Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-01-08 / 2. szám

Gyülekezeteink és hittestvéreink Dr, Vető Laios DÜSDÖknek az északi evangélikus egyházkerület tanácsülésén elmondott tájékoztatójából (1966. decem­ber 16.) i Ebben az esztendőben sok volt a jubileum gyülekezeteinkben. Volt olyan gyülekezetünk, mely fennállásának négyszázadik évforduló­ját ünnepelte (Sopron), s volt olyan, mely temploma építésének negyedszázados jubi­leumáról emlékezett meg (Esztergom). Sok volt az olyan gyülekezet, mely templomszen­telésének 180. évfordulóját ünnepelte. Voltak olyan gyülekezetek is, amelyek egyszerűen azért, mivel templomukat, vagy a lelkészla­kást rendbehozták, meghívták a püspököt, vegyen részt örömükben. Három új templo­mot is szentelhettem ebben az esztendőben (Magyarkeresztúr, _ Potyond, Tatabánya). Két új harangot szenteltem Magyaróváron. Üj paróchia épült Sámsonházán. A lelkészlaká­sokat több helyen korszerűsítették. A fővárosi, déli kerületi és jugoszláviai gyülekezeteket is beleértve, ebben az eszten­dőben több mint harminc gyülekezetei láto­gattam meg. Milyenek a mai evangélikusok ? Nem annyira az épületek, mint inkább ma­guk a gyülekezetek, az emberek, a hívek, lel­készek, felügyelők, presbiterek érdekeltek lá­togatásaim során. Milyen a mai evangélikus ember? Milyenek a lelkészeink? Milyeneknek láttam őket a saját helyükön, gyülekezeteik­ben? A beszélgetések, üdvözlő és egyéb helyi be­szédek sok mindent elmondanak arról, hogy milyenek lelkileg gyülekezeteink mai tagjai. A hagyományos egyházszeretet, s ezzel együtt az egyházi felsőbbség iránti megbe­csülés és tisztelet igen erősnek mondható. Nem egyszer hangzott el ebben az évben idős hittestvéreink ajkáról is, főleg, ha a fi- liákból jöttek be az anyagyülekezetbe az ün­nepi alkalomra: „Mi még soha nem láttunk püspököt”, „Most látunk először püspököt”. Ez azonban csak az egyik ok, mely önmagá­ban ünneppé teszi a gyülekezet számára a püspöki látogatást. Lényeges, hogy a püspök és kísérete, mint ember az embeireL beszél­gessen a helybeliekkel s ennek a szabálynak feleljen meg igehirdetése és minden más be­széde is. A közvetlen, világos, belső meggyő­ződést sugárzó beszédre nagyon tudnak hit­testvéreink figyelni. Tartalmi szempontból úgy láttam, hogy az egészséges istenhit, a valósághű életszemlélet, a nyugodt bizoda­ijaiai®öMMaEMaMa^öM3MM3i3EiajaM3MSM3Mai3iaai5irgjsísJSíaisiaiBisi3i3iaj3jaí3raiaiaiaíSiaBi3i3)5faraiaiai KARÁCSONYI ÜZENETEK Egyházi vezetők békcfelhívása és nyilatkozata a vietnami háborúról. lom, a tettetés nélküli emberszeretet és élet­bölcsesség, a gondolkodás tisztasága és a sze­retet boldog melegsége, és egyáltalán a ke- resztyénségből mindaz, ami tiszta vallásossá­got jelent: ez az, ami kell a mai evangélikus embernek. Politikai magatartásuk szempontjából hit­testvéreink túlnyomó többségükben józan rea­listák. Az egyház és az állam, a szocializmus és az evangélikus ember viszonyát lényegileg ők is úgy szemlélik, mint ahogyan erről a IX. Pártkongresszuson Kádár János és Kállai Gyula, zsinatunkon Prantner József és Mi- Hályfi Ernő beszélt, vagy ahogyan erről tör­vénykönyvünk Ünnepélyes Nyilatkozata tesz bizonyságot. Mindenki természetesnek tartja, hogy nem akarunk háborút, hogy békét aka­runk, hogy szívesen együtt kell dolgoznunk a más vallási és világnézeti állásponton levők­kel, hogy a termelőszövetkezetekkel kapcso­latban egyre jobban megtalálják számításai­kat, hogy az, ami Vietnamban történik, ször­nyűség stb. Ezeknek ma már nem kell meg­nyerni akarni vallásos népünket, A beszélge­tések során rendszerint a belyi gyülekezeti problémák kerülnek előtérbe. A lelkész a gyülekezetében Milyenek a tapasztalataim azokról a lelké­szekről, akiknek a gyülekezeteit meglátogat­tam? Hiszen mindegyiküket ismertem előbb is, sokukat évtizedek óta. De mégis más az, ha az ember a gyülekezetükben, a családjuk körében figyelheti meg őket. Általában any- nyit állapíthattam meg, hogy lelkészeink nagy odaadással, szíwel-lélekkel, sokszor egészsé­gük latbavetésével végzik szolgálatukat. A helyi szervekkel, tanáccsal, tsz-szel, állami hatóságokkal jó viszonyban vannak, a Haza­fias Népfrontban sok helyen tisztséget visel­nek s a közéletben másként is pozitív mun­kát végeznek. Jóban vannak a másvallású papokkal is, de az ökumenikus jelszavak nem zavarták meg őket, hanem inkább fokozták öntudatosságukat és éberségüket. Legtöbb lelkésztestvérünk óriási szórványmunkát vé­gez és szívesen veszi, ha segítségére vagyunk ennek könnyítésében. Összefoglalóan hadd fejezzem ki örömömet mindazzal kapcsolatban, ami jót tapasztal­hattaim ez idei gyülekezeti látogatásaim során. Köszönöm a sok meghívást is és ígérem, hogy azoknak, amelyeknek az idén nem tudtam eleget tenni, a jövő évben Isten segítségével eleget teszek. VI. PÄL PÄPA szinte kö­nyörögve szólította fel a vilá­got, hogy, teremtse meg és őrizze meg a világ békéjét. Hagyományos karácsonyi szó­zatában, amelyet a vatikáni rádió közvetített, figyelmez­tette a pápa a világot az atomháború veszélyeire. Hang­súlyozta, hogy „az embernek nem egyszerűen boldogan él­veznie kell a békét, hanem azt meg kell teremtenie, ki I kell harcolnia és meg kell vé­" denie.” Fontos helyet foglalt el a pápa üzenetében a vietnami háború. Ez a háború „végze­tes és veszélyes” — mondta a pápa, „hiszen állandóan nö­vekszik benne a gyűlölet”. Karácsonyi üdvözletét küldte a vietnami népnek és bizto­sította arról, hogy fáradozni fog a vietnami béke megte­remtéséért. Lelkész És gyülekezel Öregek és fiatalok A cím megtéveszthet. Álta­lában akkor szoktunk öre­gekről és fiatalokról beszélni, amikor valami feszíti a két generáció kapcsolatát. Amikor az idősek tanítják a fiatalokat a maguk szeretetére, vagy a fiatalok bizonygatják, hogy az öregek a dolog természetes rendje szerint úgy sem tud­ják őket megérteni. Az alábbiakban igyekszem ezt a kisértést elkerülni. öreg és fiatal lelkészekről akarok írni. Dereshajú, kerék­pározástól, szórványmunkától izületes pásztorokról és azok­ról, akik a teológiai végbizo­nyítványukkal együtt gépjár­művezetői igazolványt is sze­reznek. Olvasóink lapunk hír­rovatában gyakran olvasnak arról, hogy az egyházmegyei lelkészi munkaközösségek itt vagy amott ülést tartottak. Legtöbbször azt is közöljük, hogy kik tartottak ezeken áhítatot, előadást, beszámolót. Sokszor a puszta név nem mond sokat az olvasónak. De nem 'írhatjuk ki a név után az életkort is. Pedig ez is ér­dekes lenne. Mert nem egy­szer előfordul, hoay a most végzett segédlelkész áhítata után, a 25 éves lelkészi jubi­leumát már régen ünneplő lelkész tart teológiai témáról előadást, vagy a nyugdíjkor­határt túllépett idős lelkész tájékoztatja lelkésztársait a béke időszerű kérdéseiről. Ebben a kérdésben nem le­het személytelenül szólni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy stafétabot hordozói vagyunk. A mi feladatunk, hogy a szá­munkra kijelölt „terepen”, gyülekezetekben továbbvigyük és továbbadjuk azt, amit már előttünk is vittek és hordoz­tak. Az is természetes, hogy nem mindenki „fut” egyfor­mán. Más a stílusunk, érdek­lődési körünk, felkészültsé­günk. És ezt „érzik” gyüleke­zeteink tagjai is. Ennek elle­nére minden pásztort egyfor­ma szeretettel fogadnak, mert tudják, hogy csak hordozói vagyunk annak a stafétabot­nak, amelyet Jézus Krisztus a tanítványok kezébe helye­zett E sorok írója ma is hálás volt „főnökeinek”, akik fiatal lelkész korában nevelték és tanították. Nem volt kritikát- lan. Nem vett át mindent meggondolás nélkül. A józan ész szitáján sok minden fenn­akadt. De, hogy ma a legtöbb kérdésben úgy lát, ahogyan lát és úgy érez, ahogyan érez, azt azoknak köszönheti, akiket ma már minden lekicsinylő íz nélkül idős szolgatársnak ne­vezhet. De így van ez a leg­több középkorú lelkésszel is. Az idős lelkésznemzedék mun­kája nélkül nem képzelhetnék el mai szolgálatunkat. Az ő kimunkált útkeresésük, teoló­giájuk, egy új történelmi hely­zetben 'való egyházkormány­zati stílusuk, igehirdetéseink modernsége — bizony — sok­szor úgy hullott az ölünkbe, mint a madárfiókáknak a reg­geli táplálék. Az élet termé­szetes rendje, hogy az idősek átadják helyüket a fiatalok­nak. De nem azért, mert a fiatalabb jobban tudja a fel­adatát betölteni, vagy mert az tdős fölösleges, hanem azért, hogy a régi tapasztalatokat ti jakkal ötvözve még jobban be tudjuk tölteni szolgálatun­kat. Egyházunkban nem divat az emléktábla. De egyszer erről is kell írnunk. Azokról az idős lelkészekről, akik előttünk jár­tak, akiknek az útkeresését és szolgálatát azoknak is nagyon meg kell becsülniök. akik egy­szer csak „úgy” ráléptek arra az útra, amelyen egyházunk mai élete halad. Az idő Isten kezében van és mi nem tudjuk lelassítani an­nak múlását. Isten kezében van jelenünk és jövőnk. Akik rná — e sorok írójával együtt, — úgy a középtájon állnak az idős és a fiatal lelkészek kö­zött, holnap már az idősek tá­borát növelik. Ebben az esztendőben is egyházunkban, gyülekezeteink­ben együtt szolgálnak idős és fiatal lelkészek. A szolgálatot sosem években mérjük, hanem „szolgálatban”. És ezért nem helyes így fetvetni a kérdést: öregek és fiatalok. Hanem ígV' szolgatársak az evangélium hordozásában Jézus Krisztus egyházában. Igen, így egészen más. És hogy így legyen, ahhoz kérjük ' híveink imádságát is. A hétköznapi életben na­gyon gyakran használjuk ezt a nagyon is bibliai kifejezést: dicsőség — doxa. Legtöbbször olyankor, amikor arról van szó, hogy valaki valamilyen jelentős eseménynek a része­se. Hírnevet, dicsőséget szer­zett magának, vagy egy na­gyobb közösségnek. A min­dennapi szóhasználatban jól ismerjük tehát. De ha dicső­ségről beszélünk, mindjárt 3Zt is hozzá tesszük, múlandó do­log ez. Nagyon hamar elmú­lik, elfelejtik. Főleg ezen a ponton külön­bözik a hétköznapi és a bib­liai értelembe vett „dicsőség’. Az Ószövetségben abszolút értelemben Istenre vonatko­zik. Jelképezi az egyedülálló, hatalmas Urat. Nem olyan, mint az. ember, hanem valami egészen más: dicsőséges. Olyan Valaki, aki előtt az embernek minden esetben térdet kell hajtania. Istennek az a dicső­sége, mely nem múlik el, ma­gában rejti egyúttal Isten fé­lelmetes és hatalmas voltát. Az Újszövetségben ezt a sze­repet elsősorban Jézus veszi át. Itt a dicsőség leginkább Jézusra utal. Igaz, hogy az Új­szövetség arról tanúskodik, hogy ez a dicsőség egészen ha­láláig rejtve Volt. Se születé­se, se élete, se halála nem volt hétköznapi értelemben dicsőséges. Csak egyes csele­kedetei, szavai utalnak arra, hogy ugyan olyan dicsőség ve­szi körül Jézust, mint az Atyát (Jn 2,11; 11,4.). Feltámadása és az utána kö­vetkező földi élete nyilván­valóan tesz bizonyságot dicső­ségéről. Nyilvánvalóvá válik isteni volta, ami magával von­ja dicsőségét is. (Csel 7,55.). Isten és Jézus „dicsősége” között azonban különbség van. Míg Isten dicsőségét a „hata­lom”, félelmetes volta jellem­zi, addig ez Jézusnál sokkal inkább szolgáló szeretetet je­lent. Ennek a szolgáló szeretet­nek az eredménye, hogy mi is részesei lehetünk Isten di­csőségének. Hitünk végső re­ménye, hogy Jézus visszatér a földre Isten dicsőségében, nyil­vánvalóan és mindenki szá­mára megfoghatóan. (1. Pét 4,13.). Ez a várakozás ad 1 ér­telmet hitünknek és kell, hogy motiválja egész keresztyén életfolytatásunkat. Jézusnak ez a vissza jövete­le teszi lehetővé számunkra, hogy mi is bejuthassunk eb­be a dicsőségbe. Jézus meg­váltói műve lehetővé teszi számunkra, hogv Isten közelé­ben és dicsőségében élhessünk majd mi is. Ez a célja földi életünknek, de egyúttal nagy felelősség is. Hiszen érdemtelenül nem kap­hatjuk meg. If j. Kendeh György Nehezen volna összeegyez- tehető VI. Pál pápa fenti üzenetével Spellman New York-i bíboros karácsonyi lá­togatása a Vietnamban har­coló katolikus amerikai kato­nák körében, ahol kijelentet­te, hogy az Egyesült Államok számára csak egy út létezik Vietnamban: a győzelem. • D. DR. MITZENHEIM püs­pök karácsonyi cikket írt a Neue Zeit című keletnémet napilapban, amelyben szól a karácsonyi üzenetnek a teoló­giai tartalmáról és jelenétésé- ről a mai ember számára, majd így folytatja: „A törté­nelem azt tanítja, hogy hábo­rúval nem oldhatók meg a világpolitikai problémák. Kü­lönösen karácsonykor mélyen megbotránkoztat bennünket a melegháború és hidegháború ténye... A háború ellentmond a karácsonyi kinyilatkoztatás­nak.” „A napi sajtó, a rádió és a televízió részeltet bennünket az emberek szenvedéseiben és nyomorúságában a távoli Ke­leten. A világkeresztyénség ökumenikus gyűléseinek a nyomatékos intelmei ellenére még mindig nem kezdődtek meg ott a, béketárgyalások. Most karácsony van — de utána újra bombákat szórnak le védtelen nőkre és gyerme­kekre, mérget és gázt bocsá­tanak rájuk. Hogyan tudnak jó lelkiismerettel karácsonyt ünnepelni azok, akik ennyi nyomorúságot okoznak az em­bereknek? Miért nem tilta­koznak a világ összes állam- férfiai szóval és tettekkel az ilyen embertelenség ellen, ahogyan ezt az NDK kormá­nya tette?” FONTOS HÍR AZ ORTODOX EGYHÁZBÓL Athenagoras konstantinápo­lyi pátriárka, az ortodox egy­házak 81 éves tiszteletbeli prímása, meg akarja látogatni Rómában VI. Pál pápát 1967- ben, hogy folytassa vele azo­kat a bizalmas megbeszélése­ket, amelyeket a pápa jeru- zsálemi látogatásakor 1964- ben elkezdtek. MÁSFÉL MILLIÓ az egyházak adománya az „egy kórház, egy iskola Vietnamért" akcióra Néhány hónappal ezelőtt a magyar társadalomban szinte magától elindult egy akció „egy kórház, egy iskola Viet­namért” néven. Megmozdult az egész társadalom, hogy ado­mányaival segítsen felépíteni egy kórházat és egy iskolát az amerikai agresszió miatt sokat szenvedő Vietnamban. Társadal­munk számára két éven belül ez volt már a második teher- próba: két évvel ezelőtt a magyarországi nagy árvíz, most pe­dig Vietnam háborúban élő népe állított bennünket anyagi jellegű áldozatok elé. Társadalmunk most megintcsak jól vizs­gázott, akárcsak az árvíz idején. Az Országos Béketanács december 22-én tartott kibővített elnökségi értekezletén Sík Endre ny. külügyminiszter, az Or­szágos Béketanács elnöke, évi beszámolójában bejelentette, hogy a magyar társadalom az „egy kórház, egy iskola Viet­namért” akcióra több mint tizenhat millió forintot adott. Ebből az összegből a KISZ tagjai kilenc milliót gyűjtöttek és nyom­ban utánuk összegszerűleg a második helyen a magyarországi egyházak vannak amelyek több mint másfél milliót adomá­nyoztak. Sik Endre elnök jelentésében megjegyezte, hogy „ezt az összeget az egyházak nem a pénztáraikból vették ki, hanem a templomba járó hívek adományaiból gyűjtötték össze”. Ez a másfél millió forint kétségtelenül sok mindenről be­szél. Először is arról, hogy az egyházak tagjai teljesen egyek magyar népünkkel az amerikaiak vietnami agressziójának el­ítélésében. Mindenkinek tudnia kell, hogy a templomi offer- tóriumok önkéntesek: az ad, aki akar. Ezt a nagy összeget szívük indítására adták a templomos emberek. A másfél millió forintot akár népszavazásnak is lehet minősíteni az egyház- tagok részéről. Nálunk Magyarországon nem egyszerűen a „kor­mány”, hanem a nép és közte az „egyház népe” ítéli el azt, ami ma Vietnamban történik. Népünk azonban nemcsak elítéli, ezt a háborút, hanem ott áll Vietnam szenvedő népe mellett, éspedig szóval és tettel. A tizenhatmillió forint és benne az egyházak másfél milliója kórházi felszerelést, orvosságot, rtáin szereket, iskolákat stb. jelent a vietnami népnek. A másfél millió forint arról is beszél, hogy miképpen is ér­telmezik egyházaink a „marxisták és keresztyének közötti pár-. beszédet” a magyar társadalmon belül. Semmiképpen nem úgy, hogy gyümölcstálén és céltalan vitát folytassunk arról, ami elválaszt bennünket egymástól és még csak úgy sem, hogy „meggyőzzük erőnek erejével” a másik felet a magunk igazán ról- Hanem úgy értjük mi a jó párbeszédet, hogy közösen mun­kálkodjunk olyan területeken, melyeken együttesen segítheti juk elő magyar népünk és az emberiség nagy családjának vagy e család egyik tagjának (Vietnam) ügyét. A „vietnami akció”- ban a KISZ tagjai — akik marxista alapon állnak — együtt gyűjtöttek az egyház tagjaival, akik az evangélium alapját) allnak. Az ideológiai különbségeknél sokkal fontosabb a vietn nami háború befejezése és a vietnami nép segítése. Az sem lényegtelen a másfél millió kapcsán, hogy ezt ay összeget templomos keresztyének adták össze. A második vüí lágháborű után, amikor kezdett kialakulni Magyarországon ay új társadalmi, gazdasági és politikai rend, sok keresztyén em- bér éppen az új társadalmi rendtől való félelmében a „tempi lomokba menekült a világi problémák elől”. Ezért nemegyszer joggal ért bennünket az a vád, hogy a „templomokban a vissza- húzók vannak.”. Valószínű, hogy még most is vannak temp­lomainkban „visszahúzók”, de ma már nem ez a jellemző, ha­nem az amit Sík Endre így jelentett: „ezt az összeget az egy­házak nem a pénztáraikból vették ki, hanem a templomba járó hívek adományaiból gyűjtötték össze”. A legtöbb forint mö­gött nemcsak a szeretet indítéka van, hanem politikai állás­foglalás is. A vietnami akcióra immár nem egy „megijedt egy­házi nép” adakozott, hanem egy magára talált, öntudatos és azt új társadalomban az Istentől kapott szolgálatot vállaló „egyházi nép”. Végül figyeljünk arra is, hogy a másfél milliót evangé­likusok, reformátusok, katolikusok, baptisták, metodisták, ad­ventisták. stb. együtt adták. Megint csak kitűnt, hogy dogmatu kai tisztázások nélkül is lehet „egység”-ben Krisztus népei éspedig a „diakóniai egység”-ben: a szeretet közös gyakorlá­sában. Ez vonatkozik az „egység” kérdésre világviszonylatban is. Ma pl. egynek kellene lennie valamennyi egyháznak szerte a világon abban, hogy a vietnami háborút fejezzék be, a,z ame­rikai hadsereg és segédcsapatai menjenek haza és biztosítsák Vietnam szabadságát és függetlenségét. Ez az „egység” az iga­zán illő ma Krisztus népéhez! D: Káldy Zoltán A hálával telített szív áradó dicséretmondása ez az ének. A fordítás csak tompítja azo­kat a már-már dagályos felső­fokokat, amelyekkel az erede­ti tizenöt versszakból álló ének hálálkodik Urának, A költő lelkivilágát mégis ez a sor tükrözi leghívebben: „Csókolom vessződet, mely dorgál”. Sokat próbált ember volt Mentzer János. 1658-ban szü­letett Jahmeban, Sziléziában. Wittenbergben tanult. Mertz- dorfban, Hauswaldenbam lel- készkedett, majd harminchat éven keresztül a Herrnhuthoz közeli Kemnitz-ben, 1734-ben bekövetkezett haláláig. Zinzerdorf nagyszüleinek családjában egyszer temetést végzett. Ezen Zinzendorf is jelen volt s nagyon megra­gadta Mentzer igehirdetése. Ettől kezdve mély barátság szövődött közöttük. Zinzerdorf a „megpróbáltatások kohójá­ban érlelődött” keresztyént tisztelte benne. A kor könnyen hajlott érzelmi szélsőségek fe­lé, s ez reá is hatott. „Szív­teológiájával” kora kegyesség! életének egyik jelentős alakja volt. A megpróbáltatások közül, amelyek életében > érték, ki­emelkedik első feleségének ko­rai elvesztése, aki ikrek szü­lése közben halt meg s hat árvát hagyott férjére. 1704- ben nősült másodszor. Ekkor­tájt pedig családi háza égett porig. Puszta életét tudta csak megmenteni családtagjaival együtt. Vannak, akik énekünk keletkezését második házassá­gához fűzik, mások szerint vi­szont háza leégésekor írta vol­na. Ez utóbbi adatot dolgozta fel Zarándi Attila novelliszti- kus írásában. (Evangélikus Élet 1955. október 2.). Az ének­ben mindenesetre a megpró­báltatások és szenvedések kö­zött szólaltatja meg a hála­adás és magasztalás érzéseit. Ezáltal vált az ének igen-igen kedveltté. Bármely esemény hatása alatt írta is, az kétségtelen, hogy közvetlen hatással volt rá Scheffler Jánosnak egy reggeli verse, amelynek első szakasza így szól: Bár százezer nyelvem volna Zengnék mindenikkel róla Magasztaló éneket. Dalom róla addig szólna, Nap—Hold míg szüntelen rója Pályáját, a végtelent. Mentzer az ihlető versnél kétségtelenül költőibbet, hit­ből fakadóbbat alkotott. Koren Emil k. a. Bibliai ábécé: „dicsőség" ÉNEKEINK Oh, vajha ezer nyelvem volna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents