Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-11-26 / 48. szám
Br. Oítlyk Ernő püspök a Luther Márton Egyetem tiszteletbeli doktoraA reformáció emlékünnepe kÖltŰl S— — . gv, Z— dag programmal vártái; az ünnepségem-e a Kómát Le- mokratiKUs Köztársaságba éi\- keső Veiiecgckct. Az evangélikus egyház)) az egyházi intézményei csakúgy, mint a társadalmi szervei; vagy a tudományos körök egy Lármán be kívánták mutatni: mit jelent az egyház, az egész némát nép számára Luther, a reformáció — ma. Csúcspontot jelentett — a többi között — az a tudományos megbeszélés, ameiyet a Halle-Yv'utenbergi Luther Márton Egyetem, illetve annak Teológiai Fakultása rendezett október 27—28-án, Halléban. (Ez az egyetem abból az Uni- versitasból nőtt ki, amelyet 1502-ben Bölcs Frigyes választófejedelem alapított és amelynek egykor Luther s Melanch- ton volt a professzora.) Az első napi megbeszélés bevezető előadásait (»A protestantizmus történelmet formáló erői«) D. Pcschke hallei és Dr. Wolf göttingcni egyház-történész professzorok tartották. A hallgatóság, melynek soraiban láthattuk az európai protestantizmus számos nagynevű egyháztörténészét, nagy figyelemmel és nagy tetszésnyilvánítással figyelte az előadásokat. ' A hozzászólások során lépett az előadói emelvényre tír. Ottlyk Ernő püspök is és nagy vonalakkal vázolta a magyar lutheránus reformáció történetét, annak mai jelentőségét a következőkben foglalta ösz- sze: »Mindaz, amit eddig a mi egyhazunkról elmondottam, megköveteli azt, hogy szüntelenül megújítsuk teológiai go..aolacdas„v.a—t. A mi ilia— gyár eyyjlázunknak — termesbe.esen — nincsen valami „uj” teológiája, hanem csak azon fáraaoz-nk, hogy egyre mélyebben és alaposabban ismerjük meg a Ezé átírást es hitvallási iratainkat. Hitünk gyökerei a múltba nyú.nak v.ssza és ez, valamint jelenkorunk teológiai eszmélkedése összeköt bennünket mindéi evangélikus egyházzal. Mi olyan teológiát szeretnénk művelni, amely — az Ige fényélen — kijelöli az előre ve- ze.ő utat. Teológiánknak ilyen felismerései vezetnek el bennünket az emberek szolgálatára, az emberek szeretőiéhez; mert Isten is annyira szerette a világot, hogy az 0 Egyszülöttjei adta érte. A kcresztrefeszüelt és feltámadott Ür elvárja tanítványaitól azt, hogy szavaikkal cs cselekedeteikkel Isten élő tanúi, — vagy ahogy ezt Luther mondott: — az emberek, a felebarát krisztusaivá legyenek.» A nap további jelentős eseményéről pedig hadd számoljon be a Neue Feit tudósítója, aki a lan október 29. számában — ökumenikus istentisztelet — címen így kezdi első- oldalas riportját: »Az egyháznak megvan a maga helye a szocializmusban, ha nem mir.t idegen test, hanem mint a nagy, közös emberi feladatok, munkásaként él az őt körülvevő világban — mondotta Hans Seigewasser. az egyházi ü~yekkel foglalkozó államtitkárság vezetője pénteken este azon az ünnepi találkozáson, amelyen a Hal- le-Wittenbergi Luther Márton Ennek a nemzedéknek ki kell halnia... Beszélgetés Niemöller Mártonnal Nem szeretek az országokon csak átrohanni a puszta utazás diadaláért. Kit és mit érdemes megnézni ahhoz, hogy a sietős úton legalább a fontosat láthassam? Münchenben a hagymatornyú Frauenkir- chet, a Hofbräuhaus hírhedt sörcsarnokát, ahol a tenger nép ma is dallamra himbálja magát, ha felharsan a Blasmusik, vagy sokkai inkább a Hégi Képtárt? Hessenben a Hertie áruházat, vagy a régi városházát, a Römer remek épületcsodájáí rollert fogom felkeresi; .esbadenbe utazom! Niemöller Márton a Hessen , —Nassaui tartományi egyház most már nyugalomba vonult elnöke, az Egyházak Yilágtc- nácsának ma is egyik aktív elnöke. Amikor nemrégiben 70. születésnapját ünnepelte a világ, azt a munkát kívánta megbecsülni, amelyet a nagy világkérdések békés és egészséges rendezése érdekében oly sok fórum előtt és oly sok fáradság árán kifejtett. Nem volt könnyű ez a munka, és nem volt mindig népszerű ez a férfiú, amikor pl. saját hazájában a féktelen fegyverkezés ellen felemelte szavát. »Niemöller naiv ember« — mondotta 5 éve egyik teológiai tanár, aki azóta az egyik szövetségi kormány kultuszminisztere lett. Mi azonban csak csodálattal tudjuk szemlélni prófétai meggyőződéstől hajtott, sokszor elkeseredett szenvedélyét, amellyel egy érteden korszaknak rázza a haját. Élősövénnyel kerített, hallgatag ház, amelyben lakik. Tulajdonképpen keveset lakik ott: »85 napot töltöttem tavaly idehaza.« Tegnap éppen Moszkvából érkezett, holnapután Svájcba utazik egy nemzetközi konferenciára. Titkárnője szinte lábujjhegyen jár, mintha szülőszoba. előtt állanánk. Iratcsomók fölé hajolva dolgozik, de mosolyogva áll fel és barátságosan nyújt kezet. A napbarnított arcú, szikár ember rugalmassága meghazudtolja korát. És máris pergett az emlékezés filmkockáit. Jól ismeri Káldy és Vető püsoököt. tudja, hogy az új püspök Ottlyk Ernő. Biztos kézzel nyúl könyvespolcára és felnyitja naplóját 1956 augusztusánál: Galyatető. Tény az, hogy sok vegyes elem van az Itteni német evangélikus egyházban. Itt áll pb a szomszédban az impozáns méretű Luther-templom. A bejárata fölött az Erős vár 1. és 4. versének kezdősora. A gyermekekkel éppen katechi- zációt tartó lelkész Luther- köntösben tanít. De a csillag- boltozatú árkád alatt teljes kálvinista egyszerűség, kép nélküli oltár, oltár feletti szószék és orgona áll. Elmondom neki, milyen jó visszhangja volt nálunk vietnami látogatásának, amelynek során ott a helyszínén adta át azt a jelentős anyagi segítséget, amelyet erre a célra ősz- sze gyűjtött. ■— Mindez csak egy csepp a tengerben! Nekünk aktív és jövőt ígérő segítséget kell nyújtanunk, megtanítani azokat az embereket, olyan iparra és gazdaságra, hogy egészséges életszínvonalon magukat tudják eltartani. •— Mi az igazság abban, hogy a német ifjúság ma aktívabban politizál, mint ennekelőt- te? — Ez magától értetődő. A mi ifjúkorunkban még megengedhettük magunknak, hogy csak a saját népünkre gondoljunk — a többiekkel lesz, ami lesz —, igen messze vannak azok. Ma összezsugorodott a világ, és csak a vak nem látja sokszoros összefüggésünket — Milyen remánveket táplál a vildgfeszültség békés megoldása érdekében végzett munkájának sikere tekintetében? — Nem lesz rövid történet! — annyi bizonyos. De csak egy mód lehetséges: Európának demokratizálódnia kell. Hogy ennek a demokráciának közelebbről milyen formát kell öltenie, az a jövő kérdése, de csak ebben a jegyben találkozhat a meghasadt világ. A kapitalizmus ideje lejárt. — Aminthogy vannak helyzetek, amikor az országhatárok is anakronisztikus jelenségekké lesznek. De ennek a megvalósulásához ennek a nemzedéknek ki kell halnia' Nemzedékünk még tele var előítéletekkel és gátlásokkal, a múlt nyűgöz bennünket, de á jövő már feltárttá fejét. Bojtos Sándor Egyetem Teológiai Fakultásának tanárai és vendegei vettek részt s améiyriek középpontja dr. Ottlyk Ernő evangélikus püspök (Magyar Nép- köztársaság) dísztokiorrá avatása állott.« Valóban ünnepi volt a találkozó: a Luther Márton Egyelem rektora, tantestülete, az NDK államának hivatalos képviselői, a Magyar Népköz- társaság berlini nagykövetségének első titkára, a nagynevű protestáns teológusok és a magyar evangélikus delegáció kis csoportja egyforma meghatódott Sággal állott fel dr. G. W.allís dékán felszólítására, hogy meghallgassa a »laudatio:«, a legmagasabb teológiai tudományos fokozat kitüntetettjének hagyományos »dicséretét«. Ez pedig a következőképpen hangzik: »Dr. Friedrich Wolf, a kémiai tanszék prof ess.órának rekiorsága és Dr. Dr. Gerhard VJallis, az ótestamentumi tanszék professzorának dékánsá- ga alatt a Hzllz-Wittcnbsrgi Luther Márton Egyetem Teológiai Fakultása Dr. t’aeol., Dr. iur„ Dr. phil. OTTLYK ERNŐ püspököt, aki az egyháztörténet professzoraként a magyar egyháztörténet megírásában kitűnt"; az egyházjog profesz- szoraként tevékenyen közreműködött; és az ökumencben a népek barátságáért végzett szolgálatot, érdemei elismeréséül teológiai doktori címmel tünteti ki.» A jelenlevők jókívánságai, gratulációi után Ottlyk püspök meleg szavakkal köszönte meg a ritka kitüntetést: »Nekem, most avatott tiszteletbeli doktorként nagyon nehéz köszönetét mondanom az engem ért megtiszteltetésért. Nehéz, mer; ezzel a megtisztelő rímmel egy nagyon tisztes terhet veszek magamra Azi, mert ez az e^y.tem világszerte ismert és aki innen kapja a tiszteletbeli doktori címét, annak ezt sohasem szabad elfelejtenie. Köször.atem szavát mégsem csak a magam nevében mondom cl, hanem az én magyar- országi evangélikus egyházam helyeit is. A tiszteletbeli doktori címet u„yan én kaptam, de én úgy vélem, hogy ebben a kitüntetésben velem együtt részesek a régi és a mai gyülekezetek, neves teológusok és ismeretlen lelkészek, akik egykor és ma hűségesek voltak, maradtak a teológiai tudomány ápolásában, Isten igazságáért való fáradozásban, az imádságban s a tanúságtéíel- ben. Ez a cím híd a német és magyar teológia, egyházaink, a mi magyar népünk és a Német Demokratikus Köztársaság népe között. Biztatás arra, h;gy tovább munkálkodjunk, hogy egymásért a szeretet felelősségében éljür.lc, de biztatóarra is, hogy a békéért, azaz; minden nép, az egész emberiség jólétéért tovább fáradozzunk. Amikor most a tiszteletbeli doktori címet megköszönöm, tiszta szívemből kívánom, hogy Isten áldja meg egyházainkat, népeinket az ö kegyelmivel és békességének gazdagságával.« Az ünnepi aktus befejeztével a jelenlevők meghallgatták Hans Seigewasser államtitkár előadását (Állam és egyház) és az új tiszteletbeli doktor, D. dr. Ottlyk Ernő püspök hosszabblélegzetű hozzászólását, majd baráti eszmecserékkel zárult le a magyar evangélikus delegáció számára oly emlékezetes este. v. Bibliai ábécé: kereszt A kereszt ma szimbólum, jelkép. Régen is az volt. De mennyire más tartalommal. Keresztnek neveinek nemegyszer minden kényszerűséggel hordozott szenvedést, a fogfájástól kezdve a rossz házastársig. Mégis legtöbb ember szemében a kereszt a keresz- tyénség, vagy az egyház hatalmi jelvénye. A kereszt csókol- gatására kényszerítették az eretnekeket kínvallatáskor az inkvizitorok. A Kuk-Klux- Klán nevű titkos szervezet tagjai Észak Amerikában égő kereszteket állítanak fel. a négergyűlölet lángoló jeleiként. Hazánkban a két világháború közötti ún. »keresztyén kurzus« idején tüntetőleg függesztették ki a keresztet mindenüvé, iskolák, vasúti várótermek, hivatali szobák falára és az egyetemeken. Folytatni lehetne a példákat. De ezeknél fontosabb a kereszt ősi jelentés- tartalmának megismerése. A kereszt az ókori római birodalomban a bitófa legszörnyűbb fajtája volt. Iszonyatot, rémületet váltott ki mindenkiből. Átokfa (Gál 3, 13). Szökött rabszolgákat, lázadókat feszítettek keresztre. Az elítéltnek a keresztgerendát kellett vállára véve cipelnie. A vesztőhelyen már ott állt a földbevert cölöp. A keresztgerendát T-alakban, vagy keresztbe fektetve helyezték rá. A haláltusa sokszor két napig is eltartott. Vérkeringés! zavar és fulladás vetett véget a kínoknak. Jézus viszonylag rövid ideig szenvedett a kereszten. »Pilátus csodálkozott, hogy már meghalt« (Mk 15, 44). A rómaiak által gyakorolt keresztrefeszítéstől meg kell különböztetni a zsidók eljárását, akik az istenkáromlót előbb megkövezték azután »felakasztották fára« (5. Móz 21, 22), de még aznap le kellett onnan venni (23. v.). Hogyan vált a keresztyén igehirdetés tartalmává mégis a kereszt? Miért nevezi Pál apostol a prédikációt »keresztről való beszédnek«? (1 Kor 1, 17). A kereszt jelentés- tartalmában akkor következett be a döntő változás, amikor egyszer teljesen ártatlanul végezték ki azt a férfiút, akiről a kivégzésnél szolgálatot teljesítő római százados kénytelen volt megállapítani: »Bizony ez az ember Isten Fia volt!« (Mk 15, 39). A Bibliában nem a kereszt igehirdetéséről van szó, hanem arról, hogy az igehirdetés szól a keresztről. Az aranyláncon függő, vagy a templom- tornyán fénylő kereszt néma Nem prédikál. A golgotái kereszt sem prédikál. Prédikálni csak emberek tudnak. Prédikált Jézus a kereszten és az apostolok pünkösd után a keresztről. A keresztről való beszéd leleplezi szégyenünket. Emlékeztet, hogy mire képes az ember. Egymás testvérei helyett képesek vagyunk egymás gyilkosaivá, gyötrőivé válni. Ezen a fán ítéltük el az egyetlen igazat. Ítélkezésünk a mi gyalázatunk. Hogyan lett mégis Isten erejévé számunkra a keresztről való beszéd? (1 Kor. 1,18). Ügy, hogy Isten gyönyörködik őbenne, akiben mi nem gyönyörködünk. Jézus pedig nem akarja, hogy Isten nélkülünk gyönyörködjék benne. Nem akart nélkülünk üdvözülni. Isten meghallgatta imádságát. Elvégeztetett! Ez a keresztről szóló beszéd magva — az evangélium. Egy kérdés: miért jár együtt Krisztus követésével a kereszt felvétele? Mit jelent Jézus szava: »Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét«? (Mt 16, 24). Mi ebben az esetben a kereszt? Szembefordulás a saját kívánságaink és vágyaink szolgálatába állított énünkkel: türelmetlenségünkkel, csüggedésünkkel, fegyelmezetlenségünkkel ... Istennek adjuk át életünk kormányát Egy megjegyzés: Helyettünk, mai gyülekezet helyett se fog a kereszt prédikálni. Nekünk kell prédikálnunk, B. L. Az amerikai politika „vallásos“ háttere Erről a témáról írt tanulmányt a »Lutherische MonatshefteH f. évi 9. számába Dr. Hans-Bckehard Bohr professzor. A cikk olyan fontos felismeréseket tarlalmaz, hogy azokat — legalább kivonatosan — ismertetni szeretnénk o.vasainkkal, persze levonva belőlük a szükséges tanulságokat. »Mi vagyunk a hegyen épített város, rajtunk van a világ szeme. Mi vagyunk Isten szövetségének népe. Úgy éljünk, hogy ez a kiváltságunk dicsőségünkre válhasson a világ nemzetei között.« Így prédikált 1640-ben Űj Angliában — így hívták akkor Észak-Amerikát — az Angliából kivándorolt puritánok prédikátora, Bülkcley, alig húsz esztendővel az első telepesek partraszállása után. E mondatokban benne van az a végzetes téveszme, ami szinte kezdettől fogva rányomta bélyegét az amerikai politikára: vallásos jellegű küldetéstudat, a kiválasztottság elbizakodottsága. Az Európából kivándorolt puritánok — az angliai protestánsok egy szigorú irányzata — azért kerestek új hazát az óceán túlsó partján, hogy ott hitüket szabadon gyakorolhassák. Ehhez joguk volt, s ebben nem is lett volna hiba. Vallásosságuk végzetes elhajlása ott következett be, ahol magukat Isten kiválasztott névének vélték — minden más nép közül! — s az új hazát az ígéret földjének. A vallásos és a politikai küldetcstudat ettől kezdve összefonódik. »A világ nagy dolgokat vár tölünk «, olvassuk egy másik prédikációban ebből az időből. Amerika — most már az Egyesült Államokról van szó —- nagyhatalommá válásával úgy tűnik elérkezett az ideje annak, hogy ezt a vallásos színezetű küldetést megvalósítsák. »Kormányzatunk értelmét veszítené, ha nem gyökereznék mélyen átérzett vallásos hitben s számomra teljesen mellékes, hogy ez a hit micsoda.« így fogalmazta meg ezt a politikai vallást — mert másnak nem lehet nevezni, korunkban Elsenhower elnök s ugyancsak ö mondotta ezt is: »Amerika nagy, mivel jó«. Ezt a mondatot nyugodtan meg is lehet fordítani s akkor ez az értelme: Mivel Amerika jónak véli magát és eszméit, az ún. »amerikai életformát«, azért akarja azt minden hatalmi eszközzel ráerőltetni másokra. A politikai küldetéstudatnak ilyen vallásos színeződése * annak »missziói« lendülete, magyarán agresszivitása, persze nem új jelenbég a történelemben. Gondoljunk az Iszlám »szent« háborúira, s szégyenkezéssel a keresztes hadjáratokra is, vagy a közelmúltban a Hiti er-fasizmus ideológiájára s ennek tűzzcl-vassal való terjesztésére. A félelmetes az amerikai politika vallásos hátterében az, hogy néha kimondottan keresztyén igénnyel jelentkezik. Amerika ebben a torz szemléletben »Isten saját országa«. Bár a fent idézett Elscnhower- nyilatkozat lelcplezően vall arról, hogy végeredményben mindegy miféle hit ez, csak »hit« legyen. Más szóval a politikai ideológia itt maga válik »vallássá«, lép fel a feltétlenség igényével. S valóban: aki ennek az ideológiának a nézeteitől, az egyedül üdvözítőnek vélt amerikai életformától eltér, azzal szemben a legnagyobb türelmetlenséggel lépnek fel. Az ilyen eltérő nézetet valló ember, vagy csoport egyszerre válik vallásilag és poitikailag gyanússá. Berger professzor, New York-l szociológus élesen bírálva ezt az amerikai magatartást így ír: *Országunk politikai porondján csak az léphet fel, aki valamiféle valláshoz tartozónak vallja magát, — legyen az katolikus, protestáns, vagy bármi egyéb. Ilyen módon demokráciánk olyan »vallássá« lett, amely a tágkeblű türelmesség látszata alatt a valóságban elviselhetetlenül türelmetlen.« A McCarthyzmus az ötvenes években kóstolót adott ebből a türelmetlenségből, amely vallásos jellegű szenvedéllyel támadt a más nézetűekre. A tizenöt év előtti McCarthyzmus politikai hisztériája újraéledőben van, állapította meg Arthur Schlesinger professzor a Harvard egyetem tanára még a múlt év augusztusában egyik tanulmányában a »Saturday Evening Post«-ban. E cikk szerint az a tétel, hogy »a kommunisták és barátaik összeesküdtek Amerika ellen s akadályozzák, hogy Istentől kapott küldetését teljesítse« az egykori puritán vallásosságban gyökerezik. Eszerint a világtörténelem állandó »összeesküvések« színtere. Az ilyen gondolkodás azután mereven két csoportba osztja az embereket, népeket és országokat és nem ismer csak vagy ellenségeket, vagy barátokat. Ennek a gondolkodásnak a hátterében, amint azt neves amerikai történészek megállapították, az egykori bevándorlók félelme, szorongása húzódik meg. E pionírok annak idején szekérváraik menedékébe rejtőzve félelemmel tekintettek ki onnan a környező, veszélyeket rejtegető vadonságba. Az amerikai mai politika és hadviselés sok módszere és mozzanata ebből a háttérből érthető, — de persze nem menthető. így a felpereseit föld taktikája, a Vietnamban vegyszerekkel lombtalanított erdők szörnyűsége, a földgyalukkal eltüntetett falvak »megbékítésének« módszere, stb. Ez az eretnekúgetők gondolkodása, amely nem túr ellentmondást és vélt igazának vakhitében eltörli a máshitűt. Vagyis nem ismeri a békés egymás mellett élés, a koegziszten- cia, az egymás, a másik ember, faj, nép, világnézet megbecsülésének a lehetőségét. Már az eddigi idézetek is mutatták, hogy ennek az ideológiai amerikanizmusnak magában Amerikában is egyre erősebb az ellenzéke. Az egyházak egyre határozottabban és élesebben elhatárolják magukat ettől a politikától s annak »vallásos« hátterétől, leleplezve azt, hogy ennek a »vallásosságnak« az igazi keresztyén hithez semmi köze nincsen. Az amerikai prof- testáns egyházak nemzeti zsinata 730 szavazattal húsz ellenében aláírta azt a tiltakozó nyilatkozatot, amely megtagadja az erkölcsi támogatást ettől a politikától. Sajncilatos kivételek persze akadnak. Az egyik legismertebb Billy Graham — a másik Spellman bíboros. Billy Graham »evangelizációs« hadjáratait féktelen antikommunizmus jellemzi. E tekintetben még a Dulles-korszakban híressé vált. Szomorú, hogy a jelenlegi elnök is kitünteti bizalmával. 1965. november végén Johnson elnök részt vett Graham egyik a texasi Houstonban — talán nem is véletlenül éppen itt __ rende zett »tömegevangelizációján«. Ez az eset példátlanul áll az amerikai elnökök vallásos magatartásának történetében, állapítja meg az egyik amerikai megfigyelő. Ezt megelőzően farmján látta vendégül Grahamot az elnök. Mindezzel látványosan és tüntetőén állást foglalt Billy Graham »nemzeti pietizmusa« mellett. S egyidejűleg persze a másik neves és a politikai életben tevékenyen részt vevő egyházi vezető, Martin Luther King ellen. E két név: Graham és King két tökéletesen ellentétes irányt jelez az amerikai egyházi éleiben. Jerome Frank neves amerikai lélekbúvár leleplezte, hogy az amerikai háborúknak, így különösen is a vietnámi háborúnak ideológiai jellege van: egy világnézet, az »amerikai életforma« győzelméért harcolnak. Ez etnlékeztet a keresztes háborúkra. Pedig éppen a keresztyéneknek kellene tudniuk, hogy r.z az elképzelés, amely szerint az embereket szenvedésekkel lehet kényszeríteni nézeteik feladására, a római keresztyénüldözések korában, ezelőtt kétezer évvel csúfosan megbukott. Bombákkal ma sem lehet a szabadságért küzdő népeket a tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. Az amerikai politikai fanatizmus rég letűnt korok szomorú emléliét idézi. Az ún. nyugati világ az előtt a nagyon komoly feladat előtt áll, hogy megtanulja 0-z együttélést azokkal is, akiket ideológiai ellenfeleinek tekint. S ez persze nemcsak Amerikára vonatkozik, hanem éppen úgy pl. Nyugat-Németországra is — fejezi be tanulmányát Hans- Eckehard Bahr, a »Lutherische Monatshefte« jelzett számában. Dr. Groó Gyula.
