Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-12-24 / 52. szám

Jézussal

Jó vele kelni,

s örömet lelni a munkapadon, kenyerem szívét úgy szeletelni:

AMENYEGZŐ

Jel 19, 6—8

Textusunk egy mennyei ünnepre vezet el bennünket. Krisztus ünnepnapja ez. Annak a Krisztusnak az ünnepe, Aki az első karácsonykor »emberi formában« jelent meg, Aki nagypénteken kínos halált szenvedett és Aki míg e földön járt, »nem tudta fejét hova lehajtani«. Ezen az ünnepen az a Krisztus áll előttünk, aki éppen azért, mert vállalta az emberi létet, a „fájdalmak és betegségek hordozását, q kereszthalált, — most megdicsőittetik. Nyilvánvalóvá lesz eddig rejtett hatalma, »nagy sokaság« lesz szemtanúja annak, hogy »uralkodik az Űr a mi Istenünk, a Mindenható».

A földön élő egyház szeme elől gyakran eltűnik a megdi- csőült Jézus arca. Az egyház gyakran él át olyan időket, amelyekben nem igazolódik, hogy neki győzedelmes és megdicsőült Ura van. Az egyház tagjainak hitetlensége, szeretetlensége és elesettsége több esetben inkább azt látszanak igazolni, hogy Jézus legfeljebb csak »emlék-», de nem élő Úr, valóságos erőforrás és tényleges Szabadító. Nagy szükségünk van tehát arra, hogy az evangélium »rányissa<■> szemeinket arra a Krisztus- ünnepre, amely Igénkben van előttünk. Aki tekintetét már most erre a Krisztusra veti, az igényli is és kéri is, hogy a győzedelmes Űr az ő életében is adjon naponkénti győzedelmeket minden bűn felett. A földön élő egyháznak szemét a győzedelmes Krisztuson kell tartania!

A Krisztus-ünnepet úgy írja le János apostol, mint egy menyegzőt Jézus á vőlegény és az egyház a menyasszony, Ezen a menyegzőn örökre és láthatóan egymásra talál Jézus és az <3 egyháza. A földön élő egyház és azon belül a gyülekezet tagjai számára mindig nehéz órákat és időket jelent az, amikor átélik hogy nem teljes, zavartalan és folyamatos a közösségük Krisztussal. Mivel »hitünk mint a változó hold« hol erősebb, máskor pedig gyengébb, azért a Krisztussal való közösségünk is »változik-». Ez a »hullámzás« szűnik meg azon a menyegzőn, amelyről János apostol tesz bizonyságot. Eljön a zavartalan közösség ideje! Addig is azt kell kérnünk Jézustól, hogy erősítse hitünket és mindig Ö maga jöjjön a meg- megszakUdó közösség helyreállítására.

A menyegzőn az egyház, a »menyasszony-x olyan ruhát kap, amely »tiszta és ragyogó fehér gyolcs-»-ból való. Ez a ruha utal arra, hogy az egyház ajándékként kapja a Krisztus dicsőségében való részvételt, a Vele való teljes közösséget. Nem maga teszi érdemessé' magát a menyegzőre, hanem a Vőlegény fogadja Öt el menyasszonyának szeretettel, bűnbocsánattal. Ez a tény arra tanítja a földön élő egyházat, hogy alázattal járjon az emberek között, ne önmagára fordítsa az emberek figyelmét, hanem Jézus Krisztusra, ne a maga számára igényeljen méltóságot és kiváltságokat, hanem szolgálatával, áldozatos életével és mentő szeretetével arra a Krisztusra utaljon, Aki egyedül méltó a tiszteletre és az imádásra.

D. Kaid}' Zoltán

Orcád verítékével

Egészen friss könyv a karácsony előtti könyvpiacon Tammsaare: Orcád verítékével című regénye. Az észt paraszti világba visz, a múlt század végére, ahol egy szívós kis paraszti réteg küzd láppal, mocsárral, hiedelmekkel. Konokul túrja a sziklás talajt, és konokul gyűlölködik egymás ellen. Egyszerű sorsok, amiket a művész drámai feszültségekben rajzol meg.

A bibliai igék hullanak, a szív talaja is mélyen szántott, de talán túl magasan van a szószék a szívtől s a küzdelem vihara elhordja a magot. Bűn és bűnhődés fátuma nélkül, hogy megértenék, hol a bűn valójában. Szép könyv s nem lehet érdektelenül olvasni. Azok között lesz, amiket a karácsonyfa alól felvéve — valóban el is fogunk olvasni. (Európa kiadó)

Tőle kapom.

Jó vele lakni,

s minden falatnyi gondolat fölött új álmot szőni,.új tervet rakni:

Néki növök!

Jó vele járni,

mert ott akármi ködben fény remeg, s halott porban is szembetalálni az életet.

Jó vele tűrni,

s mindent legyűrni, ami földi sár ... lehet a sebem atomnyi, űrnyi:

Ö, aki vár!

Jó vele győzni..,

Ereje őrzi az életemet, harcaim hevét szava előzi:

«■Béke veled!«

Esti Gyula

«-És lón, amikor meghallotta Erzsébet Mária köszöntését, a magzat repese az ő méhében...« (Lk 1,39—45) (Szögyi Lajos linóleummetszete)

ÚJBÓL STUTTGARTBAN

Amire már nem emlékeztek

Tertiusnak, testvéremnek az Úrban, akivel együtt ismertük meg az Isten könyörülő szere- tetét a Jézus Krisztusban, kegyelem és békesség.

Vele együtt mindazoknak a szenteknek, akik Rómában vannxik és kiváltképpen Pálnak, akinek gyermekei vagyunk a hitben és akinek élete az Úr kezében van. Mert mi mindnyájan aggodalomban vagyunk miatta, noha tudjuk, hogy az Úrnak hatalma van minden erő felett és meg fogja őt őrizni számunkra. De ha másként rendelné is, áldani fogjuk nagy nevét.

Hírt rólatok az utóbbi időben nem kaptunk, pedig remegve várjuk a hajókat, velük a kedvező üzenetet. Ezért hát. jó Tertiusom, miután második levelem küldöm, siess a válasszal. A ti megpróbáltatástok, ha testben nehezen viselhető is el, tudiátok meg, hogy nekünk lélekben még nehezebb. Mert a bizonytalanság a lélek gyilkosa.

Azt is tudomásodra kell hoznom, jó Tertiusom, és minden szentnek Rómában, hogy munkámnak vége felé járok és közel az idő, amikor eljuttathatom hozzátok. Az Űr kegyelme gazdagon velem volt és alapos utánjárással sikerült összegyűjtenem Jézus cselekedeteit és példabeszédeit. Forog itt a gyülekezetek kezén egy beszédgyűjteménye az Úrnak, amelyből az atyafiak esetenként tanulnak. A mi Urunk tetteit azonban általában azok elevenítik fel, akik életében vele voltak, vagy ismerték Öt.

Meg kell mondanom, jó Tertiusom, hogy nagyon nehéz volt pontosan összegyűjteni mindent, mert lassacskán ha- zaszólíttatnak azok, akikkel az Űr jót tett. De mindenek ellenére formát kezd ölteni művem és nemsokára hozzátok kerülhet.

Csak hálával gondolhatok tanító mesteremre és atyámra a hitben, aki felnyitotta szememet az igazság meglátásába. Élek is azóta szüntelen abból a kegyelemből, amelyet Krisztusban kaptunk mindnyájan. A Jézus halála és feltámadása körül bizonyosság osztatlan. Ebben semmi nehézségem nem volt, sok embert tudtam meghallgatni és mindannyian meggyőződéssel vallották az igazságot.

De nagy nehézségem támadt az Űr születésével kapcsolatban. Kutattam Názáretben, ahol inkább arra emlékeitek az emberek, hogy élt közöttük egy jámbor, istenfélő család, amelynek legidősebb gyermeke prófétai igénnyel lépett fel, de arról nem tudtak, hogy ott született volna.

Elmentem Betlehembe is. Kicsiny falu ez Jeruzsálemtől délre. Ma sem lakja néhány

tucat családnál több. Végig kérdeztem őket, tudnak-e arról, hogy hat évtizede itt született a Messiás. Csak bámultak rám bolondnak ta.t.án, mint akinek illene tudnia, hogy a Messiást változatlanul és illendően várják. Számukra tehát még nem született meg.

Kimentem a mezőre is. »Felkerestem a nyájukat legellető pásztorokat, hátha akad valaki, aki vissza tud em'ékezni arra az éjszakára, amikör angyal jelent itt meg nagy fényességgel. Elszórtan itt is, olt

is találkoztam velük. De ezek szükbeszédű emberek. Végre akadt egy öreg, akiben felébredtek az alvó errűekek. ö ott volt azon a csudálatos éjszakán és emlékezett arra, milyen félelem lett úrrá rajtuk. Még valamelyest az angyal szavára is emlékezett, de másra nem. Faggatásomra még inkább hallgatásba burkolod- zott.

így kénytelen voltam Máriához. a mi Urunk anyjához fordulni. Ö volt az egyetlen, aki pontosan emlékezett mindenre. Mondd el, jó Tertiusom Pálnak és a többi atyafinak, ha majd olvassátok az Úr életének történetét, hogy annak elejét Máriától vettem. Ezt még senki sem írta meg, s ha én megírom, teljes lesz az evangélium. Azt is mondd el, hogy minden igyekezetem a mihamarábbi befejezés, hogy általa épülhessetek. Pedig sok más gond köt le. Mert valahány helyen megfordulok, az Űr nevében gyakorolnom kell a gyógyítás mesterségét.

Kegyelem legyen veletek, írtam pedig e levelem én Lukács, az Űr méltatlan szolgája, feltámadása utáni 30. esztendőben. Köszönt benneteket általam minden szent Jeruzsálemből, vágyakozván utánatok és a jó hírekre. Imádságunk és buzgó esedezésünk nem szűnik meg értetek.

Dr. Rédey Pál

Halló, ki beszél?

— Halló!

— Halló Sanyikám, itt Lickó beszél. Vart szabad asztaluk valamelyik sarokban? Pocsékul érzem magam itthon egyedül kcurácsony este. Ha még tíz percig itthon kell maradnom, agyon bőgöm magam. Milyen a hangulat maguknál? Sok a vendég? Nem bánom, ha nem is tud asztalt szerezni, csak egy széket\ adjon, meg egy üveg töményét, csak ne kelljen itthon a négy falat néznem. Tegye meg Sanyi, nem kívánom ingyen.

— Halló! Hogy mi? Csak egy asztala van, az is kell magának? Sanyikám, ne vicceljen, a többi huszonkilenc asztalt elfoglalták talán? Mi? Mindig csak egy asztala volt? Hát kivel beszélek, nem a Sanyival? Ó, bocsánat, azt hittem, hogy a főpincér Sanyi. Szóval téves kapcsolás, úgy látszik mellé tárcsáztam. Bocsánat még egyszer, ne haragudjon. Nem haragszik? Köszönöm, nagyon kedves. Tessék. Hogy mit? Vezeklésül ne tegyem le a kagylót. De hát miért? Áhá, karácsonyi ajándékul. Nem bánom, de a nevem nem mondom meg és találkozóra sem megyek el.

— Maga is egyedül van? Mindig, vagy csak most? Szóval agglegény. No jól van, az aggot visszavonom. Mennyi? Harmincéves? Én huszonnégy. Tisztviselőnő vagyok, csinosnak mondanak, és egy szál rokonom sincs a városban. Nincs vőlegényem, nem kívánok férjhez menni, anyám meghalt öt éve. apám megnősült, vidéken élnek, boldogok ha nem látnak. Én meg élek a nagyvilágban és nem tartozom senkihez. Mielőtt akármit mondana, magához sem akarok tartozni, nem szorulok könyeradományra.

— Nem mondhatom, hogy valami udvarias, de hát egy vezeklőnek sokat kell tűrnie. Egyszóval nem hazudtam, sajnos ez a nagy helyzet. Akarja, hogy megesküdjem rá? Vagy szegény anyám emlékére? Jó, jó, nem esküszöm. Karácsony van, igazat mondok, nem akarom, hogy haragudjon a Jézuska. Maga is mondjon igazat, ezt adja nekem ajándékul.

— Igen, figyelek. Harmincéves, mérnök, sportol, nőtlen és szegény mint a templom e—re. Ezt az vfőhhit nem hís-ém. Hi* árért — az építkezés mindig leégés. Maga tervezte?

Biztosan szép lehet. Kinek építi, ki lesz benne a ház úrnője? Ezt csak úgy mondja most, biztosan megvan már a jelölt. Jó, jó, igazat mondunk, nem kételkedem. Ha nincs, hát nincs. Egyet tudok, én nem leszek.

— Van karácsonyfája? Az nem számít, egy fenyőág is karácsonyfa. Nekem van egy szép kis karácsonyfám, tíz gyertyával, fél kiló szaloncukorral. Három kis csomag van a fa alatt, de nem bontottam ki, mert tudom, mi van bennük. Én vettem magamnak délelőtt. Muszáj valamit dekorálni karácsony estére, mert ha még ez sem lenne, hát eláshatnám magam. Nem, nem, csak magamnak csináltam. Enél- kül nincs karácsony. Bejglit is vettem, de nem ettem belőle. Itt a karácsony minden kelléke, de nem használ semmit.

— Bőgni tudnék, mondjon valami vigasztalót. Mindent unok! Unom a nyárspolgárokat szalvétával a nyakukban a karácsonyi vacsora romjainál. Unom a széplelkeket, akik előkészítették a karácsonyi népdalokat és orgonaszámokat a lemezjátszó mellé. Unom a szellemes cinikus frátereket, akik halandzsáznak összevissza. Unom a televízió-emésztőket az autóboloudókat. A hívőket is unom, mert egy sem váltja meg közülük a világot. Magamat unom a legjobban, mert... mert csak élek egyik napról a másikra és gyűjtöm az éveket a nyugdíjhoz. Az Isten áldja meg, mondjon már valamit, mert leteszem a kagylót!

— Há... mi...? Ezt most miért mondta? Miket hirdet itt maga nekem. Nagy örömöt? Megtartót?! Ne űzzön csúfot belőlem, mert olyat mondok, hogy mindjárt maga fejezi be

*a beszélgetést. Ne prédikáljon nekem, nem vagyunk a templomban, nem vagyok már gyerek! Hát persze, hogy ismerem. Ez a karácsonyi evangélium, fújtam a konfirmációmon. No jó, jó, nem akarom megbántani, jót akart, szép karácsonyi mondás ez. De nekem nem szentiae kell most, hanem segítség! Kegyetlenül fáj a szívem, megmondtam, hogy mi»rt, err*> felőlien. Vagy terelje el n. figyelmemet róla, mondjon valami szellemeset, valami felvillanyozót, mert bizony Isten leugrom a második emeletről.

— Nem, nem, ha mondom. Nem bántott meg senki sem, nem érzelgek a nagyvilágba, csak ma este kong körülöttem minden és egy értelmes gondolat se jut eszembe. Templomba nem megyek, anyám halála óta csak néhányszor voltam, de nem bírtam ki sokáig. El akartam ma menni valahova, elbújni egy szórakozóhely tömegébe, inni akartam valami erőset, hogy ne kelljen gondolkodnom. Elfáradtam abba, hogy tartsam magamat, Űristen, de fáradt vagyok. Elvesztettem a lábam alól a talajt.

— Már megint!... álljon meg, álljon meg, ezt én is tudom, elfújhatom magának a második felét: »... egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.-» Most boldog? Nem vagyok én vallástalan, ha már nem is bújom a templomokat. Hiszek abban, hogy kell valakinek lennie felettünk, de hát hol van Az ilyenkor? Egyedül vagyok, minden összekuszálódott bennem. Elromlott a rádióm is, olyan süket mint az életem.

— Nem tudom miért mondom el mindezt magának. Tudja, hogy szégyelleném magam a hivatalban, ha ezt hallanák a többiek? Ők úgy ismernek, mint a jópofa nőt, aki minden heccben részt vesz, kiegyensúlyozott, csinos, jó táncos és nincs elhanyagolva. Aztán karácsonyestén kiderül, hogy ez a mutatós lány belül üres. Na, tisztelt úr, erre mondjon egy szép idézetet.

— »Nagy örömöt hirdetek, — igen hallom, nem is tudom miért hallgatom — Megtartó született.. .■» Hát akkor most tartson meg engem is! Tessék, hagyom, semmi kifogásom ellene.

— Kész vagyok hinni is benne, csak lássak valami értelmet az életemben. Most mutassa meg, hogy. szeret. Már régen megmutatta? Hol? Szóval a kereszten. Másutt vem? Igen, hallom A húsvéti sírban. Persze. ho»v tudom. Feltámadott! Igen, azt is. El! Rendben

van. De rajtam hogy segít? És ez mit segít? Talán személyesen idejön és megsimogat, mint

__mint az édesanyám valamikor?

— N

e beszéljen lehetetlenséget. Hát hogyan

simogathat meg telefonon keresztül az Isten? És hogyan húzhat ki a mélyből néhány szentigével? '

— Nahát ez fantasztikus! Magára bízta az én helyrerázódásomat. Talán a telefonközpont a mennyekbe kapcsolta a vonalamat?

— Halló! Miért hallgat?! Ne tegye le az Istenre kérem! Most nem hagyhat el, ha egyszer magára vagyok bízva. No, kérem szépen. Hátha igaza van.

— Mit mondjak maga után? Jó, mondom,

— Hiszek Uram, segíts az én hitetlenségemben!

— Ó Istenem!

— Mondjon még valamit abból, amit magára bízott. Várjon, felírom. Igen, itt a papír, ceruza, írom. — Hívj segítségül engem — igen értem — a nyomorúság idején, — mondja csak tovább, — én meghallgatlak téged — lehet gyorsabban — és te dicsőítesz engem. Ezt nekem ígérte?

— Várjon egy kicsit. A könyvespolcom hátulján van egy biblia. Még az édesanyámé volt. Megvan. Ö mindennap olvasta. Az utolsó napon is. Hogy melyik oldalon? Éppen ott a könyvjelző. Hogy hol? Lukács evangéíumá- nál... a második résznél. Melyiket olvassam? Jó, a tizedik verset.

— Ne féljetek ... íme hirdetek nektek nagy örömöt... amely minden népnek öröme lészen — drága édesanyám, nem látom a betűket, — született néktek Megtartó — te tudtad ezt Édes — az Űr Krisztus a Dávid városában.

— Mindjárt, mindjárt... várjon egy kicsit legyen szíves. A zsebkendőm ...

— Mondja csak, kedves barátom... Maga

találkozott már Vele, a Megtartóval? Ma is? Hadd kérjem men valamire, írja fel a telefon- számomat ... iól hallotta a számokat? És kérem hívjon fel holnap ilyenkor. U"ye megteszi? Nem hagyhat félúton felé.

H. Németh István

kus püspök hívta meg az egyházi napokat újból Stuttgartba. Az egyházi napok témáit még nem tűzték ká.

A 14. német egyházi napokat újból Stuttgartban tartják

1969. július 16—20-ig. D. Ei- chele württembergi evangéli-