Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-10-22 / 43. szám
Senkit sem kérdeztek meg születése előtt, hogy szép, erős, tehetséges, sőt egyáltalán épelméjű óhajt-e majd lenni földi életében, s hogy ennek megfelelően milyen lelki, szellemi, testi adottságokkal kíván rendelkezni, milyen családba, környezetbe, történelmi és társadalmi légkörbe szándékozik beleszületni, stb. stb. Csak emberileg nézve úgy tűnhetne, mintha a vak véletlenre bízva a döntést kalapból húzták volna ki a szereposztást a világdrámához, melyben aztán ki mit tud alapon boldoguljon, aki bír. Nyilvánvaló, hogy életünk, tevékenységünk lehetőségeit igen nagy mértékben szabják meg velünk született hajlamaink s a környezeti behatások; utóbbin nemcsak embereket értünk, hanem földrajzi, gazdasági, politikai tényezőket is, többek között. De még ha a legpontosabban ismernénk is azokat a körülményeket, amelyekben egy embernek része volt bölcsőtől a koporsóig, személyes döntéseinek ismerete nélkül aligha tudnánk megmondani, hogy sikerült és hasznos élete volt-e. Valakinek például kemény munkában, számos nehézség között telt el ifjúsága, és tízszer-hússzor jobban kellett küzdenie, mint állítólag szerencsés embertársának. Persze az élet nem matematikapélda, melyet pontosan ki lehet számítani. Néha olyan fordulópont következhet be, amelyet előre senki sem sejtett, s megesik, hogy egy igen kedvező adottságokkal indult élet kisiklik, viszont a nehéz kiegyensúlyozódik és további megpróbáltatásokat is képes kiállni. Nem biztos, hogy igy lesz, de lehet így is. Korántsem lehetséges minden mindenkinek, de lehetőségeink skálája általában sokkal szélesebb, mint hinnénk. Es a felelősségünk is. Mert például közepes tehetségű emberből sohasem lehet élvonalbeli tudós, de lehet jó szakember, hűséges házastárs, példás szülő, megbízható szomszéd, odaadó munkatárs, s általában olyan ember, aki mellett könnyebb becsületesnek és önzetlennek lenni. Ott lappang — ha ugyan nem lobog — a lelkűnkben az a közkeletű képzet, hogy szerencsés az, akit körülményei kiszolgálnak. Hányszor érezzük magunkat boldogtalannak, mert összehasonlítjuk magunkat olyanokkal, akiknek valamilyen tekintetben több jutott, mint nekünk. Szempontjaink többnyire igen egyoldalúak, s az illető életének tehertételeit vagy egyáltalán nem ismerjük, vagy pedig nem is akarjuk tekintetbe venni. Mindig csak egy-két vonatkozásban méricskélünk és csodálatosképpen csakis jobban állókkal szemben, folyton csak »felfelé« — hiszen másképp hogy is biztosítanánk irigykedésünk alapanyagát! A legtöbb önmarcangoló elégedetlenséget nem egyszerűen a körülmények hozzák létre, hanem az illető látásmódja teszi csak igazán keserűvé helyzetét, amelynél sokkal súlyosabbat is kibírtak már igen sokan megkeseredés nélkül. Hogyan? Először is szerény igényekkel: nem eresztették szabadjára vágyaikat; aztán elsősorban azt látták, amijük már megvan (nemcsak anyagi, de szellemi és lelki javakban), s nem azt lesték folyton, ami még hiányzik; végül pedig tudtak előre nézni: feladataikra, melyek betöltésében örömet is láttak, s nem csupán kötelességet. Mindezeken felül pedig hatalmas *távlatnyitogató* erő az a hit, amely az életben szeretet-kül- detésének beteljesítési lehetőségét látja. Ez alól pedig sosem fogy el a talaj, *meglévőn benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete. (1 Tim 4, 8) "■Mid van, amit nem kaptál volna?« — kérdezi az Ige (1. Kor 4, 7). Ne legyünk olyanok, mint aki arcátlanul csak úgy zsebre tesz bármiféle ajándékot, mintha mi sem történt volna! Mindent kaptunk! De ne hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy az Isten által jónak teremtett világot áthatotta a bűn rontása, s ez alól gondolkozásunk és látásmódunk sem kivétel, hiszen hajiunk arra, hogy szerencsénket önérvényesítési sikereinken mérjük le, s ez az indulat nemegyszer legyűr bennünket. Az ellenszer? A HÁLA ALAPÁLLÁSA! Kegyelem minden. Magatartásunkat ez határozza meg, hogy áldássá lehessünk! Bodrog Miklós Dr. Appel főtitkár Madagaszkár szigetén A Lutheránus Világszövetség főtitkára, dr. André Appel szeptemberben meglátogatta a madagaszkári evangélikus egyházat, amely ezekben a hetekben ünnepli fennállásának 10C. éves jubileumát. Dr. Appel részt vesz a madagaszkári egyház jubileumi ünnepségein és egyetemes zsinatán Tananari- vében és több gyülekezetei látogat meg az ország különböző részein. Luther a két világháború között A reformáció egyetemes ügy volt még akkor is, ha a reformátorok ereiben különböző nemzetiségű vér csordogált. A lutheri reformáció német talajon vert először gyökeret, maga Luther is német volt, de mind a reformátor, mind pedig a reformáció igen hamar elvesztette nemzeti színeit és lett egyetemessé, ill. akkor európaivá. A német reformáció nagysága abban rejlett, hogy nem sajátította ki a »vezetést«, az "irányítást", vagyis Witten- bergből nem lett Róma vagy Bizánc, és így Európa vala- mennyi népénél csak mint kezdeményező jöhetett számításba és mindenütt nemzeti egyházak alakulhattak. De a lutheri nemzeti egyházak a nagy reformátorról az elmúlt évszázadok során más és más képet alakítottak ki. A Vontatók és szekerek hordják a verőfényes őszi napon Alföldünk kincsét, az ó-arany színében pompázó kukoricát Szorgos kezek dolgoznak a mezőkön hétköznapokon és még vasárnap is, hogy mielőbb csűrbe kerülhessen a termés. — Egyházközségünk területe tizenhatezer hold. Híveink nyolc kilométer sugarú körben szétszórt tanyákon élnek. A teológia nagy korszakai más és más munkájára tették a hangsúlyt és látásukban nem akarták nélkülözni a reformátor tekintélyét. Lutherből ennek ellenére soha nem lett szent, sohasem vált belőle csalhatatlan pápa, kijelentései nem bírtak a Szentírás, vagy hitvallási iratok tekintélyével. Ember volt mindenkor, akiről azonban vallották, hogy Isten küldte, mondanivalóját, tanítását pedig meghatározta az idő és tér, amelyben fellépett. A magyar evangélikus egyház is ennek megfelelően tekintett rá mindenkor, soha nem értékelte túl, de mindenkor hálával gondolt Istenre, aki őt küldte, s benne az egész egyház megújítóját kapta. Nos, ha korszakokra bontjuk a mögöttünk levő 450 évet, akkor ezek a szempontok igazítanak el abban, hogy megértragta ki a leonardói utolsó vacsora jelenetet és finom színekkel festette ki. Örömmel és tisztelettel szorítom meg annak a 87 éves bácsinak a kezét, aki vasárnapról vasárnapra nyolc kilométernyi távolságról gyalogszerrel, botjára támaszkodva keresi fel templomát. A kukoricatörés ellenére is megtelik délután a diákon iái sük a reformátorral kapcsolatos felfogásokat. Erről már néhány cikk megjelent. Most ejtsünk néhány szót a két háború közötti időről. Azt vizsgáljuk, hogy mi a jellemző erre az időszakra evangélikus egyházunk és Luther személyének kapcsolatában. Hozott-e valami újat az első világháború előtti idővel szemben? Azt kell mondanunk, hogy ebben a kérdésben új szakasz bontakozott ki egyházunkban. Ez a kor hazánkban »Luther reneszánsza*. Vagyis mintegy újra fedezték fel reformátorunkat. A két háború között számtalan Luther- művet fordítottak magyarra. (Csak a nevesebbek: Luther Nagy Kátéja, Schmalkalden! cikkek. A jó cselekedetekről, A keresztyén ember szabadsága.) Hasonlóképpen rendkívül sok tanulmány látott napvilágot a reformátorról magáról. (Luther Márton önmagáról, A nagy reformátor, Luther és Loyola, Luther és Magyarország, Luther, mint professzor stb.) A hitmélyítö irodalom is merített belőle, sőt, regényes életrajza is jelent meg. (A Luther-rózsa, Isten embere.) A Kiskáté kiadása pedig meglepő számot tükröz. 1918—1942-ig huszonnégy kiadást ért meg különböző fordításokban és kiadásokban a Kiskáté. A Luther-kutató lelkészek egész sora vetette rá magát a reformátor újrafelfedezésére. Komoly, elmélyült munkákkal gazdagították a Luther-irodal- mat. Vajon a nagyszámú Luther- irat, fordítás és a reformátorról való tanulmány új szempontok alapján állították Luthert a magyar evangélikusság elé? Áthatották-e velük az evangélikus hivő közösséget? Nehéz egy szóval e kérdésekre válaszolni. Mindenesetre az a mennyiségi és minőségi teljesítmény, amelyet e kor Lu- ther-irodalma elkönyvelhet, nem múlt el minden eredmény nélkül. Abban a korban a vallást a kultúra egyik függvényeként kezelték és a vitairodalom attól harsogott, hogy melyik vallás adott többet a magyar kultúrához. Ebben a vetélkedésben az igazán hivő lelkek éppen ezen az irodalmon keresztül ismerhették fel a reformátor szándékait és hitükhöz erőt, bátprítást meríthettek. Az evangélikus öntudat megőrzéséhez, a hitben való helytálláshoz jó támaszok voltak ezek az iratok. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a korszakra jellemző a kegyetlen reverzál is harc, amely az amúgy is szórvány és kisebbségi egyházunkat iizedelte. E nehéz időkben egy-egy reformátori irat segítette ébrentartani az evangélikus öntudatot a római katolikus tengerben. Van Budapesten, a Deák téri templom udvarán egy félbemaradt Luther-szobor. E kor gyermeke ez is. Virágh Jenőnek, a "Luther Márton önmagáról" c. könyve (1937) országos megmozdulást eredményezett. Gyűjtés indult, hogy a reformátornak méltó emlékművet állítson a magyar lutherá- nia. Több, mint nyolcvan pályázó közül a Lux-féle nyerte el a bizottság tetszését. A szobor félbemaradt. Van valami szimbólum ebben. 1945-ben elindult valami új. És ha most egy mondatban akarnánk összefoglalni a két háború közötti kort, akkor azt kell mondanunk, hogy az a korszak nem merte levonni a végső konzekvenciát reformátorunk tanításából. Ez a feladat a mi korszakunk erőfeszítéséhez tartozik. Dr. Rédcy Pál tf)cr 93iártort mortbía Szentháromság után a 22. vasárnapon Zsid 7,25 Diakóniai nap a kondorosi gyü lekezetben A kondorosi templom színes fafaragást! oltár relifje Hallottátok és tanultátok, hogy aki hiszi, hogy Jézus Krisztus minden érdemünk nélkül az Atya akaratából és irgalmából üdvözítőnk és lelkünk püspöke lett, az hite által — minden jócselekedet nélkül — Krisztus érdemének és igazságának a birtokosává lett és elnyeri mindazt, amit ez a hit magában foglal. Krisztus kereszthalála azonban nem arra kötelez bennünket, hogy böjtöljünk és csak meditáljunk, hanem hogy higy- jünk, amint Pál írja Rom 3:28-ban: „Azt tartjuk tehát, hogy az ember hite által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül. ’ Ez a hit békélteti és örvendezteti meg a szívünket és indít bennünket szeretetre Isten iránt, mert ez a hit fedezi föl, hogy Krisztus Isten akaratából és kegyelméből lett a mi igazságunkká^ Más szóval: ezzel a Krisztussal tudunk eljutni Istenhez és általa békülünk meg az Atyával. pm A pápa a vietnami békéért négyezerötszáz testvér részére e területen több helyen tartunk istentiszteletet. De sokan vannak, akik templomukat annyira szeretik, hogy minden vasárnap sok kilométernyi távolságból is eljönnek az isten- tiszteletre — mondja Táborszky László lelkész. Bizony a kondorosi templomot lehet szeretni. Karcsú tornyával, magasba szökkenő gótikus pilléreivel, könnyedséget árasztó arányaival, belső terének megnyugtató tisztaságával a neogótikus stílus egyik kiemelkedő alkotása. Oltára hófehér és arany díszítéseivel avatott kezű művészre vall. De igazi meglepetést az oltár ta- bernákulumszerű részében elhelyezett fafaragvány szerez. A művész egy darab fából faünnepély alkalmával a gyülekezeti ház. Sok embert érdekel az egyház szolgálata, az intézmények munkája és figyelmesen hallgatják a beszámolót. Nem ismeretlen a kondorosiak- nak az intézmények diakóniá- ja. Régi hagyomány volt a gyülekezetben a szarvasi árvaházról való gondoskodás. Annak megszűnése után a gyülekezet támogatását a zuglói szeretetotthon élvezi. Táborszky László lelkész pedig egyházmegyei fokon is a diakónia ügyének előadója és szervezője. A Zuglói szeretetotthon és az országos egyházi diakónia is jó reménységgel tekint Kondorosra és az egész egyházmegyére, továbbra is várja a testvéri szivek segítségét Mnncz Frigyes A Rómában megnyílt püspöki konferencián VI. Pál pápa felhívást intézett a felelős államférfiakhoz a vietnami béke helyreállítása érdekében. Bejelentette, hogy a maga részéről kész minden olyan lépésre, amely a vietnami béke megteremtése érdekében hasznosnak látszik. A pápa ugyanilyen értelemben táviratot küldött U Thant főtitkárhoz. Wittenberg hajnalcsillaga A reformáció 450 éves fordulóján igen sok prédikáció, előadás hangzik el Lutherről, Isten választott emberéről, az egyháztisztitás kimagaslóan nagy alakjáról, az "-óriásról*! Bizonyára kevés szó esik majd arról az élettársról, aki Luthert 21 éven át hűséges szeretettel kísérte, óvta, gondozta, hat gyermekkel megajándékozta. A reformátor hatalmas alakja mögött eltűnik egy kemény akaratú, józan, meleg szívű és kegyes asszony, Luther felesége: Bora Katalin. Pedig Luther élete elképzelhetetlen felesége nélkül, akit hol wittenbergi hajnalcsillagnak, hol tréfásan Kati uramnak, hol doktorasszonynak, de mindenképpen kedves Katámnak nevez. Az 1517 októberének világtörténelmi jelentőségű és történelmet alakító eseménye mellett Luther házasságával és kedves Katájának alakjával, jelentőségével is ismerkedjünk. Hogyan jött létre es a házasság 1525. június 13-án? Luthernak az volt a meggyőződése, hogy a házasság Istentől kapott életrendünk. A házasság Isten akarata, mert ö akarja, hogy a férfinak felesége legyen. Luther jól értette ezt az igét: nem jó az embernek egyedül lenni, adok neki segítőtársat, hozzá illőt. Luther ennek ellenére sokáig nem kívánt házasodni. Mint *kiközösített« eretnek nem érezte magát biztonságban. Sokszor nyilatkozott úgy, hogy reméli Isten nem élteti sokáig. Teljesen hamis tehát azoknak a régebbi — ellenséges beállítottságú — életrajzíróknak vádja, hogy ti. Luthert sexuális éhsége szakította ki a római egyházból. -Ha Luthert az asszony után való vágy késztette volna a reformációra, akkor nem várt volna évekig! Röviddel házassága előtt még arról prédikált a wittenbergi városi templomban, hogy boldog az a férfi, aki asszony nélkül is le tudja élni életét. Ugyanekkor azt is ismételten hangsúlyozta: a nőtlenség nem olyan érdem, amelyet Isten elé követelésképpen terjeszthet az ember. Nem sokkal ezután mégis megváltozott az álláspontja és hamarosan oltár elé vezette Bora Katalint. E lépésének oka azonban nem a »hirtelen* támadt, fellobbanó szerelem volt. Több tényezőből tevődik össze Luther lépésének oka. Meg kell említenünk Luther apjának azt az óhaját, hogy unokát szeretne! Ezt Luther János éppen 1525 tavaszán helyezte fia szivére Mansfeldben egy látogatás alkalmából. — Annak ellenére, hogy Luthernak a házasságról vallott felfogása nem változott, volt benne valamilyen vágy arra, hogy a házasságot Isten rendjének mondó nyilatkozatait a maga cselekedetével pecsételje meg. Kapott ugyanis elég szemrehányást azért, hogy csak másoknak prédikálja a házasság isteni rendjét, de maga nem hajlandó élni vele. Házasságáról Luther később maga mondta, hogy az ördögöt és a pápát akarta vele bosz- szantaní. Egy volt szerzetesnek egy volt apácával való házasságához igen nagy erkölcsi bátorság kellett abban az időben. Luther az "ördöggel« dacolva azt is meg kívánta mutatni. hogy ugyanaz a lélek él benne, mint Wormsban! Ott egyedül Istenre hagyatkozott. Házassága is erről a lélekről tesz bizonyságot. Ha a házasság az Isten életrendje, megtartja és megoltalmazza szolgáját ebben a házasságban. Házassága tehát nem a sexuális ösztön lángralobbanása, hanem Istennek való gyermeki engedelmességen alapult. A 42 éves Luther, aki életét az ige, az evangélium érvényre juttatására tette fel, házasságának alapjául is az igét tette, ez képezte erkölcsi alapját. Ezért vette Bora Katalint az Isten kezéből. Nem resteilte azt mondani: szeretem feleségemet, de nem forró vággyal, hanem nagyrabecsüléssel. Hogyan lett az egykori apáca a nála 16 évvel idősebb reformátor felesége? Bora Katalin Luther iratait olvasva, hét társával együtt arra a megállapításra jutott, hogy a szándékuk ellenére reájuk kényszerí- tett apáca-fogadalom nem kötheti Isten színe előtt. Ezért menekültek el a nlmtzsch-i kolostorból. Hová mehettek volna? WittenbergbeJ Luthernak rendkívüli gondot okozott a nyolc volt apáca. Végre hetet férjhez juttatott. Maradt még Bora Katalin, aki Cranach Lukácséknál volt a háziasszony segítője. Haza, testvéreihez nem mehetett Katalin asszony, mert a testvérek az erősen katolikus szász György herceg hatalma alatt éltek. Luthernak csak a gondja szaporodott vele. Először egy Glatz Gáspár nevű lelkészt szemelt ki számára férjül. Ám Luther tervez — Katalin végez! Nem akart hozzá menni. Olyasfélét üzent: Amst- dorfhoz, vagy Lutherhez inkább menne feleségül, mint a korban hozzá való Glatzhoz. Isten így oldotta meg két ember életét. Mert lett légyen közvetlen vagy közvetett oka Luther házasságának bármi, mindketten megtaláltak benne mindent, amire csak két emberszivnek szüksége van. Luther sohasem szűnt meg Istent áldani Katájáért, akiben gondos családanyát, hűséges hitvest, kegyes asszonyt talált. Sok izgalomnak, kísértésnek, bajnak kitett életében Luther boldog volt, mert felesége, családja, otthona volt! Csak boldog ember szólhat így: az én Katámat sem Franciaországért, sem Velencéért nem adnám. Isten adta őt nekem és engem neki; ö a wittenbergi hajnalcsillag, aki nékem felragyogott. A teljes igazsághoz azonban hozzá tartozik az is, hogy Luther számára mégsem felesége, vagy családja volt a legfőbb érték! Szerette őket. Leánykájának halálát nehezen viselte el. Isten drága ajándékának tartotta őket. De Isten akarata szerint első helyen mégis az ige, az evangélium volt a szívében. Ez volt Luther életének mozgatója. Ebből érthető ez a nyilatkozata (1532): »Van feleségem, három gyermekem, 200 mérő aranyam, de ezt mind és az életemet is adom, inkább minthogy az igéből valamit feladjak.« Ez szól az *Erős várunk« negyedik verséből is: »Kincsünk, életünk, nőnk és gyermekünk, mind elvehetik, mit ér ez őnekik, miénk a menny örökre!■* (Folytatjuk) Dr. Kosa Pál
