Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-21 / 29. szám
SZÁMADÁSOK — Az egyházmegyék életéből — Uram, minden nap Belőled kell élnem, munkában, szabadidőben, pihenés közben, huszonnégy óráig. Erre csak úgy vagyok képes, ha okosan szünetet tartok Szünetet Isten számára: magamrrak is ez a legjobb szünet, mert felvidít és biztonságot ad. Egyszer majd elszámoltatsz: mit csináltam az idővel, évről évre, napról napra, minden másodperccel. És ha az derül ki, hogy életemben nem volt számodra időm, nem értem rá Istent és embert szeretni, akkor minden sietségem az ördögé volt. Paul Roth után: Bodrog Miklós Az Egyházak Világtanácsa Negyedik Nagygyűlése a svédországi Uppsalában július 4—20 között folyt le. Képünk a gyűlés színhelyét, a Fyrishall-t mutatja. A hatalmas sportcsarnok átalakított helyiségeiben 2500-an voltak jelen. Énekelje £ek! Július 5-én tartotta záró ün- Harmincfokos hőségben egy nepélyét a fóti Mandák Intézet egész délelőtt „zajlott” a zárókéthetes nyári kántorképző ünnepély, mégsem érezte senki tanfolyama. Ez volt a tizen- hosszúnak, vagy terhesnek ezt nyolcadik ilyen tanfolyam s az időt. „Ahol énekszót hallasz, talán valamennyi között a leg- ott bátran betérhetsz, biztos jó népesebb. Ötvenhét résztvevő- a szíve a daloló népnek” — je az ország minden részéből tartja egy régi közmondás. Va- — Soprontól Debrecenig — se- lahogyan ezt tükrözte ez az reglett össze. A legfiatalabb ünnepély is: derűt, vidámsú- nyolc esztendős, a legidősebb got, jókedvet, örömet sugár- ötvenhét — egyik gyülekeze- zott. Kis János, az intézet és a tünk felügyelője. Volt közöt- tanfolyam vezetője ezt a szeltük, aki ezúttal ült először lemet plántálta a résztvevők- hangszerhez életében s voltak, be. Ez a lélek vezette az áldo- akik már hatodszor jöttek el zatos, önzetlen, mindent ellentovábbképzésre. Mindnyájukat szolgáltatás nélkül végzett az egyházi ének és zene lelkes munkájukban az előadókat, szeretete hozta ide és forrasz- Énekeljetek — Isten diesősé- totta erre a két hétre közösség- gére! 1. Krónika 16,23 alapján gé. Nem lehetett megilletődés szólt az országos egyházi Kán- nélkül látni és hallgatni — torképesítő Bizottság képvise- amikor ennek az ötvenhéttagú létében megjelent dr. Groó énekkarnak az ajkán egy Gyula professzor az egybegyül- szívvel zendült meg a zsoltár — tekhez. „Énekelj az úrnak te egy tizenkét éves kislány ve- egész föld! Napról napra hir- zényletével. dessétek szabadításának örömKomoly munkára, áldozatra hírét!” Minden istentisztelet vállalkoztak a tanfolyam részt- minden egyházi ének és rau- vevői. Reggel fél hattól este tiz- zsika ezt akarja: közhírré ten- ig folyt a munka. Harmonium- ni Isten szabadításút. Azt, hogy játék, karvezetés, orgonajáték nekünk ilyen szerető, a Jézus voltak a főtantárgyak. A hala- Krisztusban megtartó Istenünk dók, a továbbképzősök zeneel- van. Erről a szabadító szeretet- méletet is tanultak. A záróün- ről, Isten nagy tetteiről tanús- nepély kóstolót adott mindeb- kodik Izrael népének története, bői. Ä kezdők eljátszottak egy- Erről zeng a zsoltáros Dávid egy koráit a harmóniumon, a király. S ennek az Istent ma- haladók Bach muzsikát szó- gasztaló éneknek a zendítésé- laltatták meg az orgonán — s vei bízta meg papjait, az Ötes- mennyivel szebben szólt volna, tamen tűm népét, amikor Je- ha a viharvert öreg jószág he» ruzsálemben állíttatta fel a lyett modernebb orgona állna szövetség sátorát (1. Krónika az intézet rendelkezésére! A 16.7) karvezetők egymást váltották Ezt a bibliai verset olvashat- s kezük intésére lelkesen zeng- tűk a tanfolyamot végzettek tek a kánonok. A zeneelmélet bizonyítványán is. Emlékezte- dolgaiban jártasak bonyolult tőül és útravalóul. Nem némul- kérdésekre adtak feleletet a hat el soha az Istent dicsérő fekete tábla előtt. ének az egyházban, a gyülekeAz előadó gárda nem kevés- zetben —, hiszen ha mi nem bé színes összetételű volt, mint végeznénk ezt a szent szolgála- a tanulók serege. Akadt közöt- tot, a kövek szólalnának meg tűk tanár és műszerész-techni- —, így ígérte egykor Jézus, kus, lelkész és diák, egyete- Ezért ez a záróünnepély sokkal mista és orgonaművész. A ta- inkább a kezdete és folytatása nulók, de az akadémiai elő- volt valaminek mint a befeje- adók között is ott láttuk Teo- zése és a vége. Beállította a lógiai Akadémiánk hallgatóit tanfolyam résztvevőit s persze is. Egyikük megnyerte az éne- mindnyájunkat, akik csak az kesversenyt: énekeskönyvünk egyházban élünk, ebbe a szol- másfélszáz dallamát ismerte gálatba. Nincsen ebben megál- hibátlanul. lás, szünet, csak állandó toA tanfolyam lelki munkáját vább|tanulás, fejlődés és hala- Bohus Imte helyi lelkész irá- dáií. ,N*apról napra hirdettessék nyitotta. Különösen a bibliais- Istenünk szabadítása. meret terén jeleskedtek a le- A „Fóti dal” születésének endő kántorok. Egyikük-mási- helyén így tanultak új- éneket kuk már nem is leendő, hiszen énekelni Istennek azok, .akik a évek óta teljesít valamelyik kántori szolgálat szép felada- gyülekezetünkben kántori, kar- tára készültek ezen a nyári vezetői szolgálatot. tanfolyamon is. G. PILLANATKÉP Június is már csendben, nesztelen elszállt. Nem látszik még a földeken Még életvidám a kukorica, és a vetések hálahimnusza aranyion tör utat a magasba A napraforgó fejét lehajtja. Lám, még minden az életről beszél. ... A Napban megvillan egy kaszaél. Hanvay T. Mária Rekkenő nyári meleg. Jólesik az árnyék hűvöse, ahonnan belemeredek a felhőtlen ég híg kékségébe. Messze szeretnék nézni abba a rejtelmes messzeségbe, mi emberi szem nem látta titkokat rejteget. Körülöttem a kert virágai pi- hegnek. Bágyadtan fogadják a kelyhükbe tolakodó méheket. A homokban kislányom játszik. Elkészítette babája ebédjét. Kis kocsijába helyet készít neki ebéd utáni alváshoz. Szőke haja előre esik amint fölé hajol. Mozdulataiban már az örök anya látszik. Kicsi szája folyton jár és amint anyjától hallotta beszél babájának. Játszik. Játssza jövendőjét. Kinyink előtte a jövő mint mesevilág, ahol élő babát dajkál egy másik jövendőnek. Babáján sok játék nyoma látszik. Arca horpadt, mintha kíméletlen ököl hagyta volna rajta ütése nyomát. A festék már lekopott róla csak itt ott látszik a régi üde pírból valami. Mintha a kegyetlen élet sok nyomorát viselné a sebhelyes arc. A játék mámorában azonban megelevenedik előtte az elnyomorodott arc. Gyengéd szeretettel pólyálgatja, mintha élne. Azután bosszankodó arccal fenyegetésre emeli parányi útját és szidja szófo- gadatlanságáért. Majd mesél neki egyszer volt, hol nem voltakat. Melegséggel telik meg hangja ígér neki, gyengéden simogatva a torz babaarcot. Zsuzsika játszik Bibliai ábécé: PÁSZTOR ^ültkor a vonatra egy pásztor szállt fel görcsös botjával, karikás ostorral, okosszemű, „beatles-hajú” pulijával. A kocsiban mindenki felé fordult s megnézték kiskun magas kalapjától pitykés mellényén keresztül a csizmájáig. (Társa a pad alatt tűnt el.) A tágra nyílt tekintetek láttán arra gondoltam: mennyire kiveszőben van világunkba» ez a fajta ember, a pásztor. Bizony, hittanórákon — ha felbukkan ez a szó — hosszan kell magyaráznunk a mai gyerekeknek a legtöbb helyen: milyen is volt a pásztor élete a nyáj mellett, együtt verte őket az eső, perzselte hátukat a nap — hogyan gyújtottak tüzet az éjszakában az erdélyi pásztoremberek az ólálkodó farkasok miatt, — mit jelentett a „rideg” pásztorság, mikor kora tavasszal elbúcsúzott otthonról szegény, s visz- sza csak az első hó hozta. Lehet, hogy a villanydrót kiszorítja teljesen a pásztort. De mi emberek, a lelkünk mélyén örökre vágyunk valakire, aki — átvitt értelemben — „pásztorunk” lesz, megért bennünket, törődik velünk, jóban- rosszban ott áll mellettünk. Ennek a nemzedéknek sok diktátora, sok szónoka, sok tudósa volt. Pásztora nem nagyon! Gyermekek, magányosok kiáltanak „pásztor” után ... A budapesti Boráros téren 4 éves kislány körül csoportosultak az emberek nemrég. Fukar szavaiból kiderült, hogy szülei egész napra rázárják az ajtót — most ő valahogy megszökött, s elindult Kispestre a nagymamihoz, aki őt nagyon szereti, játszik vele és sokat mesél. Nemrég megragadó csehszlovák hangjátékot hozott a rádió. „A bizalom vonala”, egy telefonkészülék mellett orvosok, lélekbúvárok inspekcióznak Prágában, hogy amikor valaki felhívja őket, segítséget nyújtsanak, vigasztalják a kétségbeesetteket, tanácsot adjanak a tanácstalanoknak. Néha csak azért hívja őket fel valaki, hogy beszélgető partnert találjon, mert egész nap nincs kinek elmondja problémáit, kis apró dolgait. A magányban fuldoklók közül sokan nyúlnak — a darab szerint — a drót másik végén készen álló társ után azok, akik már-már légüres térben érzik magukat. Pásztor... Az Ószövetség és Újszövetség sokszor emlegeti; így Istent. Jézust. Azt akarták ezzel a képpel kifejezni — azok az emberek nagyon jól értették ezt a képet —, hogy Istenük pásztorként vezeti népét, törődik mindenkivel az úton és biztos cél felé viszi övéit. Már az első keresztyének is nagyon szerették ezt a képet. Szívesen díszítették vele isten- tiszteleti helyüket. A legősibb „oltárképek” közé tartozik a jó Pásztor-Jézus és egy bárány, szívéhez szorítva. Régi jövendölések teltek be, amikor ezrek és ezrek vették körül őt. Beszédével, szereteté- vel dús legelőn táplálta, hűs forrásnál üdítette az embereket. Az is kitűnt lépten-nyo- mon, hogy halálos ellenségünk hatalmából jött megszabadítani minket. „A jó pásztor életét adja a juhokért.” Bizony, így történt. Ez az igazi Pásztor vár minket az ige csendjébe ma is, szívünkre teszi csodás kezét, érdekli a problémánk, rámutat beteg pontjainkra s ha engedjük, bekötözi sebeinket. Nincs olyan mélység, ahol meg ne találna minket — otthagyva a 99-et az egy elveszettért. Pásztorlásával bennünket Is egymás pásztorává nevel. A vele való „füves legelő” után következik a másik ember, akikhez minket küld pásztorul. Milyen sok áldott pásztor arcát őrzi szívünk emlékezetében! Édesanyát, nagymamát, öreg tanítót, lelkészt... Talán rég elporladtak már, de szavuk, tanácsuk ma is lendítő erő. Imádkozzunk azért, hogy a jó Pásztor tegyen minket másokkal együttérző pásztorokká. És még egy. A 23. zsoltár olyan Pásztort mutat meg nekünk, aki a „halál völgyében” járva is elveszi a félelmet. Nemcsak ebben a földi életben tud bennünket vezetni — a halál kapuján is átvezet —, az örök életbe Olvassuk el a következő igehelyeket:: 1 Móz. 49 24, Zsolt 23, és 80 2, Jer 3 15, 23 4—5, Ez. 34 23—24 és 37 22.24 Zak 13 1—9. — Lk 15 4—7, Máté 18 12—14, Máté 15 24. Lk 19 10 Márk 14 27—28, Máté 25 32. János 10 1—30. — Ef 4 11 1, Pt 5 2 Csel 20 28, János 21 16. Görög Tibor Az elmúlt héten a Déli Evangélikus Egyházkerület három egyházmegyéjét vettük szemügyre. Most az Északi Evangélikus Egyházkerület két egyházmegyéjére irányítjuk a figyelmünket, a Fejér-Komáromi és a Győr-Soproni Egyházmegyére. A Duna-Tisza köze után most a Dunántúlon folytatjuk a sort, de eközben soha nem veszítjük el szemünk elöl azt a tényt, hogy a gyülekezetek és egyházmegyék életének vizsgálatakor az egész magyar- országi egyház életének képe bontakozik ki szemeink előtt. 1. A Fejér-Komáromi Egyházmegye közgyűlésének kiemelkedő eseménye volt az új egyházmegyei felügyelőnek, dr. Szelényi Gusztávnak a beiktatása. Beköszöntő beszédéből idézzük az alábbiakat: „A Krisztus-hit a szeretetben munkálkodhat hatékonyan az emberek között. Ez a szeretet »hiánycikk« a mindennapi életünkben, sokszor nem is1 gondolunk rá a nagy »megoldások« között. Ez a szeretet ránk van bízva ugyanannyira, hogy ezzel válunk építő és hasznos tagjaivá a minket körülvevő emberközösségnek ...” Az egyházmegye esperese, Selmeczi János esperes jelentéséből néhány mondat: „Kicsi egyházmegye vagyunk, mégis szeretünk távolabbra is nézni: együtt gondolkodunk a nagyvilággal, békés sorsát és jövendőjét keresve, és együtt tusa- lcodunk a világ keresztyénsé- gével, hogy az emberek közötti küldetésünket jól értsük és jól gyakoroljuk. Az egyházmegye gyülekezeteinek távolbanéző felelősségét fejezte ki a legutóbbi vietnami offertorium, amelyben a gyülekezetek a hasonló adakozásoknál szebb eredményekkel siettek a vietnami nép megsegítésére. Számba véve egyházmegyénk életének elmúlt három esztendejét, figyelemre méltó a gyülekezetek megújult anyagi teljesítőképessége. Az egyházközségek kereken egymiljióhá- romszázezer forintos költséggel tatarozták a paplakckat s ez főleg saját erőből, bevételből történt. Szórvány egyházmegye vagyunk, az istentiszteletek 20 százaléka szórvány körülmények között történik. Ezért olyan nagy öröme egyházmegyénknek, hogy legnagyobb szórványgyülekezetünk, az esztergomi, új szolgálati gépkocsihoz jutott közegyházi támogatásból. Adatok, száraznak tűnő adatok ezek, de a hivő szem ott látja mögöttük a fejér-komáromi gyülekezetek mindennapos életét, élni akarását s az egyház életét hordozó és előbbrevívő Úristent...” « 2. A Győr-Soproni Egyházmegye a szokástól eltérően nem a győri öregtemplomban tartotta közgyűlését, hanem az 1962- ben épült ménfőcsanaki templomban. A tágas ablakokon át bőségesen áradt be a temp-'1 lomba a júniusi nyár, a friss falusi levegő és a templom körüli élet lüktető zaja. Aki ott volt, a mában érezte magát és a lelkes hívekkel együtt a jövőre gondolt. Annak jelképe a ménfőcsanaki templom, hogy az egyház a mában él, új templomokat épít, mivel a jövőben is szolgálni kíván a nép között. Isten dicsőségére és az emberek javára. Üj és célszerű volt a közgyűlésen elhangzott jelentések és beszámolók hangvétele, távlata yés mélysége is. A beszámolók nem szorítkoztak csupán a hálaadásra és örvendezésre késztető események és eredmények regisztrálására, száraz számadatok közlésére, hanem őszintén feltárták a bünbánatot és megújulást követő bajokat is. Összefüggéseiben szemlélték és elemezték a mai élet egészét, egyház és világ, ember és emberiség nagy kérdéseit azok végső gyökereiben. Weitler Rezső esperes jelentésének egy jellegzetes mondata: „Kicsi lett a világ, és ebben a világban nagy lett az egyes ember és minden emberi közösség felelőssége.” Nagy örömben volt része mindkét egyházmegyei közgyűlésnek, mivel mindkettőn résztvett D. dr. Ottlyk Ernő püspök, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke. A Fejér-Komáromi Egyházmegyeben beiktatta az új egyházmegyei felügyelőt, a Győr-Soproni Egyházmegyében pedig igehirdetéssel szolgált. Mindkét egyházmegyei közgyűlésen kifejezésre jutott, hogy gyülekezetek, egyházmegyék, egyházkerületek együtt akarnak szolgálni Istennek és embernek. Harkányi László Valóságos élet a gyermek játéka tiszta őszinteség, meleg szeretet, csak hiányzik belőle ami a mi életünket annyira be- felhőzi... Sistergő zúgás töri meg a csendet. Csillogó deltaszárnyú repülőgép fúrja magát a híg kékségbe. Hangja goromba, a dübörgés farokként marad messze mögötte. Kislányom felemeli a fejét, félre simítja arcából haját és a hang irányába néz, jde mivel nem lát semmit, újból babája fölé hajlik, hogy kínálja neki a homoktortát. Én is a deltaszárnyú után nézek. Bennem a múlt emlékeit kavarja fel és vadul összerázott kaleidoszkóp képekként tolakodnak elém. Porig égett falút látok, ahol csak kémények meredeznek panaszos felkiáltójelként az ég felé. A kormos felkiáltójelek között gyötrött emberek reménytelen arca néz keserűn. Jövőbe? Múltba? Vajon ebből a jelenből érdemes abba a múltba tekinteni ami ezt hozta? Romváros utcáján járok, ahol a kőhalmazzá vált otthonok törmeléke közül egy emeletes ház utcai fala magasodik elém, rajta egy félig; leszakadt balkon vaskorlátjába felakadt nyugágy vásznát lebegteti a szél. Országút mellett állok. Előttem végeláthatatlan sorban emberek mennek gyalog, szekereken. Fáradt, elcsigázott arcukról kétségbeesés, szenvedés, reménytelenség csodálkozik a semmibe. Egy kocsi húz el előttem. Ládák, bátyúk tetején aggastyán kuporog. Ölébe régi nagytölcsérű gramofont szorongat, mintha az életnek ez lenne a legszükségesebb eszköze ebben a tótágas álló világban. Amint a nap megcsillan a zöld tölcséren, a nyomor kacag szembe vad fintorral. Hűvös, őszi estefelé egy falu végi réten menekültek táborába tévedek. Kocsija hágcsóján étvágytalanul kenyerét majszoló öreget szólítok meg. — Honnan jönnek? — Hazulról! — Hová mennek? — Nem tudom! Valami rettenetes bánat sírt e néhány szóban. Benne zokogott a vesztett otthon minden fájdalma. Mindegy hol volt az otthon. Nincs többé! Innen most csak a rettenetes, reménytelen „nem tudom” felé vihet az út. Egy közeli szekér ekhója alatt felsírt egy gyerek. Mindennapi gyereksírással sírt. Így sir miliő és millió gyermek szerte a világon, de itt ebben a környezetben vad fájdalom szorította a szívem. Benne hallottam az enyéim sírását. Futva menekültem. Menekülve kényszerítettem gondolataimat a békés jelenbe, ahol Zsuzsika játszik. Babáját betakargatta gondosan és imádkoztatta. Homokos edényeit szépen rendberakta. A homok kalács is a napon sül már. Csendben, türelmesen ül a babakocsi mellett, mint aki a végzett munka ytán felszabadultan megkönnyebbül a gondoktól. Felém fordul. Uj- jacskáját a szája elé tartja: — Apú pszt! Elaludt! Hozzám jön. Ölembe simul. — Most már ráérek. Apú mesélj nekem valami szépet, virágokról méhekről, madarakról mint máskor. A felidézett képek még előttem vibrálnak. A deltaszárnyú hangja is még horzsolódva zúg messziről. De mesélnem kell mert Zsuzsika kéri. Ez a kérés visszahoz udvarom békéjébe és ismét megzendül a méhek éneke, pompázik a virágok szín- özöne ... ... és mesélni kezdek egy csodálatos deltaszárnyú repülőgépről, amit a megszelídült ember szeretete telerakott szebbnél szebb játékokkal, pompás ruhákkal, soha nem élvezett zamatú csokoládéval, cukorral. Amerre ez a gép eldübörög sistergő zúgással örömöt szór az utána néző emberek közé. Máíis István
