Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-06-12 / 24. szám

KP. BÉRM. BP. 72.

XXXI. ÉVFOLYAM, 24. SZÄM 1966. június 12.

OR S ZÁ GOS

E V A KI G É 1

L 1

KUS í

1 E T

1 i

. A P

Ára: 1,40 forint

' Gyülekezet

a „szeretetszolgálat évszázadában

Sokan — és tegyük hozzá joggal — a XX. századot az atomkornak, újabban az űrhajózás korszakának nevezik, de ha korunk jelenségeit a keresztyén ember felelősségével szemléljük, ugyanilyen jogosan mondhatjuk, hogy a „szeretetszolgálat évszázadában” élünk.

Ma az emberiség — egyrészt a két világháború átélt borzalmai után, másrészt társadalmi, faji, politikai és gazdasági sérülései, gondjai közepette — elsősorban azt kérdezi mindenkitől, aki hozzá fordul; mit tudtok tenni értem? Ha valaha, akkor ma igazán tettekre van szükség, megfontolt, átgondolt gyógyító tettekre, irgalmas, emberséges tettekre! Az emberiség roppant erőfeszítéseinek, ma senki sem lehet „semleges” szemlélője: vagy odaadom a vállam s mozdítok egyet a „gondok szekerén”, vagy kerékkötője vagyok mindannak, amiért küzd, harcol, tervez és épít a Földön 3 milliárd ember.

Van abban tehát valami törvényszerű, hogy az egyház érdeklődése korunkban a diakónia, a szeretetszolgálat fqlé fordul; de hitünk is kényszerít rá, hogy amikor „vallunk" az embereknek Krisztusról, akkor a szánk bizonyságtevése mellé a „kezünk istentisztelete” is társuljon.

Jézus Krisztus igehirdetésében és cselekedeteiben a dia- kónia sosem periférikus, hanem mindig centrális, döntő jelentőségű. Az evangélium igazságát így mondta, így élte: „Szeresd az Istent ...és szeresd a felebarátot”! Küldetéséről így tesz vallomást: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy szolgáljon...” S amikor Máté evangéliumában az utolsó ítéletről szól, a számonkért „egy pohár víz” fényt vet arra, mit értett Urunk szeretetszolgálaton. Valami egyszerűt, valami „emberit”: felölelni az embert testi-lelki kínjával együtt.

De talán a legtágabbra teríti szét övéi diakóniai felelősségét az „irgalmas samaritánusról” szóló példázatában, amikor világossá teszi, hogy a szeretetszolgálatnak nem szab határt az sem, hogy a rászoruló „idegen”, sőt „ellenség”. Ennek a példázatnak a tükrében a szeretetszolgálat felelőssége és távlatai szédítöek. Szánkra forr minden magyarázgató szó, csak menni lehet utána, Vele!

Mi, az ő gyülekezete, ennek a Krisztusnak vagyunk a tanítványai, követei ebben a világban, s vallanunk kell Róla: bűntörlő, megváltó haláláról, de emberekhez lehajló irgalmas Szeretetéről is. Nem egy „igazságot”, nem egy „eszmét”, a Krisztust kell adnunk az embereknek! A „teljes Krisztust”! Igéjét, de cselekedetét is! Így lesz igaz, így lesz hiteles a tanúságtételünk. A diakónia ezért az egyház „életformája”, Róla csak szavakkal nem lehet tanúskodni, a szeretet irgalmas cselekedete nélkül.

2000 év óta mennyit prédikáltunk, mennyit imádkoztunk, hány istentiszteletet tartottunk, hány kilométer utat tettünk meg gyalog, hajón, motoron, vagy repülőgépen, csakhogy az evangéliumot minél több emberhez elvigyük. Hány oldalt teleirtunk, hány könyvet kinyomtattunk, amelyik mind Róla szólt — s mégis adósok maradtunk „Vele”, hiszen csak olyan ritkán tudtuk a „martüriát” és a „leiturgiát” együtt megélni a „diakóniával”.

Pedig sohasem volt annyi alkalmunk nekünk keresztyéneknek, mint éppen ma, hogy megbizonyítsuk Krisztus-hitünket szeretetünk cselekedeteiben, hogy a gyülekezet egész élete diakóniává váljon. A keresztyén ember, ha a szántóföldön dolgozik, ha a gyárban, szeretetszolgálatot végez. Ha népek, emberek megbékélésén fáradozik, emberségesebb társadalmigazdasági rendért harcol, vagy a faji gyűlölet és a háború ellen küzd, szeretete indítja erre. Nem lehetünk ezért „búvópatak”, akik elmenekülünk a körülöttünk zajló világ ezer kérdése elől, „öntözöcsatornává” kell lennünk, akikből élet árad, erő, türelem és emberség; mint ahogy az öntözőcsatorna vize is életet hordoz, megtermékenyít, meggazdagít. Szokatlan ez a kép a gyülekezet mai életformájának jellemzésére, de azt hiszem kifejező: nem önmagáért van, másokért él, hogy másoknak legyen áldás, hogy másokat gazdagítson, hogy szeressen, hogy szolgáljon. — A gyülekezetnek a „szeretetszolgálat évszázadán” keresztül, csak ez az egy útja vezet!

S amikor ma, a gyülekezet diakóniai felelősségének perspektívájába belevonjuk nemcsak népünk, de az egész emberiség életét és jövőjét, hangsúlyoznunk kell az egyes ember személyes felelősségét is. „Ama napon” Urunk nem a Magyar Evangélikus Egyháztól, vagy a világ lutheranizmusától, hanem mitölünk személyesen kéri számon: „Hol voltál, Ádám?”, amikor az út szélén felebarát után kiáltottam, — hol voltál, amikor „éheztem és nem adtatok ennem, szomjúhoztam és nem adtatok innom, beteg, fogoly voltam és nem látogattatok meg engem”? Az nem veszi le Páliunkról a szeretetszolgálat felelősségét, hogy egyházunk intézményesen is végez szeretetszolgálatot öreg és beteg testvéreink felié; nekünk személyesen volt-e „szemünk” a családunkban, falunkban, városunkban észrevenni az irgalmasságra szoruló „felebará tot”. — Ma is fel lehet tenni a „farizeusi kérdést”: „De ki az én felebarátom?” — ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a Szentlélek „fantáziátlan” és nem teremti meg szeretetszolgálatunk lehetőségeit; — bennünk nincs bátorság járni azon az úton, amin VALAKI előttünk járt.

Egy merész képpel élve, a diakónia a gyülekezet számára olyan, mintha valaki szaggató, kínos fejfájására görcsoldót vesz be. — A szeretetszolgálat szabaddá teszi a keresztyén embert minden görcsös merevségtől, sopánkodástól, aggodalmaskodástól. Szabaddá a szolgálatra! — örüljünk annak, hogy a szeretet cselekedetével ma is sokakon segíthetünk, sok könnyet törölhetünk, sok sebet gyógyíthatunk, örüljünk annak, hogy a diakóniánkat ma is sokan igénylik és élnek belőle. S talán néhányan megérzik, hogy mindez miáltalunk a Szentlélek munkája volt.

„Eredj el azért és te is akképpen cselekedjél”.

Csizmazia Sándor

I Püspökeink körlevele a vegyesházasság kérdésében

Püspökeink körlevelet adtak ki a lelkészek számára és ezek élén foglal helyet ez a tájékoztatás

Keresztyén Gyülekezet!

Testvéreink az Ür Jézus Krisztusban!

Ügy értesültünk, hogy gyülekezeteinket foglalkoztatja a róm. katolikus egyházban megjelent új rendelkezés a vegyesházasságra vonatkozólag. Szükségesnek tartjuk, hogy gyülekezeteinket tájékoztassuk a valóságos helyzetről.

Mint köztudomású, 1962. október 11-én nyílott meg a II. Vatikáni Zsinat Rómában és több mint 3 éven keresztül négy ülésszakban végezte munkáját.

A Zsinat folyamán olyan hírek terjedtek el, hogy a Zsinat megszünteti az ún. „rever- zális törvény”-t, amely vegyesházasság esetén arra kényszerítette a protestáns felet, hogy valamennyi gyermekét a róm. katolikus vallásban nevelje és erre írásbeli kötelezést adjon.

Sajnos a Zsinat a vegyesházasságok kérdésében egyáltalában nem váltotta be sokak reményét. Nem hozott ui. határozatot a re- verzális kérdésben, ellenben az ügyet intézkedés végett a pápához utalta át. Azonban a pápa sem adott ki rendelkezést, hanem az úft. Hittani Kongregáció 1966. március 18-án adott ki egy rendelkezést „Instrukció a vegyesházasságokról” címen. *

Sajnálattal és csalódással kell megállapítanunk, hogy az új rendelkezés nem hozott semmi lényeges változást az eddigi reverzális ügyben.

Az új rendelkezés lényeges tartalma ui. a következő: vegyesházasság esetén a róm. katolikus fél köteles ígéretet tenni gyermekeinek katolikus megkereszteltetésére és neveltetésére, a nem-katolikus félnek pedig „nyíltan és őszintén meg kell ígérnie, hogy e kötelességteljesítés útjába nem fog akadályt gördíteni” a róm. katolikus fél elé. E két ígéretet rendszerint írásban kell tenni, de az illetékes róm. katolikus püspök általános, vagy esetről esetre szóló döntés alapján szóban is megtehetik a felek. Ha a nem-katolikus fél úgy véli hogy „ígéretet saját lelkiismeretének sérelme nélkül nem tehet”, a róm. katolikus püspök az esetet körülményeivel együtt a Szentszék elé terjeszti (nyilván felmentés nyerése céljából). Amennyiben a helyi róm. katolikus püspök engedélyezi, „a nem-katolikus vallás szolgája” — tehát például az evangélikus lelkész — a róm. katolikus esküvői szertartás után áldó és figyelmeztető szavakat intézhet a házaspárhoz és közösen imádkozhatnak. A római katolikus egyházból való kiközösítés — hatályát veszti visszamenőleg is azoknál a róm. katolikusoknál, akiket nem róm. katolikus lelkész esketett.

Ez az ú rendelkezés — mint mondottuk — semmi, illetőleg csupán néhány formai változást jelent a régihez képest. Az a különbség, hogy a nem-katolikus félnek a jövőben nem arra kell ígéretet tennie, hogy a gyermekeket a róm. katolikus vallásban neveltetik, hanem arra, hogy katolikus házastársát ebben a kötelezettségében nem akadályozza — lényegében semmi változást nem jelent. A lényeg most is az, hogy a jövőben is a vegyesházasságokbói születendő valamennyi gyermek róm. katolikus hitben való nevelését kívánja meg a róm. katolikus egyház. — Az sem jelent különbséget, hogy a jövőben egyes esetekben a róm. katolikus egyház megD. Káldy Zoltán s. k.,

a Déli Egyházkerület püspöke

elégszik szóbeli ígérettel a gyermekek katolikus hitben való nevelésére vonatkozólag és nem követel írásbeli nyilatkozatot. A szóbeli ígéret és annak megtartása ui. éppen olyan lelkiismereti kérdés, mint az írásbeli. — A róm. katolikus félre vonatkozólag a kiközösítés (exkommunikáció) felfüggesztése csak képzeletbeli jellegű, mert a katolikus kánonjogi magyarázat szerint az illető továbbra is a „nyilvános bűnösök” egyházjogi kategóriájába tartozik és nem részesülhet a szentségekben. — Abban sincs változás, hogy a nemkatolikus módon kötött házasság a róm. katolikus egyház megítélése szerint változatlanul nem-házasság. E megítélés alól több esetben eddig is adott felmentést a Szentszék, kérdés, hogy a jövőben gyakrabban megteszi-e ezt? —- Viszont az a rendelkezés, hogy a róm. katolikus templomban a róm. katolikus szertartás befejezése után a nem-katolikus lelkész — tehát a mi esetünkben az evangélikus lelkész — áldó és figyelmeztető szavakat intézhet a házaspárhoz, éppen nem az igazi ökumenikus gondolkozást tükrözi, hiszen éppen azt mutatja, hogy a róm. katolikus egyház az ilyen házasságkötésnél mennyire másodrangú szerepet szán a nem-katolikus lelkésznek és mennyire az egyoldalúság álláspontján van. Egy ilyen szolgálati lehetőség elfogadása a nem-katolikus lelkész részéről alkalmas a valóság leplezésére, közelebbről annak a leplezésére, hogy az új rendelkezés ellentmondásban van a II. Vatikáni Zsinatnak az „ökumenizmusról” szóló határbzatá- val, a vallászabadságról tett nyilatkozatával és számos jó, az egyházak és az egész emberiség érdekeit szolgáló törekvésével.

Mindezt összevéve, az új rendelkezés a vegyesházasságokra nézve az enyhítésnek és az ökumenikus közeledésnek inkább csak a látszatát, semmint a valóságát tartalmazza,

Magyarországi Evangélikus Egyházunk — amelynek olyan sok szomorú tapasztalata van a „reverzális harc”-ról — változatlanul kitart eddigi hitvallásos és emberséges álláspontja mellett. Meggyőződésünk szerint a reverzálist meg kell szüntetni, mert az ellentétben áll mind a vallás és lelkiismereti szabadsággal, mind az igazi ökumenikus gondolkozással. Ugyanakkor biztosítani kell, hogy a vegyesházasságokból születő gyermekeik nemük szerint követhessék szüleik vallását. Ennek megfelelően kérjük és intjük evangélikus egyházunk tagjait, hogy vegyesházasság esetén egyházunk iránti hűségben gondoskodjanak saját nemükön levő gyermekek evangélikus hitben való neveléséről, ugyanakkor az evangéliumiból fakadó lelkülettél tanúsítsanak szeretetet a másvallású családtagok iránt. Mindaddig, amíg a pápá a teljes egyenrangúság alapjára nem helyezkedik és a reverzálist el nem törli, nem adunk engedélyt evangélikus lelkészeknek arra, hogy a róm. katolikus esketésí szertartás után „áldó szavakat” intézhessenek a vegyesvallású házaspárhoz.

Sok csalódás ellenére a Magyaországi Evangélikus Egyház változatlanul reméli, hogy végülis az igazi, tettekben megnyilvánuló ökumenizmus fog érvényesülni, mely megtenni jó gyümölcseit nemcsak az egyházak egymásközti viszonyában, hanem az egész emberiség javára is. ,.

Az Űr Jézus Krisztus megtartó szeretete maradjon a gyülekezetekkel!

D. Dr. Vető Lajos s. k.,

az Északi Egyházkerület püspöke

A vegyesházasságok kérdésének rendezetlensége akadályozza az ökumenikus párbeszédet

A kezdeti lelkesedést egyre | nagyobb kijózanodás követi Nyugat-Németországban a Második Vatikáni Zsinatot illetően. Ehhez a kijózanodáshoz igen nagymértékben járult hozzá a Hittani Kongregációnak a vegyesházasságok kérdésében hozott új, de a lényegen semmit sem változtató rendelkezése.

Ez tűnik ki D. H. Dietzfel- binger müncheni evangélikus püspöknek legutóbb) megnyilatkozásából is az aschaffen- burgi kerületi zsinat ülésén. Megállapította, hogy a vegyesházasságokra vonatkozó legújabb vatikáni rendelkezés

krízist idézett elő az ökumenikus párbeszédben és „alapjában véve semmit sem változtatott meg” az eddigieken.

Ennek ellenére keresnünk

kell az együttműködést a kam likus egyházzal szociális és diakóniai szinten — jelentette ki a püspök, de a közös istentiszteleteket elutasította.

Evangélikus-katolikus értekezlet

Fuldában tartották meg az első hivatalos „párbeszédek”, amelyen a Németországi Evangélikus Egyházi Tanács képviselői és a fuldai katolikus püspöki konferencia megbízottjai vettek részt. Célja az volt ennek az első csúcstalálkozónak, hogy az igazság és szeretet szellemében kölcsönösen megismerjék egymást evangélikusok és katolikusok, — mondta a párbeszéd egyik evangélikus résztvevője, D. H. Dietzfelbinger müncheni püspök.

A hívó szó

Az elmúlt vasárnappal az egyházi esztendőnek egy piyan szakasza kezdődött el, amelyet „ünneptelen félévnek” szoktunk nevezni. Ezt a megjelölést bizonyára onnan kapta, hogy az elkövetkezendő hónapokban nincsenek nagyobb, kiemelkedő ünnepek. Ez a felismerés azonban annyira beleivódott keresztyén felfogásunkba, hogy sokszor az egyházi esztendőnek ezt a szakaszát nem is tekintjük olyan fontosnak, üdvösségünk számára annyira lényegesnek, mint azt az időszakot, amikor az üdvtörténet kimagasló eseményeit ünnepeljük.

Van-e különbség ünnep és ünnep között? Ügy érezzük jogos a kérdés felvetése, mert sok templomba járó evangélikus bizonyos különbséget tesz az ünnepek között. Természetes, hogy az üdvösségünk számára olyan fontos és döntő cselekedet, mint ami pl. nagypénteken vagy pünkösdkor történt, az évszázadok múltán kiemelkedett a többi ünnep közül. Ezeknek az ünnepeknek megvan a maga határozott üzenete, amelyet Isten küld az Őt hallgatóknak. De nem mondhatjuk ezzel szemben azt sem, hogy „csak” ezek az ünnepek és a most előttünk álló vasárnapok csak olyan „szürke” vasárnapok.

Vajon Isten üzenete kisebb értékű-e ezeken az ünnepeken, mint máskor? Nyilvánvalóan nem! Hiszen Ö mindig szere- tetét küldi a bűnös ember megváltására és hívja a bűn-v bocsánatra, üdvösségre vágyó- dókat. Egyik ünnepünket sem az teszi ünneppé, amit a hagyományok ráruháztak arra a napra, hanem az, hogy menynyiben szólal meg és mennyire lesz éltető kenyérré és vízzé Isten igéje. Üdvösségünk szempontjából tehát ezek a nyári vasárnapok is éppen azt rejtik magukban és azt adják az igét szomjúhozó bűnösnek, ami az üdvösségre, örök életre, a szolgáló hitre és kegyelem elfogadására szükséges.

Isten hívó szava szól hozzánk. És ezt ma kell meghallanunk. Nem lehet véle várni: „majd, ha megöregszem”, „ráérek még”. A keresztyének között is megtalálhatók a hit Pató Páljai. Isten hívó szava nem azért hangzik el felénk, hogy arra ne figyeljünk. Hiszen az „hívó” szó és „felénk” hangzik el.

Hív! Atyánk nemcsak szól, hanem hív is. Kegyelmébe és szeretetébe, hogy a kegyelemnek és szeretetnek a hordozói legyünk. Ránkbíz titkokat és erőket, amelyek éppen általunk lesznek ismertekké és érezhetővé. Hívja a megfáradtat és az erőst, a szegényt és a gazdagot, Lázárt és minden bűnöst. És azok, akik hallják az Ö hívó szavát, azok a Szeretettel találkoznak, mert Isten maga a szeretet.

Az elkövetkezendő vasárnapokon éZ az Isten szól hozzánk, hív bennünket és boldog az a szív, amely befogadja Isten szavát, megtartja azt és követi Urát. *

Karner Ágoston

i