Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-27 / 43. szám

4

I

Ä Szentlrás ma

Isten igéje a Szenlírásban

Sorozatindító cikkünk említette Luther sokat idézett mondását, amelyet az Ótestamentom fordításához írott előszavában olvashatunk: „Itt találhatod meg Istennek bölcsességét, melyet azért közöl velünk olyan egyszerűen, hogy minden elbizakodottságunkat megszégyenítse. Mert itt találod a jászolt és a pólyát, melybe Krisztus van betakarva, amire az angyal is figyelmezteti a pásztorokat. Egyszerű és szegényes köntös ez, de drága kincset rejt magában: Krisztust”. Luther ezt az Ötestamentomra értette, de bízvást alkalmazhatjuk az egész bibliára is. Mit akart a reformátor ezzel mondani, hogy a Biblia úgy rejti magában Krisztust, mint a gyermek Jézust Beth- lehemben az istálló jászla és az egyszerű pólya?- *

Mindenekelőtt azt, hogy Isten igéje benne. van a Bibliában. Benne van. Tehát a Biblia szövege nem mindenestül azonos Isten igéjével. Egy gyarló hasonlattal élve: a Biblia nem olyan mint a telefon, amelybe a drót egyik végén belebeszél valaki s én a másik végén hallom a hangját. Ilyen közvetlen, szinte gépies módon nem azonos a bibliai szöveg Isten saját szavával. Inkább hangszerhez hasonlíthatnánk. Ha a mester, a művész megszólaltatja, a hangszer hangját halljuk a maga sajátos színezetével — hegedűét, zongoráét vagy fuvoláét — de persze nem hangszert hallgatunk, hanem muzsikát. A mester közli a muzsikában gondolatait, érzéseit, szándékát velünk.

Ezért léphetnek fel maguk a bibliai szerzők, a próféták és apostolok azzal az igénnyel, hogy amikor megszólalnak, Isten üzenetét közük. „Így szól az Ür”, — ezzer a bevezetéssel kezdik sokszor az ótestamentomi próféták beszédüket s nemegyszer az Üjtestamentom apostolai is. S akkor is, amikor nem hivatkoznak ilyen közvetlenül isteni megbízatásra, küldetésre, amikor eseményeket beszélnek el, történeteket közölnek, példázatokat mondanak, költői formákba öntött zsoltárokat, énekeket, imádságokat írnak le, ilyenkor is arra figyelmeztetnek, hogy mindezekben Istennek van mondanivalója. Ésaiás, Ámos — Pál és János szájával szól hozzánk Isten. Üzenete átszűrő- dik az ő gondolataikon, egész korhoz, időhöz kötött emberi lényükön. Szorgos, néha fáradságos munkával kell keresnünk, megértenünk, micsoda Isten mostani mondanivalója, személyesen hozzánk, nemzedékünkhöz szóló üzenete az egykori beszédeken, írásokon keresztül. Magában a Bibliában is számtalan esetet, példát találunk arra, hogy a korabeli hallgatóknak vagy olvasóknak is fáradozniok kellett a hallottak, olvasottak megértésén. Hányszor kérték Jézust tanítványai: magyarázd meg nekünk, amit mondottál! (Máté 13, 36). Hasonló kéréssel fordul a szerecsen főember is Fülöp evangélistához (Csel 8, 30—31). A bereabeli keresztyének is szorgosan tanulmányozták a Bibliát (Csel 17, 11).

Luther hasonlata azonban arra is figyelmeztet, hogy a Biblia tartalma egy élő személyben foglalható össze: Jézus Krisztusban. Az ő életében, tanításában, cselekedeteiben szól hozzánk legvilágosabban, félreérthetetlenül Isten. Isten minden, ótestamentomi és újtestamentomi igéjének Jézus Krisztus a közepe, veleje, foglalata, öreá vonatkoztatva, felőle szemlélve érthetjük meg a Szentírás egész mondanivalóját, Isten szándékát, az emberrel s a világgal való jó és áldott tervét. Ajándékát és követelését; azt, hogy mit jelent e kettő együtt: jöjjetek énhozzám mindnyájan... (Máté 11, 28), és: ti az én barátaim vagytok, ha parancsolataimat megcselekszitek (Jn 15, 14).

Végül azt is eszünkbe kell vennünk, hogy a bethlehemi jászol és pólya rejti magában Krisztust. Csak ez és semmi más! Kép nélkül szólva: csak a Bibliában találjuk meg Isten világos és félreérthetetlen üzenetét. Tetszett Istennek, hogy ebben a könyvben adja igéjét, közölje mindazt, ami földi és örökkévaló javunkra szolgál. S ez azt is jelenti: a Biblia valóban magában foglalja, rejti Isten igéjét, úgy, hogy azt benne csak Isten maga teheti ’ érthetővé, nyilvánvalóvá. A Biblia hangszer — hogy iménti hasonlatunkhoz visszatérjünk — de kell, hogy e hangszert a Mester kezébe vegye és megszólaltassa. Isten Lelkének megelevenítő munkája nélkül a Biblia szövege holt betű marad számunkra, tanították a reformátorok. Lehet a Bibliát mint pusztán emberi írásművet és szellemi alkotást is értékelni és nagyra becsülni. Minden idők sok szellemi kiválósága meg is tette ezt A világirodalom legnagyobb költői újra meg újra merítettek gazdag kincsestárából. Csak néhányat említsünk: Shakespeare, Dante, Goethe, Dickens, Arany, Ady, stb. Ahhoz azonban, hogy a Szentírás hitet támasszon, vagyis, hogy benne maga Isten szava, az ige szólaljon meg és személy szerint bennünket szólítson meg, a Szentlélek munkájára van szükség, Így volt ez mindig és így van ma is.

Ez persze egyáltalában nem teszi feleslegessé a Biblia szorgalmas, elmélyült tanulmányozását, az igét kereső, azt megérteni akaró emberi fáradozást. Az az egyházi munka, amit teológiának nevezünk, voltaképpen nem más, mint a Bibliában Isten igéjének legmagasabb színvonalon való kutatása, tanulmányozása. Ezt a fáradozást valamiképpen, ha a legszerényebb módon is, minden keresztyén embernek vállalnia kell. Figyelmesen, odaadóan hallgatva keresni Isten szavát a Bibliában, mostani, nemzedékünknek szóló üzenetét, akaratát Mert ebben van életünk ígérete.

Dr. Groó Gyula

Luther a hitről és szeretetről

A SZERETETRŐL Luther

csodálatos melegséggel tud írni, amely azért olyan tevékeny az emberek között, mert Isten megtapasztalt szeretetéből táplálkozik. A hit, mint Istenben való élet, és a szeretet, mint az embertársaink körében cselekvő erő, a legszorosabban ösz- szetartoznak. Szerinte „a keresztyén ember nem él önmagában, hanem Krisztusban és felebarátjában; Krisztusban a hit, felebarátjában a szeretet által” (A keresztyén ember szabadságáról). A hit és a szeretet összefüggéséből bontakozik ki Luther egész erkölcstana, amely döntő fordulatot jelent a teológia történetében. De hatása nemcsak a múltra, hanem a jelenre is tartozik, hiszen evangélikus egyházunk az örököse ennek a tanításnak, s a mi dolgunk ezt egyházunk mai életében gyümölcsöztetni.

Erkölcsi

jellemvonások

„A zsinatokról és az egyházról” című iratában, a harmadik részben, ahol a „keresztyén szent nép” (ecclesia, Kirche) jellemvonásait vázolja, arról ír, hogy Jézus Krisztus által a Szentlélek, a „sanctificator” (megszentelő) vagy „vivificator” (éltető) bennünk élve és hatva, képessé tesz minket a keresztyén szent élet útján való járásra. Röviden summázza a keresztyén ember erkölcsi

jellemvonásait. A Szentlélek „megszenteU a keresztyéneket és képesé teszi őket arra, hogy szüleiknek engedelmesek, a felsőbbség iránt alázatosak legyenek, hogy békességben, alázatosságban éljenek, hogy haragtól, bosszúvágytól, gonoszságtól menten türelmesek, nyájasak, szolgálatra készek és testvéries szeretettel legyenek, hogy ne legyenek paráznák és bujálkodók, hanem szemérmesen éljenek feleséggel, gyermekkel, háznéppel, vagy akár feleség és gyermekek nélkül is. Továbbá: hogy ne lopjanak, ne zsugoriskodjanak és így tovább, hanem szorgalmasan dolgozzanak, becsülettel megéljenek, szívesen kölcsönözzenek, adjanak, segítsenek, ahol csak tehetik; hogy tehát ne hazudjanak, csaljanak, rágalmazzanak, hanem jóságosak, igazak, hűségesek és megbízhatók legyenek, és ami egyebet még Isten parancsolatai kívánnak. Ezt teszi a Szentlélek.”

ERRŐL A BIBLIAI ERKÖLCSI ALAPRÓL támadja Luther azokat, akik sokat fecsegnek ugyan a Krisztusban levő bűnbocsánatról, s ugyanakkor nem veszik észre, hogy éppen az emberekhez való viszony tekintetében mennyire hiányzik szívükből az életújulás. Az „antinomisták” (törvényellenzők) valami világtól elvonult „evangéliumhirdetése” nem akar tudni semmiféle konkrét keresztyén erkölcsi magatarWITTENBERGBEN

Eddig csak vágyban, képzeletben láttam, s elémtárult most, mint nem várt ajándék, létgazdagító megvalósulásban.

Ódon szépségű utcáin bolyongok, s nagy idők fénye hull rám messze múltból, ó, régen voltam ilyen gazdag, boldog!

Komor vártemplom ünnepélyes csendje ma is hirdeti, úgy mint akkor, régen:

„Isten beszéde nincs bilincsbe verve.”

Hogy szembeszállt viharral, száz veszéllyel, s küzdött hódító, fényes győzelemmel az ércbeöntött kilencvenöt t°t«i *

Luther s Melanchton kőbevésett sírja.

Nincs rajta dísz, nincs rajta pompa semmi, de már a két név ott ragyog a mennyben az üdvtörténet lapjain felírva.

Fényes kor, Immár négyszázötven éve.

Bűnön, homályon, sötétségen áttört, s felragyogott az Isten szent Igéje.

Ö, szent Igej.: boldog, ki néked enged.

Erőd, hatalmad semmiből világot s a leggyengébből bajnokot teremthet.

Hatalom vagy a földön és az égen.

Hozzád mérve megszégyenülve látom semmitmondó, erőtlen törpeségem.

Magamban semmi, kicsi, gyenge, gyáva.M ó, de ragadj meg és gyulladj ki bennem régmúlt idők szent wittenbergi lángja!

(1967) Haluszka M. Rózsa

tásröl, általánosságokon kívül nincs egyéb szavuk, ezért meghamisítják Isten igéjét, amely mindig konkrét és életbe nyúló. Luther a keresztyéneket így óvja tőlük: „Ne is hitegesse őket senki, a bűnök bocsánatáról és Krisztus kegyelméről való sok fecsegéssel, ahogy azt az antinomisták teszik azzal, hogy ők keresztyének. Mert ezek elvetvén a Tíz Parancsolatot, melyet meg nem értettek, ugyan sokat prédikálnak Krisztus kegyelméről, s erősen biztatják azokat, akik a bűnben élnek, hogy ne féljenek, ne ijedezzenek a bűnöktől, mert a Krisztus által a bűnök mind meg vannak bocsátva. De amellett látják és engedik is, hogy az emberek nyilvánvaló bűnösségben éljenek, anélkül, hogy új életet kezdenének vagy megjavulnának. Ezekből látható, hogy ők sem a hitet, sem Krisztust meg nem értik, és éppen azzal teszik tönkre, hogy prédikálják.” Ezzel Luther élesen elítél minden quie- tizmust, amely vagy elvonul a világtól és konkrét kérdéseitől, vagy Isten bűnbocsátó kegyelme hirdetésének ürügye alatt el akar mosni minden erkölcsi különbséget jó és rossz között. Ez a Krisztus evangéliuma elpusztításának az útja.

A szeretet által cselekvő hit

„A KERESZTYÉN EMBER SZABADSÁGÁRÓL” című iratában Luther kettős tételt állít fel: „A keresztyén ember mindeneknek szabad ura, és nincsen senkinek alája vetve. — A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgálója és mindenkinek alá van vetve.” A szabadságnak és szolgálatnak kettős tétele azt jelenti, hogy Isten igéje által bűntől és törvénytől szabaddá tesz, s vezeti a kegyelmet nyert embert a hálaadás útján, amelyben a keresztyén ember felebarátai körében hálálja meg Istennek a tőle ajándékképpen vett kegyelmet.

Majd kifejti Luther, hogy az egész Szentírás tulajdonképpen két igéből áll: parancsolatból vagy törvényből és Ígéretből vagy evangéliumból. A parancsolatok elénk tárják ugyan a különféle jócselekedetek követeléseit, de önmagukban nem adnak erőt hozzá, ezért arra szolgálnak, hogy az ember megismerje belőlük a jóra való tehetetlenségét Az evangélium éppen ahhoz nyújt erőt, amit a törvény követek Így tehát az Istené a parancsolat is, és az ő cselekedete az annak való engedelmeskedés is.

A hit által megigazult ember üdvössége Krisztus által mindenben kész, a jócselekedeteket hálából végzi. Ebből érthető, hogy miért mondhatjuk a hitről azt, hogy minden parancsolatot betölt és teljesít, „mert a hit Isten s nem ember cselekedete, miként Pál tanítja. Minden más cselekedetet Isten velünk és általunk hajt végre, egyedül ezt hajtja végre

bennünk és nélkülünk." (A* egyház babyloni fogságáról) Tehát nem az emberé az érdem, ha Isten akaratát cselek- szi. Nem a jócselekedetek tesznek valakit jó emberré, hanem az Isten által megváltott ember végez jócselekedeteket.

A természeti törvény

Luther arról is ír, hogy a felebaráti szeretet nemcsak kifejezetten keresztyén erkölcsi parancs, hanem a természeti törvényben levő, egyetemes követelmény.

A KERESZTYÉNSÉG KORÉN KÍVÜL IS VAN ERKÖLCS. Az egymáson való segítés, a nagy célok érdekében való emberi szolidaritás: világ- jelenség. Ez természetesen nem áll ellentétben Isten akaratával, sőt mindkettő, a természetes erkölcsben megvalósuló felebaráti szeretet és a keresztyén erkölcsben adott sze- retet-parancs egy célt szolgál: az emberiség előbbre jutását. „Nem csupán Mózes törvénye: ne ölj! Ne paráználkodjál! Ne lopj! stb., hanem természeti törvény is, beírva mindenkinek a szívébe, amint Szent Pál mondja (Róm 2,1). Maga Krisztus is (Mt 7,12) az összes prófétákat és törvényeket foglalta bele ebbe a természeti törvénybe: „Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt cseleked- jétek velük, mert ez a törvény és a próféták”. Ugyanezt cse- íekszi Szent Pál is (Róm 13,9), mikor Mózes összes parancsolatait a szeretetbe foglalja, amely szintén természetileg tanítja a természeti törvényt! „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Mert ha ez nem volna a természettől a szívünkbe írva, sokáig kellene a törvényt tanítanunk és hirdetnünk, míg azt a lelkiismeret befogadná. Meg kell azt magunknak is találnunk és érez* nünk, különben senki sem csinálna lelkiismeretbeli dolgot abból” (írás a mennyei próféták ellen).

ISTEN AKARATÁT LÁTJA

a keresztyén ember a természeti törvényben is, amint azt a fenti bibliai idézetekkel Luther kimutatta, tehát az annak való engedelmeskedésben nincs különbség keresztyén és nem keresztyén között, az mindenkire egyformán vonatkozik. A keresztyén ember erkölcsi cselekvését az különbözteti meg a világétól, hogy ő mindenben Isten színe előtti felelőséggel cselekszik, s a felebaráti szeretet megnyilvánulásában Istennek akar hálát adni azért a kegyelemért, amelyet Jézus Krisztusban kapott. Ez pedig olyan tevékeny és fáradhatatlan szolgálatra sarkallja az embertársak érdekében végzett munkában, amilyen nagy Isten hozzá lehajló kegyelme miatt érzett hálája.

Amennyit megtapasztalt valaki Isten szeretetéből a hitben nyújtott ajándékból, any- nyira telik meg a szíve embertársai iránti szeretettel és szolgálatkészséggel.

D. Dr. Ottlyk Ernő

............................mm

mmimm

ADY EMLÉKE OKTÓlEKil

ötven évvel ezelőtt megdöbbentően őszinte versek süvítettek végig Magyarországon, mely őszirózsával véres csukaszürke katonasapkás fején megpróbált dacolni a komor végzettel. A Habsburgokért s a németek oldalán kényszerből vállalt háborús részvételünk vereséggel ért véget. De még senki nem akarta elhinni, hogy a háborús vereség az ország összeomlását jelenti. Hátha új játszma kezdődik csupán, vigasztalódott, aki könnyen vigasztalódik minden bajban. Ady Endre versei hasítottak végig lelkiismeretünkön, hogy ocsúdjunk. Költőé volt nálunk a próféta szerepe. Halottak élén — közölte a verskötet címlapja. Az ember ma is beleborzong.

A költő a nemzetet jelképezte, a háborútól megcsömörlött, békességet áhító, reform-vágyait és forradalmi átalakulását megvalósítani akaró magyarságot. Ady Isten-várón új életre készül. De

Az Égből dühödt angyal dobolt

Riadót a szomorú földre.

A háború kitörése „világot elsüllyesztő rettenetes éjszakává” hiedelmesedik a szívében. Egyszerre vége szakad minden reménynek. Hogyan hiszi el a világ, hogy nem támadók vagyunk, hanem áldozatok? „Sohse tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni” — írja gyötrött lélekkel. A magyar jakobinus, aki megírta a magyarok és nem-magyarok összefogásának szükségszerűségét, a közös bánatot és közös harcot, már nem bízik a magyarországi nemzetiségek azonos hevületében. Látnokként tudja, mi készül a szemhatáron: farkas esz meg, ördög esz meg. De megesznek bennünket”.

Csordultig tele van országépítő igénnyel, akár a háborús kábulatból magához térő nemzet. Azonban már „Álmos, hideg, vén, árnyas az Élet”. Iszonyú látvány veszi körül: „Népek népekkel egymás ellen gyűlnek”. Kölcsönös

összefogás helyett vak gyűlölet uralkodik,

romlik-bomlik a világ, szívek, tűzhelyek,

agyak mennek tönkre. És nincs kivétel: „bűnösök és jók egyként keserűinek”. Újjászületést vártunk, tisztán, bátran, szépen, munkánk eredményeként, s íme sír tátong előttünk. Haragos Hadúr szétszórja népét. Tehát nem is keresztyén isten-igazsággal történik a nagy szétszóródás, haúem ősi pogány-dűhhel, „szigorúbb istenek ezt így szokták”. S miért? Mert „Helyünkön meg nem tudtunk állni” —

mondja ugyanabban a versében. A zászló le- hanyatlik. Attól, amit látunk, már csak fáradtan biztatjuk egymást. Gazdátlan, keserves a bizodalmunk. Vakon üget országos, sűrű erdőbe rekedve a nemzet Ady-jelképe: az eltévedt lovas. Nádasok, erdők riadóénak. Döbbenetes érzés: eltévesztettük utunkat. Drámai vallomással értesít a költő: életünket sohse mertük élni, a Sors ezért bünteti így ezt az élhetetlen nemzetet.

Komor október volt 1018-ban. Más költőink is fetjajdultak, de senki oly egyetemes magyar érvénnyel, mint Ady Endre. Nem egyszerű bánatról van szó, nem közönséges sírásról, melytől kielégül az ember s megnyugszik. Ady politikai líráját ugyanaz a belső feszítőerő jellemzi, mint szerelmi és ember szemléleti verseit. Kiválóan ismerte társadalmunkat s nem menekült el a magyar költő feladata elöl, hogy tájékoztassa az országot. Az Ady-vers, melyben eggyé olvad nemzeti sorsérzés és emberi felelősség, teljesebb életigazsággal hatott, mint a miniszterek expozéi és a napilapok vezércikkei. Ady 1918 októberében fölébe került mindenkinek. Ady valóban profétikus költő s ötven évre visszanézve szellemi alakjára, töretlenül és kopás nélkül áll előttünk, igéje nemzedékünk szervező törvényének rémlik. Nem önbizalmunk kárára, hanem javára korholta nemzetét. A háború gyilkos zuhata- gában így kiált föl:

Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben,

Magyar az űzött magyarságban.

Ez volt az 6 vigasztalója: emberségünk és magyarságunk egyensúlyba hozása. Ady-versek hatására mindnyájan, akik látva láttunk, őrzők lettünk a humanitás őrhelyén.

Bár ötven éve tudatunkba szállt a társadalmi és nemzeti élet kritikaibb szemlélete, még mindig időszerű Ady bírálata, haragos elemzése és megingathatatlan hite. Ahol haraggal s hittel nem győzte, sírva fakadt. A Halottak élén tele van síró ritmusokkal. Nem kétséges, hogy Ady azért sírt hazája vesztén, mert nagyon szerette ezt az országot. Tájékozódása

elejétől fogva kereste, hogyan tudnánk továbbra is megállni, nemzetiségek helyett egyenjogú népekkel az egy hazában, szabadon, függetlenül, régi hitben egymás kezét fogva, mint régi hitbeli ellenállások között, régi harcokban. Nem véletlen, hogy Ady költészetét szomszédaink legjobb poétái tolmácsolták Adyhoz méltó tökéllyel és odaadással. Szomszédaink Ady-élménye Magyarország-élmény, emlékek tovább-élése, a közös gyökerek és ízek, közös zamatok s egy mező virágainak színe. Adyhoz kötődik a szomszédi kölcsönösség és baráti szemlélet tudatosítása. Ady a közös elv és közös magatartás hazáját jelképezte, egy modern „két pogány közt egy hazáért” felfogást, amilyet Balassi Bálint óta minden valamirevaló magyar írástudó szívében hordott.

Nem véletlen, hogy a két világháború között haladó értelmiségünket és fiatalságunkat Ady lírája varázsolta el. Nem a Vér és arany rímjei, hanem a „népért síró bús bocskoros nemes” forró vallomásai, őszintesége, találó jellemzései, próféciái. „Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon” — kiáltotta utolsó versében akkori nemzetiségeinknek, mai szomszédainknak, akiket megbecsült. Befelé, a fiatal szíveknek pedig dacos dobban- tással ezt mondta:

S mert ránkszabadult minden vétek,

Azért lesz itt újból is élet.

Az októberi emlékként felkavargó Ady-versek heroikus életszemléletet hangoztatnak, igaz ország-sárjadást, erőt és lángolást.

Szalatnai Keni