Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-04 / 31. szám
Elveszített és megtalált csend Lukács 10, 38—42 Érdekes újságcikkre lettem figyelmes a minap. A cikk néhány rövid sorban arról a furcsa küzdelemről tudósít, melyet politikusok és tudósok, közgazdászok és filozófusok vívnak modem életünk egyik újfajta ellensége: a lárma ellen. A rohanó léptű iparosodás és technizálódás, a mind több gép s az élet gyors városiasodása olyan zajossá tette világunkat, hogy a mai embert sokszor már nem is a munka és rohanás fárasztja ki, hanem szinte minden percét, még az éjszaka csendjét is megtépázó lárma. Nem csoda hát, ha az utóbbi években egyre sürgetőbb kérdésünkké lett világszerte: miképpen lehetne újra visszaszerezni és megőrizni az elveszített csendet? Mert a csend az élet egyik legdrágább kincse. Az éfszaka. csendjében pihenjük ki az elmúlt tiap fáradalmait és újulnak meg erőink az új nap feladataira. Csak csendben lehet elgondolkozni az élet dolgairól, számotvetni sáját magunkkal és elrendezni terveinket. Az élet egyik feltétele a csend. Isten ajándéka is a csend. Hiszen Isten is csendben érkezik az emberhez. Mária és Márta története talán éppen az elveszített és megL talált csendről mond el ma nékünk valamit. Izgalmasan meglepő ebben a történetben, hogy Jézus félreérthetetlenül a csendben üldögélő Máriának ad igazat a serényen szorgoskodó Mártával szemben. Talán bizony többre becsüli az üres tétlenséget a szorgalmas munkánál és a semmittevő elmélázást az áldozatkész szolgálatnál? Hogyan lehetne még csak feltételezni is a szorgalmas munka megvetését arról a Jézusról, akinek egész elete másoknak való szolgálatból állott?! Tökéletesen félreértenénk Jézust, de az evangélium egész üzenetét is, ha valami ilyenre gondolnánk. Mert Jézus Mártának nem a szorgalmát, sokra igyekvő munkáját vagy gondoskodó szeretetét utasítja visssza, hanem azt az önmagát gyötrő nyughatatlanságot, azt a belső hajszoltságot ítéli el, amiben Márta képtelen túllátni saját magán és képtelen másra gondolni, csak arra, hogy ő mit adhat és tőle mire telik. De a nagy sürgés-forgásban arra már nem gondol, hogy Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. És mi, vajon gondolunk-e arra, hogy nem a munka ritmusa és az élet lüktető lármája töri össze életünk csendjét, hanem mi magunk lármázzuk el a csendet önző nyughatatlanságunk, indulataink és gyűlölködésünk, háborúink és leszórt bombáink, embertelenségünk és bűneink nagy lármájával? És gondolunk- e arra, hogy nem a mindennapok fürge tempójába fáradunk bele, hanem az egyéni megoldatlan problémáink, magunkkal hurcolt gondjaink, rohanó hajszáink szipolyoznak ki bennünket. S közben százfelé szórt időnkből csak Arra nem futja, Aki Jézus Krisztusban belépett az időnkbe, hogy annak is Ura legyen. Istenre nem futja, Reá nincs időnk, s közben gyötrödürik a körülöttünk és bennünk zajló lármában. Mi magunk veszítjük el a csendet. Mária a jobb részt választotta, ö csendre talált — erőt adó csendre — Jézusnál. És már maga az is evangélium, örömüzenet, hogy ez a gyógyító, erőt adó csend a mi világunkban is itt van. Ezt a csendet Isten teremti úgy, hogy szavával megszólít, áttöri bűneink lármáját, mellénk szegődik, átveszi gondjainkat, kiemel hajszoltságunkból, új szeretetve, vidám életkedvre és szívet feszítő örömre bátorít. Ebben a csendben az az izgalmasan nagyszerű esemény történik, hogy benne az embert kereső Isten érkezik meg és az Istent kereső ember indul el a világba. Alig, hogy hozzánk hajolt az Isten — máris elküld. Ebben az Isten szavára hallgató csendben tanulunk meg az emberekre is hallgatni tudni. Isten a csendben szavára hallgató embert nyitottá teszi a másik ember felé, megtanítja felelős szeretettel szeretni és élni — szépen és jól, együtt és nem idegenül az emberek között. Az Istenre figyelő csendben túllát mz ember saját magán, messze, még az időkön, a történelmen és a halálon is túl, az örökkévalóságba. Ez a kitárulkozó látás pedig merésszé tesz a szeretetben és lendületet ad a holnapért végzett munkához. Az lehet, hogy Isten sokszor keresztezi útjainkat. „Nekünk készeknek kell lennünk arra — írja Bonhoeffer, a hitleri koncentrációs táborok mártírja —, hogy Isten megszakítson minket a mi munkánkban. Isten a mi útjainkat, terveinket naponta áthúzza azzal, hogy embereket küld hozzánk. Elmehetünk ugyan melletük, de akkor elmegyünk az életünkbe láthatóan beleállított kereszt mellett, mely pedig mutatni akarja, hogy utunk nem a magunké, hanem Istené”. Csak az Isten szavára hallgató csendben lehet megtanulni a keresztezett emberi úton járni. 1945 után egy merőben új történelmi és társadalmi szituációval keresztezte Isten egyházunk útját. És most, az állam és egyház közötti Egyezmény megkötésének 20. évfordulóján csak megköszönni tudjuk azt, hogy ezáltal valami újat kezdett közöttünk és bennünk az Isten. Úgy, hogy újra szava volt hozzánk és mi újra hallgathattunk Oreá. Ha földi hatalom és dicsőség helyett inkább azt választja az egyház, hogy Istenre figyelve áldozatosan szolgál az embereknek, akkor a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle. (Dubovay Géza Kaposvári lelkész IMS. Július JS-án elhangzott rádiós igehirdetéséből) PETŐFI SÁNDOR Paul Eluard, a mai francia irodalom nemrég elhunyt költője így emlékezett meg Petőfi Sándorról, születésének 100. évfordulóján: Egy száz éve halott embert jövök köszönteni Egy embert, aki huszonhat éves korában halt meg De Magyarország a századokat Fiainak életével méri, Költőinek életével méri És én itt egy élő költőt köszöntök! Mindenki, aki Petőfiről szól, aki Petőfire emlékezik, abban a meggyőződésben teszi, ljogy egy ma is élő költőt köszönt. Hívatlanul és váratlanul megjelenő szelleme most is számadásra von: vajon meg tudjuk-e őt becsülni és őrizni ma is, megvan-e bennünk az Isten-, és emberszeretetnek az a gazdagsága, amely őt fiatal kora ellenére is a világirodalom egyik legnagyobb költőjévé és a magyar történelem egyik legrokonszenvesebb forradalmárává tette. Élete nélkül költészete megfejthetetlen talány maradna minden időkre. Szilveszter éjszakáján, a múlandó, évek mezsgyéjén született, 1823. jan. 1-ére virradóan. 4 éves korában már ír és olvas. Első „nyilvános tetszését” Félegyházán aratta. Amikor a szomszédba látogatóba jött katolikus papok elmentek, hirtelen ezt mondta: „Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak, maguknak egyet sem hagynak!” Tanulóévei elég változatosak voltak, többnyire evangélikus iskolákban tanult. Félegyháza, Kecskemét, SzaTúrmezei Erzsébet: VASÁRNAPI FILMKOCKÁK Harangszó száll és hívogat tetők felett, erdők felett, mezők felett, vizek felett: Isten keres. Isten szeret Strandon, üdülők terraszán gondtalanul süíkérezők, meleget és fényt élvezők. Tavak tükrén víg evezők. Sok fehér vitorla-sirály Fertő taván, Balatonon: Labda gurul gyepbársonyon. Benépesül völgy és orom. * Harangszó száll és hívogat tetők felett, erdők felett, mezők felett, vizek felett: Isten keres. Isten szeret • Mint tártkarú édesanyák, várnak csendben a templomok, nyitott kapuk és padsorok.,, Kint nyár tüzel, nap mosolyog. Aki betér, friss levegőt legüdítőbb forrásvizet és új erőt és új savéit Krisztust talál: élő hitet S a megszentelt vasárnapok mindegyike titkos erő: erőtelent felemelő, hétköznapot megszenteld. • Harangszó száll és hívogat tetők felett, erdők felett mezők felet vizek felett: Isten keres. Isten szeret. AZ AMERIKAI MISSZURI ZSINAT badszállás, Sárszenüőrinc, pesti, aszódi, Selmecbányái, pápai iskolák gyors egymásutánban lajstromozzák. Nagyon szeretett tanulni, s — a közfelfogással ellentétben —, jó tanuló volt. Sokat olvasgatott. Társai el is nevezték „könyves Sán- dor”-nak. Szenvedélyes vitatkozó természetű volt. Az evangélikus iskolák fegyelme és átlag feletti szintje jó hatást gyakorolt fejlődésére. Alkotási, szereplési vágy űzte állandóan, hogy belső erőinek külső érvényre jutását is megkísérelje. Homályos ösztöne vezette a színészet és katonáskodás ismeretlen, izgató világába. 1843-ban Pestre kerülvén, irodalmi életünk képviselőivel kötött barátságot és csakhamar az ifjúság vezére lett. A politikai élet sodra 1848 márciusától ragadta magával. A szabadságharcban legszívesebben Bem tábornok mellett szolgált. Eltűnése is Bem seregében történt. Ifjú özvegye és néhány hónapos árva kisfia és egy egész nemzet várta visz- sza... Nincs a magyar költészetnek még egy alakja, aki elé az élet olyan gazdagon tárta volna mindazt, amire egy költőnek szüksége van. ö élni is tudott mindezekkel. Egyszerű eszközökkel nagy hatást ért el. Minden élmény, minden benyomás hangulatot teremtett lelkében. Üj távlatot, új érzelmi gazdagságot nyitott a magyar lírának. Hazafias költészete nem lírai rendszer, hanem érzelmi és erkölcsi program. Ezekben a verseiben fejeződött ki leginkább megvalósulásra törekvő belső energiája. Minden romantikus hajlandósága ellenére is megmaradt reális embernek. Ugyanakkor forradalmi hévben, tettvágyban mindig előtte járt nemzetének, bátorította a kicsinyhitűeket. Szét akarta önteni lángoló akaratát egész nemzetébe. Fogékony volt merengő szelíd hangulatok befogadására és bölcseleti témák feldolgozására is. Ilyen megnyilatkozásaiban eljutott az igazi bölcselő költemény magaslatáig. Egyedül hite igazítja el a nehézségek és veszélyes hangulatok között: Az Isten tudja, mit cselekszik Magas tervébe nem lát vak ember S kérdőre vonnunk öt nem szabad Rákülde a tengerre engem Lelkembe tette az iránytűt Amerre ez vezet, megyek! Az élet céljára nézve már megállapodott ember erkölcsi nagy számvetése és imádsága ez. Mélyen hitt a Gondviselésben: ..Él a magyarok Istene, hazánkat átölelve tartja atyai keze!” Egyik legragyogóbb tulajdonsága Petőfinek az erkölcsi reménység, mely mind hazafias, mind szerelmi, mind vallásos költészetében uralkodik. Számára a hit mindig iránytű maradt. Verseiben az Isten, mint végtelen, felfoghatatlan, mindenható Isten jelenik meg: .....................midőn Ez t a világot láttam, fölkiálték „Dicső, dicső a munka! Hol keressem A nagy Mestert, ki mindezt alkotá? Óh, hol vagy Isten? Hadd keresselek föl Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!” Tudott ehhez a végtelen, felfoghatatlan, mindenható Istenhez gyermeki hangon imádkozni: „Hallgass meg engem, édes Istenem!” Bár érezte, hogy kemény pályára, hivatásra küldte őt az Isten, nem zúgolódott, s elmondhatta: „Hű fiad vagyok, Atyám!” A bibliai történetekben való jártasságát is számtalan verse bizonyítja (pl. Szabadság, A máj tényi síkon, Arcképemmel, Falun, Zsoltárok ...) Köszönjük meg Istennek azt a bölcsőt, amely magyarrá ringatta őt! S köszönjük meg Istennek azokat a hivő szülőket és hűséges evangélikus nevelőket, akik eszmék és nagy igazságok iránt fogékony leikével megismertették egyházunk történelmét és küzdelmeit! Győr Sándor Sz. Károlyi Erzsébet Jer dicsérjük Istent szívvel, szájjal, lélekkel...* ezzel az énekkel kezdődött dr. Széchey Béláné, Károlyi Erzsébet temetési szertartása a farkasréti temetőben július 22-én. Megszámlálhatatlanul nagy gyülekezet vette körül a ravatalt. A szeretet és a fájdalom gyűjtötte össze az együtt sírókat. A virággal borított ravatalt körülállták Luther-ka- bátos lelkészek s ott voltak azoknak a gyülekezeteknek a képviselői, amelyekben régebben „Károlyi Erzsébet segédlelkész” szolgált. Az igét Csen- gődy László budahegyvidéki lelkész hirdette. A sírnál Vá- rady Lajos -esperes a szolgatársak, Magyar László szendi lelkész a volt évfolyamtársak, dr. Csonka Géza a gyülekezet ifjúsága nevében mondott búcsúszavakat s a záró liturgiát dr. Kékén András Deák téri lelkész végezte. Dr. Széchey Béláné, Károlyi Erzsébet a modern, világosan gondolkodó, tág látókörű teológusnemzedékhez tartozott. Igehirdetéseit, a gyermekek között végzett munkáját mindenütt szerették. Erős volt a hite, lelki kincsei közé tartozott a jó kedély, az emberszeretet. Amikor férjhez ment, kivált az egyházi szolgálatból, mert ikrei születtek, akiket nagy gonddal ápolt és nevelt. Azon a napon halt meg, amikor harmadik leánygyermekét megszülte. Feltámadunk! V. L. .. de mégis föl, föl és föl.. Déry Tibor és Illyés Gyula költői vitájáról-.FARKASSZEMET a bizonytalansággal” — ezt tesszük, ha ma szembenézünk önmagunkkal. Szembenézünk önmagunkkal: Káin tekintete Ábelébe kulcsolódik. Somogyjád község irodalmi színpada fölkérte Illyés Gyulát, Írna számukra valamit. Illyés oratóriumot írt Az éden elvesztése címmel. Művére Déry Tibor válaszolt. Az ő oratóriumának címe: Szembenézni — s alcímként, tüstént hozzá teszi: De mivel? AZ EMBERISÉG JÖVŐJÉRŐL kérdeznek mindketten, s a jövő kérdésére keresnek feleletet. A két színpadi oratórium nemrég megjelent könyv alakban (a Magvető kiadásában, Csohány Kálmán gyönyörű rajzaival). Ez a kérdés — bizonyára — mindnyájunkat izgat, érthető hát, ha bekapcsolódunk a vitába. Illyés keserű; gondolataiban mintha még kilátástalanabbnak látná jövőnket, mint mondani szokás — s mégis derűlátó. Korunkban az emberiség annak küszöbéhez érkezett el, hogy elpusztíthassa önmagát. Nem sok kell hozzá: egy véletlen is elegendő. Illyés kérdése nem az atomhalálra vonatkozik, hogy valóban fenyeget-e, vagy elkerülhető, Illyés kérdezése az alompusztulás után kezdődik, a túlélőről kérdez ő: „Megmarad egy szerény / gimnáziumi szertár / s hozzá egy kis tanár — t az egész porba vert táj / megint talpra átt.” Vagy: „Ha csak egy eszkimó lány / megél s könyvet, lapoz," — „Ha csak egy jurta bölcse ..." Újra lőhet kezdeni: „... talán most menni fog”. Nem a kérdezést, pontosabban szólva a vitát kezdi itt Illyés. Gondolataiban odajut, hogy az atomveszéjy nem önmagában véve fenyegeti az emberiséget, hiszen az atomrobbanás csak a fizikai létet semmisíti meg; az ember fönnmaradása attól függ. ember marad-e, vagy — „vad majom”. „Mi már most a nagyobb veszély” — kérdezi Illyés: — „kipusztulni, vagy újra és újra állattá válni?” Ez a kiűzetés az édenből, vallja, ember-létünkből való kiűzetés, önkéntes kiűzetésünk, az elem- berietlenedés. S a végső kérdés: „összefügg-e vajon az emberiség ily elválaszthatatlanul az emberiességgel?” Válasza: „összefügg.” MÁSKÉPP, más szavakkal kérdve: lehet-e ember az ember, ha nem azt teszi, amire hivatott? S van-e ereje, képessége, hatalma, van-e az embernek bármije is, hogy azt tegye, amire hivatott? Illyés is fölsorolja, tudjuk jól: a történelem azt bizonyítja, nincsen. Ezt a keserű. kiábrándult és kiábrándító választ a költői vitában nagyon érzékletesen, nagyon megdöbbentően Déry Tibor adja meg. Ö — mondja — „brutálisabban ér reményteleneb- bül” gondolkodik, mint Illyés. Ö már nem monológot mond, nem elvont gondolatokat sorjáz, hanem párbeszédet vezet, dialektikus gondolatokat feszít egymásnak. A valódi Somogyiaddal a képzett Kakukbázát állítja szembe, Káinnál Ábelt, vagyis inkább Ábellal Káint. S a kettő közül melyik vagyunk mi? Ügy vélem, kevesen válaszolnának erre így: Én Káin vagyok! — s félő, ha akad is efféle válasz, a farizeusé lenne, s nem a vámszedőé. De Déry gondolataiban voltaképp mindegy is, minek tartjuk mi önmagunkat, Káinnak-e, vagy Ábelnek, mert ő azt bizonyítja, hogy Káin és Ábel — kicserélhetőek: „Ábel természetes halállal végezte”, mert az emberiség történelmének tanúsága szerint a mi kezünkön a jó gyakran fordul fonákjára, s válik rosszá, mintha az eredendő bűnt fogalmazná meg és bizonyítaná a múlt és a jövő történelmi példáival. VAN-E, LEHETSÉGES-E valami megnyugvás, valami megnyugtatás ebben a kétféle keserűségben, teljes kilálástalanságban? Érdekes, hogy Illyés válasza szemmel láthatóan, már első tekintetre is derűlátó, bizakodó, sőt — mondhatni — fölényesen nyugodt ..........egyre emberiebb / dolgunk e tág vilá gban” — örvend, s a kibontakozás útját is látja: „— csepp-csepp ,résbe nyomulva — fa parány töri meg” a bérccé meredett hatalmat. Ki-ki végezze dolgát, a legapróbbat, „kicsiben is nagyot csinálhatunk. Sorsunkat, épp azért mert parány, kézbe vehetjük” — vallja. Példákat sorol: „Jól élhetünk a szomszédainkkal. például. Kellemessé tehetünk egy közös kapálást, vidámmá egy vasárnap délutánt. Szerszámot és parolát cserélhetünk, boldogan. Rendbe tehetjük az udvart. Rendbe a terveinket.. a kedvesünkkel, a gyermekeinkkel. A világot, ameddig kezünk elér. A mi akaratunkkal”. Erre a bizakodó derűlátásra válaszol voltaképp Déry keserű párbeszédeivel „brutálisab- ban és reménytelenebbül”. Mert hiszen igaz, hogy ki-ki közülük tegye a dolgát, igaz, hogy Somogyjád a világ közepe, mert minden somogyjád az — dehát elegendő ez? Parány voltunk hatalma megnövekszik-e, ha büszkén vállaljuk parányságunkat? Déry azt feleli: Káin vagyunk és Ábel, nincs hová menekülnünk önmagunk elől, a történelemből ki nem léphetünk, s ütünk pokolról pokolra vezet. Ez a szembenézés rokonszenves, bármily keserű, kiábrándult és kilátástalan is. A továbbjutás alapföltétele a megismerés, a fölismerés, az önismeret A kiindulópont: Káin vagyunk és Ábel. AZT JELENTENÉ-E ez, hogy nincs remény, hogy az emberiség egyetlen lehetősége a e*~ ménytelenség? Nem, ezt nem vallja Déry sem. „Vessük el I a reményt, kedves utódok, s vessük el a reménytelenségetf’ — hirdeti. A megoldást önmagunkon kívül kell megkeresnünk. Déry megoldását az Anya mondja el, adja meg. J5 ha százszor vétkesek is”. . . „én el. nem engedem őket” ... „én újraszülöm őket” — hirdeti az Anya Déry jelenetének befejezésül. Az újjászületés a föltétele annak, hogy az Illyés-ajánlotta módon hozzáfoghassunk a világ rendbetételéhez. Ameddig kezünk elér. Illyés: . .ama rettentő holnap J előtt még, emberek / merjük a legnagyobbat, j kezdjük itt * legmélyböl, 7 ... / léptenként, mint lehetni de mégis föl, föl és föl / újra az életet.” Zay LászM kilépett addigi merev elzárkó- zottságából s tagja lett az Amerikai Evangélikus Tanácsnak, amely az amerikai evan- gélikusság 95 százalékát fogja össze. néven ismert evangélikus egyház egykori püspöke, Dr. J. W. Behnken 93 éves korában elhunyt. 27 éven át állott egyháza élén. Már nyugalomba volt, amikor a Misszúri Zsinat
