Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-07-02 / 27. szám

'CjcutéüzdMJcl 'TjMlÁg.l c/LkxLcLmiiciiL

Az Országos Egyház Üllői úti székházának imatermében tartotta Teológiai Akadémiánk ünnepélyes tanévzáró ülését szerdán, június 21-én. Az ülés istentisztelettel kezdődött,

amelyen D. Káldy Zoltán püspök, a Teológiai Akadémia ez évi felügyelő püspöke tartotta az igehirdetést az egyház igehirdető szolgálatának felelősségéről a mai világban.

Az istentiszteleten s az ünnepi ülésen a teológusok, lelkészek s a szép számmal megjelent érdeklődő gyülekezeti tagok sorában jelen voltak az Állami Egyházügyi Hivatal képviseletében Grnák Károly főosztályvezető és Straub István csoportvezető, az egyes egyházak teológiai akadémiáinak és papi szemináriumainak képviselői, egyházak képviselői és esperesek. Vendégként jelen volt Dr. Renate Riemeck professzornő is Nyugat-Németor- szágból.

Dr. Pálfy Miklós prodékán igeolvasása és imádsága után dr. Nagy Gyula dékán mondotta el tanévzáró értekezését. A reformáció 450. emlékévében a szüntelen reformáció jegyében szólt arról a gazdag örökségről, ami ma is mozgatja a reformáció egyházait. Két kérdésben foglalta össze tanítását: — reformáció mai értelme és a keresztyén felelősség világunk jövőjéért.

Ma is úgy látjuk és tapasztaljuk — mondotta a dékán —, hogy az irgalmas felebarát megtalálásának útja az irgalmas Istenre találás. Az egyedül üdvözítő és közbenjáró Krisztusba vetett hitünk ma — az atom- és kozmoszkorszak bonyolult világában — is a személyes megváltás, üdvösség útja, ugyanakkor dinamikus, segítő emberszeretet kiapadhatatlan forrása az élet minden területén. A reformáció szüntelen megújulás: Isten igéje igazságának, életformálásának állandó újra fogalmazása, újra megértése és élése. Ebben érik meg a teológiai gondolkodás tartalma: az egyház és a keresztyén ember felelőssége az ember és az emberiség jövőjéért. Ez a keresztyén szeretet értelme a mai világban. „Ha széttekintünk magunk körül a világban — és a helyes teológiai munka elemi létfeltétele, hogy mindig Krisztus felől, de mindig a mai emberre és világra nézzen — ebben a hazában néoünk szorgalmas munkájának vagyunk a tanúi és részesei, hogy a szocializmus társadalmi rendje tovább épüljön, mindenki asztalára jusson bőven kenyér, otthonok tízezrei épüljenek, és a szellem napvilága is eljusson mindenhová.”

Szólott arról a dékáni jelentés, hogy milyen nagy áldás az, hogy hazánkban ez a munka békében folyhat. A

nagyvilágban tűzfészkek veszélyeztetik ezt a békét. Szolt a délkelet-ázsiai szégyenletes háborúról, Közel-Keleten a menekültek és otthonukból ki űzőitek százezreiről, a szociális igazságtalanság forróságában élő földrészekről, faji gyűlöletről s mindezek fölött az atomháború félelmes árnyékáról. „Ebben a mai világunkban a szüntelen reformáció, a keresztyén szeretet vonalán jelenthet-e mást, mint, hogy az evangélium hűséges, lelki szolgálatával együtt és ennek a szeretetben való gyümölcseként őszinte készséggel segítjük népünket és kormányzatunkat társadalmunk rendjének, minél jobb és minél teljesebb emberi életünknek építésében, ugyanakkor pedig a világ keresz- tyénségében a magunk hangiával és szolgálatával is segíthetjük a felelősség felébredését, vagy ébrentartását a háborús tüzek és parazsak eloltására, az igazságos társadalmi rend előbbre vitelére, a faji és más megosztó ellentétek áthidalására, a Krisztus nyomában járó békességszerzők jó szolgálatával. Nem az egyház diakóniai életformájának a szükségessége ma már a kérdés. Mert ezt józanul látó keresztyén teológus aligha vonhatja kétségbe. Hanem az, hogy hogyan segíthetünk az ember igaz emberségének és az emberiség jobb jövőjének bonyolult, minden értelmes és jó szándékú ember összefogását igénylő, konkrét kérdéseiben. Tehát a gvakorlati utak- módok szüntelen keresése, hogy Krisztus-hitünk egyszersmind sokoldalú, segítő szeretetté, erkölcsi, éoítő erővé váljék családi életekben, napi munkánkban, nénünk és társadalmunk, a népek és az embervilág életében.”

A dékáni jelentés szólott a személyi változásokról, ennek keretében szeretettel búcsúztatta a professzori karból dr. Ottlyk Ernőt, akit püspöki szolgálatra hívott el az Északi Egyház Kerület, 17 évi professzori, teológiai munkálkodás után. Beszámolt a Teológiai Akadémia belső életéről, tanulmányi munkáról su*,a Teológus Otthon kérdéseiről, a teológus ifjúsággal való foglalkozásról, majd adatokká! tárta fel, milyen mértékű szolgálatot végeztek az elmúlt tanév során is a professzorok közegyházi munkaterületen, külföldi szolgálatban és tudományos, széleskörű tevékenységben. Teológiai gondolkodásunk formálódásának, az egyház helyes szolgálatban-állásának valóban tanító és útmutató forrása a Teológiai Akadémia működése, amely segít abban, hogy az egyház népe is megtalálja helyes útját a mai világban.

Búcsú a Teológiai Akadémiától

(Elhangzott az Akadémia tanévzáró ülésén)

Tizenhét évi szolgálat után veszek búcsút a Teológiai Akadémia tanári karától, dolgozóitól és hallgatóitól.

A Teológiai Akadémia kollektívájából ugyan kiválók, de a teológiától sohasem lehet megválni. Klasszikus megfogalmazás szerint a teológia az egyház tudományos öntudata. A egyház is önmagát szegényíti meg, de a lelkész is önmagát üresíti meg, ha lemond az egyház tudományos öntudatának az ajándékáról és feladatáról.

Mert mit jelent teológusnak lenni?

1. Teológusnak lenni először is azt jelenti, hogy Isten uralma alatt élünk. Isten igéjében szólít meg minket. Ő az ura az igének és az igét értelmező egyháznak egyaránt. Ezért áll az evangélikus teológus alázatosan az Isten igéjének uralma alá, s vallja, hogy az egyházban minden tanításnak csak úgy van jogosultsága, amennyiben a Szentírással megegyezik. Aki az evangélikus egyházban nyilvánosan tanít, nem is lehet más, mint „minister verbi divini”, az Isten igéjének szolgája. Csak ezzel a szolgálatra

kész lelkülettel és az ige előtti alázatossággal foghatunk szent hivatásunk teljesítéséhez.

2. Aki benn él Isten igéjében, tudja, hogy annak központi tartalma Isten megmentő szeretete. A tisztán és igazán hirdetett evangélium sohasem a világtól elvonatkoztatott, belső körön belül mozgó igehirdetés, hanem mindig annak a kifejezése, hogy Isten lehajolt és odafordult az emberhez, mindent megcselekedett az emberért, mindenben felkarolta az ember ügyét. Az hirdeti tisztán és igazán az evangéliumot, aki megérti Isten emberközép- pontúságát.

3. Ha a teológia látja és érti Isten világot átfogó tervét, akkor bátor lesz. Teológusnak lenni ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy élenjáróként kimondunk olyan igazságot, amelyre a hitben élő értelem eljut akkor is, ha sokan még nem tették magukévá. A hit bátorságát sokszor követte a mi Teológiai Akadémiánk. Például az élenjárók között volt, amikor a társadalomtudomány teológián történő tanítását képviselte, vagy amikor

elsők között állt ki a világbéke érdekében. Ami ma már az egyházi közvélemény által elfogadott igazság, az kezdetben nem volt az. De a teológia bátran járt az egyházi közvélemény előtt, s minden bizonnyal ez így lesz a jövőben is. A teológia járt élen akkor is, amikor országos lelkészi konferenciák sorozatán át foglaltuk ösz- sze azokat a teológiai felismeréseket, amelyekre Isten elvezette egyházunkat.

Teológusnak lenni tehát azt jelenti, hogy az egyház szellemi erejével bátran kell az élen járnunk, hamarabb kell felfedeznünk igazságokat, gyorsabban kell reagálnunk az eseményekre a hit józanságával.

Ez a teológiai feladat azonban nemcsak néhány embernek adatott, hanem mindnyájunk előtt nyitva áll az ajtó a teológia művelésére, akinek ahhoz Isten kegyelmi ajándékot adott.

Isten áldja meg a Teológiai Akadémia szolgálatát és tegye azt továbbra is egész egyházi életünket átható sóvá és kovásszá !

Dr. Ottlyk Ernő

Együtt gondolkodunk és cselekszünk

Evangélikus egyházunk nagy egyházkormányzati és egyéb eseményei közben is méltó helyet és megbecsülést kapott dr. Renate Riemeck nyugat-németországi profesz- szornő 12 napos magyarországi ittléte. Talán nem volt at- raktív ez a látogatás, de azoknak a szívében, értelmében és magatartásában, akik találkozhattak és beszélhettek vele, mély nyomokat hagyott ennek a testileg törékeny, de szellemileg a világ eseményeit mindig a megfelelő helyre tevő professzornőnek az egyénisége.

Mindjárt első találkozása D. Káldy Zoltán püspökkel arnól tanúskodott, hogy most nem kiskapukat kell kölcsönösen nyitogatni a gondolatok kicserélésére. Mindkét oldalon nyitott volt a szív és értelem a beszélgetésre és csak arra volt szükség, hogy egymást erősítsék eddigi látásuk és magatartásuk helyességében.

Az a néhány budapesti és vidéki lelkész, segédlelkész és teológiai hallgató pedig, akik több mint három órán át hallgatták fejtegetéseit a nemzetközi eseményekről, 1917-től napjainkig, minden bizonnyal sokkal jobban látják ma a nemzetközi események mozgató rugóit, azok összefüggését és értelmét. Viszont nekünk sem kell szégyenkeznünk, mert a profesz- szornőt nagy megelégedéssel

töltötte el a jelenlevő fiatal lelkészek nemzetközi tájékozottsága és az az érett alapmagatartás, ahogyan kérdéseiket megfogalmazták. Ennek a nagyon hasznos fórumbeszélgetésnek kiegészítése volt az az előadás, amelyet a nagybudapesti lelkészek részére tartott a francia forradalom három nagy jelszavának, a szabadságnak, egyenlőségnek és testvériségnek mai értelmezéséről és helyes alkalmazásáról.

Már az Evangélikus Elet szerkesztő bizottságának az ülésén, majd az Akadémia tanáraival folytatott eszmecserén éles megvilágításban bontakozott ki a zsinat utáni korszak néhány fontos mozzanata, a vegyesházasság kérdése és elsősorban azoknak a nagy feladatoknak az összessége, amelyeket a Keresztyén Békekonferenciának kell megoldania az elkövetkező hónapokban és években.

Lapunk legutóbbi száma már közölte, hogy fogadta a professzomőt Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke is. Majd résztvett dr. Ottlyk Ernő püspöki beiktatásán, ahol rendkívül mély benyomást tett rá a gyülekezet aktív részvétele ezen a nagy eseményen, a megjelent lelkészek nagy száma és a gyülekezet éneke. A Keresztyén Békekonferencia nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottságának az elnökeként hozta egyúttal annak meleg üdvözlő szavait is.

Egyházunk vendégeként maradt ideje arra is, hogy megismerkedjék Budapesttel, sőt a Balatonnal is. Ittlétének a végén úgy nyilatkozott, hogy egyházunkban és a Magyar Népköztársaságban azt találta és tapasztalta, amit várt: szorgos és jól átgondolt építő munkát, vidám és nagyon emberséges embereket. Mi pedig megerősödtünk ittlétekor abban, hogy nemcsak igaz barátot, hanem nagyon hasznos munkatársat ismertünk meg dr. R. Riemeck professzornőben.

pm

Finn egyházi énekkar szolgálata gyülekezeteinkben

értesítés

A Sajtóosztály értesíti a lelkészi hivatalokat és az Evangélikus Élet előfizetőit, hogy BORBÉLY ISTVÁN előfizetésgyűjtő július hó 1-től nem áll a Sajtó- osztály alkalmazásában Ettől az időponttól kezdve előfizetésgyűjtésre; hátralékbeszedésre és pénzátvételre nem jogosult.

DIETZFELBIN GER AZ EUCHARISZTIKUS VILAGGYÜLÉSEN

A bogotai római katolikus érsek meghívta az 1968 augusztusában tartandó Eucharisztikus Világgyűlésre D. H. Dietzfelbinger müncheni evangélikus püspököt, a Német- országi Evangélikus Egyház Tanácsának elnökét. A meghívó katolikus érsek arra kéri Dietzfelbinger püspököt, hogy a kolumbiai fővárosban tartandó kongresszuson ismertesse a reformáció jelentőségét.

A helsinki-laajasaloi finn gyülekezet énekkarának 21 tagja túristaúton járt hazánkban. Kőrútjuk során megtekintették Budapest, Cegléd, Szeged, Debrecen, Eger nevezetességeit. Gyülekezeti alkalmakra is ellátogattak s az istentiszteleteket kórus- és zeneszámaikkal gazdagították. Buda- pest-Fasorban, Csömörön, Cegléden és Egerben találkoztak gyülekezeteinkkel, amelyeket lelkészeik, dr. Erkki Airas és Matti Nevalainen köszöntöttek. Az igehírdető szolgálatokat Koren Emil és Pásztor Pál esperesek végezték.

A kis ének- és zenekar megkapó erővel adta elő Buxtehude: Jézus életének kantátáját, valamint Sibelius, Helder, Kuusisto és Elovaara műveket.

Gyülekezeteink mindenütt meleg szeretetel vették körül a testvéregyház tagjait, akik sok kedves élménnyel tértek haza.

Ez a látogatás is beletartozik abba az egyre szélesedő kapcsolatba, amely a finn és magyar egyházak vezetőinek fáradozásai nyomán kiépült. „A finn egyházat a modern időknek sokféle válsága kísérti. Nyitott szemel kell körülnéznie a világban, hogy jó ösz- szefügésekben találja meg a helyes szolgálat útját. Magyar- országon is azért jártunk most nyitott szemmel, hogy tanuljunk, s útunk ebből a szempontból is igen eredményes volt” - - mondotta Dr. Erkki Airas lelkész D. Káldy Zoltán püspöknél tett látogatásakor.

i

A reakció és áldozatai

Az Országos Esperest Értekezlet legutolsó ülésén T- KÁLDY ZOLTÁN az országos egyház lelkész-elnöke hosszal előadást tartott magyarországi evangélikus egyházunk szolgt. latéról. Többek között foglalkozott bizonyos „reakciós jelet. ségek”-kel a magyarországi evangélikus egyház területén. J. esperest értekezlet után beszélgettünk D. Káldy Zoltán pü. pökkel a „reakció” problematikájáról.

— Első kérdésünk az, hogy mit ért Püspök 1 „reakción” az egyház területén?

— Elsőrenden természetesen ugyanazt, mint amit állan életünk területén értünk rajta. Tehát minden olyan elgondi lást vagy tevékenységet amely visszafelé akarja forgatni ; történelem kerekét. A Magyar Népköztársaság területén real ciós tevékenység az, amely politikai, gazdasági és társadaln életünkben a haladást meg akarja állítani, vissza akarja fői dítani, annak ellene szegül és a haladás eredményeit mt akarja semmisíteni, illetőleg a régi politikai, társadalmi t gazdasági rendet valamilyen szelídítettebb formában viss:- akarja állítani. Ha „egyházi” emberek: lelkészek, gyülekeze felügyelők, presbiterek vagy gyülekezeti tagok tesznek ilye az már az egyházban megbújt reakció vonalába esik. Saj; tosan egyházi reakció alatt azonban még mást is értünk. ElS' sorban azt az „ideológiát” és annak munkálását, mely szerir a „keresztyén egyház” és a „marxista-ateista világnézeti al; pon álló kormányzat” között hazánkban „seiAmiféle kapcsc lat nem lehetséges” és egy ilyen kapcsolat fenntartása „í egyház elárulása”. E felfogás szerint az „igazi hitvalló egy házi magatartás” az, amely szembenáll a kormányzattal, illt tőleg a fennálló társadalmi renddel. Ennek a pőre egyhá: reakciónak van jobban „felöltöztetett” formája is, amely nei ilyen nyíltan jelentkezik. Ellenben úgy, hogy kifogásolja t egyház vezetőségének — benne a teológiai professzoroknál espereseknek és a lelkészek túlnyomó többségének — azt a igényét, hogy a lelkészek igehirdetéseikben is „húzzák me a vonalat” a társadalmi problémákig és az emberiség nag családjának mai kérdéseihez, tehát állítsák Isten igéjének ft nyébe ne csupán az emberi élet „belső körei”-t, hanem „küls körei”-t is. A reakció szerint ez már „politizálás”. (Itt ke megjegyeznem, hogy miközben ezzel a felfogással a „reakció nagyon egyházias akar lenni, voltaképpen a legvilágiasa.bb lesz, hiszen a politikai, társadalmi és gazdasági élet területé ezzel szekularizálja vagyis száműzi onnét az Istent!) Az egy házi reakció megint másfajta megnyilvánulása az, amely nen akarja vállalni azokat a teológiai és egyházpolitikai döntése két, amelyeket immár nem pusztán a püspökök és esperesek hanem a Teológiai Konferenciákon maguk a lelkészek szint maradéktalanul vállaltak. De bármely oldalról is közelítjük meg az „egyházi reakciót”, annak legfőbb vonása az marac hogy „rosszul érzi magát az új társadalmi rendben”, azzal lé nyegében szembenáll, mindenfajta „közösködést” vele meg tagad és vagy úgy tiltakozik ellene, hogy megpróbál „bels- disszidálással” elszakadni tőle vagy szembehelyezkedik vek nyíltan, vagy alattomosan, kisebb-nagyobb „zavaró akciókat’ szervezve.

— Hogy ítéli meg Püspök Ür ebből a szempontból

a magyarországi evangélikus egyházat?

— Egyházunk életében az elmúlt 22 esztendőben a reakció különböző módon jelentkezett: 1948-ban úgy, hogy ellenezte az állammal való egyezménykötést, 1956-ban úgy, hogy nyíltan porondra lépett, félreállította a haladó gondolkozású egyházvezetőséget egészen az esperesekig és el akarta hitetni, hogy a magyarországi evangélikus egyháznak a jövőben nem e szocialista társadalmi rendben kell élni, hanem valami másban. Az utolsó 10 évben azonban az egyházi reakció súlyos vereséget szenvedett. Nyilvánvalóvá lett ugyanis az, hogy az egyház elvi engedmények nélkül végezheti szolgálatát az új társadalmi rendben. Az is világoá lett, hogy á „politikai változásra” vonatkozó elképzelések megbuktak. Egyházunkban teológiailag tisztáztuk egyházunk helyét és szolgálatát társadalmunkban és egyben kimutattuk számos reakciós teológiai elgondolás tarthatatlanságát. Ma már lelkészeink és a nem- lelkészi jellegű gyülekezeti vezetők tudatosan és jó lelkiismerettel járják egyházunknak azt az útját, amelyet a Szentíráshoz és a hitvallási iratokhoz való szilárd ragaszkodás és a diakóniai szolgálat jellemez. A gyülekezetek maguk is ezen az úton járnak jó szívvel. A reakció egyházunkban szűk helyre szorult és bizonyos emberekre korlátozódik. Vereségébe azonban nem nyugodott bele. Ismételten kísérletet tesz árra, hogy valamilyen formában jelezze létét.

— Volt valami jele annak az utóbbi időben, hogy az egyházi reakció nem hagyta abba mesterkedését?

— Bizonyos jelenségek mindenesetre elárulták a reakció létét. Természetesen az egyházi reakció ma már nem tud nyíltan fellépni, mert ennek nincs meg sem a társadalmi, sem az egyházi feltétele. Ma itt-ott, kerülő utakon és „áttétesen” jelentkezik. Nem maguk a reakció ideológusai és „vezérei” lépnek porondra, mert ezt még ők is tudják, hogy mind az evangélikus egyház egészével, mind az államhatalommal szembetalálkoznak. Maguk helyett másokat léptetnek fel, maguk pedig háttérbe maradnak. Maguk helyett másokat áldoznak fel. Mivel az állam nem akar „mártírokat” és államunkban az evangélium hirdetéséért „nem jár” mártírság (ez pedig a reakció számára nagyon kellemetlen!) — maga a reakció igyekszik mások feláldozásával mártírokat „produkálni”. Csak így tudja ugyanis kürtölni, hogy „milyen tarthatatlan a helyzete az egyháznak a szocializmusban és milyen áldozatot kell hozniuk azoknak, akik igazán megalkuvás nélkül Isten szolgái akarnak itt lenni”. A legutóbbi időben ez a reakció alattomosan és lelketlenül a Teológiai Akadémia néhány hallgatóját akarta megmételyezni. Nyilván azzal a céllal, hogy „ha már a lelkészeket nem lehet félrevezetni, majd a jövő lelkészeit veszik kezelésbe”. Fiatalokat könnyebb befolyásolni. Ennek a „láthatatlan háttérből” jellemtelen emberek által irányított mesterkedésnek egy-egy teológusunk áldozatul is esett. Az ugyanis mindenki előtt világos, hogy állam- polgári hűség nélkül egyetlen országban sem tölthet be senki állást, tehát a lelkészit sem. De az is világos, hogy zsinati törvényeink be nem tartása nélkül, teológiai tisztánlátás nélkül és az egyház lelkészi kara teológiai és egyházpolitikai döntései vállalása nélkül nem lehet egyházunkban lelkészi szolgálatot végezni. Aki mindezt nem vállalja, az önmagát zárja ki a szolgálatból. A reakció pedig ezeken a pontokon „tanácsol” szembenállást és töreti ketté egy fiatal lélek pályáját. Ez az „egyházi reakció” szadizmusa! Jó azonban tudni, hogy nemcsak a lelkészeink látnak ma már tisztán, hanem még a teológus ifjúság igen nagy többsége is. Idősebb lelkészek és fiatal teológusok örömmel szolgálnak együtt Igéhez kötött lelkiismerettel azon az úton, amelyre egyházunkat Isten állította, A reakció pedig kiöregszik, mint minden ezen a földön, ami felett eljárt az idő... És nem lesz utánpótlásuk! Erről tesznek a püspökök, professzorok, esperesek, lelkészek és nem utolsó sorban maguk a gyülekezetek!

f *