Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-12-31 / 53. szám

Valaki járt itt

Valaki járt itt közöttünk, aki arra tanított minket a »Tékozló fiú« példázatában4 hogy Isten »Atyánk«! Atyánk, aki mindig szeret, aki mindig vár, aki mindig kész magához ölelni a, hozzá menekülő embert. De ugyanez a Jézus arra is megtanított minket, hogy a má-sik ember »testvérem«. Karácsony hangulatos, varázsos gyertyáinál jobban melegíti a szivet Jézus szava: Isten Atyám s az ember testvérem! Le akarja végleg dönteni azokat a válaszfalakat, amelyek egyik embert a másiktól elválasztják. Mert néha mi emberek messzeségben és idegenül élünk egymás mellett. Bár egy asztalnál étkezünk, egy munkahelyre járunk, egy tájat vallunk a hazánknak,.vagy ezt a kis bolygót, a Földet mondhatjuk a világunknak. — Isten nyugtalanítani akar minket; közelebb kellene kerülni egymáshoz!

Valaki járt itt közöttünk, aki meghallotta a. »jerikái vak« kiáltozását, aki leült beszélgetni a rendezetlen erkölcsi életű samáriai asszonnyalf aki bement a pénzsóvá.r és kapzsi vámszedő, Zákeus házába s aki megállt a 38 esztendeje béna be- thesdai beteg mellett és lábra állította szavával: »kelj fel... és járj!« Jézus tett valamit azért, hogy életünk kérdései, a lelkiek is és a testiek is oldódjanak és rendeződjenek! Mikor döbbenünk rá egyszer végérvényesen, hogy emberségünk lényegéhez tartozik hozzá: tenni kell valamit egymásért! Éspedig úgy, hogy azzal gondokat vegyek le embertársaim válláról, hogy sebeit gyógyítsam, hogy újra »talpra állítsam«. — Lehet, hogy néhány gondját-baját panaszolja. — A kenyérkereső munkánkat is lehetne úgy végeznünk, hogy azzal tegyünk is valamit egymásért, valamit, ami előrevisz, valamit, ami ol- dozza az egyéni, meg a, közösségi problémákat is. Körülöttünk hallatlan ütemben épül és szépül a mi hazánk, de hogy holnap még szebb legyen, azért nekünk ma kell tennünk valamit, am,it úgy végzünk, hogy azzal az egész közösséget szolgáljuk.

— S a mi Földünk — ma már nyugodtan mondhatjuk — túl »kicsi« ahhoz, hogy ne vegyük észre azt a sok égető, sürgős tennivalót, amit vagy mi oldunk meg hárommÁlliárdan, vagy senki más! Azért tenni kell valamit, hogy azok a százmilliók, akik ma éheznek, holnap kenyeret kapjanak; azokon a népeken segíteni kell, akik hozzánk képest műveltségbeU, vagy anyagi szegénységben élnek és kétségbeesetten vívják harcukat szabadságukért és függetlenségükért. Azt nem lehet ölhetett kézzel nézni, hogy Földünkön fegyverek ropognak s népek esnek áldozatul idegen agressziónak mint Vietnamban; mert a bombák füstje s az emberek sikolya beárnyékolja az egész emberiség holnapját. Abból az erőfeszítésből, ami azt célozza, hogy a Földön a nemzetek és fajok között békesség legyen, hogy végleg elhallgassanak a fegyverek s hogy a népek barátai, testvérei legyenek egymásnak — nekünk is vállalnunk kell a ránk eső részt! — A keresztyéneknek ma, azoknak az embereknek a sorában kell lenniük, akik hajlandók az irgalmasságnak ezeket a felebarátot szolgáló cselekedeteit felvállalni. Reformátorunk is így tanít bennünket a »Keresztyén ember szabadságáról« szóló iratában: »Az ember nem egymagában, nem csupán a maga testében él, hanem együtt él más emberekkel a földön. 4. Azért cselekedeteinknél minden törekvésünknek szabadon és csakis arra kell irányulnia, hogy más embertársainknak általuk szolgáljunk és javukat munkáljuk, semmi másra nem tekintve, csakis amire másoknak szükségük van.« Mi nem egy, válójában mindig megismerhetetlen, »titokzatos« Istent dicsőítünk, hanem azt az Istent, aki Fiát értünk adta, hogy betegségeinkből meggyógyítson, megkötöttségeinkből feloldozzon, aki halálra adta magát bűneinkért és feltámadt, hogy üdvözítsen minket. Jézus Krisztusban ugyanis végérvényesen eldőlt, hogy mi szolgálja az »Isten dicsőségét«. Csak az, ami az Isten megváltó, irgalmas tettének tényleges folytatása! A legcsodálatosabb glória az, amikor — Luther merész hasonlatával élve: Krisztusává tudunk lenni a felebarátunknak!

Minket keresztyéneket arra hivott el az Isten, hogy bennünk, »mi általunk« adja minden embernek, a Krisztusban hozzánk közelítő szeretetét és irgalmasságát. — »Mi általunk!«

— Meg kell éreznünk ebben keresztyén szolgálatunk hallatlan felelősségét, de nagyszerűségét is. Nem kevesebbet bízott ránk az Isten, minthogy egy kicsit »minden napot ünneppé tegyünk« mások számára. Hogy minden napon adni tudjunk szeretetet, emberséget, vigasztalást, és áldozatos, munkás tetteket is abból az ajándékból, amivel megajándékozott minket az Isten Jézus Krisztus által!

Csizmazla Sándor

ÚJ LELKÉSZLAKÁS HARTÁN

Gyönyörű időben, -de egy kicsit félve a hidegtől, indultunk december 10-én reggel Hartára új paróchiájuk felavatására.

A ha.rtai gyülekezet a Bács- Kiskun Evangélikus egyházmegye egyik legáldozatkészebb gyülekezete. Maga a község is híres gazdagságáról és jólétéről, ami azt bizonyítja, hogy nagyon szorgalmas nép lakja.

A délelőtti ünnepi' istentiszteleten, melynek bevezető oltári szolgálatát Görög Tibor esperes végezte, D. Káldy Zoltán püspök hirdette az igét Józsué 24, 14—16. alapján: »Én azonban és az én házam az Ürna.k szolgálunk.«

»A most felépült paróchia lakója is ezt vallja, és minden lelkésznek ez kell, hogy legyen a hitvallása!

Ma mindenki szabadon választhat, keresztyénnek vall- ja-e magát, vagy sem. De ha valaki úgy dönt, hogy Istent szolgálja, egész életével azt kell bizonyítania, ami Józsué vallástétele is volt.

Ha csak szóval tesszük ezt, nagyon is kevés és elégtelen. Istent csak a .felebaráton keresztül lehet igazán szolgálni. Az egész világ felé ki kell tárni a szívünket, és mindenkinek szolgálni. Csak így van értelme az ilyen vallástételnek. Így van értelme az új paró- chiának is, ha onnan a gyülekezet tagjai erőt tudnak meríteni Isten igazi szolgálatához.«

Az istentisztelet utáni köz-, gyűlésen Sárkány Tibor lelkész köszöntötte a püspököt, Szakács Gyula, Bács-Kiskun megyei egyházügyi tanácsost és a hartai községi tanács elnökét, akik osztoztak a. gyülekezet örömében.

Ezután vonult M a gyülekezet a szolgálatot végzők vezetésével a templom és a paróchia közötti térré, ahol egy ének vers eléneklése után a 24. zsoltárt olvasta fel a püspök, majd megáldotta és átadta rendeltetésének az új paróchiát. A püspök szavait könnyezve hallgatta a gyülekezet, mert az

a tudat hatott át mindenkit, hogy sajátjuk ez az új paróchia!

Este a gyülekezet szeretet- vendégségén a püspök a közelmúltban tett svédországi és dániai útjáról tartott beszámolót, amit a gyülekezet feszült figyelemmel hallgatott, észre sem véve azt, hogy majd egy órát vezették őket Hartától az »evangélikus északig«.

— Mi tette szükségessé az új paróchia építéséi? — kérdeztem Sárkány Tibor lelkészt.

— A régi, több mint 100 éves paróchia, mely vályogfalakkal épült, teljesen elavult volt. A falak másfél méter magasságban vizesek voltak. Az épület süllyedt. Teljes felújítása majdnem olyan

összegbe került volna, mint Készpénzben kb, 300 ezer forintot fizetett ki a gyülekezet Emellett az LVSZ segélyéből 80 ezer forintot kaptunk. Nagyon jelentős fedezet volt a gyülekezet társadalmi munkája, ami meghaladja a százezer forintos értéket, önzetlenül, munkaidő után, a gyülekezetnek majdnem minden tagja részt vállalt az építkezésből, így készült el a kb. 500 ezer forint értékű új paróchia.

— Mit jelentett a gyülekezet életében az építkezés?

— Kezdettől voltak olyanok, akik kétkedéssel nézték munkánkat. De ezek voltak kevesebben. A többség egy emberként állt a presbitérium és a lelkész mögé a.z építkezés folyamán. Együtt dolgoztak a lelkésszel, közelebb kerültek egymáshoz, papjukhoz. Észrevettük, kikre számíthat az egyház és kik azok, akiknek mindegy, hogy mi történik. Ebből a szempontból is hasznosnak bizonyult. ez a munkaügy gondolom, szükséges lenne, ha minden gyülekezet eljutna oda, hogy templomai után ilyen lelkesedéssel és odaadással dolgozzék paróchiá- jának építésén, modemizáláDélután volt időm arra, hogy alaposabban megnézzem az új paróchiát belülről is. Világos, szép, parkettás, ízlésesen berendezett három szoba, mellékhelyiségek. Rengeteg könyv minden szobában, miken látszik, hogy forgatják.

Közben arra gondoltam, milyen jó és megnyugtató lenne, ha minden magyarországi evangélikus lelkész ilyen paró- chián lakhatna. Milyen jólenne, ha minden lelkész lakásár, ennyi könyv lenne, amit forgat is! Mennyivel gyümölcsözőbb lehetne egy-egy lelkész szolgálata, ha ilyen kedves, meleg otthonból indulhatna él a gyülekezetébe a szolgálatok végzésére.

egy új építése. Ezért döntött úgy a prespitérium, hogy új paróchiát építenek a régi helyett.

— Miből fedezte a gyülekezet az építkezést?

— öt éve takarékoskodunk az új paróchia építkezésére.

Isten áldása legyen az építő hartai gyülekezeten és Isten adjon erőt azoknak a gyülekezeteknek és lelkészeknek, akik hasonló munkát terveznek és hasonló munkában fáradoznak. (

if j. Kendeh György

■tí)cr SRártott mortbía

Az esztendő utolsó napján

Zsid 2.12

ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ

Köszöntelek, új esztendő, te jövendőnk ifjú titka.

Hol az a kulcs, amelyik most rejtve rejtett titkod nyitja?

Remélem, hogy ifjúságod nem lesz nagyon szeleburdi, nem fogsz gyorsan elinalni és a múltba belefúlni.

Fiatal vagy, sokat elbírsz, eléd állok most a vámon, muzsikáló szívvel-szóval tőled ma csak ezt kívánom: bort, búzát és békességet, betegnek jó egészséget, fiatalnak erős hitet, öregnek szép öregséget,

gyengének nagy akaratot, búsulónak vidámságot, a munkához sok erőt és mindenkinek szép világot.

Gyarmathy Irén

Ö jóságos Megváltóm! Mily bölcsen is rendeztél el Te mindent! Hiszen a testvérem vagy és ezt tudom, mint ahogyan 23. zsoltár 23. versében olvassuk: »Hadd hirdessem nevedet testvéreimnek és dicsérjelek a gyülekezetben!« Vagy ahogyan ebben a bibliai versben találjuk: »Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is: ha megtagadjuk, ó is megtagad bennünket«, Bár Isten vagy. Uram Krisztusom, a menny és főid Királya, mégsem kell félnem Tőled. Mert hiszen a társam vagy, testvérem, húsom és vérem. Nem felejtem azonban el azt sem, hogy én bűnös vagyok, Te pedig szent. Hiszen, ha nem volnék bűnös, akkor nem kellett volna megszületned, szenvedned és meghalnod értem!

Ezért nagy és igaz az én vigasztalásom, hogy értem Is megszülettél és van minden bűnömre bocsánat.

pm

A FÖLD LAKOSSÁGA

Míg 1960-ban 3 milliárd ember élt a Földön, ez a szám 1965-ig 3,295 milliárdra emelkedett. Európa lakossága csak 0,9 százalékkal szaporodott a fenti 5 esztendőben, viszont Déí-Amerikáé 2,8 százalékkal. Észak-Amerikáé és a Szovjetunióé egyaránt 1,5 százalékot,

Afrika 2,3 Dél-Azsia pedig 2,5 százalékot tud felmutatni. Kelef-Ázsiában, ahol eddig mindig legnagyobb volt a szaporulat (főként Kínában!), meglepetésre csak 1,4 százalék a szaporulat. Ezeket az adatokat az ENSZ legújabb statisztikai évkönyve tartalmazza.

A HAL

Silke, a hal már régen tudta, hogy azon az éjszakán a néma természet is megnyithatja száját. Boldog volt és nagy beszédre készült. Ki ítélte volna el ezért? Csak az tudja, aki kipróbálta, mit jelent mindig némának lenni! A legkisebb szót soha ki nem ejteni, legyen az akárcsak egy »Ó«, »Jaj«, a harag kitörése, vagy a szeretet lehelete. Igen, hallgatni nehéz, kemény próba. Ezért, noha Silke, a hal ennek a művészetnek mestere volt, mégsem létezett számára szebb ígéret, mint az, hogy pgyszer szíve szerint kibeszélheti magát.

Minél jobban közeledett az éjszaka, annál többször gondolt arra, amiről szólni érdemes. A derült nyári napokon tisztán tükröződő vízre, a duzzadó zöld sásra, a vad viharokra. Nem feledkezhetik meg a halászokról sem, akik halálos hálóikkal átszűrik a vizeket! Hát az üveges szárnyú szitakötők tánca, a tavirózsa finom fehérsége, a fodrozódó vízen megremegő holdsugár, a lágyan elomló iszap a mélyben, a villámgyorsan repülő fecskék, amint hirtelen lecsapva a vízre szétrebbentik a viz felett füstként gomolygó szúnyogsereget — ó az az éjszaka, az az egyetlen éjszaka nem elég ahhoz, hogy mindazt elmondhassa, ami csak egy hal szívét eltölti.

Azután eszébe jutottak a kellemetlen emlékek: az undorító hernyók, lárvák és mocsári csigák, de mindenekelőtt a csuka, a legádázabb ellenség: igen, a csukát be kell vádolnia, a csukát törvény elé kell állítom, meg kell büntetni, el kell ítélni! A csuka testesítette meg számára a világ minden igazságtalanságát; ö bűnhődjön meg minden más rossz helyett: azért, hogy a nap elpárologtatja a vizet, hogy a tó kiszáradhat, hogy a hálók olyan elszakithatatlanok, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat.

Silke végül mégis meggondolta magát, Életében egyszer hőstettet vitt végbe, nem nagy és világrengető dolgot, de mégis: megmentette egy gyermek, életét. Ha a körülményeket jól számba vesszük, tettét életmentésnek lehet minősíteni. A gyerek virágokat szedett a réten a tó partján, sárga boglárkákat, piros pipacsokat. Egyszer csak egészen közel ott állt a sötét víz partján, előre hajolt, hogy tükörképét megpillanthassa. Jobban és jobban igyekezett a víz fölé hajolni, a part pedig

alattomosan meredek volt

__Ha Silke abban

a pillanatban figyelmeztetésképpen nem ugrott volna egy jó nagyot, a gyerek bizonyára megfulladva a mélyben feküdne, zöld hínárral körülfonva. Silke megítélése szerint életmentő cselekedetét nem értékelték eléggé. Ezért határozta el, hogy azon az éjszakán erről a tettéről beszél majd, hogy példás viselkedése az emberek számára is emlékezetes maradjon.

A szent éjszakán az ég sötét és hideg volt. A föld kővé keményedéit, a tó vize megfagyott, először a szélek felé, azután a középen is, végül a jég mint áttörhetetlen burok fogta körül Síikét. A szürke fénytelen üvegen át mereven nézett és kereste a csillagot, amiről jövendöltek. A csillag nélkül nem teljesedhetett be az éjszaka csodája.

A csillag azonban nem jött. A felhők fáradhatatlanul vándorollak az égbolton át, a fák koronája ide-oda hajladozott s mint távoli tompa morajt hallotta a vihar tombolá- sát. Mindez nem. felemlítette meg a halat. A félelmetes a jég volt, a jég, ami egyre szorosabban zárta körül. Fájdalmas csalódás töltötte el, legszívesebben sírni szeretett volna,

de egy sóhajt sem engedett meg neki hal természete. Némán és kétségbeesetten'várt börtönében. Most már örült volna, ha hosszú beszéd helyett csak néhány szót szólhatott volna, talán a tavaszról, amikor a jég elolvad és a békák a langyos vízben sütkéreznek. A csukát egyszerűen elfelejtette. Hőstettét sem találta többé említésre érdemesnek. A rövid időben csak a legfontosabbról kell beszélni: tálán a csillagról. Igen, a csillagról egyedül! Hirtelen rájött Silke, a hal, hogy a világon semmi sem fontosabb a csillagnál.

Ebben a pillanatban lépéseket hallott. Valaki átjött a jégen. Egy sötét arc — amilyet soha nem látott — hajolt a befagyott nyílás fölé.

— Van itt víz? — kérdezte egy idegen hang és Silke csodálkozott, hogy megértette a szavakat. Még jobban megdöbbent, amikor szemügyre vette az idegent. Hófehér turbánt viselt, amit ezüst korona díszített. Füleiben aranykarikák lógtak. Ezek minden szónál meg-megmozdultak. Ajkai duzzadt pirosak voltak s amikor körülnézett, mint porcelán villant a szemgolyó mélye.

— Ki vagy te? — szerette volna Silke kérdezni, de nerp tudott beszélni. Az idegen anélkül, hogy kérdezték volna, válaszolt:

— Én vagyok a harmadik bölcs napkeletről. Két másik társam is itt van. Ha nem lennél hal, bizonyára tudnál mindarról, ami történt. Tudnád, hogy vándorúton vagyunk, hogy köszöntsük az újszülött királyt és trónja előtt leboruljunk.

Mindezt az idegen mosolyogva mondta s közben kivillantak fehér, egészséges fogai.

Azután elborult az arca, s mivel sötétebb nem lehetett természetes színe miatt, inkább elsápadt.

— Mi bánl? — akarta a hal kérdezni. Részvétet érzett az idegen iránt. A bölcs lehor- gasztotta fejét és válaszolt:

— Volt égy csillagunk, ami eddig vezetett napkelettől. Amikpr az erdőbe értünk, vita támadt közöttünk, ki látta meg előbb d csillagot? A vita egyre hevesebb lett s ekkor észrevettük, hogy eltűnt a csillag. Hiába nyújtogattuk nyakunkat, nem láttuk többé. Nagyon elszégyeltük magunkat, mi balga bölcsek. Tüzet raktunk, leültünk, én pedig elindultam vizét keresni. Amint látom ez a pocsolya is befagyott.

— IGEN — mondta a hal. de ezúttal hangosan. A jég alól tisztán, érthetően tört elő a hang.

Az idegen csodálkozva nézett a halra, Lehajolt, de olyan mélyre, hogy orra majdnem a jeget érte. Ebben a pillanatban meglátta a csillagot., amint a jég üveges hártyáján visz- szatükrözödött. Felállt, a sötét égboltra nézett: a fenyők között ott ragyogott a csillag! Örömében széttárta kezeit, amelyek nem voltak olyan feketék, mint az arca és így kiáltott: »Halleluja!« Ezt már olyan nyelven mondta, amit a hal nem értett. Azután futni kezdett tússzá az erdőbe társaihoz és egyáltalán nem érdekelte, hogy turbánja félrecsúszott.

Silke, a hal ott maradt a jégben és nagyon boldog volt, hogy megláthatta a csillagot és hegy beszélni tudott. IGEN — ezt mondta Silke s ez nem volt sok, de elég mindenki számára, akinek, csak egy szó adatott m,eg.

Németből átdolgozta: Kinczler Irén