Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-12-24 / 52. szám
•* # Öröm mindenkinek "És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert imé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: mert született néktek ma a Megtartó, aki az Űr Krisztus, a Dávid városában!« (Lk 2,10—11) Angyalok voltak tehát, akik elindították a karácsonyi örömszerzés gyakorlatát, az egymást váltó nemzedékek pedig apáról fiúra örökítették az éneklő örömhírmondás és pásztor- játék formó,jában. Praktikus korunk az örömszerzést leginkább karácsonyi üdvözlőlap, és ajándékozás szokásában gyakorolja. Szélesre tárja ilyenkor az ember a szívét, és nemcsak az amúgy is szükséges holmit, ruhát, cipőt vásárolja meg kedvesei számára, hanem ellesett pillantások nyomán titkolt óhajokat is teljesíthet szeretetünk. Az örömszerzés vágya elűzi a zsugori félelmet, és az ember nemes versenyre kél barátaival és szeretteivel: ki tud több örömet szerezni?! És a jó akarat e tájban gyakran még a fegyverek hangját is el tudja némítani. E törekvések mögött tiszta emberi érzések és a szívünk mélyén rejtőzködő vágy húzódik meg: be szép lenne örömszerzö életet élni, készítsünk jót másoknak, tegyük jobbá, boldogabbá az embert! így válik a karácsony öröme mindenki örömévé... Milyen kár, hogy csak rövid ideig tart karácsony varázsa! Ünnepnapok múltával levetjük szép öltözékünket és karácsonyi érzületünket, pénzkereséshez fogunk és előkotorjuk rejtekük- ből fegyvereinket is... Elnézem a karácsonyfa díszítését és fényeit: szilárd talpazatán milyen egyenesen áll, hogy csillog rajta a sok fölaggatott disz1 Csak éppen talaj nincs alatta és a gyökere hiányzik, idegen és talmi dísz csillog rajta... Ocsúdjunk hát illúzióinkból, és nézzünk körül: nem ilyen a mi örömünnepünk is?! Született-e nékünk Megtartónk, vagy a mi karácsonyunk is talmi dísz csupán: Krisztus — ünnep Krisztus nélkül, örömszerzés teljes szeretet nélkül?!... Akiket megszólított az első karácsony örömhíre, a csordapásztorok, milyen jól érezték ezt a veszélyt! Buzdították és sürgették egymást: »Menjünk el mind Betlehemig!« Legyetek ezért útmutatóink, ti kedves pásztorok! Nyomotokban járunk, amikor keressük az Úrral való találkozás áldott alkalmait. Érezzük, nekünk is el kell jutnunk Megtartónk ismeretére, hogy gyökere legyen szeretetünknek és jóakaratunknak! És buzdítjuk is egymást, mert mindig akad valami, ami visszahúz. De azért is buzdítjuk egymást, mert mindig újra lehet kezdeni, és mindig tovább lehet haladni a megváltó Szeretet megismerésében. Te pedig Dávid városa, Betlehem, neved azt jelenti: a kenyér háza. Ébressz hát bennünk tápláló és erősítő gondolatokat! Nehogy elrejtsd, hanem inkább mutasd meg Istenünk hozzánk hajló szeretetét, örömszerzö szándékát! Hadd tudjunk imádkozni és dolgozni mindazért, amit mindennapi kenyéren értünk, és hadd tudjunk örvendezni az örökélet kenyerének. Zengő énekmondásunk pedig lehessen bizonyságtétel és buzdítás: »-Félni többé nincsen miért, itt a megtartó Király!« Virágh Gyula Harmati Béla Genf ben A Lutheránus Világszövetség genfi központjának teológiai osztálya egyelőre egy évi időtartamra tudományos munkatársként alkalmazta ifj. Harmati Béla lelkészt, aki a megelőző évben Bosseyben és Zürichben folytatta tanulmányait. Harmati Béla, akinek genfi tartózkodása magyarországi egyházunk állandó képviseletét is jelenti a LVSZ-nél, családjával együtt elutazott, hogy új állomáshelyén megkezdje szolgálatát. KRISZTUS SZOLGÁLATÁBAN — 20 ÉVES A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG — A Lutheránus Világszövetséget 1947-ben alapították meg a svédországi Lund városában. A 20 éves évforduló alkalmából a Világszövetség elnöke, dr. Schiotz, október 29-én beszédet tartott Lundban. Beszédében hangsúlyozta, hogy a Lutheránus Világszövetség kezdettől fogva nem azt tartotta feladatának, hogy a felekezeti válaszfalakat magasabbra emelje, hanem hogy Krisztus szolgálatában segítsen mindazokon, akik testileg és lelkileg arra rászorulnak. Ennek a krisztusi szolgálatnak a jegyében kell ezután is dolgoznia magának a Lutheránus Világszövetségnek és összes tagegyházainak — hangsúlyozta dr. Schiotz elnök. KARÁCSONY ÖTVIINI ÉV Alig olvashatók a sorok a silány, háborús papíron. A korlátozó intézkedések következtében szűkre szabottak az újságok terjedelemben és példányszámban egyaránt. Hiány és ínség minden vonalon, pedig a hírközlésnek és a propagandának egyetlen valamirevaló szerve a sajtó. De hiába, a háború negyvenkettedik hónapjában vonaglik az ország. Nyolckoronás "hadianyák« delegációja vonul Wekerle elé és a szűkre szabott újságok főként a kormány élemiszer- rendeleteit közük. Cukorjegyre diót lehet kapni és rekvirálni fogják a burgonyát, kölest, stb-t. Senki sem tudja, hogy meddig fog még tartani a szörnyű mészárlás, régen elpárolgott már az ábránd: »mire a levelek lehullainak, odahaza lesz mindenki«. Négyszer hullottak azóta a levelek és ki tudja hányszor fognak még? De a monarchia népeiben, s köztük a magyar népben dereng valami reménység. A sajtó csak tükörkép, pillanatképe és rögzítése egy mélységes vágynak, egy fel-felzúgó akaratnak, amelyet nem tud elnyomni és elhallgattatni sem a cenzúra, sem az erőszak., A nép mélységesen belefáradt a nélkülözésbe, az oktalan vérontásba, az ínségbe és betegségbe. »Nekünk most már béke kell minden áron* — írja a Szabad Szó 1917. december lß- án. Mezőfi Imre lapja hallatlan vakmerőséggel tompítja el a győzelmi hírek hangulatát és ad helyet a békevágy hömpölygő áradatának. Mintha teológusok fogalmazták volna a sorokat, úgy csengenek, bibliai gondolatoktól és témáktól megihletve: »A megváltó béke« vezércikkéből: »A keresztfán üdvözítő Megváltó lé- szállott az Űr jobbjáról, hogy a véráztatott földön megváltsa az egymást gyilkoló népeket a pokol kínjaitól... Dugjátok hüvelyébe kardotokat, legyen béke a földön, szeressétek egymást!« A Friss Újság dec. 27-i számának vezércikke ezen a címen jelent meg: »Breszt-Li- tovszk.« »Íme ez a mi karácsonyi ünnepünk ... Breszt-Li- tovszk, amely felé áhitatos szeretettel és bizakodással tekint szemünk, mint a mi világunk Betlehemére, dereng a béke glóriája.« November óta nem lehet visszafojtani az emberekben az oroszországi események kapcsán létrejött reménységet és bizodalmát. A magyar újságok nem minden megalapozottság nélkül foglakoznak az orosz forradalom várható kihatásaival. »Keletről jön a világosság* címen írja a Szabad Szó a következőket: »Csoda történt __Tüstént békét akarna k (Leninék, a Szerző). Barátságban akarnak élni az ösz- szes nemzetekkel. Testvériesülni akarnak az egész világgal, hogy béke, örök béke es szeretet uralkodjék ezentúl az egész földkerekségen... A sötétség országából világosság dereng.« És decemberben már az a reménység jut kifejezésre, hogy: »az orosz béke — világbéke«. Breszt-Litovszk valóban szimbólummá vált a szenvedő magyar nép előtt. Nemcsak azáltal, hogy fegyverszünetet hozott a harcoló központi hatalmak és Oroszország között, hanem főként abban, hogy Breszt-Litovszkban szóhoz jutott az egyetemes, illetőleg a világbéke kérdése. A Friss Újság karácsonyi számának vezércikke a: »Breszt-Litovszk-i karácsony«. Naiv, de a szív mélyéből feltörő versecske is köszönti ugyanezen a napon Breszt-Litovszkot: »Breszt-Litovszki karácsonyfa ó be szép, be gyönyörű... Breszt-Litovszki karácsonyfa Érted eped a világ Nőjj, miként a tenger árja Árnyékold be Európát.« Eközben nagybetűs címek adják hírül, hogy »mi történt Oroszországban?« Hogy az oroszok hazaengedik az internáltakat«. Hogy »Megindult a forgalom Oroszországgal«. Egyszóval, hogy hazakerülnek lassan a hadifoglyok, akiket éveken keresztül elszakított családi otthonuktól a háború. A Friss Újság karácsony utáni számában fél oldalas képet közöl ezen a címen: »Orosz katonák a magyar katonák karácsonyfájánál«. Kevés a helyünk ahhoz, hogy az első világháború negyedik karácsonyáról minden cikket, vagy sajtóterméket közöljünk. De talán e néhány idézet ízelítőt ad abból, hogy mi mehetett végbe a lelkekben ezen a karácsonyon. Soha nem érezték a népek ennyire összefüggő valóságnak az angyali üzenet mondanivalóját és a kimondhatatlan ellentétet a háború nyomorúságával. Az előzetes cenzúrát december 19-én vezették be, de addigra már »kifutott« egy néhány merészebb hangú békecikk, és a Friss Újság, mint politikai napilap megkockáztatta szavát felemelni ellene. Rákosi Jenő lapja a Budapesti Hírlap, a kormány lapja arisztokratikus hűvösséggel megy el a béke kérdése mellet. Terjedelmében gazdag és fél oldalakban reklámozza, hogy a »Hadikölcsön a legszebb karácsonyi ajándék«. (A többi újságból arról értesülünk, hogy az embereik éheznek, nincs ruházatuk és a kegyetlen tél ellenére fűtetlen lakásokban laknak.) Sőt a karácsonyi vezércikkben nagy szomorúsággal és aggodalommal szemléli a »fenyegető átalakulásokat«, amelyek készülőben vannak. De Rákosi Jenő szavát már elnyomják azok a társadalmi és politikai kérdések, amelyek a békével együtt törnek fel a mélyből. A Szabad Szó »panaszos leveleket« közöl. Az egyik pl. arról szól, hogy egy teljesen egyedül maradt parasztlánynak, akinek bátyjai és apja meghalt a háborúban, .milyen megaláztatást kellett elszenvednie egyik utazása, alkalmából. A szociális igazságtalanság mezítelen valóságában tárul elénk egyre több írásban. Talán ezt a kérdést Is karácsonyban látják megoldottnak az embermilüók? És észre kell vennünk a drámai ösz- szefüggést Krisztus világrajöt- te és a szociális igazság megvalósítása között. Legalább is így érezték azok a tömegeit, amelyek 1917 karácsonyán a szegényes, karácsonyfa nélküli gyertya körül ültek szentestén. Alig hallotta meg akkor az egyház ezeket a hangokat. Pedig a hömpölygő áradat a gátak tetejét ostromolta. Itt—ott a néphez közelálló lelkészekben ébredt fel csupán a felelősség. S miközben ötven év távlatából a múltban tallózgatunk, különösen ilyenkor karácsony táján a hála és az öröm szaval ülnek ajkunkra. Békében élhetünk és együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk és ajándékainkkal nyilvánvalóvá tehetjük egymás iránt érzett szeretetünket. Dr. Rédey Pál »Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén, mert teljes lesz a (öld az Cr ismeretével...« (Ézs 11,9) (Szita István rajza) Karácsonyi dicséret Jochen Klepper verse Ki voltál, Uram, e szent éj előtt? Néked énekeltek az angyalok, Istennél voltál öröktől fogva, ahol dicsőséged fénye ragyog. Elrejtve Benned minden, ami él, s dicsérnek Téged, a nagy Teremtöt, mennyet és földet Kezed alkotta: Isten Maga voltál ez éj előtt! Ki voltam én, Uram, ez éj előtt? Erre csak szégyenkezve gondolok: az üdv-örökségből kitagadva, elveszett bűnös voltam s kárhozott; körülöttem kialudt minden fény, s az ítéletben összeroskadva, — bár kegyelemre és üdvre szánva, — várt rám a halál s örök éjszaka! S Isi lettél, Uram, e szent éjszakán? Kire angyalok szája nevetett, kit dicséret s dicsőség vett körül: magadra vetted büntetésemet! Megszülettél szegény istállóban, hogy nekünk engesztelést szerezzél: leszállva Eged dicsőségéből, sötét éjszakám hű társa lettél! S ki lettem é n, uram, ez éjszakán? Örömtől boldogan dobbanj, szívem: Jézusban Isten gyermeke lettem és mennyei Atyám lett az Isten! Nem tudom, mi vár rám, de glóriás fényed követ jóban és borúban, amit e szent éjszakán jászladnál ragyogtattál fel nékem, ó Uram! Fordította: Szerdahelyi Pál Egy kis bölcsesség Amikor fiatal voltam, arra gondoltam, milyen borzalmas lehet amikor valaki negyvenéves. Ma, amikor már túl vagyok rajta, arra gondolok, hogy ez a legszebb kor. Az emberek mindig nevetnek rajta, amikor azt mondom, hogy jobban szeretem mai önmagamat, mint a gondtalan régit. Milyen ez a mai önmagam? Mi az, ami a mostani éveket teljesebbé, gazdagabbá teszi? Egyetlen szóval válaszolhatok: egy kis bölcsesség. Kicsinek nevezem, mert bölcsesség az is, ha a magam bölcsességét kicsinek ítélem. Bevallom, nehezen szereztem meg. Bár nincs róla bizonyítványom, díszes diplomám, mégis úgy érzem, ez a végzettség felér bármilyen pecsétes okmánnyal. Nem vagyok feltaláló és mégis, ezzel a kicsi bölcsességgel jöttem rá arra, mi az, ami elégedetté és boldoggá tehet. Rájöttem arra, hogy az igazság a szívekben van és nem a jogi könyvekben. Rájöttem arra, hogy csak bölcsnek lenni nem bölcs dolog. Rájöttem arra, hogy mindig az apró örömök tesznek igazán boldoggá. Rájöttem arra, hogy az életem akkor válik teljessé, ha megfeledkezem róla és a másokéval törődöm. Rájöttem arra, hogyha mindent odaadok, amim van, megkapom azt, amitől gazdaggá lehetek. Megtanultam nyitott szemmel nézni a körülöttem zajló életet és ezer öröm született apró találkozásaimból virágokkal, állatokkal, emberekkel. íme egy csokorra való... Osztályvezetőm visszajött Burmából. Bíbor szemű, fehér gyöngyházmadarat hozott nekem melltü formájában és azt mondta: ez a barmaink szent madara. A legenda szerint ezt a madarat csak az hordhatja, aki az életben, az emberekben mindig a szépet látja. Amikor ezt hallottam, te jutottál az eszembe. Én pedig, amikor feltűzöm a fehér madarat, mindig úgy érzem, ez a »szent madár« engem most már kötelkz. Van szebb, értékesebb melltűm, de ez a kis, keleti gyöngyházmadár valameny- nyinél értékesebb lett. A napokban levelet kaptam egy kis norvég osztálytársnőmtől. Azt írja, most volt tanárrá avatása. A szülei ünnepi vacsorát rendeztek számára, amelyre rokonokat, jó barátokat hívtak meg. Este édesapja köszöntötte leányát elsőnek. »A beszédét a te leveleddel kezdte — írja kis barátnőm. — Olyan mélyen érintette az, amit írtál, hogy kívülről megtanulta és a te mondataidat adta nekem útravalóúl az életbe. Én pedig a szívembe zártam azokat és ott fogom őrizni életem végéig.« Olvastam a levelet és arra gondoltam, milyen jó hozzám az élet. Messze idegenben egy számomra ismeretlen ember levelem szavaival köszönti egyetlen leányát, amikor az életbe bocsátja. Egyszer elhatároztam, hogy mindenkinek Írok karácsonyra, akitől az elmúlt évben figyelmet, akárcsak egy baráti, jó szót is kaptam. A sok lap megírása fárasztó volt, de mégis jó volt arra, hogy lássam, milyen jók is hozzám az emberek. Hogy ki válaszolt, ki nem, azt már elfelejtettem. De sok-sok év múltán, amikor egyszer az SZTK-ba mentem, megállított egy asszony: »Jó, hogy látom — mondta —, tudja én súlyos beteg vagyok. Egyedül maradtam. És ha nagyon elkeseredem, mindig előveszem azt a lapot, amit maga egyszer karácsonyra írt nekem. És akkor megvigasztalódom.« Én pedig arra gondolok, milyen jó hozzám az élet, hogy egynéhány szavas karácsonyi lapom vigasztalást tudott vinni. Együtt nyaraltam 14 éves keresztlányommal. Nem kerültünk egymáshoz közelebb. Nappal a vízen volt, este korán lefeküdt. Valami közbejött és tervezett elutazásomat egy nappal elhalasztottam. Még egy éjszakát együtt töltöttünk. — A fiúk azt mondják, nincs Isten — szólalt meg a sötétben. — De ugye, ez nem igaz. — Elánt a lélegzetem. Hogy magyarázzam meg ennek a gyereknek mindazt, amit megtapasztalásokban egy élet igazolt, összeteszem a kezem és beszélni kezdek. Nem várok választ. Szavaim nyomán úgy érzem, fénnyel telik meg a szoba. A hangom nagyon mélyről jön, keserves, boldog bizonyságtétel. És amikor azt hiszem, már rám sem hallgatnak. megszólal a kicsi: Ugye az is az Isten, hogy itt tetszett maradni és mi most beszélgethettünk. Háború volt. Fejem felett nem volt fedél. Volt egy karkötőm, anyám öröksége. Elindultam hát vele a romos, feldúlt utcán. Egy nyugdíjas kis öregasszonyka ismerősömmel találkoztam. Elmondtam neki bajomat. ígérte, segít. És másnap már hozta is az árát. Egy gazdag ember vette meg — mondta természetes egyszerűséggel. Aztán elmúlt 16 esztendő. És karácsony estéjén bekopogtatott hozzám a kis öreg. Szokásos karácsonyi megemlékezését hozta el hozzám: egy mézeskalács szívet. Amikor a gyertyákat meggyújtottuk és kicsomagoltam a szívet, a celofán alatt a szív közepén ott fénylett az én karkötőm. Azóta is sokat gondolkodtam azon, hogy mindez hogyan történhetett. Mire figyelmeztetett, vagy miért jutalmazott az élet. Azóta ez a karácsonyi élmény sok szívet melengetett, engem is nevelt, hogy fenntartás nélkül adjak, hogy amikor a szívemben tiszta vágy születik, ne késlekedjek neki eleget tenni. És ha megfeledkeznék róla, a karácsonyfa alatt mindig figyelmeztet rá a karkötő. Múlnak az évek. Az ember eoyre bölcsebb lesz. Valamikor úgy hittem, végtelen nagy szerepet játszom eny kis színpadon. Ez a fajta színjátszás ma megszűnt. Ma egy nagy színpadon jelentéktelen, kis szerepet játszom. Egy kis bölcsességgel erre is rájön az ember. Gyarmathy Irén
