Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-04-24 / 17. szám

*

A SZERETET ÉS ALÁZAT HlDJA

Húsvéti menetek M-Németoíszágban

A külföldi hírszolgálatok ar- íül számolnak be, hogy Nyu- gat-Németországban mintegy 150 000 német és rajtuk kívül elég sok külföldi turista vett részt a húsvéti tiltakozó menetekben. A húsvéti menetekben résztvevők tiltakoztak az amerikai vietnami politika és -Nyugat-Németország „atométvágya” ellen! Lübeckben sok svéd résztvevője volt a menetnek, akik alátámasztották az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsági ülésen felszólalt svéd küldött megállapítását, hogy t. i. Svédországban ma Amerika vietnami agresz- sziója izgatja leginkább a svéd közvéleményt és a svédek elítélik ezt az amerikai intervenciót.

^AHjllÚ Z. fa üH Ú(J

Az egyháznak új teológus nemzedékre van szüksége, amely elmélyült tudományos munkában ismeri meg a nagy gazdasági, társadalmi és politikai világproblémákat és állást is tud megfelelően foglalni ezekben a kérdésekben — jelentette ki dr. R. Potter amerikai teológiai professzor.

Nem az a probléma ma, hogy az egyház hallgat a világ nagy kérdéseiben, hanem hogy a hangja hasonlít a bábeli nyelvzavarhoz. Az egyháznak ma feltétlenül állást kell foglalnia az atomháború fenyegető veszélyével szemben és korunk egyéb nagy kérdéseiben — hangsúlyozta Potter professzor.

Athenagoras 80 éves

Az ortodox egyház legfőbb vezetője, Athenagoras konstantinápolyi pátriarcha március 25-én töltötte be 80. életévét. A különböző keresztyén egyházak tisztelettel gondoltak születésnapján az agg egyházfőre

Meghall dr. E. Brunner professzor

Húsvét előtt egészen váratlanul elhunyt dr. Emil Brunner zürichi teológiai profesz- szor. A 66 esztendős profesz- szor egy egész teológus nemzedéket nevelt föl nemcsak Svájcban, hanem az egész világ protestáns egyházaiban, hiszen a zürichi teológiai fakultást igen nagy számban keresték fel külföldi protestáns teológusok, hogy a nagy mestertől tanuljanak.

Mi magyar evangélikus teológusok is sokat tanultunk Brunner professzortól nemcsak személyesen, hanem elsősorban számos világhírű teológiai művén keresztül.

Hz új „szentszöveíség” jegyében

Nyugat-németországi újságok jelentése szerint a bonni kormány 50 tudóst és több mint 400 fölfegyverkezési specialistát támogat pónzbelileg ma Izraelben!

IGÉNK EGY OLYAN KÉRDÉST ÉRINT, amelyet az egyházban és az egyházon kívül is, szerte a világon, tárgyalnak és amit az „emberi együttélés” problémájának szoktunk mondani. Az együttélésnek vannak nemzetközi vonatkozásai is: hogyan tudnak együttélni népek és világrészek, amelyek a technika csodálatos vívmányai következtében szorosan egymás mellé kerültek és a kicsivé lett világban egymással szinte társbérletbe léptek. Hogyan tudnak együttélni a különböző fajú, különböző társadalmi, gazdasági, politikai rendben élő népek és hogyan tudnak olyan közös nevezőre jutni, amelyen állva kölcsönösen segíthetik egymást az egész emberiség javára. Kétségtelenül olyan fontos probléma ez, amelynek megoldását segítenie kell minden embernek, aki felelősséget érez az emberiség nagy családjáért és a világ jövendőjéért.

AZ EGYÜTTÉLÉS PROBLÉMÁJA felvetődik azonban nemcsak világtávlatokban, hanem szűkebb területeken is: a családban, a nemzedékek között, a munkatársak viszonyában, a társadalomban, sőt végsősorban az egyes emberek életében is. Az az égető kérdés: lehetséges-e különböző egyéniségű, természetű és világnézetű emberek igazi együttélése? Egyáltalában, a szó valódi értelmében lehet-e együttélés, vagy még inkább közösség az emberek között, vagy azoknak a filozófusoknak van igaza, akik arról beszélnek, hogy végeredményben minden ember egyedül van és ezt az egyedülvalóságot nem is lehet megszüntetni. Nem úgy nézzük-e mi magúink is gyakran az embereket, mint akiket valójában nem tudunk megközelíteni és nem néznek-e reánk mások úgy, mint akik megközelíthetetlenek vagyunk? Lehetséges-e igazi megértés férj és feleség, apák és fiák, öregek ás fiatalok között, vagy pedig csak látszat az egymással való közösségük és a dolgok legmélyén idegenül állnak egymással szemben? Csak fonalak kötik-e össze az embereket, amelyek a rokonság, az ismeretség és a hasonló nézet alapján fonódnak, vagy pedig vannak olyan hidak az emberek, a családok és a nagyobb közösségek életében, amelyek áthidalnak minden ellentétet és amelyeken ténylegesen közlekedhetnek egymással a különböző partokon álló emberek? Vannak-e hidak, amelyeken egymáshoz tudnak menni az emberek és le tudják győzni az ellentéteket és le tudják dönteni az elválasztó falakat? Kétségtelenül a ma élő emberiség legsúlyosabb kérdései ezek. A keresztyén egyházaknak segítőkezet kell nyújtania ahhoz, hogy az együttélés problémái megoldódjanak.

IGÉNK EZT A VILÄGTÄV- LATÜ PROBLÉMÁT a keresztyén gyülekezet területén veti fel. Pál apostol azt a kérdést veti fel a Filippibeli gyülekezet számára, hogy mit is jelent Jézus Krisztus gyülekezetében az együttélés, milyen

akadályai vannak a valódi közösségnek, hogyan kell azokat legyőzni és a gyülekezet tagjainak egymással igazán testvérként élni. Pál apostol számára egyáltalában nem kérdés, hogy lehetséges-e valódi közösség ember és ember között és tudnak-e az emberek különbözőségeik mellett gyümölcsözően együttélni. Pál apostol örömének ad kifejezést afelett, hogy a Filippibeli gyülekezetben a gyülekezeti tagok között ez az együttélés valóban megvan, annak ellenére, hogy a gyülekezet tagjai különböző fajú és vallású emberekből toborzódtak. (Zsidók és pogányok) Pál apostol nem vallja, hogy az ember lényegében mindig egyedül marad, nem fogadja el, hogy az emberek közötti távolság legyőzhetetlen és tagadja azt, hogy az emberek lényegében megközelíthetetlenek. Sőt, arról tesz bizonyságot, hogy a különbözőségek ellenére megvalósulhat az igazi együttélés az emberek között. Az apostol úgy látja, hogy az ember élete éppen a közösségben teljesedik ki, lesz széppé és értékessé. Ezzel a bizonyságtétellel egyben ítéletet mond az önmagának való, a másoktól elszigetelt, csak az egyéni szempontokat érvényesítő, önző élet felett.

TERMÉSZETESEN AZ EMBEREK KÖZÖTTI gyümölcsöző együttélés megvalósulhat különböző alapokon is. A keresztyén gyülekezetben

azonban az együttélésnek, a közösségnek, egyetlen alapja van: az Isten szeretete. Abból nő ki a gyülekezet tagjainak egymással való közössége, hogy Isten közösséget vállalt velük, megbocsátotta bűneiket, új életet teremtett bennük. Az Isten irántuk való ilyen szeretete és irgalma az a talaj, amelyen a gyülekezet tagjai állnak. Amikor egymásra néznek, egymás között problémáik adódnak, esetleg ellentét merül fel közöltük és ezáltal meglazul az egymással való közösségük, arra kell emlékezniük, amit Isten tett értük, ahogyan Isten áthidalta a közte és a bűnös ember közöt i mély szakadékot, ahogy ő legyőzte az ellenségeskedést. Amikor a gyülekezet tagjai mindezt eszükbe veszik és engedik szünet nélkül magukra hatni az Isten szeretetét, akkor újra helyreáll egymással való közösségük és újra gyümölcsözővé lesz együtt'létük. Pál apostol igénkben mindezt úgy is kifejezésre juttatja, hogy a gyülekezet tagjai „Krisztusban vannak”, vagyis bele vannak plántálva Krisztus életébe, de úgv is mondhatjuk, hogy olyan területen élnek, ahol Krisztus hatalma és ereje működik és formálja életüket. A közösen elfogadott bűnbocsánat, a közösen átélt irgalom és Krisztus életében való közös részvétel kovácsolta eggyé a gyülekezetei és győzött le minden szétszakító és egymással őket szembeállító erőt.

EZEN AZ ALAPON ÄLLVA

— igénk szerint — úgy valósulhat meg a gyülekezet tagjainak együttélése, hogy Isten szeretetére emlékezve, abból élve, egymás iránt is gyakorolják ezt a szereteted. így mondja ezt Pál: „Ugyanazt a szeretetet tanúsítsátok”. Nem lehet előttünk egy pillanatra sem kétséges, hogy a legnagyobb közösséget formáló és építő erő ezen a világon, a szeretet. Az a szeretet, amelyről a Szentírás egy másik helyen azt mondja, hogy „erősebb, mint a halál”. Az Istentől kapott szeretet előtt nincs akadály, amikor meg kell találni a másik ember kezét, amikor le kell győzni legyőzhetetlen akadályokat, amikor le kell dönteni ledönthetetlen- nek látszó falakat emberek között és amikor el kell távolítani az útból azt, ami az embereket egymástól elválasztja és szembe állítja. Az Istentől kapott szeretet tud megbocsátani és bocsánatot kérni és így az emberek között megzavart közösséget helyreállítani. Ez a szeretet tud terheket hordozni és erre azért is szükség van, mert a másik ember egyéniségével és természetével, hangulatával és különleges sajátosságaival mindig terhet is jelent a másik számára, amelyet csak szeretettel lehet hordozni. Akkor bomlik meg a közösség házastársak, szülők és gyermekek, öregek és fiatalok, feljebbvalók és beosztottak között, amikor elfogy a szívünkből ez a megbocsátó, hordozó, teherbíró meleg szeretet, Bármennyire igaz is az, hogy a szeretetnek cselekedetekben kell megnyilvánulnia, most igénk kapcsán mégis azt hangsúlyozzuk, hogy a szeretetnek mindenek előtt mint érzésnek kell meglennie a szív mélyén az emberek iránt. Az egyik híres francia író egyszer elment Párizsban egy utcasarki koldús előtt és mivel nem volt egyetlen fillér sem nála, zavarában melegen megszorította a koldús kezét. És a koldús könnyes szemmel mondta: „Köszönöm, királyi ajándék volt!” Ez a szeretet, ami a híres francia író szívében volt, közösséget támasztott közte és a koldús között. Az, ami legnagyobb bajunk, hogy nem szeretjük eléggé egymást. Ez a baja a hitvestársaknak, a gyermekeknek, az öregeknek és fiataloknak és a munkatársaknak. Ez a nagy bajunk nekünk, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat és mégis gyakran olyan szeretetlenül osztályozzuk az embereket, nem akarjuk igazán szeretni azokat, akik nem egy- gondolkodásúak velünk és másképpen nézik a világot, mint mi. Így lesz aztán a ke- resztyénség gyakran olyan eszközzé, amely szembeállítja az embereket, megosztja őket ahelyett, hogy segítené az emberiség nagy családjának együttélését.

PÄL APOSTOL KÜLÖNÖSEN IS hangsúlyozza, mint közösség építő erőt, a szeretetnek azt a megnyilvánulását, amit „együttérzés”-nek szoktunk mondani. Mai modern szóval, szolidaritást jelent ez. Az emberekkel való együttérzést, melléjük való odaállást jelent, azt, hogy együtt hordozzuk velük gyengeségeiket, gondjaikat, bánatukat, osztozunk örömeikben és reménységeikben és nem hagyjuk magukra őket vívódásaikban. Sokszor a másik embernek, aki nehéz helyzetben van, többet ér a vele együttérzésről tanúskodó meleg tekintet, mint hosszú prédikációk és nagy szavak. Szükségünk van mindig egymás bátorítására, vigasztalására, erősítésére. így van ez a keresztyén gyülekezeten belül, de érvényes ez általában az emberi együttélésre is. A mi korunkban csak akkor tud megvalósulni az emberiség nagy családjának az igazi együttélése, ha ennek a nagy családnak a tagjai együtt tudnak érezni az éhezők, a rosz- szul táplált, a járványokkal küzdő, a társadalmilag elnyomott népekkel és ez a szolidaritás értük való cselekvésre indítja el az embereket. Nem lehet addig valódi együttélés, amíg közel kétmilliárd ember éhezik a világon, amíg Vietnamban életek pusztulnak, amíg félni kell a háború rémétől. Bárcsak ejuthatna a világ és benne a keresztyénség is ilyen vonatkozásban is arra az „egy értelemre és egy gondolkodásra”, amelyről Pál apostol beszél igénkben.

ÖRVENDEZŐ SZÍVVEL

juttatjuk kifejezésre szolidaritásunkat magyar népünkkel is, amely 21 évvel ezelőtt megszabadult a háború rémétől és egy új ország építéséhez kezdett hozzá. Együtt örülünk népünkkel az országépítés szép eredményeinek, amelynek eléréséért, a mi Magyarországi Evangélikus Egyházunk tagjai is, mint ennek a népnek hű fiai, szorgalommal fáradoztak, Áldjuk Istent, aki népünkkel együtt megtartott bennünket és gyümölcsözővé tette együttélésünket.

EGYÜTTÉRZŐ SZERETETÜNK MEGKERESI a külföldön élő magyar evangélikus gyülekezeteket és azoknak tagjait is. Különböző időkben szakadtak el tőlünk és kerestek új hazát maguknak. Fáj, hogy távol vannak tőlünk és gyakran nemcsak a nagy távolság, de a nézetekben való különbözőség is elválaszt bennünket egymástól. A szeretet azonban ebben a vonatkozásban is össze tud bennünket kapcsolni különbözőségeink ellenére. Lehetséges közöttünk olyan közösség, amely kölcsönösen gyümölcsözik a másik javára és amely egyre közelebb hozza egymáshoz azokat, akiket országok és világrészek választanak el egymástól.

VÉGÜL FIGYELJÜNK FEL

mindannyian arra, amit Pál apostol az együttélésről, vagy inkább az igazi közösségről mond: „Semmit se cselekedjetek versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem egymást magatoknál alázatosan különbnek tartsátok. Ne nézze kiki csak a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.” A szeretet, az együttérzés mellett, az apostol az alázatosságot jelöli meg úgy, mint közösségépítő erőt. A gőg és a dölyfösség elszakítja egymástól az embereket, elkülöníti őket egymástól és szétforgácsolja őket. Az alázat azért közösséget építő erő, mert az olyan híd, amelyet leeresztünk a másik ember felé, hogy őt közel engedjük magunkhoz és közösségre lépjünk vele. Ha nem magunkat tartjuk minden embernél különbnek, hanem felismerjük mások értékeit és talentumait, akkor valósul közöttünk az alázat híd- ján járva az igazi közösség. És aki az alázat útján jár, az nemcsak a maga hasznát keresi, hanem mindig a másikét is. Elsősorban azért él, hogy a másik legyen boldog, a másik legyen örvendező és a másiknak legyen meg mindene, amire szüksége van. Ha a másik ember pedig a mi boldogságunkért munkálkodik, akkor valósul meg az igazi együttélés, amelyben mindenki azért versenyez, hogy a másik legyen boldog. Jézus Krisztus, a mi virágvasárnapi Urunk útján járva lehetünk boldogok és boldogíthatunk másokat. Erre segíts minket szerető Mennyei Atyánk!

D. KÁLDY ZOLTÁN püspök április 3-án Fii. 2, 1—1 alapján elhangzott rádiós igehirdetése.

:>§Ög>iP£D§>£>§Df34DSD&>iD5Ö&>*

Pásztorod van!

Nagyon sok családi otthon- ban megtalálható az a kép, amely Jézust, mint jó Pásztort ábrázolja. Ezeken a képeken nyugalmas derű ömlik el. Látjuk Jézust fehér ruhában, kezében pásztorbotot tart és karjában egy kis báránykát. Jézus mögött pedig a csendesen legelésző nyájat látjuk a képeken.

Ezek a képek szépek a szem-: nek, de mégis azt kell mondanunk, hogy nem helyesen ábrázolják Urunkat és a nyájat sem. Isten nem ezt az utat jelölte ki Jézus és a nyáj számára. Túlságosan „szép” lenne ez az élet és nagyon „kényelmes” a megváltás. De á nyáj is „problémamentesen” haladna az úton. Az idők folyamán sohasem volt ilyen békés, zavarmentes Krisztus követőinek az útja. Éppen a mögöttünk levő Nagypéntek ünnepe mutat rá arra, hogy milyen fájdalmakkal és áldozattal szerezte meg Jézus nyájának az életet, az Igazságnak és az Életnek az útját. A kereszten bizonyította be Urunk az egész világ előtt, hogy élete a „juhokért” van. Ezért mondhatjuk Róla, hogy 0 a jó Pásztor. Hiszen a béres csak önmagára van tekintettel, élete értelmét csak a maga hasznában .látja. De nem így a mi Urunk, Jézus Krisztus.

Az élet sok útvesztőt rejt magában. És nem könnyű dolog ezek között az útvesztők között járni. Sokkal könnyebb eltévedni. Hitünk szerint a helyes utat egyedül Jézus Krisztus ismeri. Nem könnyű valakire rábízni értékünket. Gyermekeinket, szeretteinket nem bízzuk ákárkire. Csak azokra, akikben feltétel nélkül megbízunk. Az életünket kire bízhatjuk? Kiben nem csalódhatunk? Bizalommal fordulhatunk Jézus felé és rábízhatjuk magunkat a jó Pásztorra. Ö sohasem hagy bennünket cserben, hiszen 0 nem béres, hanem pásztor, jó Pásztor.

A nyáj mindig Jézust követi Ezt nem külső jelekből lehet felismerni. Személyes kapcsolat van a Pásztor és a nyáj között. Ez a személyes kapcsolat ad erőt az 0 követésére.

Gyermekkoromban kirándulni voltam édesapámmal. Eltévedtem. Féltem, hogy nem találok hozzá vissza. Egyszer- csak hallom kereső kiáltását. Boldogan indultam a hang irányába. Örültem a viszontlátásnak. És kinek ne lenne hasonló élménye?

Figyelnünk kell Jézus szavára, ami az istentiszteleteken és a bibliaórákon hangzik felénk.

A Húsvét utáni második vasárnap azt adja hírül, hogy a feltámadott Jézus, mint jó Pásztor mindig övéivel van, gondoskodó szeretettel veszi körül övéit. Ezért mi hálával és örömmel bízzuk magunkat a jó Pásztorra.

Szende Sándor

I

»