Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-21 / 29. szám

Ne hagyd magad! Jel 2, 12—29 Ne hagyd magad! — kiált edzője a szorítóban küzdőhöz. Gyakorlott szeme a kicsi lazuláson észreveszi a kezdődő er- nyedést, amiből később vereség származhat. Keresztyén gyüle-, kezeteinkben a hit szép harcát — ahogyan Pergamumban és Tiatirában — az élő Krisztus szeme figyeli. A küzdőkhöz inté­zett szavára figyelni kell. Ha érzékenyen figyelünk az igehirdetésre, idejekorán meg­ítélhetjük, mi való épülésünkre, és miben jelentkeznek a pusz­títás erői. Miben kell megellnünk erősen, és mit kell tépni, ir­tani magunkból, még fájdalom és veszteség árán is: Életünket nagy mértékben befolyásolná, ha valóban oda értenénk, ahová céloz az ige. Világszerte felkorbácsolják a szenvedélyeket az el­fogultságok. Az egyéni nézet, érdek, hit, nyelv, bőrszín stb. El­fogultságok hatására pedig az egyébként rendes ember is köny- nyen válik könyörtelenné, hatalmaskodóvá (nikolaita), de még gyilkossá, sőt népirtóvá is. Az igéből ezt hallom most: ne hagyd magad elfogultságaidtól vezettetni! Nézz szét világodban és meg ne tűrd az ilyen formában jelentkező gonoszt. Leplezd le elsősorban önmagad előtt, és fordulj vele szembe. Százszor be­bizonyosodott már, hogy ami kizárja Isten akaratát, vagy em­bertársaink javát a szivünkből, nézőpontunkból — az sikerül­het bár, de nem áldás, hanem átok lesz azon. Ha fogékonnyá válunk az igére, akkor semmi el nem ta­karhatja elölünk Krisztus véleményét. „Van valami kevés pa­naszom ellened.” Ha valami kicsi, kevés, nem jelenti azt, hogy veszélytelen. (I. Kor. 5, 6.) Észrevétlen apróságok, mikrobák, bacilusok a halálos kórok okozói. Ha valaki nem kényes a ki­csiségekre, nem ismeri az élet ama nagy igazságát: a romlás észrevétlen apróságokon indul el. Miért varrják meg rögtön a festést? Miért permetezik rendszeresen a szőlőt? Miért kezel­jük a kis sebeket is? A tapasztalat megtanított arra, hogy a bajt meg kell előzni, a romlást pedig csírájában kell elfojtani. Szigorúan tartsuk hát szemmel vágyainkat, kívánságainkat, indulatainkat, mert itt vagyunk a legvédtelenebbek! (Jak. 1, 14—15). Mit eredményez a másik helyébe kívánkozás? Elége­detlenséget. És mit a másik fölötti hatalomra, idegen vagyonra, idegen testre kívánkozás? Békétlenséget és gonosz cselekede­teket. Ezt igazolja számtalan példa és tanítja sok fájó tapaszta­lat. Olyan lecke ez, amit sajnos naponta kell tanulgatnia az embereknek. Felfigyelünk arra a torz jelenségre is, hogy divattá kezd válni az elhanyagoltsággal kérkedés. Itt is, ott is feltűnnek nyo­mor látszatát kellő, mütoprongyos, loboncos sörényű fiatalok. Stílusuk nem tűri a rendet. Idegen ez o mi körülményeink kö­zött■; falun és városon egyaránt. Fejcsóválásnál többre vagyunk kénytelenek, mert fertőz. Ami fertőz, az nem magánügy. Ami mindnyájunkat közösen érint, azon közösen kell fáradoznunk. Nálunk eddig az a természetes, hogy gyermekünket, fiataljain­kat nyugodtan engedjük. a,z, Utcára, és megfelelő társaságban szórakozóhelyekre. Tudjuk, hogy nem éri őket inzultus. Csak szórványosan fordul elő kisiklás, s arra az egész társadalom felfigyel és felzúdul. Volt néhány ilyen eset a közelmúltban, s az megmozgatta széles rétegek tiltakozását. Nálunk nem ezek j a szórványos esetek a tipikusak, hanem az, hogy jóindulatú j emberek közbelépnek egymás érdekében, őrizzük magunkban | ezt a közösségvállalást, hiszen így őrizzük együttesen életünk i jó rendjét. Mert ami jó, mindenre érthetem ezt a buzdítást, „ami nálatok van, tartsátok meg...” Fiatalokkal néztem a TV-híradó képeit a nyugati diák- megmozdulásokról. „Jó hepaj lehet!” — mondta az egyik egye­temista. Beszélgetés indult közöttünk. Végül abban jutottunk közös véleményre, hogy mostoha körülményeik, kiszolgáltatott­ságuk készteti őket a normálistól eltérő viselkedésre, magatar­tásra, sőt öltözködésre. Ez tiltakozásuk sajátos módja. Együtt- érezhetünk velük, mert van bajuk elég. De ezt elkívánni tő­lük — esztelenség. A mi helyzetünkben utánozni őket — okta­lan majmolás. Kedvező évszázadok sok előnyt biztosítottak Nyugat számára. Most mi vagyunk az alkotó nyugalom előnyö­sebb helyzetében. Isten előtti felelősséggel használjuk ki ezt az adottságot. Ha elutasítjuk magunktól a rossz hatásokat, kike­rüljük buktatóikat. Ha jól használjuk fel lehetőségeinket, kor­szakos lemaradást pótolhatunk. Akkor vagyunk tehát együtt az élő Krisztus akaratával, amikor elhárítjuk a bomlasztást, tanulunk, alkotunk és őriz­zük magunkban a felelős embert. Virágh Gyula------------------------------------------------­Le lkészavatás Gércén és Óbudán Teológiai professzoraink hű­séges, jó munkája a teológus képzésen át egyházunk jövőjét szolgálja. Szivünket melegen dobogtató élmény, amikor vég­zett teológusaink búcsúznak akadémiánktól és oltárhoz in­dulnak, hogy a püspök avató igéjén, testvéri csókján, imád­ságán és áldásán át egyházunk felszentelt lelkészei legyenek. Az egyház jövőjéről volt szó Gércén június 29-én, ahol D. dr. Ottlyk Ernő püspök Görög Zoltánt a'-v.tta lelkésszé. Azért Gércén, Mert Görög Zoltán Gércén született, szülei most is ott élnek, mint szorgalmas TSZCS tagok. Gérce egyébként a Rába és a Zala folyók közti hegyháton épült, búzájáról, gyümölcséről, boráról ismert. Az érkező püspököt és fele­ségét az egyházközség népes presbitériuma, élén a gyüleke­zeti felügyelővel és lelkészével Túrmezei Jánossal, várta. A püspök a felavatásra váró ifjú Timotheussal és a környék lel­készeivel, zúgó harangszó kísé­retében vonult be a templom­ba. A püspök dr. Nagy Gyula professzorral és Szabó Lajos esperessel végezte a felavatás szolgálatát. Igehirdetésében szólt Isten élő igéjéről, amely megítéli a szív gondolatait és szándékait. Beszélt a lelkészi szolgálat szépségeiről. Kiemel­te, hogy az egyház szolgálata Isten igéjének hirdetése. Ezt a munkát elsősorban a lelkészek végzik. Az ige abban is, aki hirdeti és abban is, aki hall­gatja hitet, reménységet és sze- retetet ébreszt. Az egyház jövőjéről volt szó Óbudán június 30-án. Az óbu­dai gyülekezet szülöttjét: We- czán Pált, valamint Weltler Sándor végzett teológusokat avatta lelkésszé D. dr. Ottlyk Ernő püspök. Ki ne ismerné Óbudát? Ezt a frissen fejlődő városrészt, ahol ódon, régi házakat bonta­nak le napról napra és modern, töbszintes házakat építenek. Míg Gércén búzát, gyümöl­csöt, bort termelnek addig Óbudán textilt, gépeket, téglát Állítanak elő becsületes mun­káskezek. Amikor e sorokat írom, a nvitot ablakon át rálá­tok egy hatalmas, pirosra fes­tett darura, amely könnyed muzdulatokkal emeli magasra NYÁRI REGGEL Anna-Maija Iíaittila Aranyreggel aranypókja fénylő selyemfonalát kivetette, és a kéket szövi át meg át. Hűvös, árnyas lomb alól a szederinda felett kicsi madár boldog, zengő szívetitka szól. Hallja a rét, és nevet. Lelkendezve hallják lengő páfrányok a szép zenét. a nehéz épületelemeket. Nem messzire tőlünk egy ötszintes házat építenek. A püspök dr. Nagy Gyula professzor és Fülöp Dezső helyi lelkész közreműködésével vé­gezte a felavató szolgálat szép liturgiáját. Igehirdetésében szólt arról, hogy a lelkészek Isten munkatársai és a Mester tanítványai. Ennek lényege: ta­nulás a Mestertől és követése a Mesternek! Hangsúlyozta a püspök, hogy az Atya-fiú viszony testvéri­ségre is indít. Ebben a viszony­ban kétirányú szeretetmozgás rejlik. Istentől sugárzik az em­berre, a másik, hogy az isteni szeretet melegét visszatükrö­zi az ember a másik emberre Az Isten földjén végzett mun­kát egyszerre lehet a lelki munka területére értelmezni. de ugyanakkor a világi hiva­tásban folytatott munkára is vonatkoztatni. Nem szabad szem elől tévesztenünk Isten világméretű távlatát! Az igehirdetés után felcsen­dült a Deák téri templom kó­rusa kamararészlegének éneke Weltler Jenő karnagy vezeté­sével és a művészi szépséggel előadott ének szavai valahol Isten trónusa előtt járnak. Hitvallásmondás, eskü kö­vetkezik, majd a lelkészek mondanak áldást. A telt temp­lomban mélyebbre hajtják a hívek fejüket: Weltler Ödön ágfalvi lelkész igével áldja meg szolgálatba induló fiát. Gércén is Óbudán is szülők, rokonok, hívek serege veszi körül a püspököt és feleségét. Fülöp Dezső MIT TEGYÜNK? Sokszor kérdezi ezt az em­ber. A döntés felelősségének súlya alól menekülő ember fordul így másokhoz megol­dást, útmutatást remélve. De lehet ez a kérdés az em­beri akarás és cselekvés nagy­szerű lendületvétele, amely a jövő igaz céljainak megvaló­sítására mozgósítja erőinket. Lehet ez a kérdés egyben ga­rancia is, hogy nem meggondo­latlanul és nem percnyi fellob- banással törünk céljaink felé. így kell ezt a kérdést felten­nünk. Emberek vagyunk, s ezért miénk ennek a kérdés­nek minden nagyszerű lehető­sége és nehéz, belső vívódása. De fel kell vetnünk ezt a kérdést lelkünk és hitünk dol­gában is. A keresztyén élet va­lójában ezzel a hatalmas erő­vel feltörő kérdéssel kezdődik. Ebben a kérdésben ki nem mondottam benne van a vallo­más is: amit eddig tettem, rossz volt és elhibázott, s most valahogyan másképpen kelle­ne. Erre a kérdésre nem má­soktól kell várni a választ. Nem elég, ha magunk vívó­dunk érte. Jézus válasza a döntő. Mit cselekedjünk? Jézus így válaszol: „Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa!” — Közeledjetek Is­tenhez, mert Isten irgalmával egészen a közéletekbe jött! — Forduljatok feléje, mert ö ke­gyelmével hozzátok fordult! És szeressétek, mert Ö előbb sze­retett titeket! — A megtérésnek ezen az útján járva tapasztaljuk meg, hogy Isten életünk más kérdésének a gondját is magára veszi, dön­téseinkben tanácsol és vezet. Madocsai Miklós Üde, boldog nyári reggel! Meseszép aranyfonál! Mintha kismanók dúdolnák reggeli éneküket, tündérlányok villogtatnák fénylő harmatövüket, gyöngyhímeit csillogtatnák, tarka rétre szerteszórnák! Mintha ébredne álmából az új ember, és kinyitná ragyogó szemét! Finnből fordította Turmezei Erzsébet Derűs sorok Nem szívesen Koren Pál csabai lelkész (élt 1845—1921) házról házra járva adományokat gyűjtött egy létesítendő árvaházra. Be­térve egy vagyonos gazda por­tájára, ismertette jövetelének célját s ekkor a következő párbeszéd alakult ki közöttük: Koren: Aztán mennyit gon­dol adni? Gazda: Adok 50 Koronát. Koren: Az egy ilyen módos gazdától kevés. Adjon százat! Gazda: Annyit nem adhatok. Nemrég vásároltam egy rö- göcskét (enu hrudku — értsd 14 kishold földet), nagyon ki­költekeztem. De azért ötvenet szívesen adok. Koren: Tudja mit? Hát ad­jon ötvenet szívesen, ötvenet meg nem szívesen, így aztán meglesz a száz! id. Dedinszky Gyula Sokregiszterű Orgonához ha­sonló Gerhardt Pál énekkölté­szete. A sokféle hangszín és melódia mégis mindig egy ve­zérdallamot zeng: a hálát és dicséretet Isten iránt. Egyik méltatója így jellemzi: „Ger­hardt Pál a szó legnemesebb értelmében életművész volt, aki keserűt és édeset hálásan vett Isten kezéből.” Ez az éneke — énekesköny­vünkben a 239-ik — úgy csi- log, mint egy kaleidoszkóp. A magyar fordítás is sokat visz- szatükröz költői szépségéből. „Lehulltál, mint égi harmat” — „Szentséged tiszta, mint a napsugár” — ízelítők a költői szépségből. Az Isten-dicséret, mint har­monikus akkordok futama, emelkedik benne: éltem bol­dogsága, legjobb ajándék, égi harmat, bölcsesség szeretet, szelídség, erős vár, gyámot és erősség — mind versenként emelkedő gondolatbőségének áradására mutat. A magasztalt Szentlélek megszépíti az em­bert még gyötrelmeiben is: „ha lesújt a sors csapása, te vagy szívem vigasza” — „a szív le­hessen templomod” — „ma- lasztod boldogítson” — ^leljek nálad kedvességet” — „amit szeretsz, azt szeressem” — „megszánod, aki téved” — mind a megszentelődés folya­matának szépségét mutatja. Könnyed és mégis mély, életközei nyelvezetű és mégis veretesen biblikus. Anyai nagyapja, Starke szuperinten­dens mondta: „Isten és a lélek jelenti az életet. A kettő vi­szonyától függ boldogságunk, vagy kárhozatunk”. Nem tud­juk, ismerte-e személyesen nagyapját, vagy akár csak ezt a mondatát. Ez a pünkösdi éneke mindenesetre ennek a belső igazságnak ismeretét mu­tatja, boldogságára. D. Koren Emil Istentől kapott értékeinket becsüljük meg, amikor megemlékezünk azokról a nagy ma­gyar költőkről, akik evangélikusok voltak. Egyéniségüket, költészetüket, szerepüket a magyar nemzet életében kétségtelenül befo­lyásolta az evangélikus egyház gazdag szel­lemi és lelki öröksége. Tudták és érezték, hogy evangélikusnak lenni: ez mindig nagy élményt és elkötelezést jelent. S ha időközben többen is szakadtak el az egyháztól, szívük­ben mégiscsak megmaradtak evangélikusok­nak. Nem hamis felekezeti hangvétel ez, hi­szen a történelem megtanított bennünket őszinte komoly alázatra. Minden kérkedés nélkül, egyszerűen hálát adunk értük, hogy a miéink voltak s azok ma is. Már nevük pusz­ta felidézése is felszólítás lehet, hogy művé­szetüket, emberségüket jobban megbecsüljük s életművük evangélikus egyházunk élő ha­gyományává és üzenetévé legyen. Ma, amikor a rohanó élettempóban nem csupán a kimon­dott, hanem a leírt szavaknak is sajátos és fokozatos elértéktelenedésén megyünk át, az ő művészetük ébresszen bennünk bizalmat a hitnek és művészetek világának szépségei után. Ebben mindig gyakorolgatni kellene ma­gunkat, hogy egyformán észrevegyük az Is­ten teremtett világának mindennapon apró örömeit és ugyanakkor az Istenkeresésnek és az egyéni bűnbánatnak azokat a kiteljesedő élményeit is, amelyek e nagy költő ihletett lelkét eltöltötték. Szívünkbe zárjuk be őket. S csak így, a szívünkben nyugodva tudják megőrizni ők is egyéniségük és költészetük minden titkát. A magyar reformáció irodalmilag is jelen­tős képviselői után Balassi Bálint nyitja meg BALASSI a világi költők sorát. Életének és művének titka már sok kutatót foglalkoztatott. 1554. október 9-én született Zólyomban. A család igazi otthona Liptóújvár. Bálintot leg­viharosabb éveiben is itt meleg otthon vár­ta, hű emberei vették körül. A család ekkor élte fénykorát; magas udvari rang, kényes politikai megbízatások tüntették ki majdnem minden tagját. Édesapja ott állt a magyar hitújítás bölcsőjénél. Bölcs példát mutatott hazájának és egyházának, amikor több fiatalt neveltetett főiskolákon. Balassi Bálint első nevelője édesanyja — Su­lyok Anna — volt, a protestantizmus „buzgó dajkája’'. De elsődlegesen szellemi fejlődésére Bornemissza Péter gyakorolt nagy hatást; aki 1557—64 és 1565—73 között a család udvari pa,pja volt. Balassi kitűnő humanista és refor­mátort képzésben részesült. 1565-ben Nürn- bergben is járt. 1569-ben apját Habsburg- ellenes összeesküvés vádjával letartóztat­ták. Később sikerült tisztáznia magát a vá­dak alól, de a család anyagi helyzete ekkorra már megrendült. Balassi Eger várába költö­zött, hogy a hadi pályán szolgáljon a hazájá­nak. Egri napjainak nem valami „vitézi jeles cselekedet”, hanem egy szerelem kölcsönöz különös fontosságot. Losonczy Anna iránti érzelme egész életére nagy hatással volt. A visszautasított szerelmes „nagy haragjá­ban" felcsapott Békési Gáspár katonájának s hadba indult Báthory István ellen. Fogságba került, a fejedelem azonban kegyeibe fogad­BÁL1MT ta. Később Lengyelországba kellett menekül­nie, mivel a török a kiadatását kérte. 1577-ben ismét itthon van. Egerbe került, ahol 50 lovas kapitánya lett. 1584-ben felesé­gül vette Dobó Krisztinát. Ez a házasság azonban nagy bajokba keverte. Ismét Len­gyelországba bujdosott, de 1591 végétől több­ször hazalátogatott. 1594-ben részt vett Eszter­gom ostrománál s május 19-én halálosan meg­sebesült. Amit a levéltárak egy ember életéből meg­őriznek, az többnyire az élet legprózaibb ol­dala: az aranyborjú körüli tánc, az anyagi lé­tért vívott küzdelem. Ez Balassira is áll. De lelkének szebb, mélyebb tartalmát elrejtette költeményeibe. Szilaj, féktelen, szenvedélyek habjain hány- kódó, mélységes bűntudatban vergődő lélek kiált fel műveiből. A költői kifejezés annyi erejével és szépségével, hogy Kisfaludy és Csokonai fellépéséig — mint dalköltőt — ná­lunk senki nem érte utói. Néhány szép vitézi költeménye jellemzően mutatja a XVI. szá­zad sajátos lelkivilágát, erkölcsi eszményeit. Rendkívül értékeseic szerelmi költeményei. Ady Endréig nem igen van költőnk, aki így érezte és ilyen erővel tudta volna megvalla- ni a szerelem erejét, végtelenségét. Olthatat- lan sóvárgás élt benne reménytelennek tar­tott élete megújítására. S ezt kezdetben a har­coktól és a szerelmektől várta, míg aztán leg­végül valóban nem maradt Istenen kívül más vigasztalója és erősítője ennek a saját kísér­téseivel küzködő, megzavart szívnek. Az Isten trónja elé odaeső hajszolt lélek, „bujdosó zarándok”, képét mutatják istenes versei. Bűneit sirató, azokat megrendülve át­élő és bánó, dzoktól kétségbeesetten szabadu­lást kereső költő volt. Kettős lelkűiét él versei­ben: a külső élet szertelenségei vívódnak a lelki élet mélységeivel. Hányszor nyögött, só­hajtozott: „Bocsásd meg Űristen, ifjúságom­nak vétkét”. Vallásos verseinek az ad külö­nös tartalmat és szépséget, hogy Balassiban meg volt a magával való „szent elégedetlen­ség” szenvedélye, a saját személyes bűnössé­gének keserű meglátása, az Istennel való sze­mélyes találkozás megrendítő hatalma és ha­tása. Bűntudata és bűnbánata valóban „mé- lyenbúgó hang”! „Ó, én kegyelmes Istenem, Mely igen megvertél engem, Kegyelmezz meg már énnekem, Ne hagyj bűnömben elvesz­nem”. Mintha csak Luther Márton írta volna! Nem véletlen, hogy eljutott a bibliai zsoltár műfajához is. A zsoltár már a maga foganta­tásában, az Ótestamentumban az üldözött zsidóság Istenhez könyörgő, Istenben menedé­ket kereső művészi kifejezési formája volt. Balassi főleg Dávid királlyal állította magát többször párhuzamba. Vallásossága istenke­resés, amely egyenesen Isten színről színre látására tör. „Régi jeles állapotban, Hogy té­gedet igazságban, Láthassalak víg orcával”. Ez az Isten utáni vágy több és aktívabb, mint a középkori „öntudatlan” ember jámbor, en­gedelmes vallásossága. Vallásos lírája saját életének diszharmó­niáját oldja fel s vezeti el a megnyugváshoz. Életének minden egyes jelentős állomásánál és élményénél szüksége volt a végső bizonyos­ságra: „Élsz Istenem s nem akarod veszedel­memet”. Győr Sándor ÉNEKEINK Te vagy éltem boldogsága...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents