt feltámadtak új életre (Rm 6,3 kk.). A bűntől meg­szabadulva „Isten szolgáivá” (Rm 6,22) és „Krisztus szol­gáivá” lettek (Ef 6,6), ami arra kötelez, hogy szívesen csele­kedjék az Isten akaratát. Ne bántsák, szomorítsák és bot- ránkoztassák egymást szeretet­lenül, hanem keressék az igaz­ságot és békességet. Aki így szolgál Krisztusnak, az kedves Isten előtt és az emberek meg­becsülik (Rm 14,16 kk. — 16,17—13). — „Jézus Krisztus szolgája” hivatás megjelölé­seként is szerepel, mely kap­csolódik ugyan az általános keresztyén értelmezéshez, mégis annál többet, különle­ges megbízatást is jelent a gyülekezet vezetésére. (Fii 1,1; Gál 1,10; Jk 1,1; Kol 4,12) Pál a gyülekezeteknek úgy ir, hogy ő az Ür Jézus Krisztus szolgája — elhívott apostol. (Rm 1,1; Gál 1,1,10) 3) Jézus Krisztus mint szol­ga. — Már az Ószövetség Isten szolgájának nevezi az eljöven­dő Messiást, aki sokakat meg­igazít és vétkeiket viseli (Ézs 53,11). Jézus maga is azt vall­ja, hogy szolgálatra hivatott el: „Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Lk 22,27) Életének mintegy a programját jelentette ki, ami­kor azt mondta: „Az Ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja vált- ságul sokakért” (Mt 20,28). És ezt a programot életével meg­valósította. Az utolsó vacsora előtt megmosta tanítványai lábát, szeretettel végezve kö­zöttük a .rabszolga szolgálatát. Példát adott nekik, hogy ők is úgy cselekedjenek. És boldo­gok lesznek, ha így cseleksze­nek (Jn 13,1 kk ) Pál apostol nagyon helyesen foglalta össze a keresztyének egymás iránti kötelességeit e szavakkal: „Szeretettel szol­gáljatok egymásnak! (Gál 5,13) Dr. Pusztay László ra, de ugyanakkor a világtáv­latú diakóniára is. Akkor sze­retjük az embereket, ha nem csupán adományokkal, segé­lyekkel, a segítés apró mozza­nataival állunk melléjük, ha­nem ha van az egyháznak sza­va és álláspontja a társadalom szerkezetének igazságossá te­vésével kapcsolatban. A világ­méretű diakónia segíti az em­beriség fejlődését a haladás irányában, küzd az éhség, nyomor, elmaradottság, beteg­ség, háború ellen. Mindebben annak a Jézusnak a szeretete tükröződik, aki mindenestől az ember felé fordult és javát szol­gálta. Ennek a világot átfogó dia- kóniai szolgálatnak a jegyé­ben mutatta az utat D. Káldy Zoltán püspök egyházunk nem­zetközi kapcsolatai terén is. A mi külügyi szolgálatunk lénye­ge: az emberiség döntő kérdé­seire adandó keresztyén vá­lasz. Ennek jegyében tíz év alatt — korábban sohasem látott arányban — épültek ki egyhá­zunk nemzetközi kapcsolatai. A reformáció 451. évforduló­ja alkalmából ökumenikus em­lékünnepély volt a debreceni református nagytemplomban. Dr. Bartha Tibor református püspök felkérésére az ünnepi beszédet D. Káldy Zoltán püs­pök tartotta „Felelősségünk az ökumenikus szolgálatban” cí­men. Dr. Bartha Tibor püspök 1 Kor 15, 53—58 alapján hir­dette Isten igéjét. Szólt arról, hogy a feltámadott Jézus Krisztus „halottak napja” kö­rül is vigasztalást ad a Benne bízóknak, mert ö a halál le­győzője. Ez a Krisztus nemcsak az örök élet ajándékozója, ha­nem gondja van az emberek földi életére is és nemcsak a halált győzte le, hanem harcol a földi élet megnyomorítói, az éhség, a szegénység és minden­féle betegség ellen. D. Káldy Zoltán püspök ar­ról beszélt, hogy az „ökumené” megjelölést soha sem szabad egyszerűen az egyházak egy­ségtörekvésére értelmezni, mert a szó eredetileg az egész „lakott föld”-et jelentette. Ha ma az egyházak ökumenikus szolgálatáról szólunk, azt nem tehetjük másképpen, csak úgy, hogy az egész lakott föld, tehát D. Káldy Zoltán püspök élen járt a Lutheránus Világszövet­séggel való kapcsolat rendezé­se terén. Személyesen is és szervező munkával is részt vett ebben. Eredményei másik jelentős területe az északi evangélikus egyházak felé irá­nyítja figyelmünket. Kiemel­kedő helyet foglal el ezek so­rában a finn egyházzal kiépí­tett kapcsolatunk. Örömmel kö­szöntöttük D. Káldy Zoltán püspököt magas finn állami kitüntetése alkalmából. A nemzetközi egyházi élet széles területén kifejtett tevékenysé­günk középpontjában a teoló­giai munka áll. Ez az, amely­re leginkább felfigyelnek a külföldi egyházak. A TÍZ ÉV EREDMÉNYEI MÖGÖTT meghúzódó mun­kát és szolgálatot köszöni most meg egyházunk népe D. Káldy Zoltán püspöknek. A munka az emberek értékelésének alapja. Erről a bázisról köszönjük meg az önfeláldozó fáradozást, az egyház iránti szeretetet, a haza és a béke ügyéért érzett fele­lősséget. D. Dr. Ottlyk Ernő az egész embervilág között va­ló szolgálatról beszélünk. Az ökumenikus mozgalmat nem használhatják fel az egyházak kizárólag sajátos egyházi cé­lokra, hanem úgy kell ebben a szolgálatban szorgoskodniuk, hogy abból gyümölcs érlelőd­jék az egész emberiség javára, elsősorban a békés világ és a társadalmi igazságosság meg­valósítása területén. A magyar protestantizmus két évtized óta így értelmezte a maga szol­gálatát és a jövőben is ebben az irányban kell munkáját vé­geznie. A debreceni Kollégiumi Kán­tus Buxtehude „Kantátá”- ját és Kassier „Erős vár a mi Istenünk” c. énekét adta elő nagy hatással Berkesi Sándor karnagy vezetésével. A baptis­ta gyülekezet énekkara Bach „Az Ür Isten nagy nevének” kezdetű éneket adta elő Ró- duly Emil karnagy vezetésével. A záró imádságot Oláh Lajos baptista lelkész mondotta. Az ökumenikus reformációi emlékünnepélyen elhangzott kölcsönös üdvözlések szép bi­zonyságai voltak a református és evangélikus, továbbá a bap­tista egyházak bensőséges kö­zösségének. Gazdagon szórja aranyát az ősz. Rőt színekben pom­pázik az Otthonunkra te­kintő hegyoldal. A vérpiros bokrok lobogó lángnyelvek az aranyló fák rengetegében. Szép az ősz. Ha zsákba gyömöszölném a nyarat és megmérném az ősz mérlegén, azt kell közölnöm, hogy e zsák könnyebb a tava­lyinál. A kedvezőtlen nyári időjárás sokakat elriasztott, távo1‘■ártott a Balatontól, Ott­honunktól. Nem volt mindig táblás ház. Mégis, csak a há­la szavaival gondolok vissza azokra, akik itt pihenték ki múlt évi fáradalmaikat, s ké­szültek fel testben és lélekben a következő évre, munkára. Isten áldja meg és gazdagít­sa őket, családjukat, egész né­pünket munkájuk gyümölcsei­vel. Köszönet és hála a nyárért a mi Urunknak, aki a har­mincötödik gyárral ajándé­kozta meg Kapernaumot. Készülünk a télre. Nemcsak a szobákat melegítjük, hanem azt a reménységünket is me­lengetjük szívünkben, hogy a földszinti hét szobát olajkály­hákkal felszereljük és így te­gyük Otthonunkat egész évre használhatóvá. Szeretnénk, ha kapuink nyitva lehetnének egész éven át. Hemád Tibor UTÓN Nyugodtan suhan a vonat a rőt bordájú ég alatt, aztán az izzás megfakul, a vörös tintakékbe fúl, rendet dobol a változás, jön állomásra állomás. Hordozó futást adj nekem, vonat-életet, Istenem! Rended, szándékod másai legyenek állomásai: vonzzanak mérföldköveid az eljövendő reggelig. Bodrog Miklós A NŐI LELKÉSZEK KÉRDÉSE Nők lelkésszé avatásának kérdéséről vitázott a finn zsi­nat. Többen voltak negatív állásponton azzal a megfonto­lással, hogy Jézus mellett a tanítványok mind férfiak vol­tak. Nikolainen professzor rá­mutatott arra, hogy a bibliai alap, amire az egyház felépül, nem a férfi papság, hanem maga Jézus Krisztus. A felé­pítményt viszont mindig be­ENGEDELMESKEDJETEK! VI. Pál pápa üzenetet inté­zett a katolikus hívekhez és arra szólította fel őket, hogy engedelmeskedjenek annak, aki tekintélyét az Istentől kapta (t. i. a pápának). Az egyház nagy lépést tett a meg­újulás útján — hangzik az üzenetben —, és nem riad vissza attól, hogy változtatást eszközöljön a külső dolgokban. Elítélendő azonban, hogy egye­sek saját nézeteiket fontosabb­nak tartják az egyház tanítá­sánál, holott csak az szolgálja folyásolja a mindenkori tár­sadalmi fejlődés. Teinonen, az ökumenika professzora cikket írt a kérdésről. Az a vélemé­nye, hogy a női lelkészek kér­dése még nem érett meg. Hi­ányzik hozzá a teológiai meg­alapozás, az összhang az egy­házi hivatalról szóló tanítás­sal, s az egyház egységes ál­lásfoglalása. az igazságot, aki „alárendeli magát az egyház tanítói hiva­talának”. Az üzenetet felolvasták töb­bek között a német katoliku­sok egyházi napján is 100 000 résztvevő jelenlétében a nyu­gat-németországi Essenben. Ez a konferencia ugyanis felszó­lította a pápát, hogy a szüle­tésszabályozással kapcsolatban megjelent nézeteit módosítsa. (Kérdésünk: el lehet a kér­déseket úgy intézni, ahogy a pápa igényli?) Bibliai ábécé: SZOLGA Testvéri együttmunkálkodás a debreceni nagytemplomban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents