Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-30 / 5. szám
KP. BÉRM. BP. 72. Nem magánügy HAZASZERETETBEN A 2 ige első mondanivalója hétköznapinak hat, mint min“ den, amit már sokszor hallottunk, és amit lépten-nyo- mon magunk is egyetértőén mondogattunk. Ez pedig: akkor lehetünk bizonyosak hitünk felöl, ha az ö — ti. Jézus Krisztus — parancsolatait megtartjuk. — A parancsolatokat, amelyekről szó van, ismerjük, s a legnagyobbat, a legfontosabbat is, amit Ö így fogalmazott meg: „Üj parancsolatot adok nék- tek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." Ügyannyira ismerjük, hogy sokszor kimondtam, üresnek, semmitmondónak tűnik. Üressé és semmitmondóvá tettük a sokszoros emlegetéssel, s lejárattuk azzal, hogy sokszor magunk sem vettük komolyan, amit kimondtunk. így lett hétköznapivá, hitelképtelenül silánnyá a százszorszép szó, és maradt el mögüle az az indulat, amit nem a hangulati ellágyulás, az érzelmi langyosság jellemez, hanem a segítőkészség, a mindenkor tettrekész együttérzés, s az együttérzésen túl a tettekben megnyilvánuló, feltétel nélküli segítség. De ha ezerszer is elsikkadt a szeretet szó igazi értelme közöttünk, ha legyintünk is, amikor halljuk, akkor is igaz az apostol megállapítása: „arról tudjuk meg, hogy ismerjük öt — értsd: hogy igazán hiszünk benne —, ha az ő parancsolatait megtartjuk.” És megfellebbezhetetlenül igaz az is, ahogyan szavait folytatja: „Aki azt mondja: Ismerem őt — tehát hiszek benne — és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság.” A szentige második mondanivalója egyenes folytatása az előzőknek: ha Krisztus új parancsolatát valaki, akkor a keresztyén ember tudja megtartani, tudja betölteni. így válik igaz, emberséges emberré. Az apostol ezt így tanítja: „Aki pedig megtartja az ő beszédét abban valósággal teljessé lett — célhoz ért — az Isten szeretete”. Célhoz ért — milyen megnyugtató csengésű is ez a két szó. Beteljesedett minden, amit az ember elképzelt — ez van mögöttük —, amiért fáradozott, amiért küzdött, amiért nem egyszer annyit tűrt. S itt, ezen a helyen, ebben a vonatkozásban még többet mond, még többet fejez ki: ha valaki komolyan veszi a maga hitét, és azt is, ami hitéből következik, amit a hite diktál, akkor azzá lesz, aminek Isten megálmodta, olyanná, amilyennek Isten látni akarja. Mert erről van szó. Arról, hogy a keresztyén ember nem önmagából és nem önmagáért él. Nem önmagából, mert Isten az, aki szeretetével, jóságával élteti. Élteti, hogy ő maga másoknak, másokért éljen. C S végül, az apostol harmadik mondata így hangzik: ** „Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint ö járt.” Jézus Krisztus életútját az evangéliumokból jól ismerjük, s ha hirtelenül ránkkérdeznének, bizonyára sokat tudnánk róla, életéről beszélni. Szavait is idézni tudnánk: a legismertebbeket és a kevésbé ismertekből egyaránt. De ha azt kérdeznék, hogy mégis mi volt életének, cselekedeteinek legjellegzetesebb vonása, akkor azt kellene mondanunk, hogy soha, semmi körülmények között sem ment el senki mellett szótlanul, sohasem ment el senki mellett közömbösen. — Ezért és így hívta magához a betegeket, az élet legmélyebb régióiban tévelygőket, a saját maguk és mások miatt megfáradtakat. Így és ezért állt szóba azzal a vámszedővel, és az- zal az asszonnyal, akikkel nem illett senkinek sem szóba- elegyedni. Így tudott útba igazítani öntelteket és célt tévesztetteket, magabiztosakat és tanácstalanokat. Így és ezért tudott örülni azokkal, akiknek volt okuk vidámnak, megelégedettnek lenni. Így és ezért, mert előtte nem volt magánügy mások gondja, baja, betegsége és jóléte, magabiztossága, tévedése. embersége és embertelensége, üdvössége és földi boldogsága. Nem volt magánügy semmi, ami körülötte történt, ami másokat bántott, örömre késztetett. A 2 apostol pedig erre az útra hívja és inti levelének " olvasóit és századok múltán a ma élő gyülekezetei, egyházat. Arra, hogy semmi sem lehet csak magánügy, ami körülöttünk történik, és, amely történésekben emberek a mi segítségünket várják, kérik. Mert rám van bízva a családom, a munkatársam, a barátom — a legközvetlenebb környezetem csakúgy, mint a nagyobb közösség: a társadalom életének öröme, gondja, jóléte és boldogulása. Rám van bízva és nemcsak azért, mert nélkülük, önmagomban én sem lehetek boldog, én sem élhetek gondtalanul, hanem méginkább azért, mert keresztyén vagyok, mert erre indít Isten szeretete, erre indit a hitem. Hogy én magam mennyiben és hogyan tudok segíteni, hasznára, javára lenni másoknak, hogyan tudok osztozni mások gondjaiban és örömében? — Bizonyára nem lekicsinylő kézlegyintéssel: az ő dolga, az ő baja; bizonyára nem szép szavakkal: együttérzek veled és semmi több; bizonyára nem bírálgatással: lám mire jutottál; bizonyára nem közönnyel: mit érdekel, hanem mindazzal, amit én is úgy kaptam: Krisztus indulatával, az Ö útján való járással. És lehet, hogy ezen az úton nagyon kevés van rámbízva, lehet, hogy nagyon szerény a feladatom, de ebből a kevésből, ebből a szerény feladatból mindent meg kell valósítanom, hogy teljessé legyen, célhoz érjen bennem Isten szeretete: emberséges emberré legyek, hogy úgy járhassak, ahogyan ö járt. Részletek dr. Vámos József I. Ján 2. 3—6. alapján január 23-án a Petőfi Rádióban elhangzott idehirüetéséből. Dr. Vető Lajos egyetemes közgyűlési püspöki jelentéséből Hazánkban 1945 óta gyökeres forradalmi változások történtek, aminek ereményét úgy szokás röviden megjelölni, hogy leraktuk a szocializmus felépítésének alapjait. Ez már idáig is a régi társadalmi és gazdasági rendnek a tökéletes megszüntetését jelenti. De nemcsak negatívumról van szó, hanem elsősorban arról a pozitívumról, hogy igazságosabb társadalmi és gazdasági rend létesült, melynek talaján most már egyre jobban kivirul népünk szebb és jobb élete. A gazdasági élet irányításában mélyreható reformok vannak folyamatban és pedig olyan mértékben, hogy az csak az eddigi legnagyobb forradalmi lépésekhez hasonlítható, pl. a társas fölművelés rendszerének, a szocialista mező- gazdaság kiépítésének az eseményéhez. Ugyanakkor még erőteljesebben tovább folyik hazánkban a kulturális reform, népünk műveltségi színvonalának fokozatos és tervszerű emelése, még pedig a lehetőségek s népünk jól felfogott érdekei és szükségletei szerint. Mit jelent ez egyházi életünk szempontjából? Az első, amit itt is látnunk kell, az, hogy népünk kulturális emelése tekintetében évszázados mulasztásokat kell behozni. A letűnt társadalmi és gazdasági renddel együttjárt az ún. köznép általános műveltségének igen alacsony foka. Bátran ki kell végre mondanunk, hogy ebben szinte döntő szerepe volt az . ellenreformációnak, annak, hogy a 400 évvel ezelőtt csaknem teljes egészében evangélikussá lett népünket tűzzel-vassal visszakényszerítették a már akkor idejétmúlt középkori egyházba. Gondoljuk egyszer végig, mi lett volna, ha ez nem történik meg! Ha a szomszédos államok népei, az osztrákok, csehek, szlovákok megmaradtak volna velünk együtt protestánsoknak! Lehetetlen, hogy akkor még a XX. század első felében is csaknem középkori szinten élt volna népünk túlnyomó többsége. Ellenben nagyon valószínű, sőt bizonyosra vehető, hogy a művelt és jómódú északeurópai és nyugateurópai népekkel tartottunk volna lépést, elkerülve a vallásháborúkkal és szabadságharcokkal járó mérhetetlen pusztítást és szenvedést. Egyáltalán egész népünk érettebb lett volna a szocializmusra, mint amilyen 1945-ben volt. Ezekre a tényekre nem lehet egyszerűen az ökumenikus feledés fátyolét borítani azzal a nem is nagyon titkolt reménységgel, hogy így az evangéliumhoz hű egyházakat még jobban ki lehet kezdeni, fel lehet őrölni. Protestáns őseink öröksége, szenvedéseik és küzdelmeik emléke világosan kijelöli helyünket és feladatunkat népünk kultúrforradalmában. Mi a haladás mellett, népünk nagyobb műveltsége és jóléte mellett vagyunk, azt segítjük elő s a. népek békéjéért, a háború ellen is ezért küzdünk. Világos, hogy az ökumenikus mozgalomra is ehhez illő kritikai várakozással nézünk. Még csak nem is kacérkodhatunk azzal a gondolattal, hogy homályos célok érdekében jócskán visszafelé menjünk történelmi fejlődésünk eddig megtett útján, s kb. azon a szinten találkozzunk a Vatikánnal, amelyen Luther Márton szerzetesi, fogadalmának letételekor leledzett a kolostorban. örülünk, hogy a Vatikán s a római katolikus püspökök nagy része is belátta egyházuk reformálásának a szükségességét. Ami azonban eddig történt, az nagyon kevés ahhoz képest, amit Krisztus evangéliuma kíván tőlük és tőlünk is, noha a korábbi katolicizmushoz képest a II. vatikáni zsinat eredményei kétségtelenül jelentősek. De ezek még csak az első tétova lépések a nagykorúság felé. Az a reménységünk, hogy éppen népünk kulturális fejlődése előbbresegíti a hazai római katolicizmus híveit a haladás útján. Az azonban világos, hogy mi ma is ellene vagyunk minden elmaradottságnak és babonának, annak is, mely vallásos mezben rontja és homályosítja népünk tisztánlátását az élet legdöntőbb kérdéseiben. Ilyen beállítottsággal nézünk népünk kulturális forradalmára. Bizonyosak vagyunk benne, hogy se a nagyobb jólét, se a nagyobb műveltség nem árthat az evangélikus embernek, a nem evangélikusokat pedig nyitottabbakká teszi a tiszta evangélium befogadására, a mélyebb és boldogabb istenes emberszeretetre. Államunkhoz való viszonyukat pozitív vonások jellemzik. Az 1948-ban kötött Egyezmény s Népköztársaságunk Alkotmánya biztosítja hazánkban a lelkiismereti és vallászabadsá- got s lehetővé teszi a különböző vallású és világnézetű honpolgárok, párttagok és pártonkívüliek békés együttélését, s ezzel együtt a Hazafias Népfront által céltudatosan munkált nemzeti egységet. Egyházunk lelkészei kezdettől fogva az elsők között tevékenykednek a békemozgalomban, országos, megyei és helyi szinten egyaránt, sőt nemzetközi méretekben is. a Békevilágtanács, a Keresztyén Békekonferencia s a nemzetközi egyházi világszervezetek gyűlésein való, többnyire aktív részvételükkel. A jó viszony kézzelfogható és nagy hálára indító bizonysága, hogy államunk az Egyezményben annak idején rögzített államsegélyben túlmenően rendkívüli államsegélyben is részesíti egyházunkat. Lelkészeink nemcsak esküt tettek Népköztársaságunk Alkotmányára, hanem népünk jólétéért és békéjéért mindenütt, ahol arra lehetőség nyílik, szívesen és odaadóan fáradoznak. Ezirányú tevékenységünkhöz jó segítséget nyújtanak a Népfront által rendezett papi békegyűlések is. De különösen hálásak vagyunk az Állami Egyházügyi Hivatalnak, elnökének s többi dolgozójának a mindenirányú segítségért és eligazításért. Istentiszteleteinken nem szűnünk meg hálát adni azért a sok jóért amelyben Isten szeretete hazánk révén részesít bennünket és könyörögni népünk békéjéért és előmeneteléért. A keresztyénség és az atomfizika Üjévi üzenetében többek között az atomfizika és űrkutatás kérdéseivel is foglalkozott az osztrák evangélikus egyház püspöke, D. G. May. Szerinte az ilyen jellegű technikai haladást nemcsak a tudásvágy, hanem a hatalomvágy és a félelem is ösztönzi. „Mindkettő pusztulással fenyegeti az emberiséget.” Éppen ezért a Krisztusra tekintő keresztyénségnek minden erejét, az igazságnak és szeretetnek az erőit is mozgósítania kell. „Nem szabad hallgatnia, hanem belátásra, megtérésre és ezzel együtt békére kell mozgósítania, olyan békére, amely biztosítja az ember igazát, szabadságát és méltóságát.” Köszöntjük Mihályfi Ernőt, az MSZBT elnökét i A Magyar—Szovjet Baráti Társaság negyedik kongresszusa szombaton, január 22-én a Parlament kongresszusi termében befejezte munkáját és megválasztotta új elnökségét. A Magyar—Szovjet Baráti Társaság új elnöke Mihályfi Ernő, az Elnöki Tanács tagja, a Magyar Nemzet főszerkesztője lett. Mihályfi Ernő magyarországi evangélikus egyházunk egyetemes felügyelője, s örülünk annak, hogy az osztatlan bizalom őt most újabb jelentős tisztséggel ruházta fel. Egyházunk népe is kifejezi jókívánságait, és Isten áldását kéri az MSZBT új elnökére, hogy erőben és egészségben szolgálhassa a magyar—szovjet barátság egész népünket átfogó szép ügyét. IMÁDKOZZUNK Mennyei Atyánk! Hálás szívvel magasztalunk életünket formáló kegyelmedért. Már itt a földi életünkben felragyog előttünk Jézus Krisztusban isteni fenséged. Ahogy a megdicsőülés hegyén országod fénye ragyogta körül Fiadat, úgy akarod benne számunkra is közel hozni szentségedet, hogy leboruljunk előtted és egész életünkkel szolgáljunk Téged. Add, Atyánk, hogy szívünk mindig nyitott legyen a prófétai szó előtt, és általa a te szavadat tudjuk meghallani. Amikor bizonyságot teszel Jézus Krisztusról, a te Fiadról, akkor szavad által hadd lehessen Ö a mi Urunk, akiben közel jöttél hozzánk, hegy megérezhessük élete és szolgálata által bennünket kereső saeretetedet. Hála tölti el lelkünket, amikor kegyelmedet érezhetjük. Sokszor válik életünk bűneink miatt nehézzé. Ilyenkor mindennél drágább fény forrása a mi számunkra Jézus Krisztus. Sokszor tapasztaljuk, hogy a mi erőnk kevés a jó cselekvésére. Elrontjuk életünket és embertársainknak is sokszor ártunk. Emberi elesettségünkből milyen jó feltekinteni rád, Atyánk, és tudni, hogy Te velünk vagy. Üj reménység ébred szívünkben és új erő költözik testünkbe. Lehet reménykednünk. Nem hiábavaló a harc a megbékélt életért, és a boldogabb holnapért. Lehet reménykednünk az örökkévaló életben is, hiszen Te azt akarod, hogy életet nyerjünk. Kérünk, nyisd meg ma mindnyájunk szívét Fiad befogadására. Hadd láthassuk őt hatalmának és dicsőségének fényében. Adj nekünk élő hitet, mely hozzá kapcsol és benne tart. Ámen Márk 9, 33—41 z////////////////;/,//////////////////ä. Nyilvános titok Mával lezárul a vízkereszt utáni vasárnapok sora, amikor az igehirdetésekben Isten Fia dicsőségét szemlélhettük. E nap szentírási szakaszai a következő megállapításokra késztetnek: Jó érzés, jó dolog Jézussal élő kapcsolatban lenni. Akár Bibliát olvasunk, akár igehirdetést hallgatunk, mi abból az Ö kedves szavát halljuk ki. Ez nekünk boldogító titkunk, de ugyanakkor feszítő közölnivalónk is. Különösen megáldott elcsen- desedés igehirdetés, közösségi alkalom után szinte kiki- vánkozik belőlünk a vallomás: jó nekünk Veled lenni, Hozzád tartozni, Jézusunk! £s ha ezután el is távolodnánk, ma- gánosak, csalódottak, betegek lennénk, vagy csődbe jutunk: valahonnan a feledés mélységeiből előbukkan ezeknek a gondolat oldó alkalmaknak emléke. Vágyódunk hozzá visz- sza, mint kőbe botló gyermek édesanyja ölébe, ahol elcsendesedik az ijedtség, enyhül a fájdalom, ahol a biztonság érzése vesz körül. Ezért akarja ezt a kapcsolatot megőrizni a hívő, az „élményt” pedig örökül hagyni gyermeke számára is, mert próbáló idők során tapasztalta meg: Jézussal együtt lenni jó dolog! így aztán akár Bibliát olvasunk, akár prédikációra figyelünk, mi abból Jézus kedves szavát halljuk. Szentlélek vezeti azt, aki Isten üzenetét szólja, éppen úgy azt is, aki kihallja belőle az ő szavát. Szeretjük és keressük ez alkalmakat, mint az intézetben lakó diák örül á hazai levélnek, csomagnak, üzenetnek. így nem teher nekünk és nem is áldozat Bibliát olvasni, gyülekezetbe járni. Sőt inkább megajándékozott- ság és öröm mennyei otthonunkból hirt hallani. Igyekezzünk is arra, hogy ne legyünk balgatagok és restszívűek Annak felismerésére, Akiről a próféták szóltak, Akire az igehirdetés ráirányítja a figyelmünket. Tapasztaljuk viszont, hogy ez nem mindenki számára magától érthető. Isten ajándéka, hogy tudunk hinni; és tudjuk, hogy kiben hiszünk. Ez úgy egybefog minket, mint zenekedvelőket, művészet és tudomány ismerőket egymáshoz vezet a közös érdeklődés, az azonos cél. Ha ez titoknak tűnik is, nem mi tesszük azzá. Sőt feszít bennünket a készség, hogy a lélek gyöngyeit az értők elé tárjuk. így szélesedik a hitbeli bizonyosság, a testvéri egymásratalálás és ezen át Isten dicsősége. Virágh Gyula *
