Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-01 / 18. szám

Május elsejére inégi szokás az, hogy lapunk hasábjain megemlékezünk má- jus elsejéről, mint a munka ünnepéről. Sok szép és fel­emelő gondolat látott már napvilágot e sorokban a munka isteni rendeléséről, erkölcsi értékéről és a keresztyén ember magatartásáról a munkával kapcsolatban. Arról, hogy a Szent­írás nem hagy semmi kétséget aziránt, hogy a munka Isten áldása és hogy az egyházak ősi, keresztyén hagyomány szerint, isteni parancs alapján, ennek az erkölcsi törvénynek megfele­lően végzik nevelő munkájukat. De május elsején ennél több­ről, illetőleg másról van szó. És ez a „más” nem zárja ki azt, hogy egy vallásos hetilap ne foglalkozzék ezzel a kérdéssel. Le kell szögeznünk és világosan kell látnunk, hogy május elseje a szervezett munkásság ünnepe. Mindössze három em­beröltő óta, az 1889-es párizsi nemzetközi munkáskongresz- szus határozata óta ünnepük világszerte. Azt is tudnunk kell, hogy kezdetben a nyolc órai munkaidő melletti tüntetés napja volt, míg lassan átalakult a munkásság nemzetközi szolida­ritásának ünnepévé. De ezzel sem mondtunk mindent el má­jus elsejéről. A múlt században a polgárság és az uralkodó osztályok pánik-szerűen féltek a május elsejéktől, mert a tün­tetésekben félelmetes erőt éreztek kisugározni hatalmi pozí­cióikkal szemben. A munkaadók nem adtak szüneteket, a rendőrség pedig megakadályozta a felvonulásokat s gyilkos sortüzekben próbálták a munkásság követeléseit ajkukra fa­gyasztani. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg május elsején megállhattak lélegzetvételnyire a gépek. Ez a félelem azonban takart valamit. Leplezte a kornak azt a kibékíthetetlen ellentmondását, amely a szociális igazság­talanság feszültségében vált nyilvánvalóvá. Takarta a rossz lelkiismeretet és fedezte a vagyonosodó polgárság, a „felső tízezer” és a pénz-arisztokrácia helyzetét a mélyből, a nincs- telenségből, a nyomorból feldübörgő hanggal szemben. Így vált május elseje egyfelől a szociális lelkiismeret kifejezésévé és tudatává, másfelől valami hallatlan erőt mutatott fel, amely egyre szervezettebb formában jelentkezett. A számában szaka­datlanul növekvő munkásság május elsejében fedezte fel való­jában önmagát és erejét. T\e május elseje is kinőtt saját kereteiből. Miközben döntő ^ tényező maradt mindvégig a szolidaritás eszméje, a múlt századbeli célkitűzések mellé felsorakoztak a kor legégetőbb problémái, amelyeknek a május elsejei seregszemlék adtak ki­fejezést. Lassan a május elsejében az a munkásosztály nézett szembe a történelemmel, amelynek verejtékéből az élet egészét érintő javak születtek és amelynek tudatában egyre izgatóbb valósággá lett az, hogy a világ sorsa, dolgainak irányítása nagy mértékben döntésétől függ. A nyolcórás munkaidő köve­telésétől hosszú utat tettek meg a május elsejék. A történelem összekovácsolta és felsorakoztatta ezt a világra kiterjedt azo­nos sorsú és azonos helyzetben élő tömeget a tiltakozások és követelések közös táborába. Így vitathatatlanul május elseje a haladás ünnepe is lett. A fasizmus gonoszsága, a háború kö­nyörtelensége, a gyarmatosítás és elnyomás igazságtalansága ellen a tiltakozás, a szociális problémák, az elmaradottság fel­számolása, az igazságos és emberséges körülmények létrehozása, a béke kiterjesztése és megszilárdítása ügyében a szolidáris követelés hangjának ad kifejezést. Észre kell azt is vennünk, hogy a szolidaritásban a testvé­riség érzésének mély humanizmusa lüktet. Az a fogalom, hogy „dolgozó”, nem sajátul ki az ipari munkásság közösségére. Lé­nyeges változás állt be e téren is, mivel sokkal szélesebb, át­fogóbb jelentőségre tett szert ez a fogalom és valójában fel­öleli az öt kontinens valamennyi foglalkozási ágában érdekelt emberiséget. Az ipari munkásosztály kezdeményező szerepe vitathatatlan, erről a mai május elsejék is tanúskodnak. De a testvéri szolidaritás alapján a munkásság összefogása jelent­kezik május elsejében a parasztsággal és az értelmi dolgozók­kal, mintegy aláhúzván azt az igazságot, hogy a munka közös sorba állította a tömegeket, s ez a közös sors a szolidaritásnak egy magasabb szintű erkölcsi kapcsolatában jut kifejezésre. f\jálunk Magyarországon a párizsi határozat után egy évvel, tehát 1890-ben került sor az első május elseje megünnep­lésére. Mintegy 30 ezer főnyi lelkes tömeg tüntetése bonta­kozott ki ekkor. Történelmünk számon tart néhány „véres má­jus elsejét“’. Hosszan tartó küzdelem folyt azért, hogy a magyar dolgozók megünnepelhessék ezt a napot. A múlt világa rend­kívül leleményes volt abban, hogy meggátolja nemcsak a má­jus elsejei tüntetéseket, hanem a legelemibb jogok kiterjeszté­sét is a munkásság irányában. A szűkreszabott választójog, a sajtóban szereplő állandó izgatás a munkásság ellen, a vád. hogy hazaáruló, hogy idegen érdekek képviselője, mind-mind súlyos gátat vetett a magyar munkásmozgalom szabad kifejlő­dése elé. A magyar értelmiség nagyobbik fele pedig évtizede­ken át végzetes értetlenséggel szemlélte a munkásság eme küz­delmét és nem vett magának annyi fáradságot, hogy törekvé­seivel megismerkedjék, amelyek tulajdonképpen a nemzetközi problémák felszíne alatt emberhez méltó életre irányultak. Arról pedig külön tanulmányt kellene írnunk, hogy az ural­kodó osztályok mennyire képtelenek voltak megértést tanúsí­tani a legelemibb szociális igények megoldása iránt. De mind­annyiszor, amikor a szociális igazságból fakadó ellentét kirob­banni készült, heves üldözésnek vetették alá a munkásságot, a nincstelen parasztsággal egyetemben. Történelmünk sötét lap­jai hangosan tanúskodnak mindezekről. A hosszú idő alat azonban megérett a május elsejék sza­badsága is. A kiszélesedő szolidaritás-tudat gazdagodva a kor égető kérdéseivel, szoros kapcsolatot teremtett a világ vala­mennyi dolgozójával. S május elsejében van valami a „győ­zelmi ünnepből“’, mert a közös „csataterekre” sodort emberi­ség a jobb jövőért, az emberibb életért, az életet biztosító békéért itt talált egymásra, s az egymásra találás fennkölt ün­nepévé varázsolta május elsejét. Dr> Rédey Pál BIZONNYAL VELÜNK VAN! ŐSI ÉS AZ EGYHÁZBAN NÉPSZERŰ IGÉK azok, ame­lyeket hallottunk. Az az em­ber, aki érzi, hogy a világ és az élet rejtélyei és veszedelmei közt vezetésre van szüksége, szívesen hallgatja őket. Jó tud­ni, hogy van valakink, aki az örökkévalóságból és minden­tudó bölcsességgel gondol reánk, törődik velünk, s főleg szeret bennünket. Nem azért mondja, hogy ő pásztorunk ne­künk, mintha vallási tekintélyt kölcsönözve önmagának ural­kodni akarna fölöttünk. Ha­nem arról biztosít minket, hogy az isteni szeretet végtelen tü­relemmel és irgalommal van irántunk. MISERICORDIAS DOMINI PLENA EST TERRA, az Üristen irgalmasságával te­le van a föld. Ez ennek a mai vasárnapnak a zsoltára. Erről kapta ősi latin nevét. Nem­csak a mennyországban talál­kozhatunk tehát Isten irgal­mas szeretetével. Hanem az je­len van itt, ezen a földön is, amelyen élünk. Közel hozzánk. Mindennél és mindenkinél kö­zelebb. Ezt tapasztalták az apostolok Jézus jelenlétében, jótetteinek és tanításának ha­tására. Ez volt a tapasztalatuk azoknak is, akik azután ismer­ték meg, miikor ő már tisztára szellemi valósággá lett, mint a lélek világossága, határtalan szeretet, bűnbocsátó irgalom, földöntúli békesség és kibe- szélhetetlen öröm. Akik őt is­merték, ilyennek ismerték. Nem hallomásból, hanem köz­vetlen tapasztalatból. Csak a gyermekeknek van szükségük az isteni szeretethez valamifé­le közvetítőre. A felnőtt, nagy­korú keresztyéneknek azonban nem. ö pedig éppen nagyko­rúságra, érett férfiúságra vezé­reli híveit vallási tekintetben. IGEN, TESTVÉREIM: bi­zonnyal velünk van Isten jó­sága. Velünk, itt és most. Eb­ben az időben. Ezen a helyen. Ebben a hazában is. Közelben és távolban egyaránt. Az isteni Lelkileg közvetlenül ismerték őt a későbbiek is, mindenek előtt Pál apostol, aki a legtöb­bet tette a maga korában az evangélium terjesztése érdeké­ben. Ezért hangsúlyozta már az újtestamentumi keresztyén- ség, majd a középkori elfaju­lással szemben a reformáció, hogy egy a közbenjáró Isten és az ember között: a Jézus Krisztus, és rajta kívül nincs szükség közbenjáróra. Isten nem ismerésére, nagy hitetlen­ségre vall tehát, ha valaki azt állítja, hogy Isten nem tud, vagy nem akar közvetlenül tö­rődni az emberrel, hanem csak valamiféle harmadik személy közvetítése útján. „Engem is úgy ismernek az enyéim, amint ismer engem az Atya, ahogyan én is ismerem az Atyát”, — így beszél erről, amint hallottuk, maga Jézus. Figyelemre méltó az is, hogy ismeretről, ismeretségről be­szél. Amikor az övéi vagyunk, ez tehát nem azt jelenti, hogy valamilyen embernek elhisz- szük, hogy ez így van. Hanem azt, hogy személyesen ismer­jük, szeretjük őt, vele élő kap­csolatban, szeretetközösségben vagyunk, egyek vagyunk ve­le odáigmenően, hogy Pál apos­tollal együtt mondjuk: „Élek már, de nem én, hanem él bennem a Krisztus”. Íme, testvéreim, ezt JELENTI AZ, hogy Ö a mi jó pásztorunk, s mi az övéi, az ő nyája vagyunk. Tehát Isten irántunk, emberek iránt való gondviselő szeretetének örök­szép kifejezését jelenti. Ponto­san úgy, ahogy erről már az ótestamentum népe is tudott Dávid zsoltára szerint. Hogyan is szól ez a zsoltár, a huszon- harmadilk? jó Pásztor szeretetének ez a megvallása a vallásosság leg­tisztább és legmagasabb foko­zatai közé tartozik. Ennek fé­nyében kell látni, vizsgálni, mérlegelni és lemérni min­dent, amit a vallással hoznak kapcsolatba, azokat a problé­mákat is, amilyenek az egyház egységének és az egyház fejé­nek a kérdése • AZ IGAZI SZERETETET teljes odaadás jedemzi. „A jó pásztor életét adja a juhokért”. Ezt tette Jézus Krisztus ér­tünk. Ezt teszi mindig min­denki, akiben igáéi szeretet van. Ez történhetik egyszerre is. De lassanként, apránként is. Vgy( hogy napról napra fára­dozunk, törődünk, végezzük kö­telességünket és így áldozzuk fel erőnket, időnket, javainkat másokért, a családunkért, egy­házunkért, népünkért, az em­beriség nagy ügyeiért, a népek szabadságáért és békéjéért, műveltségének és jólétének, anyagi és erkölcsi színvonalá­nak emeléséért. AZ IGAZI SZERETET helyt­álló. Akkor is, amikor baj van, amikor vélt, vagy valóságos életveszéllyel jár. Sokszor nem könnyű helytállni, megmarad­ni azon a helyen, ahol lennünk kell. Néha könnyebbnek tűnik elmenekülni. Otthagyni a he­lyünket. Helyet változtatni. Elfutni. Talán még a ha­zánkból is, a messze idegenbe. — Nem dobunk követ rájuk. Az elmúlt ünnepek során üze­nettel fordultunk hozzájuk. Biztosítottuk őket szeretetünk- ről, összetartozásunkról, arról, hogy idegen földön élő evan­gélikus testvéreink gyülekeze­teit hazai egyházunk részeinek tekintjük. AZ IGE EGYÉBKÉNT al­kalmat adna' arra, testvéreim, hogy azt gondoljuk róluk: íme, ezek azok, akik elfutottak. Ök azok, akik úgy viselkedtek, mint Jézus szavai szerint a bé­resek. De ezt legfeljebb azok­ról gondoljuk, alkik ugyanak­kor, amikor népünk és egyhá­zunk új történelmi feladatai elől külföldre menekültek, most onnan akarják nekünk megmagyarázni, hogy mi ide­haza hogyan csináljuk a dol­gokat. Mintha bizony velük együtt örökkévaló jó Pászto­runk is elhagyott volna ben­nünket. Pedig az isteni szere­tet nem futott el tőlünk. Ha­nem velünk maradt. Velünk van. Megsegített bennünket. Az igazság ösvényein vezet. A bajok és szenvedések idején megvigasztal. Jósága és ke­gyelme követ bennünket éle­tünk minden napján. És ha egyszer a halál árnyékának völgyébe kell leereszkednünk, mert földi életidőnk lejárt, ak­kor se félünk, mert tudjuk, hogy ott is, akkor is velünk van és velünk marad Istenünk irgalmas szeretete. EBBEN AZ EVANGÉLIUM­BAN fordulnak elő, testvéreim, a mostanában sokat emlege­tett kijelentések az egy nyájról és az egy pász­torról. Jézus azt mondta: „Más juhaim is vannak ne­kem, amelyek nem ebből az akolbái valók: azokat is vezet­nem kell és hallgatnak majd az én hangomra, és lesz egy nyáj és egy pásztor”. Nem nehéz Jézusnak ezeket a sza­vait megérteni, ő itt is nagyon világosan fejezi ki magát. Fi­gyeljük meg jól. Kifejezetten önmagát mondja ama jó pász­tornak, akinek a szava meg­valósítja a nyáj egységét. Sem­miképpen sem azt mondja, hogy majd lesz olyan ember, vagy lesznek olyan emberek, akiknek a szava, hangja, aka­rata, mozgalma fogja egyesí­teni híveit egy nyájba. Ezt a saiát hangjáról, a saját szavá­ról jelentette ki. Tulajdonkép­pen a nyáj szót se lehet min­den további nélkül azonosíta­ná az egyház fogalmával. Jé­zus ismerte és használta az egyház szót. De itt nem hasz­nálja. Még kevésbé beszél egy­házakról többes számban, és valamiféle földi helytartójáról, vagy ehhez hasonlóról. Vele, mint láthatatlan pásztorunkkal való lelki kapcsolatunk bizto­sítja, hogy -az övéi vagyunk, te­hát az ő egyházába tartozunk. DE MIT JELENTSEN ez a kifejezés, hogy „nem ebből az akolbái valók?” Nyilvánvaló­an nem jelent egy másik egyházat az ő tulajdonképpe­ni egyházához képest. Hanem jelenti azokat, akik nem isme­rik őt. Máté evangéliumának a 25. fejezetében beszél Jézus arról, hogy ezek közül soka­kat érdemesnek ítél arra, hogy Isten országába bejus­sanak, mivel teljesítették az emberszeretet parancsolatát. Nincs itt szó az egyházak úgynevezett egyesítéséről. Ne­ki csak egy egyháza van, és mindenki, aki hisz benne, szereti és követi őt, ennek az egy örök egyháznak a tag­ja. Ezt a mindig egy, egyetlen egyházat egyesíteni akarni ér­telmetlen vállalkozás. Sokszor történtek már kísérletek a ke- resztyénség történelme során, hogy a látható egyházakat egységbe tömörítsék. Sose sikerült. Annak a jele ez, hogy az egyház láthatatlan örök feje ezt a dicsőséget nem adja át senkinek, s az egyhá­zakra nézve ez az ő imádsága az idők teljességében valósul meg. ELŐTTEM EGYRE VILÁ­GOSABBÁ VALIK, testvére­im, hogy az ő nyája, mint az anyaszenitegyház és az a má­sik akol együtt az egész em­beriséget jelenti. Az a Jézus» akit korának vallási farizeu­sai és főpapjai végeztettek ki, az evangéliumok tanúbizony­sága szerint nem ismert el se vallási, se faji, se nemzetisé­gi korlátokat ember és ember között. Amikor ő egységről beszél, ez alatt nyilván Isten összes gyermekeit kell érteni, mai nyelven az egy nyájról szóló képies beszéd az egész emberiség szolidaritását, ösz- szetartozását, egységét jelenti. Mint hatalmas és gyönyörű látomás jelenti ez azt a kort, amikor az emberiség felisme­ri, hogy együtt és egymással szeretetben és békében kell élnie. Ez illik Jézushoz, az evangéliumhoz, minden idők minden igazán nagy emberé­hez. Ehhez képest a földi egy­házak évezredes marakodása, hol ilyen, hol olyan érdekből való meghasonlása, szétválá­sa, majd egyesülni akarása kicsinyes és nevetséges dolog­nak tűnik fel. A mi korunk­ban, amikor szemtanúi va­gyunk az emberiség nagysze­rű előrehaladásának, s ugyan­akkor tudatában vagyunk fe­nyegető történelmi katasztró­fák lehetőségének, különösen értjük: az egész emberiség jövője, boldogulása és békéje csakis az emberi szolidaritás, összetartozás és közös felelős­ségvállalás gyümölcse lehet. ILYEN ÉRTELEMBEN LE­HET és kell ma imádkozni és fáradozni azért, hogy mind­nyájan egyek legyenek. En­nek van értelme. Ezért érde­mes. És ennek nyilván ered­ménye is lesz. Mert ezt az egységet maga Isten akarja, aki a jó pásztor szeretetével és irgalmával velünk volt, ve­lünk van és velünk is marad ezen a földön és az örökké­valóságban. Ámen. DR. VETŐ LAJOS püspök április 24-én János ev. 10, Il­lő alapján elhangzott rádiós igehirdetése IMÁDKOZZUNK Szerető mennyei Atyám! Hálás szívvel áldalak, mert meg­őriztél újra egy héten át. Szereteted és kegyelmed nem fogyott el, hiszen otthont adtál, családot adtál, erőt adtál munkám elvégzéséhez. Köszönöm a próbát is, mellyel meglátogattál. Tudom, hogy általa is magadhoz akarod életemet vezetni. Köszönöm Istenem, hogy mindezen felül igédet is adod, hogy vezess engem az örök élet útján. Kegyelmedről beszél életem minden napja, mert mindenütt megtalálhatlak a Jézus Krisztus által. Kegyelmedről beszél a vasárnapom is, mert harangjaid hívó szava engem is hívogat a gyülekezet közösségébe és engem is táplálni akarsz igéd eledelével. Köszönöm Istenem, hogy gondot viselsz rólam. Alázatos szívvel kérlek, segíts meg engem, hogy egész életemmel tudjalak szolgálni. Adj nekem engedelmes szívet, hogy akaratod szerint mindenkit tisztelni tudjak, a testvérei­met szeressem és a felsőbbségemnek jószándékú akaratát együtt tudjam cselekedni embertársaimmal. Könyörgök hozzád Atyám a mindennapi munkámért és embertársaim munkájáért. Add, hogy abban soha ne legyek önző, hanem tudjak jószívvel szolgálni népemnek. Könyörgök hozzád minden dolgozó em­bertársamért. Áldd meg őket és add, hogy munkájuk nyomán minden nap szebb és békésebb legyen az élet. Istenem, adj ennek a világnak békességet. Ne engedd a háború pusztítását tovább növekedni. Könyörgök szenvedő embertársaimért, könyörülj rajtuk és adj nekik békés életet. Könyörgök hazá­mért és felsőbbségemért. Áldd meg Uram egyházamat és gyü­lekezetemet. Könyörgök beteg testvéreimért, adj nekik gyó­gyulást és lelkűknek békességet. Köszönöm Istenem, hogy mindent letehetek bizalommal a Te kezedbe, hiszen Te édes Atyám vagy a Jézus Krisztus által Ámen. Az Ür az én pásztorom. Nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem. Csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja. Az igazság ösvényein vezet. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is. Nem félek. Mert Te velem vagy. Megvigasztalsz engem. Asztalt terítesz nekem. Csordultig töltőd poharamat. Jóságod és kegyelmed bizonnyal követnek engem Életem minden napján. h>

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents