Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-04-23 / 17. szám
Esperesiktatás a Borsod—Hevesi egyházmegyében Dicsérjük az Urat! Zsolt 92,2. A mai vasárnapon szerencsés véletlen folytán egy napra esik Cantate — énekeljetek! — vasárnapja és a konfirmáció nap ja- Véletlen ez az egyezés, de nagyon szoros kapcsolat van mégis a kettő között. Cantate — énekeljetek! — arra biztat bennünket, hogy énekkel és egész életünkkel, szüntelenül dicsérjük az Urat. A konfirmáció napja szintén nagyon jelentős eseménye egyházunknak, hiszen új felnőtt, teljesjogú egyháztagokkal \ gyarapodik evangélikus egyházunk. Ez is csak arra buzdíthat bennünket, hogy dicsérjük az Urat. A mai vasárnap tehát, akármelyik oldaláról is közelítjük meg, dicséretre és hálaadásra szólít fel bennünket. De miért is kell hangsúlyozni, hogy dicsérjük az Urat? Miért tartozunk hálaadással? A húsvét utáni vasárnapokon — ez a mostani is ebbe a sorba tartozik — elsősorban Jézus Krisztusért tartozunk dicsérettel és hálaadással. Azért a nagy kegyelemért, ajándékért, örömhírért és váltságért, amit Jézus Krisztus halálán és feltámadásán keresztül kaptunk és kapunk naponként Istentől. Azért a kegyelemért, hogy bűnös és elveszett emberekként mégis élhetünk. Jézus Krisztus feltámadása minket is felszabadít az életre és nem a haláltól való rettegés tölti be életünket. Hálát kell adnunk és dicséretet kell zengenünk szüntelen minden napunkért. Azért, hogy élhetünk. Azért, hogy dolgozhatunk. Azért, hogy szolgálhatunk egyházunkban és népünk között. És mindezt nem rettegve, félelmek és kétségek között, hanem békében és nyugodt körülmények között. Dicséretet kell zengenünk és hálát adnunk napról napra — mert ez sem természetes —, hogy nyugodt szívvel gondolhatunk magunk és gyermekeink, egész családunk jövőjére. Istennek tartozunk dicsérettel azért is, hogy nyugodtan és bizakodva tekinthetünk egyházunk és az egész keresztyén- ség holnapja elé. Erre jogosít fel bennünket a konfirmáció, mely most is arról tesz bizonyságot, hogy szép számmal gyarapodik egyházunk a mai napon teljesjogú tagokkal. Mindezekért csak hálát adhatunk és dicséretet zenghetünk énekkel és egész életünkkel. És itt, ezen a ponton következik a mi felelősségünk és feladatunk. Mert nem elég — ezt nagyon jól tudjuk már — megállapítani és hangoztatni, hogy adjunk hálát, dicsérjük Istent szavakkal, és az életünk aztán egészen mást mutat. A hálaadás és Isten dicsérete azt jelenti elsősorban, hogy elfogadom hittel azt a nagy kegyelmet, amit Jézus Krisztuson keresztül kaptam Istentől. Elfogadom, de nem úgy, hogy hangoztatom, hanem egész életemmel. Egész életemnek azt^ kell tükröznie, hogy Jézust egész életem vezetőjének, irányítójának fogadom el. Nem a magam önző és bűnös kívánságait, hanem Jézus akaratát cselekszem egész életemmel. Ebbe a vonalba tartozik bele a mai vasárnap figyelmeztetése is: Cantate — énekeljetek! Egyik nagyon Jó és helyes formája Isten dicséretének az énekkel való dicséret is. De ez sem képzelhető el másként, csak úgy, ha szolgáló, Istennek engedelmeskedő élet van mögötte. A mai vasárnap Isten dicséretére, hálaadásra szólít fel bennünket. Csak az lehet a helyes keresztyén magatartás, ha egész életem, minden cselekedetem tükrözi, dicséri az Urat! ifj. Kendeh György cÁ^áítdíkak Szerényen, egy földszintes ház udvarán áll a miniatűr torony, — falusi román stílus hűséges mása —, és körülötte a „templom”, amelyről néhány évvel ezelőtt ezt olvastuk; „Templom a tűzfalak között”. Itt az udvaron minden csendes. A torony tetején levő kereszten gerlemadár hívogatja párját, s a parányi „virágos-kertben” szökőkút öntözi a sarjadó palántákat. A kerítésre felfuttatott szőlő ^könnyezik”. Tavaszodik itt is, a főváros kőrengetegébe becsempészett falusi szögletben. Ez a Budapest—Ferencvárosi egyházközség. Amint elnézem, a környezetével együtt, a szomszédban született József Attila jut eszembe, aki ezt a környéket füstös külvárosnak nevezte, ahol a földszintes és emeletes házakban, pincékben és padlásokon „álmodott a nyomor”, mert szegény emberek ezrei lakták. A házak itt még sokat árulkodnak azokról a nehéz időkről, de maga a kerület — fővárosunk egyik legnagyobb kerülete — szédületes fejlődésen ment keresztül. Ebben a kerületben épült fel a József Attila lakótelep, ahol máris több mint 30 ezer ember lakik. Hát itt van ez a kicsiny templom, hivalkodásmentesen, kissé őrizve a József Attila-i időket. Tulajdonképpen azért kerestük fel most a konfirmáció ideje táján, mert látni akartuk azt, amit a konfirmandusok az évek során a gyülekezet részére adományoztak. — Sohasem volt nagy a konfirmandusok létszáma, — beszéli el számunkra a gyülekezet lelkésze, — tíz-tizenket- tő körül mozgott minden évben. De kedves hagyománnyá lett, hogy az ünnepségre valamivel meglepik egyházukat. Nem nagy dolgokra vállalkoznak, de éles szemmel veszik észre a hiányokat és igy év- ről-évre gyarapszik valamivel a templom. Így ajándékozták már korábban az oltári szőnyeget, a templom „hajóján” végigfutó egyéb szőnyegeket, a kovácsoltvas falikarok egy részét, virágvázákat az oltárra, s az elmúlt évben egy márvány keresztelőkutat. — Az idei évben pedig a ke- resztelőkút borítóját. Mindezt valami megmagyarázhatatlan bájjal, odaadással cselekszik. A régi konfirmandusok pontosan emlékeznek arra, mely tárgy került az ő kezükből a templomba és ma is sajátjuknak vallják. — Igen, — folytatja dr. Ré- dey Pál, a gyülekezet lelkésze, — a keresztelőkút búrája elég sok problémát okozott. Szerettük volna kölcsönösen, ha a művészi, méltó búra kerül a karcsú, kecses márványkőre. Kissé a templom hangulata is kötelezett erre bennünket. Hosszas tervezés, latolgatás után döntöttünk úgy dr. Ra bati Ferenc ötvösművész tervei alapján, how az ún. „nec”- megoldás mellett kötünk ki. A búra tehát nem fedett, hanem őskeresztyén szimbólumok és monogramok kovácsolt réz hálózata képezi a borítást. Teljesen modern, merész vállalkozás ez és művészi értékét elsősorban az újszerűség adja. A ,,nec”-ben, illetőleg hálózatban, két évszám is szerepel: 1517 és 1967, vagyis a kereszt, a Krisztus-monogram, a? alfa és omega, valamint az THS betűkön kívül a reformáció négy- százötven éves jubileumi éve is megörökítést nyert. — Ilyen apró, vagy talán nem is olyan apró gondok ol dódnak meg közösen — fejezi be a gyülekezet lelkésze a felvilágosítást. A délelőtti áprilisi napfény áttör a katedrál-üveges ablakokon, sárgás fénye betölti i templomot. Az oltárról a ke reszten függő Krisztus néz vé- gig a széksorokon. A vadga- lamb már valahol egy telőgerincen megtalálhatta párját A templom csendje kiszivárgott az udvarra, ahol változatlanul „könnyezik” a szőlő sarjadnak a virágpalánták, hirdetve a tavasz közeledtét. A Borsod-Hevesi egynázme - gye új esperesét, Pásztor Pál diósgyőrvasgyári lelkészt. 1967 április 13-án iktatta hivatalába D. dr. Vető Lajos püspök az Északi Egyházkerület püspöke. A gyülekezetbe érkező püs_ pöl’öt és kíséretét Juhász Jenő gyülekezeti felügyelő köszöntötte. A püspök meghatva válaszolt, hiszen abba a gyülekezetbe érkezett, amelyben 12 éven át szolgálta az egyház Urát. Fél hétkor, harangzúgás közben vonult a templomba harminckét Luther-Kabátos lelkész, a püspök vezetésével. Az oltárnál a szolgálatban ketten segédkeztek: Virágh Gyula, az egyházmegye volt esperese és Újhelyi Aladár egri lelkész az egyházmegye főjegyzője. A templomot zsúfolásig megtöltötték a hívek. Megjelentek a beiktatáson: Straub István az Állami Egyházügyi Hivatal csoportvezetője, Polonkai Imre, a Borsod megyei Tanács egyházügyi tanácsosa, Ráski Sándor református püspök, Száva János katolikus cőespe- res, Koszorús Oszkár, Selmeczi János, Koren Emil, Benkóczy Dániel esperesek és még sokan mások. A püspök 1 Kor 12,26. alapján tartotta az igehirdetést. A meghívón olvasható ez az i ige — mondta a püspök. At ■ öröm szó benne a hangsúlyos, örülni jó. Még orvosi szempontból is. Áki örül, az egészséges. A szomorúság a beteg ség jele. Az öröm gyógyít, i betegség sorvaszt. Isten angyalai örülnek, ha megtér valaki Pál így beszél: Mindenkor örüljetek! Ha minket ér megbecsülés, annak könnyű örülni — folytatta a püspök. Ellenben, hs mást ér megbecsülés, annak nehezebb örülni. Mindig lehet örülni, ha tudunk mások örömének is örülni. Erre sok az alkalom az egyházban és hazánkban. Az egyház önző len ne ha nem venné észre, hogy népünk életében is mennyi örvendetes dolog van. Légy példa mások előtt — fejezte be a püspök igehirdetését. Szerezz örömet másoknak jó munkával, alázattal, szeretettel. Munkálkodj egyházunkért és népünkért. Az új esperes székfoglaló be szédében elmondotta, hogy egyházunk nem légüres rérber., hanem ebben a világban végzi szolgálatát. Tisztán kell látnunk azoknak az erőknek az együttes hatását, amelyek a világban feszülnek. Tagjai vagyunk a szocialista népek nagy családjának. A világ egyhar- madán szocialista országok születtek, amelyekkel emberek milliói rokonszenveznek. Igaz, hogy sokan még háborúba spekulálnak. Pedig az atommal, a kémiai fegyverekkel való visszaélés az emberiség és a* élet pusztulását jelentené. Mi, keresztyének, egyértelműen mondjuk, hogy a szocialista tábor a béke tábora. Keresztyén szemszögből tehát nem kérdés, hogy hol a helyünk. Ezért adakoztunk szívesen Vietnamnak is. A múlt hetekben lezajlott országgyűlési és tanácstag választások azt tanúsítják, hogy megépült népünk nagy egysége is És ennek mi szívből örülünk. örülünk annak is, hogy szeretett püspökünket negyed szer választották meg ország - gyűlési képviselőnek. Országos egyházunk életé nek legnagyobb eseménye a múlt évben megtartott zsinat volt. Jónak bizonyult életkereteket kodifikált a zsinat. „Isten minden bizonnyal megajándékoz a szívetek mélyén megszülető és munkát se gítő bizalommal. Segítsetek vele az indulásnál és minden munkámban is. Megköszönve az egyhangú választást, magamat az egyházmegye tisztika rának, a gyülekezeteknek, a lelkésztestvéreknek, a presbitériumoknak és a hívek ösz- szességének szeretetébe ajánlom”, — fejezte be székfogla lóját az új esperes. Az új esperest elsőnek Polonkai Imre tanácsos köszöntötte: A mi népünk vezetői azon munkálkodnak — mondta többek között —, hogy egyre több legyen dolgozó népünk öröme és ebben a szép mun kában kérjük az új esperes segítségét. Az Országos Egyház és az Északi Egyházkerület nevében D dr. Vető Lajos püspök mon dott köszöntőt és hangsúlyozta, hogy van benne valami féltő szeretet ez iránt az egyházmegye iránt, hiszen ennek nak együttesen szolgálhatunk, hagyományos testvériségben élünk. Az Egri Érseki Egyházmegye meleg hangú köszöntését Száva János főesperes tolmácsolta. az egyházmegyének esperese volt. örül Pásztor Pál esperes- ségének, hiszen Pásztor Pál a szív és a szolgálat embere. A Déli Egyházkerület, az Országos Gyülekezeti Segély és a Teológiai Akadémia nevében Koren Emil esperes köszöntötte az esperest és többek között ezeket mondta: „Olyan embernek ismerünk, aki derűsen tud emlékezni. Ne felejtsd el, hogy egyszer rád is emlékezni fognak. Történelmet az csinál, aki előre mutat!”! A Tiszáninneni Református Egyházkerület nevében Ráski Sándor püspök köszöntötte Pásztor Pál esperest és köszöntőjében hangsúlyozta, hogy három okunk is van az örömre: A reformáció boldog örökösei vagyunk, édes hazánkVégül a diósgyőrvasgyári gyü- leket üdvözölte esperes-lelkéFülöp Dezső Két öregre emlékezem most, amikor ezeket a sorokat írom. Mindkettő közel járt már a nyolcvanadik évéhez, amikor megismertem őket. Az egyik, mondjuk Lajos bácsi, buzgó templomlátogató volt. Az istentiszteleteken. nagyon szeretett énekelni. Annál meglepőbb volt, hogy sohasem vett részt az úrvacsorái istentiszteleteken. Amikor egyszer előhoztam neki ezt a kérdést, őszintén megmondta, hogy már nagyon régen vett úrvacsorát, mert ő — mint mondta — komolyan veszi a gyónást és egy valakinek nem tud megbocsátani. Még azt is elmondta, hogy az utóbbi években a Miatyánkot is így imád- kozza: ,,.... és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, KIVÉVE AZT AZ EGYET!" Hiába volt minden kérésem, hiába mondtam keményen, hogy benne van a hiba: nem akar megbocsátani annak az embertársának. Sem a szép szóra, sem a kemény dorgálásra nem hallgatott. Az évek múltak, a makacs öreg nem volt hajlandó megbocsátani. Egyszer azután a betegágyánál került elő ismét ez a kérdés, de mereven kitartott álláspontja mellett. Majd egy súlyos műtét következett. Az erős szervezet még ezt is kibírta, de attól kezdve már csak A rákoskeresztúri (Budapest XVII. kerületi) tanácsháza, ahol március 28-án a helyi Választási Bizottság ülésén ünnepélyesen adták át az országgyűlési képviselői megbízólevelet Dr. Vető Lajos püspöknek. A püspök örömének adott kifejezést afölött, hogy sok más szép épülettel együtt az új tanácsháza legutóbbi képviselői tevékenysége idején épült. MEGBOCSÁTOTTAM! ÜJ PÁPAI ENCIKLIKA VI. Pál pápa március 28-án adta ki új encyklikáját a népek előrehaladásáról („Populorum progressio”). A pápa arra hívja fel ebben az új ency- klikájában az egész világot, hogy vegye fel a harcot az éhség, szegénység és társadalmi igazságtalanságok ellen. Javasolja, hogy dolgozzanak ki átfogó tervet a fejlődésben levő országok gazdasági és társadalmi kérdéseinek a megoldására. Javasolta többek között, hogy alapítsanak egy Világse- gély-alapot, amelybe többek között be kellene fizetni a jelenlegi fegyverkezési kiadások egy részét is. Ezzel'kaoc.solat- ban követeli a pápa a fölfegyverkezés beszüntetését is. A világon még olyan állapotok uralkodnak, amelyek világosan tükrözik a társadalmi igazságtalanság tényét. Azt viszont elutasítja a pápa, hogy ezeket az állapotokat forradalmi úton oldják meg. Elutasítja az encyklika a magántulajdon kizárólagosságát is és megállapítja, hogy néha közbe kell nyúlni a nyilvánosságnak és a közösség szolgálatába kell állítani a közvagyont. Az encyklika részletesebb elemzésére és visszhangjára később visszaétrünk. mesterséges úton lehetett táplálni. Amikor meglátogattam, szinte önmagát igazolva suttogta: most már nem is tudnék úrvacsorát venni. Megbocsátani azonban akkor is lehet — mondtam —, ha már nem tudja lenyelni az ostyát és a bort. Behunyta a szemét, makacsul rázta a fejét és hallgatott. Másnap a halálhírét hozták. Harmadnap nagyon nehéz szívvel álltam a koporsója mellé, mert nem tudtam, volt-e még ideje ANNAK AZ EGYNEK IS megbocsátani? A másik öreg, nevezzük Gyula bácsinak, az előzőtől abban különbözött, hogy templomba se járt. Gyakran láttam őt a templom előtti park padján üldögélni. Többször odaültem mellé beszélgetni. Hiába hívogattam azonban az isten- tiszteletre, mindig kitérő választ adott. Egyszer azután kibuggyant belőle az őszinte szó. Elmondta, hogy amikor még konfirmandus volt, a társai valami csínyt követtek el. A konfirmáló lelkész bepanaszolta őket a tanítójuknak, aki alaposan megverte őket. Neki is jutott a tanítói bot boldogabb végéből, pedig ő nem vett akkor részt a huncutságban. Ezt az igazságtalanságot a papja rovására írta és — mint mondta — akkor elhatározta, hogy a konfirmációi ünnepély után többé be se teszi a lábát a templomba. Állta is a szavát, hosszú évtizedeken át. Minden igyekezetem hiábavalónak látszott. Makacsul kitartott gyermekkori elhatározása mellett. Egyszer azután, amikor konfirmáció előtt nézegettem a régi anyakönyvet, hogy kiírjam magamnak a jubiláns konfirmandusokat és meghívjam őket a konfirmációi ünnepélyre, látom, hogy Gyula bácsi, aki abban az évben már 82 éves volt, éppen hetven éve konfirmált. A konfirmandus társai közül már senki sem élt ő viszont már hét évtizede, az első úrvacsora vétele óta, be sem tette a lábát a templomba. — Felkerestem öt szerény otthonában. Amikor átestünk a kölcsönös üdvözlésen, elmondtam jövetelem célját: azért jöttem, Gyula bácsi, hogy bocsánatot kérjek magától. Csodálkozva nézett rám. Hiszen engem a Tisztelendő Ür sohasem bántott meg, mondta, miért kellene nekem megbocsátani? Bevallottam, hogy én most követségben járok, néhai elődöm, az 6 konfirmáló papja helyett kérem bocsánatát, aki miatt már hét évtizede nem volt templomban és nem vett úrvacsorát. Meghívtam őt a konfirmációi ünnepélyre, ahol a jubiláns konfirmandusok közül abban az évben ő volt a legöregebb, Meghatódva köszönte a meghívást és megígérte, hogy eljön. A templomban a tekintetünk akkor találkozott, amikor Gyula bácsi a gyónó kérdésekre válaszolva, a többiekkel együtt hangosan mondta: Megbocsátottam! Majd a férfiak csoportjával az oltár elé térdelt és vette bűnei bocsánatára az Ur Jézus Krisztus testét és vérét. A hálaadó imádságban Gyula bácsi jelenlétét külön is megköszöntem Istennek. Néhány hét múlva pedig, amikor váratlanul bekövetkezett halála után a koporsója mellett álltam, elmondtam a ravatala körül, állóknak: tudom, hogy Gyula bácsi megbocsátott azoknak, akik ellene vetettek és hiszem, hogy Isten is megbocsát neki Krisztus Urunk érdeméért, aki a Hegyi Beszédben világosan megmondta: „Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátótok meg az embereknek, a ti- Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.’’ Máté 6,14—15. Jávor Pál 8
