Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-01-22 / 4. szám
A* e g y h á * t tt r t é n e t b St A papság kialakulása Igen, Atyám, mert így tetszett neked! Mt 11, 26. JANUÄR 14-ÉN helyezték örök nyugalomra FRIEDRICH LAJOS evangélikus lelkész, a Sajtóosztály tördelőszerkesztőjének hamvait a Farkasréti temetőben. A temetési szertartást D. Káldy Zoltán püspök, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke, a Sajtóosztály vezetője, Koren Emil esperes és Görög Tibor kecskeméti lelkész végezte. A temetésen részt vettek: Özvegye, a budapesti lelkészek nagy számmal, £kik Luther-kabátban kísérték utolsó útjára szolgatársuk hamvait, de részt vettek a temetésen egyházunk vezetői, a kecskeméti gyülekezet küldöttei, számos vidéki lelkész, a Zrínyi Nyomda nyomdászainak egy csoportja, valamint az elhunyt munkatársai, tanítványai, barátai. A ravatalnál D. Káldy Zoltán püspök hirdette Isten igéjét, a kolumbáriumnál pedig Görög Tibor kecskeméti lelkész vett búcsút a kecskeméti gyülekezet nevében is a gyülekezet régi lelkészétől. Az alábbiakban közöljük D. Káldy Zoltán püspöknek a temetésen elhangzott igehirdetését. Az egyházi szervezet korábbi kialakulása során a presbiterek most már csak tanácsosai és segítői lettek a püspököknek, s egyházi cselekményeket is csak a püspök megbízásából és jóváhagyásával végezhettek. A püspökök hierarchiai törekvéseinek kedvezett az a körülmény, hogy később a tanítást is a maguk kizárólagos jogkörébe vonták. Az ószövetségi áldozópapság példája szerint külön papi rendet (kléros) különböztettek meg, amely közbenjáró Isten és az ember között. A népnek (laós, plebs), a gyülekezeti tagoknak passzív szerepet adtak. Az egyházi hivatalok szaporodásával kialakult a hierarchia ranglétrája, amelyet „ordines maiores”, illetve „ordines minores” fokozatokra tagoltak. Az előbbihez tartoztak a püspökök, a presbiterek, diakónusok, az utóbbiak sorába a subdiakónusok, lektorok, kántorok, s a mai egyházfinak megfelelő körben működők. Nagyobb gyülekezetekben a megkeresztelendők oktatására külön katechétákat, hitoktatókat is alkalmaztak. A papi rendbe való felvétel, az ordi- náció, kézrátétellel történt, amit a püspökök végeztek, segédlettel. A püspökök között is keletkezett bizonyos rangfokozat. A vidéki püspökök egyre inkább a városi püspököktől függtek. Amint a falusi püspökök fölé kerültek a városi püspökök, úgy emelkedtek ki a tartományi fővárosok (metropolis) püspökei is, az ún. metropoli- ták, akik felsőbbséget nyertek a többi városi püspök felett. Ez abban nyilvánult meg, hogy ők hívták össze a tartományi zsinatokat, ott ők elnököltek, a tartománybeli püspököket pedig ők ordinálták. A metro- politák közül azok emelkedtek ki, akiknek az ún. apostoli gyülekezetben voltak a székhelyeik (Róma, Antiochia, Jeruzsálem, Alexandria, Efezus, Korinthus). Ezek még nagyobb tekintélyt és hatáskört igényeltek a maguk számára. Konstantinápolyi azért tekintették apostoli gyülekezetnek, mert Lukács hamvait itt temették el. Nyugaton egyedül Legszebb vigasztaló énekeink egyike a 363-ik, köny- nyektől csillogó, de bizodalmát és reménységet sugárzó ének. Szerzője megjárta a fájdalmak mélyútjait, de a kínok villáma már csak visszacsillanó fény a szívében, mert megtörik a hit erején és védelmező falán. Spitta Frigyes neves him- nológus hihetően bizonyítja, hogy az ének megszületésének élményforrása koporsó mellett fakadt s oly mélyről, ahol már elenyészik az, hogy a koporsóban dán királyleány fekszik, s a koporsó mellett férje áll, a német történelem egyik legkiemelkedőbb fejedelme, Albrecht (Albert) porosz herceg. 1547-ben történt ez. Annak azonban nincsen nyoma, hogy a megrendítő élménv mikor formálódott a hivő bizodalom vigasztaló erejű énekévé. Az ilyen élmények formába öltöztetése nem mindig kísérhető nyomon, mint ahogyan a földbe vetett gabonamag sem emberi szemek előtt fakad csírává. A személyes élmény erejét mutatja a szemérmes névtelenség is. iss4-hen jelenik meg az ének először nyomtatásban — névtelenül. Akkor még csak három versszakból állott, s egy évre rá csatolták hozzá a negyediket. Ezt az in- kognitót megőrzik a szerző haláláig. Egy évvel Albrecht halála után, 1569-ben közölték először a szerző nevét egy dán énekeskönyvben. Albrecht 1490-ben született Ansbachban, a Hohenzollern család sarjaként. Pályája már fiatalon magasra ívelt: mindössze 21 éves volt, amikor 1511-ben a német lovagrend nagymesterévé avatták. Porosz hercegként 1525-ben vette át népe kormányzását s hazája külső, de még inkább belső megújulásáért igen sokat tett. 1544-ben egyetemet alapított Königsbergben. A néRóma volt apostoli gyülekezet. Péter és Pál apostolok ott haltak meg. Róma a birodalom fővárosa volt. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a római gyülekezet nagy tekintélyre emelkedett, anélkül, hogy ebben az időben még pápaságról lett volna szó. A gyülekezetek és a papok ilymódon függési és alárendeltségi viszonyba kerültek. Az egyházszervezetnek a fokozatosan kialakult rendszerét zsinatokon szabályozták. A harmadik század elején már rendes és állandó intézménye volt az egyháznak a zsinattartás. Cyprianus idejében (t258) a püspökökön kívül a presbiterek, diakónusok is részt vettek a zsinatokon. Ebben az időben még csak tartományi zsinatokat tartottak, egyetemest nem. A zsinatok másik feladata az igaz tan meghatározása volt, amellyel megkülönböztették magukat az eretnekségektől. Az egyházhoz való tartozást bizonyos feltételektől tették függővé. Megkívánták az Apostoli Hitvallás, az újszövetségi kánon elfogadását, valamint a püspökök iránti engedelmességet. Cyprianus óta terjedt el az a nézet, hogy az egyház egységét a püspökök biztosítják, akik mint apostoli utódok képviselik az egyházat. A püspökség most már nem gyülekezeti, hanem egyetemes egyházi hivatal lett. Aki a püspöktől elszakadt, az egyháztól szakadt el, egyben üdvösségét is elvesztette, mert „az egyházon kívül nincs üdvözülés”. A harmadik század óta terjedt el az a nézet, hogy Péter és Pál apostolok egykori gyülekezete, a római gyülekezet kiemelkedő jelentőségű. Irae- neus és Cyprianus is kiemelték, hogy az összes püspök éppen úgy utóda az apostoloknak, vagy éppen Péternek, mint a római püspök, s ezért valamennyien egyenlő jogúak. Voltak ugyan már ebben az időszakban is olyan római püspökök (Victor, Severinus, István), akik a vitás kérdésekben döntő szerepet követeltek maguknak. de még ez az igényük sem jelentett prímátusságot. Dr. Ottlyk Ernő met történelem egyik legkiválóbb uralkodója volt. 1568- ban halt meg. Lelkiek, s egyben a reformáció felé Osiander Andrásnak egy Nürnbergben hallott prédikációja fordította. Me- lanchtonhoz közvetlen kapcsolat fűzte. Nagy hatással volt reá énekköltőink közül Speratus Pál is. Gondot fordított a reformáció terjedésének ügyére. Szabályozta az egyházi és istentiszteleti rendtartásokat. Ifjúságától fogva buzgólko- dott a vallásos költészet terén. Mint evangélikus fejedelem az énekköltészetet a fiatal porosz evangélikus egyház épülésére művelte s minden más ügyben is igyekezett annak javát szolgálni. De tágkeblű volt a reformáció más irányzatai iránt is. Cseh testvérek, holland reformátusok, lengyelek mind védelmet találtak nála, ha hitük miatt hazájukból menekülni kényszerültek. Súlyos csatákat vívott értük a reformáció második generációjának teológusaival, akik ezeket egyszerűen eretnekeknek bélyegezték. Boldog házasságban élt feleségével, Dorottya dán királylánnyal. A veszteség kimondhatatlan volt, amikor 1547-ben koporsója mellé kellett állnia. De akkor már érett keresztyén volt s Isten vezető kezét a mélységekben érezte meg legvilágosabban. Me- lanchtonnak így tett bizonyságot: „Isten atyai akaratával magához hívta feleségemet. Engem pedig kegyelme által megtanított arra. hogv döntésével ne szálljak szembe.” Én ekében ez a tapasztalat már így csendül meg: Ha bú emészt, ha küld rám vészt, Mind csak javamra fordul; Mint gyermekét, híven megvéd S nem sújtol erőmön túl. K. E. Emberi életünknek legnehezebb szakaszai azok, amelyeken akkor megyünk át, amikor álmaink szerte fosztanak, terveink semmivé válnak, reményeink köddé oszlanak és minden másképpen történik, mint ahogyan szeretnénk. Élni szeretnénk, de egy vérrög leállítja a szívünket, dolgozni szeretnénk, de kiesik a kezünkből a toll, szeretni szeretnénk, de egyedül kell hagynunk, akivel úgy összetartozunk, karácsonyra készülünk, de a fenyő csak a koszorúnkba kerül. Nehéz, nagyon nehéz időszakaszok ezek! De nemcsak azok számára, akik élni szeretnének, de tudják, hogy nincs továŐb, hanem azok számára is nehéz idők ezek, akik élnek ugyan, de a másik nélkül, megérik a karácsonyt, de a másik nélkül, akiknek dobog ugyan a szívük, de nem dobban össze a másikéval. Nehéz, nagyon nehéz idők ezek. Ezekben az élethelyzetekben legnehezebb kimondani az „igen”-t, mert egyetlen szó tolul a szánkra: „nem” és „nem”! A mi hangos vagy keserűen elsuttogott „nem”-jeink közé belecsendül egy „igen”: Jézus „igen”-je. Ez az „igen” semmivel sem könnyebb élethelyzetben hangzott el, mint „A világ tele van csodákkal, és maga a legnagyobb csoda” — mondta Augustinus. Mélységesen igaz szavak. Csoda és csodálkozás a mi magyar nyelvünkben is egy tőből sarjadt, s ez nem véletlen.- Amikor „csodálkozni” kezdünk a teremtett világ nagyságán, szépségén, lenyűgöző rendjén és törvényein, akkor kezdünk el sejteni valamit abból, hogy a teljes valóság sokkal több, mint amennyit látunk, érzünk és értünk. A „csoda” — Biblián kívüli jelentése szerint — az élet és a valóság a maga teljessége szerint, túl érzékeinken és értelmünkön. A csoda a Bibliában több ennél: nem egyszerűen a világ és élet mélysége, hanem találkozás a világban Istennel, Isten cselekvésével, Isten szere- tetével. Az Ószövetségben a teremtés és gondviselés csodái állnak az előtérben. A teremtés Istennek a mi számunkra épp olyan felfoghatatlan, csodálatos tette, mint gondviselése a választott nép iránt, és egyes választottal, prófétái iránt. Az Űjszövetségben viszont a megváltás, a világ és a bűnbe esett ember újjáteremtése, csodája van a középpontban. A megváltás csodái mind egy irányba mutatnak: a bűntől és haláltól megrontott emberi élet meggyógyítását, megszabadítását, Isten eredeti teremtő akaratának helyreállítását mutatják. Jézus nem tesz látványos és csillogó csodákat. Az ilyen kívánságokat határozottan elutasítja. (Mk 27, 39kk, Lk 11, 16. 29. k.), Negyvenegy csodája van az evangéliumokban mind az ember megszabadítására, megváltására irányuló isteni szeretet jelei. Uralom a természet romboló erőin, beteggyógyítások, halottfeltámasztások, démon- űzések, a bűnbocsánat és életmegújítás csodás tettei. A „legnagyobb csoda” a Bibliában maga Jézus Krisztus. Ennek a „Jézus-csodának” a fő állomásai a testbe-öltözés, a golgotái halál és a húsvéti halál-legyőzés. A jézusi csóét miénk. Jézus akkor mondta ki az „igen”-t, amikor egy nagyon válságos időszakaszban átélte munkája kudarcát, hiszen éppen azok a városok fordultak el tőle „amelyekben a legtöbb csodát tette”, amikor megtapasztalta, hogy a „bölcseknek és tanultaknak” hiába prédikál és amikor egyre világosabb lett, hogy az O útja a kereszt útja . .. Ekkor mondta ki az „igen”-t: „Igen, Atyám, mert így tetszett neked”. A mi ajkunkra sűrűsödő „nem”-jeink között az „igen”-t mondó Jézus, nem egyszerűen példa számunkra, akit utánoznunk kell, hanem az a forrás, akinek „igen”-je bennünket éltet, erősít és vigasztal. Mivel ö „igen”-t mondott Isten akaratára, mivel vállalta a golgotái keresztet, képessé tud tenni bennünket arra, hogy nehéz életterhek alatt, a „halál árnyékának völgyében”, akkor is, amikor mi magunk megyünk e völgy felé és akkor is, amikor elengedjük valakinek a kezét, aki elindul e völgy felé, ki tudjuk mondani: „Igen, Atyám, mert így tetszett neked”. Ez az „igen”-t mondó Jézus úgy ad erőt „nem”-jeink legyőzésére, hogy meggyőz bennünket Isten atyai szeretetéről és bidák pedig ennek a központi, nagy csodának a kisugárzásai, az emberi élet belső és külső megújítására, újjáteremtésére. A legjellemzőbb bibliai csodatörténet a gutaütött meggyó- gyítása (Mk 2, 1—12): Jézus első és döntő tette itt a béna ember bűneinek a megbocsátása, és ennek a csodának csupán külső, következő „jele” a testi gyógyulás. Sem a Bibliának, sem a ke- resztyénségnek nem érdeke a természeti törvények állandóságának, a világ rendjének semmibe vétele. Hiszen ezeket mi Isten alkotásának valljuk és így is fogadjuk el. A csoda helyes, biblikus értelemben, éppen nem „rendellenesség”, a tudománytalanság kultusza, hanem a bűn és halál rendellenes, megzavart állapotának helyreállítása Isten által a bűnbocsánatban, a beteggyógyításokban és a halál legyőzésében. A jézusi csodák nem a világ teremtésbeli rendjének, hanem a bűn és halál rendellenességének megszüntetését jelentik! Leírhatjuk ezt a merész mondatot: az egyház igeszolgálata, a keresztyén hit etikai jó cselekedetei, a keresztyén szeretet aktivitása és a gondviselés-megváltás bibliai csodái mind ugyanarra az egyetlen célra irányulnak ebben a világban: Isten országára. Isten küzd bennük az emberi élet ellenségei, megrontói, a bűn, a rossz, a szenvedés, a halál ellen. Mindez azt is jelenti, hogy határozottan elutasítjuk magunktól a „mágikus csodahitet”. Más vallásokban megjelenik a mágia, melyben az ember maga akar rendelkezni titkos erőkkel. A keresztyénség szemben áll a mágiával: a csoda szerinte Isten cselekvése az embervilág javáért. Elutasítunk magunktól minden babonás, rajongó, tudománytalan tévelygést. Az igazi csoda Isten szerete- te embervilágunk iránt, a teremtésben, a kinyilatkoztatásban, a megváltásban és újjá- teremtésben. Dr. Nagy Gyula zonyosságot tesz afelől, hogy „elnyeletett a halál diadalra”. Jézusban ismerjük fel Istent Atyánknak még olyan helyzetekben is, amelyek látszólag éppen nem Isten atyai szeretetéről beszélnek és még az ilyen helyezetekben is hitet és erőt nyerünk Jézustól ennek a nehéz mondatnak a kimondására: „Igen, Atyám, mert így tetszett neked”. Friedrich Lajos, azok közé tartozott, akinek belső bizonyossága volt arról, hogy Isten mindig és minden körülmények között „Atya” és éppen ezért tudta nagyon válságos helyzetekben is kimondani és még inkább élni a nehéz mondatot: „Igen, Atyám, mert így tetszett neked”. Édesapja — aki Baján 'volt lelkész — korán megrokkant és lemondott bajai lelkész! állásáról. Az élettel való küzdelmet Friedrich Lajos már kora ifjúságában kezdte. Közel 22 évi kecskeméti lel- készi szolgálata alatt nemcsak Kecskemét városában, hanem a tanyavilág végtelen útjait is járva, hirdette Jézus Krisztus evangéliumát. Közben tudott a gyülekezet parókus lelkésze mellett hosszú időn keresztül szerényen a „második” lenni, akkor, amikor nevét — elsősorban írásain keresztül — már az egész egyházban ismerték. Budapestre kerülése után is nem egyszer érte mel- lőztetés. Volt azonban része elismerésben és megbecsülésben is: Kecskeméten is, a Teológus Otthon igazgatói székében is és Sajtóosztályunkon is. A változó helyzetek során változatlanul élt benne a bizonyosság, hogy Isten Atya, aki szeret. Ezért tudta Isten kezéből elvenni életének sors ■ fordulatait: a jót is és a rosz- szat is. Amikor december 16-án délben szívtrombózis érte és a mentőautóra kellett szállítani, úgy búcsúzott feleségétől, mint aki tudta, hogy otthonába nem tér már vissza és egész magatartása tükrözte. „Igen, Atyám, mert így tetszett neked”. E s mert egész életének alapját képezte az a bizonyosság, hogy Isten Atya, aki végtelenül szeret, ő maga is ennek a szeretetnek a hordozója volt az emberek között. Az „igen, Atyám”-ot nemcsak úgy vállalta, hogy élete sorsfordulóit Istennek való engedelmességben fogadta el, hanem úgy is, hogy engedte: Isten újra és újra megtöltse szívét szeretettel, hogy így rajta keresztül is megér - kezhessék az emberekhez az Isten megbocsátó, elfedező és segítő szeretete. Aki vele és körülötte volt, az tudja: Friedrich Lajos nagyon tudott szeretni. Ennek a rajta keresztül áradó szeretetnek a melegét érezte elsősorban a felesége, de nemcsak ő, hanem előbb a kecskeméti gyülekezet tagjai, majd azok a teológusok, akik a Teológus Otthonban vele együtt éltek, azután a Sajtóosztály és az Evangélikus Élet szerkesztő- bizottságának tagjai, a lelkésztársai, de érezték azok a nyomdászok is, akikkel a nyomdákban a lapok előállítása közben kapcsolatba került és a Vas utcai kórház 24-es szobájának orvosai, ápolói és betegei, akikkel ez év júliusában első szívrohama után együtt volt. Mindenesetre Friedrich Lajos példát adott arra, hogy soha sem elég prédikálni az egyházban, hanem a szeretetet élni is kell. Amikor most elmegy közülünk, egy szív fog hiányozni közöttünk, egy olyan szív, amely engedelmesen továbbadta az emberek között az Atya szeretetét. A szív embere volt Friedrich Lajos akkor is, amikor a szószéken és az előadó asztal mellett állott. Prédikációit átmelegítette a szeretet és éppen ez fogta meg a gyülekezet tagjainak szívét. Ő pontosan tudta, hogy nem elég a „fej teológusának” lenni, hanem ehhez még az is kell, hogy a „szív teológusai” legyünk, olyan értelemben is, hogy amit prédikálunk, azt a szívünkön is át kell szűrnünk és olyan értelemben is, hogy akiknek prédikálunk, azoknak is nemcsak a fejét, hanem a szívét is meg kell találnunk. De arra is volt gondja, hogy amit mond, azt „szépen" mondja. Mindig irodalmi szinten prédikált. Ez nem volt mindig népszerű az egyház-* ban azok előtt, akik azt vallják, hogy „nem azon van a hangsúly, hogy szépen prédikáljunk, hanem azon, hogy az evangéliumot prédikáljuk”. Friedrich Lajos azonban ta- nítgatott bennünket arra, hogy az evangéliumot megfelelő formában, irodalmi szinten kell prédikálni. Prédikációit mindig pontosan leírta és azokból három kötetet kezünkbe is adott „Vasárnapok”, „Megáldott kút” és „Boldog rabság” címen. De könyvtárában szépen bekötve visszamaradt még hét más prédikációs kötete is mintegy kétezer oldalon. Köztük külön is figyelmet érdemel „Az O nyomában” című igehirdetés gyűjteménye, melyben Máté evangéliumát dolgozta fel versről-versre, prédikációk formájában. U gyancsak Isten megtapasztalt szeretetének melege süt át elbeszélésein, kar- colatain. Elbeszéléseinek tárgyait majdnem kizárólag az életből veszi. Az életnek azok a mozzanatai ragadják meg figyelmét, melyek szeretetrőí árulkodnak, melyekben felfedezi a szeretetnek valamilyen megnyilatkozását. Észreveszi a vakot vezető lányt az utcán, rácsodálkozik Hosszú Nagy Istvánra a tanyasi pásztorra, aki másoknak előfizeti az egyházi újságot és a postásra, aki örül, hogy levelet hozhat egy magára-maradt édesanyának. Legutolsó, kéziratban maradt novellájában — amelyet néhány nappal a halála előtt írt — annak a doktornőnek állít emléket, aki őt júliusban történt megbetegedésekor a kórházban ápolta. Ezt az írását így fejezi be: „Nemcsak nőnek, doktornak, anyának született, hanem embernek. Hívők még azt is mondják Isten gyermekének született, akinek nevét megáldotta az Isten, hogy nekünk egészséget, életet adjon”. — Friedrich Lajos szépírásai, melyek az Evangélikus Életben, az Evangélikus Naptárban és a „Somvirág” c. többek által írt elbeszélés kötetben jelentek meg sok szép órát szereztek és még fognak szerezni az olvasóknak. így szolgálatát folytatja közöttünk. Sajtóosztályunk olyan munkását veszítette el, akinek valóban szívügye volt a „betű szószéke”. Szívvel-lélekkel készítette elő könyveink megjelenését. A legjobb napjai azok voltak, amikor egy-egy könyv megjelent és az első példányt '■“tehette az asztalomra. Személy szerint is egy jó barátot, egy megbízható embert és egy pontosan dolgozó munkatársat veszítettem benne. De nemcsak én, hanem magyar- országi evangélikus egyházunk is. És most, amikor búcsút veszünk tőle, nagy veszteségünk ellenére is, mi is így vallunk: „Igen, Atyám, mert így tetszett neked.” Közöttünk a legnehezebb kimondani ezt a mondatot feleségének, aki legtöbbet veszített, mert ők ketten úgy éltek, hogy most számára szinte elviselhetetlen az egyedülvalóság. De az Isten szeretete mindig elsősorban azok mellett van, akik árvák, özvegyek és magukra maradottak. Ez az Isten most is és holnap is ott áll az özvegy mellett is, szólítgatja és vigasztalja. Erre a szólítga- tásra akármilyen nehezen, de megszületik majd a vallomás: „Igen, Atyám, mert így tetszett neked”. E lbocsátjuk Friedrich Lajost a feltámadás bizonyosságában. Jézus Krisztus váltsága legyen neki is elég bűnbocsánatra, életre és üdvösségre. Friedrich Lajos a Lelkipásztorban megjelent, legutolsó prédikációját így fejezte be: „Eljön az idő és minket is, mindnyájunkat hazahívnak egyszer. Ügy induljunk el ennek az új esztendőnek, úgy éljünk és úgy viselkedjünk, hogy amikor hazahívnak bennünket, ez a szó fogadjon az örök küszöbön: Jól van, jó és hűséges szolgám”, És mi most azért kö- nyörgünk, hogy amikor Friedrich Lajos megáll az ítélő Isten előtt, elég legyen számára is Krisztus kegyelme és felhangozhesisék Isten szava: „Jól van. jó és hűséges szolgám”. Ámen. ÉNEKEINK Légyen, mint Isten akarja... Bibliai ábécé: CSGDn i 4 I
