Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-01-22 / 4. szám

UK MKbmEENYIi Hétköznapok munkája Kol 3,23. Az embernek a munkához való viszonya nem kimondottan keresztyénségünk kérdése. A kérdést nem egyházi emberek is vizsgálják, s nem vallásos, vagy a keresztyénség körén kívül élő más vallású emberek is benne élnek akarva, akarat­lan éppen úgy, mint mi. Hogy mégis az Isten igéjének fényé­ben beszélünk róla, amint beszéltek róla az apostolok is, annak az az oka, hogy a keresztyén ember ezt is Istenhez való viszo­nyában éli át. Egész élete nem csupán egy kiterjedésben, a földi élet és világ viszonylatában folyik, hanem kettősen, mert életének elmellözhetetlen fontos része az Istenhez való viszonya. Így a hétköznapok munkájában is meg kell látsza­nia ennek. 1. Kenyérkeresö munkánkat, melyet egy életre szólóan választottunk, hivatásnak szoktuk nevezni. Ez a szó a keresz­tyénség területén különösen is veretes értelmet nyert. Azt a belső meggyőződést juttatja kifejezésre, hogy erre a munka- területre Isten hívott el bennünket, hogy ott végezzük aka­rata szerint dolgunkat. Tehát választásunk nem egyszerűen saját kívánságunknak, vagy kedvtelésünknek kielégítése, ha­nem a teremtő és világ fenntartó Isten akaratának való enge­delmesség, aki talán éppen részben örökölt, részben nevelte­tésünkben szerzett képességeink, egyéniségünk által hívott erre a munkaterületre. Az apostoli kor keresztyénsége számára természetesen nem az a kérdés, milyen hivatást válasszak — hiszen ez abban a történelmi és társadalmi helyzetben részben anakronisztikus, részben felesleges, mert már bizonyos foglalkozást végző érett emberekről van szó, hanem az, hogy a hivatásban, amelyben vagyok, hogyan járhatok úgy, hogy az Istennek, Krisztusnak tetsző legyen? Az egyértelmű felelet erre a kérdésre ez: bár­hol legyek, bármi legyen a munkaköröm, azt lelkiismeretesen és becsülettel végezzem, mint aki tudja, hogy ezzel Krisztus­nak magának szolgál. Aligha mondhatnánk a hétköznapok munkájáról nagyobbat és különbet ennél. A munka egyenlővé tétele a Krisztusnak való szolgálattal: a munka igazi felma- gasztalása. A kényszerű felelősség, a számonkéréstől — istenitől is — való félelem helyébe a Krisztusnak való szolgálat öröme lép. Nem kénytelenség, hanem örvendeztető lehetőség a munka. Ezt minden ember tapasztalhatja. A keresztyének munkában való örömét azonban egy új szín is gazdagítja: az az öröm, hogy az Űrnak szolgálhatnak vele. Nagy tévedés lenne azonban, mivel a Kolossébeliekhez írt levél fent jelzett részében rabszolgákhoz szól az apostol, azt hinni, hogy mindez csak az ő munkájukra vonatkozik. Ha a rabszolgák lenézett munkáját így felmagasztalja az apostol, hogyan vonhatná ki ez alól másokét? Különben is e tekintet­ben nagyon is egyértelműen szól a Szentírás. Éppen bibliai alapon szoktunk nagyon sokszor az „élet istentiszteletéről” beszélni. Az egész keresztyén élet úgy válhatik istentiszteletté, ha a mindennapi munkánk is neki való szolgálat. 2. Emberi életünkben hivatásunk, napi munkánk szoros ösz- szefüggésben van a megélhetéssel. Ezzel keressük meg kenye­rünket. Így nagy a kísértés, hogy a munka mellékessé, má­sodrendűvé váljék a pénz mellett. Az élet előtt álló, pályavá­lasztáson gondolkodó gyermek ajkáról hallottam: „Ez is jó üzlet lenne...” Így mérni csupán a munkát, majdani éle­tünket kitöltő hivatásunkat: veszélyes. Pedig éppen azáltal, hogy munkánk és mindennapi kenye­rünk ilyen szoros összefüggésben van egymással, végsősoron hivatásunk gyakorlása közben válunk Isten gondviselő mun­kájában az ő munkatársaivá. Sőt, nemcsak azáltal lehetünk ré­szesei gondviselő munkájának, hogy a magunk és családunk kenyeréről gondoskodunk, hanem azáltal is munkatársaivá válunk, hogy alakítjuk, formáljuk az emberi élet területét. A falusi ember a föld megművelésével, az élelem megterme­lésével, a gyári munkás a közszükségleti cikkek, műszerek és gépek előállításával, az orvos a betegek gyógyításával, a mér­nök a természet arcának átalakításával, kincseinek kiaknázá­sával válik tudva, vagy tudatlanul Isten munkatársává. Bánfi Béla A BETELJESEDÉS ÖRÖME Ha az ádvent a várakozás ideje, s a karácsony a betelje­sedésé, akkor a Siklósi Evan­gélikus Társgyülekezet ádvent 4. vasárnap délutánján már a beteljesedést ünnepelhette. Hosszú évek fáradságos mun­kája eredményeként ekkor avathatta fel kis imaházukat Krähling Dániel esperes, s ez­zel megvalósult régi várakozás suk. Siklóson már 1520-ban Mäj&ä■ voltak evangélikusok és 1895- olllll tői már szervezetileg is önál­lóak, de imaházukat csak most avathatták. A nagy kiterjedésű szór­ványgyülekezetből, de még a szomszédos gyülekezetekből is összejöttek erre az alkalom­ra, s a kis imaház megtelt. Az esperes a 100. Zsoltár alapján hirdette Isten csodálatos hűsé­gét és szeretetét, mellyel népét vezeti. A szórványban élőket sokszor elfogja a kisebbrendű­ség érzése, hisz kevesen van­nak. Ezért volt jó hallanunk Isten változhatatlanságának és szeretetének konkrét meghir- .('imiiiiiiiiiii'i'iiiiiiüiiimimimiiiü'iimiimiiiimiiiii'iiiiiiimiiii A siklósi vár detését a kis gyülekezetnek. Az istentisztelet után a dísz- közgyűlést dr. Bakó Géza nyi­totta meg s köszöntötte a meg­jelenteket, majd Zászkaliczky Pál lelkész ismertette a sikló­si imaház történetét. Ebből Egyházunk Sajtóosztályá­nak közléséből tudjuk, hogy az Evangélikus Naptár idei kiadása — s így van ez min­den esztendőben — már elő­jegyzésben elfogyott, ezért so­kak kérését és igényét nem elégíthetik ki. A mi naptá­runk persze csupán egy azok közül a kiadványok közül, amelyek hazánkban megje­lennek és elfogynak, még mi­előtt a könyvesboltokba ke­rülhettek volna. Miközben tényként állapítjuk meg — nem kis örömmel — ezt az ol­vasó kedvet és érdeklődést, keressük az okokat, amiért ez a nyolc ív terjedelmű könyv a közkedvelt nyomtatványok közé tartozik. Az Evangélikus Naptár ju­bileumi könyv. Az 1967. esz­tendőben ünnepeljük a refor­máció 4 és fél évszázados em­lékét. A Naptár cikkein vörös fonalként egy nagy ügy húzó- | cél. dik végig, a reformáció ügye. Nemcsak történelmi érdekes- ségű cikkekben méltatnak, ér­tékelnek a szerzők egy-egy történelmi eseményt, hanem költői és szépirodalmi eszkö­zökkel elevenítenek meg versben, novellában, alakokat és történéseket a reformáció korából. Bemutatják azt a szellemi erőt, ameiy a refor­máció óta él és hat, táplál és bátorít minden új és merész gondolatot, haladást. Naptárunk az elmúlt év eseményeinek tükre is. Tájé­koztat az egyház életéről, szolgálatáról, hazánk egész lüktető élete ver itt abban az érben, melynek neve Magyar- országi Evangélikus Egyház. Fényképek serege eleveníti fel a múlt év eseményeit. A Naptár egyházi íróink, főleg lelkészeink, nagy számát szólaltatja meg. Harminckét szerző biztosít változatos, szí­nes képet ennek a műnek. A teológia tudományos művelői, igehirdetők, szépírók, líriku­sok jelentkeznek a nyomta­tott oldalakon s mégis, együt­tesük egységes képet alkot: az egyház mai képét. Naptáraink mindig, s ez a jubileumi is, az egész egy­háznak szóltak. A hozzá való ragaszkodás is azt mutatja, hogy a naptár ügye közügy. A megjelent írások egyházunk minden tagjának tanulságo­sat, szépet, értékeset akarnak nyújtani, méltán tarthatnak igényt a közegyház szereteté- re és megbecsülésére. Akik a múló napokkal együtt fordítják a naptár lap­jait, épüljenek és erősödjenek vele napról-napra, hiszen ez a megtudtuk, hogy a két világ­háború kétszer tette értékte­lenné az imaház építésére im­már összeadott pénzt. A gyü­lekezet régi vágya megvalósí­tása útján 1949-ben lépett az­tán nagyot előre. Magyar Nép- köztársaságunk rendkívüli ál­lamsegélyt adott a háborús ká­rokat szenvedett evangélikus templomok és lelkészlakások helyreállítására. A gyülekezet elértéktelenedett templom­alapját — méltányosságból — háborús kárnak tekintették, s így a gyülekezet „papiak és imaterem vásárlására” 18 ezer Ft-ot kapott. Az összeg kiegé­szítésére a gyülekezet gyűjtést indított ezzel a vezérigével: „Egyet kérek az Űrtől, azért esedezem: hogy lakhassam az Űr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Űrnak szépségét és gyönyör­ködhessem az Ö templomá­ban” (Zsolt 27,4.) A segély és a gyűjtés eredményéből vásá­rolta a gyülekezet első hajlé­kát 1949-ben. Ez azonban nem bizonyult megfelelőnek, mivel a lelkész részére biztosított ugyan lakást, de ima terem ki­alakítására nem kerülhetett sor, s ezért célszerű volt azt eladni. így került sor ennek az esztendőnek a nyarán jelen hajlékuk megvásárlására, majd belső kiképzésére. Ennek terve többekkel való megbeszélés után dr. Kotsis Iván mérnök, egyházunk építési bizottság el­nökének módosítása alapján készült. Kivitelezését a szak­iparosi munkán túl a gyüleke­zet tagjai társadalmi munká­ban végezték. Az ünneplő gyülekezetei többen köszöntötték. Így első­sorban a társgyülekezet gyü­lekezeti képviselői: Peterdi Imre a magyarbolyiak, Szalai Árpád az ivándárdaiak, Pfeif­fer Henrik a borjádiak nevé­ben. De elküldték üdvözlésü­ket a gyülekezet volt lelkészei is, valamint a szomszédos gyü­lekezetek, hogy igével és imádsággal erősítsék a sikló­siakat. Az istentisztelet és közgyű­lés után a gyülekezet tagjai nagy szeretettel vendégelték meg a résztvevőket ősi keresz­tyén és magyar szokásnak megfelelően. A vendégek so­káig nézték a szép és modem oltárt, az otthonosan berende­zett imatermet, s amikor söté­tedéskor oszlani kezdtek, úgy vélték, hogy egyházunk egy szép imaházzal gazdagodott a Tenkies-hegy alatt. Missura Tibor f Mandrássy Elek 1894—1967 Muncz Frigyes Hétfőn, január 16-án a kis­pesti temetőben eltemették Nandrássy Elek nyugalmazott kispesti lelkészt. A szolgála­tot Koren Emil esperes, Bony- nyai Sándor kispesti lelkész és Tomcsányi Lászó másodlel­kész végezték. A kispesti pres­bitérium teljes létszámmal s a gyülekezetből igen sokan vettek részt a búcsúalkalmon. Nandrássy Elek harminc esztendőn keresztül volt lel­késze a kispesti gyülekezet­nek s nyugalomba vonulása után még nyolc évig végzett folyamatosan kisegítő szolgá­latot Kispesten s a szomszé­dos gyülekezetekben is. Lel- készi szolgálatának szinte tel­jes ideje a kispesti gyüleke­zeté volt, bár előtte a Bányai Egyházkerület püspöki hiva­talában szolgált missziói lel­készként. Működése elején a gyülekezet Budapest perifé­riája volt, tele szociális gon­dokkal. Nandrássy Elek igen széleskörű és áldozatos dia- kóniai tevékenységet folyta­tott s a gyülekezet cselekvő erejét is a szegények megse­gítésére irányította. Ma már alig néhányan élnek azok kö­zül, akik között kezdte lel- készi munkáját. Három évti­zed alatt eltemetett egy gyü­lekezetei s útjára bocsátott egy újat. Mindvégig megbe­csülő, meleg szeretet vette körül s gyászjelentésén őszin­ték a szavak: „Gyászolja nagy családja: a gyülekezet árván maradt öregei, betegei, próbái nehéz idők szegényei, az el­hagyottak és az egész gyüle­kezet, generációk sora, akiket keresztelt, konfirmált, eske­tett, akiknek a vigasztalás igéit adta, akiket haza akart vezetni az elhagyott atyai házba.” Lelkiismeretes pontosságá­val egyre biztosabb segítsége lett a közegyház anyagi ügy­vitelének s haláláig aktívan szolgált, mint a Déli Egyház- kerület számvevőszékének el­nöke. Nemrég köszöntötték őt lel­késszé szentelésének ötvene­dik évfordulóján. Illlllllllllllllll II I llllllll IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIII«lllllMWIIIIII»llllllllinillllllllllll mimiiiimHiinaiHiminimiNmnmiiniminnníuiainiEnnil CSÍKOK A FALÓIK Mióta behozták, csak a csíkokat nézi a falon. Az ablaknál kezdi, mert ott olyan érdekes a törése. Mintha a barna narancs lenne és a zöld szürke. Mindig itt kezdi. Az ablaknál. Éjjeliszekrényén a narancs sötétebb. Ez igaz, de ez nem narancs, csak a színe olyan. Ez csík. A langyos zöldet választja el a jeges fehértől. Ezt nézi. Itt kezdi az ablaknál, aztán követi a vonalakat. Először az alsót, a barnát. Csak a sarokig bírja őket követni. Aztán fordulni kel­lene, de ezt nem teszi. Akkor nem látná azt a narancsot ott az ablaknál. Már az első nap észrevette a csíkot a falon. Azóta azt nézi. A bal oldali sarokig követi. Ott megáll. Lezárja a csíkot. Nem követi tovább, mert az már a végtelenbe fut. Ott, a sarokban lezárja a barnát is, zöldet is. Érdekes, ott nem narancsszínű. Ott semmilyen színe nincs. Ott összefut minden. Lezárja a csíkot. Mint a de- kádjelentésen az aláírása. Mindig ő írta alá. Alákanyarította a nevét. Mezeiné. Lezárta az oldalt. Ilyenkor felsóhajtott és nyújtózkodott egyet. A csoportvezető ebből tudta, hogy kész a jelentés. Most ólom van a csontjaiban. Nem tudna nyújtózkodni. De minek is? ö már nem fog dekádokat készíteni. Ez itt nem hivatal. És a csíkokat elölről kell kezdeni. Hogy futnak a falon. A barna mindig sebesebben szalad, előbb is ér a sarokba. Péterkének lehetne ilyen a sze­me. Tényleg, milyen is volt a szeme? Már nem is tudja. Azt mondták, hogy barna, de neki nem mutatták meg. Pedig ilyen lehetett. De mit kezdjen ott azzal a naranccsal az ablak­nál? A zöld egészen más. Alig szalad. Néha bele- vész a fehérbe. Miért nem lehetne ez a csík kék vagy piros. Miért éppen zöld, mint Lacika szeme. Zöldesszürke. Istenem! Mennyit nézte ezeket a szemeket! Nézte mereven, mint a zöld csíkot itt a sarokban. De azok a szemek mindig mondtak valamit. Itt fáj. Édes. Éhes vagyok, anyukám. Jól feleltem, anya. Fáradt vagy, ma- mácskám? Még így is szólította. És most nézi a csíkokat. Milyen messze is van a kettő egymástól és tőle. Itt fekszik az ágyban és a fal is olyan messze van. Ott az ab­laknál, ahol az a narancsszín látszik, ott néha felhőt is lehet látni. De az olyan ritka vendég ilyenkor, decemberben. Milyen régen is látott felhőt. Elfújta az őszi szél. Vajon visszajön- nek-e? Többé nem lesznek olyan szépek. Mert ugye a felhő csak egyszer születik? Pedig ő úgy szereti a felhőket. Milyen sokat nézték együtt. Zoltán órákig tudta nézni a felhőket. Azt mondta, hogy mindegyik más. És a végén ő is egészen más lett. Mi is lett vele? Ki tudná megmondani. Újra odaért a sarokhoz. És ott összefut minden. Lacika zöldes szeme és Zoltán bő­röndje. A világossárga bőrönd a hotelcédu­lákkal. Ahol együtt voltak. Vagy hármasban. Azóta nem látta Őket. Pedig nagyon szerette. És mindent megbocsájtana, ha egyszer visz- szajönne. De kihez? Hozzá, aki csak a csíko­kat nézi? De ez olyan jó. Ott kezdeni az ab­laknál és követni a lábnyomukat egészen a sarokig. Ott úgyis összefut minden. Zoltán elment. Nehéz volt. de megpróbálta kibírni. De aztán elment Lacika is, zöldessárga sze­mével. Nem bfrta hallgatni a sok sírást. Nem vitt magával bőröndöt. Ott hagyott mindent, öt is. Azt mondta, hogy már nagykorú. Az­óta nem ment a dekádjelentés. És a hivatal­ban nem volt csík a falon. Wallkyddel fes­tették a szobát, és a sárgát feldobták egészen a mennyezetig. Nem volt csík. Itt van, és az olyan jó. Karácsony előtt itt voltak a hivatalból. Na­rancsot hoztak. Ott van az éjjeliszekrényen. Nem kell. Csak éjjel is tudná követni a csí­kokat, de akkor alig lát belőlük valamit. Csak annyit, amennyit az utcai lámpa meg­világít. A banán az foltos, nem bírta nézni. Odaadta az éjszakás nővérnek. Az olyan ara­nyos. Nem kérdez semmit. És ez olyan jó. Hallgatni és nézni a csíkokat. A narancs maradjon. Az szép. Olyan, mint a csík az ablaknál. Tegnap vagy tegnapelőtt. Mindegy. Itt ösz- szefolynak a napok. Éppen a saroknál időzött egy pillanatig, amikor belépett valaki. Dél­előtt volt. Oda sem nézett. Nézte — éppen a zöldet követte —, de mintha fényt kapott vol­na, zöldesszürke lett. Egy férfi állt a kórterem ajtajában. Vállas, kisportolt. Mögötte a nővér, aki mindenkire ráordt. Csak ennyit hallott: ott az ablak mel­lett. Ott fekszik. Lacika volt. Ránézett. Megismerte. Mintha arcát végigszántották volna a csíkok, a zöld és a barna. Rács mögül villant feléje a zöl­dé sszürke szem. Te vagy? Aztán nézte to­vább a csíkokat. Elölről kellett kezdeni, mert a felénél nem folytathatja. Kis csomag maradt az ágyán. A nővér bontotta ki. Púderosdoboz. A végén rúzzsal. Harmincnyolc éves. Zoltán szerette, ha kicsit festi magát,.. Tükröt régen nem látott. A csíkokban nézi magát, Azok mindent meg­mutatnak. Rúzs... És egy ilyen doboz. Neki már nem kell. Csak a csíkok ne fakuljanak meg. Annyi neki elég. Csak azt el ne vegyék. A nővér a kezébe tette a dobozt. Fogja. Nem kell neki, mert minek. De nem engedi el. Lacika hozta. Ki ismeri itt ki magát? A csíkok. A csíkok a falon. Este elaludt. Rendes altatóval, amivel más­kor nem sikerült elaltatni. Megszakadtak a csíkok. Kezében a furcsa alakú dobozzal. A nővér kivette a kezéből és a rúzst vasta­gon felkente ajkára. Halvány rózsaszín volt. Belenézett a tükörbe és tetszett magának. Vajon a fiúnak is tetszeni fog? Megpróbálja elkérni ettől az asszonytól. Neki minek — és nagyot nevet. Váltáskor eldicsekedett az éjszakásnak. Az rámordult: nem szégyelled magad. Elveszed attól a szerencsétlentől... Szerencsétlen? Hogy oda ne rohanjak... És kipenderült rózsaszín szájjal. Az éjszakás visszatette a nyitvamaradt kézbe, rácsukta az ujjakat és megsimogatta homlokát. Szegény — mondta és tovább lépett. Azóta a csíkokról néha lenéz a dobozra is. De nem engedi, hogy kivegyék a kezéből. A vonalak pedig futnak az ablaktól a máso­dik sarookig és néha le a púderosdobozig. Édesanyának hozta a fia. De ki gondolná, hogy egy élet belefér két vonalba, amely ott fut egy kórterem falán az ablaktól a máso­dik sarokig. És meddig nézi még Mezeiné ezeket a csíkokat. És miért kell néznie? Karner Ágoston NAPTÁRUNK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents