Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-03-27 / 13. szám
Egyháztörténeti kiállítás MISKOLCON Hivő reménység „Te benned bíznak, akik ismerik a Te nevedet, mert nem hagytad el Uram, akik keresnek Téged.’’ 9. Zsoltár 11. v. A keresztyén ember nem lehet más, mint reménykedő ember, nem lehet sötétenlátó, borúlátó, mert ez ellenkezik ke- resztyénsége lényegével. A keresztyén ember hitére ugyanis jellemző a reménység és bizakodás. Az Istenben bízó keresztyén ember nemcsak általánosságban reménykedő, hanem minden harcában, nehézségében, problémájában az. Derűlátó! Ezt a reménykedést, bizakodást nem szabad összetéveszteni az általános optimizmussal. A keresztyén ember nem a jószerencsében és a véletlenben hisz, hanem Istenben, a mi mennyei Atyánkban. Isten szeretetét olyan bizonyosságnak, olyan fundamentumnak hisszük, amelyre bizakodva és reménykedve építhetünk. Isten hűsége mozdíthatatlan szikla. Ha erre a mozdíthatatlan sziklára helyezzük életünket, nincs okunk sötétenlátóknak lenni. De újból hangsúlyozzuk, hogy úgy képzeljük életünket Isten változhatatlan szeretetének fundamentumán, hogy a munkában, másokért való küzdelemben az első vonalban akarunk lenni. A keresztyén ember derűs bizakodása két irányú. Egyrészt a földi életre, ennek dolgaira vonatkozik. Másrészt a keresztyén ember bizakodása túlmegy a koporsón. A hétköznapi életben csakúgy, mint a túlvilági dolgokban egyaránt reménykedő emberek vagyunk. Nem vitás, hogy több kellene mindegyikónknek ebből a derűs, boldog keresztyén hitből! Növekedhetne még bennünk! Vizsgálódó kérdéseinket így kell feltennünk: Hogyan bízom a holnapban, a magyar életünk holnapjában és holnaputánjá- ban? Sötétnek látom azt, vagy nem? Milyen lesz az életünk további menete? Félünk-e a holnaptól, vagy teljes bizakodással nézünk felé? Nem elég a reménység teológiai tételét a szószéken vagy a bibliaórán mondani, vagy csak hallgatni, hanem azt a hétköznapi életünk minden kisebb és hagyobb ügyében élni kell! Példamutatóan élni! Azok nem is keresztyének, akik a sötétenlátás károgását mondják, hallgatják és terjesztik. Jézustól soha senki nem hallott egyetlen olyan szót sem, ami reménytelenséget jelentett volna! Valaki azt mondotta, ha egy töviserdő közepén liliom virágzik, azt nézzük és ne a töviserdőt! Pál apostol hirdette: „Mindenkor reménykedünk”! Mindenkor bizakodunk. És még hozzá milyen körülmények között hirdette! Ha valakinek akármilyen kevés hite van, nem mondhat mást, mint Pál! Vagy egyáltalán nincs hite. Szívünk teljességével hiszünk Istenben! Ebből következik, hogy szívünk teljességével hiszünk az emberben. Abban az emberben, aki éppenúgy, mint mi, Isten teremtménye. Szívünk teljességével hiszünk a békében, a holnapban! Akiben Istenben való hit van, az sohasem menekül pánikba, nem lesz sötétenlátó, hanem mindig, mindenféle körülmények között reménykedő, bizakodó ember marad. Fülöp Dezső Széleskörű érdeklődés kísérte a Miskolci Evangélikus Egyházközség nemrég bezárult kiállítását, amely két hónapon keresztül a gyülekezet tanácstermében volt látható. A gondolat abból az alkalomból született, hogy Máday Károly egykori miskolci lelkésznek, a neves tiszakerületi püspöknek az irányítása mellett 1865-ben épült fel a templom tornya, s a benne levő három harang is száz éve hívogatja a gyülekezet tagjait. Az egyháztörténeti kiállítás azonban nem csupán cente- náris megemlékezés akart lenni A múlt értékeinek csak akkor van igazi jelentősége, ha a bennük lüktető történelem az élet tanítómesterévé válik. A résztvevők két ponton kaphattak ehhez segítséget: megerősödhettek egyház- és hazaszeretetükben. A mai miskolci evangélikusok ősei már a reformáció hajnalán hallhatták a tiszta evangéliumot: 1543-ban egy éven át az ősi avasi templom prédikátora volt Dévai Bíró Mátyás, a „magyar Luther”, amíg a népszerűségét megirigyelt szerzetesek Tiszántúlra nem űzték. Utána a kálvini irányzat erősödött meg Miskolcon — annyira, hogy a lutheri reformáció hívei egészen a Türelmi Rendeletig csak az ar- nóti gyülekezetben vehettek nyilvános istentiszteleten részt. Iskolájuk sem volt addig egyéb, mint egy bérházban létesített magániskola. Akik azonban hűségesek maradtak az Ágostai Hitvalláshoz — talán éppen a többnyire Eperjesről, jött magántanítók hatására — azok 1783-ban boldogan és áldozatkészen szervezkedtek anyaegyházzá Rad- vánszky Ferenc felügyelete alatt. (Sírját az általa alapíTANÍTS, URAM... Taníts, Uram, kérlek, imádkozni engem, Hogy elrebegjem hálámnak szavát S lelkemnek terhét is színed elé vigyem Tudván: meghallgatod e szív jaját. Taníts, Uram, mindig a jót cselekednem Így valósítván meg akaratod, Másoknak javára élnem, tennem: Nekem adtad ezt a jeladatot. Taníts, Uram, szeretni mindenekjölött, Magamtól erre képtelen vagyok; Járni, mint Te jártál az emberek között, Erőt ehhez csak Tőled kaphatok. Taníts, Uram, boldog hitvallásra engem, Másképpen néma híved maradok! Élettel, tettel mindeneknek hirdetnem: Véren megváltott gyermeked vagyok! Taníts, Uram, küzdeni, míg időm lejár, Kísértés, bűn ellen lankadatlan, Tudván, hogy nálad fönn a mennyben készen vár Az üdv koronája hervadatlan! Liedemann Ákos tott templom oldalában ma is kegyelettel gondozza a gyülekezet.) A kiállítás képei magyarázatokkal ellátva, szemléltetően mutatták be a gyülekezet lelki és anyagi fejlődését ettől a korszaktól napjainkig. Előkerültek a porosodó levéltárból az ősi feljegyzések: kik voltak az első egyháztagok, első adakozók, első padfoglalók; kik szervezték az iskolát, kik voltak a lelkészek, felügyelők és gondnokok... Egykorú rajzokkal, metszetekkel és újságcikkekkel illusztrálva lepergett az érdeklődők előtt a két súlyos tűzvész és az 1878-as nagy árvíz, mely annyi áldozatot követelt... De mindig talpra- állt a sokat megpróbált gyülekezet! A gyászos Bach-korszak szenvedései után a szabadság- harc idején bátran kiálló és ezért fogságot is szenvedett Máday Károly, majd a kiegyezés korától kezdve Zelenka Pál lelkész-püspökök irányítása alatt hatalmasat fejlődött a gyülekezet. A két világégés között pedig a nagy szónoknak, Duszik Lajos főesperesnek az eredeti egyénisége nyomta rá bélyegét az egyházközség fejlődésére. Nemcsak az egyházszeretet- ben erősödött meg azonban a gyülekezet A miskolci Herman Ottó Múzeum igazgatósága által oly szívesen rendelkezésünkre bocsátott tárlókban üveglapok alatt láthatták a résztvevők a magyar múlt nagybecsű kulturális értékeit is. A Wallaszky- és Török-féle hagyatékból, valamint az ősi miskolci evangélikus algimnázium értékeiből a miskolci gyülekezetre maradit könyvtár ugyanis Luther és Melanchton legkorábbi művein kívül több középkori, kódex-kötésű könyvet és magyar könyvészeti ritkaságot őriz. Ezeknek és a kiállított patinás kegyszereknek, s arany- és ezüsthímzésű szép oltárterítőknek a látása egész népünk múltjának a megismeréséhez, és ezzel együtt a hazaszeretetnek a megerősödéséhez járult hozzá. Dr. Fabiny Tibor Az ont béri Iái határán Három előző írásunk után negyedik oldalról szemléljük Krisztus keresztjét. A szeretet ábrája, Isten szeretetének mutatója, szeretetünk rugója — voltak eddigi belső látványaink Jézus haláláról. Nem kisebb jelentőségű az sem, ahová most érkezünk. Jézus az emberi lét legsúlyosabb helyzeteit élte át a keresztfán: a szenvedést és a halált. Az élet szélső határán járt. A nagy testi-lelki kínokat szenvedő ember vergődése már alig nevezhető „életnek”, csak tengődés, sodródás az élet végső határpontja, a halál jelé. Szemtanúk beszámolójából tudjuk, hogy a keresztre feszítés több órás fájdalmait megelőzően, az utolsó éjszakán már szembe nézett halálával. Teljes embersége megmutatkozott a Gecsemáné kerti belső gyötrődésében, halálfélelmében, menekülő könyörgő imádságában: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”, tehát hogy ne kelljen kiürítenie a szenvedés és halál keserű poharát. De éppen ebben az imádságában eljutott a rá váró szenvedések és halál nyugodt ^vállalására. A keresztfán elhangzott szavaiból ránk maradtak arról tanúskodnak, hogy ott is átélte a végső emberi kétségbeesést, a halál fokozódó közelségének teljes magányérzetét, még az Istentől való elhagyatottságot is; mégis- diadalmaskodott haláltusájában az előzőleg megszerzett békesség és bizonyosság. Mindezzel belevilágít Krisztus keresztje az emberi élet határhelyzeteibe. Adott fénye hármas sugarú. Az első sugár a Testvér alakjára hull, minden emberi szenvedésben és halálközelségben. Isten végigküzdötte az emberi lét legrettenetesebb óráit Jézus személyében. Nem távoli magasságból figyeli tehát a kínlódó embert, hanem hasonló sors átélésének közelségéből. Így lesz bátorító vígasztalás Krisztus keresztjére tekintés létünk határán járva: előttünk járt ezen az úton ö! A második sugár a Fiú alakjára hull, miközben az emberi élet határhelyzetébe jutunk. Jézus a szenvedés és halál kínzó miért?-jére a feleletet Istennek, szerető Atyjának akaratában találta meg. Sorsát nem végzetként vállalta, amit nem lehet elkerülni, tehát bele kell törődni, hanem azzal a bizonyossággal, hogy ami vele történik, Isten céljait viszi előre. A keresztyén hit nem egyenlő fatalizmussal, a sorsba való belenyugvással, hanem Isten javunkra szóló akaratának felismerése. És bizakodó vállalása —, azzal a hittel, hogy Istenünknek nagy, mindeneket átfogó tervébe illeszkedik bele még szenvedésünk és halálunk is. Erre, az Isten akaratát nemcsak elfogadó, hanem azt igenlő és szolgáló engedelmességre küzdelmek között jut el a hivő. Először mindent megpróbál szenvedésének és halálának elhárítására, bátran küzd ellene, míg csak világos nem lesz számára, hogy ez most az Isten akarata. Ahogyan Jézusnál is, a Fiúnál történt. A közeledő szenvedéssel és halállal szemben folytatott küzdelme után, Isten szándékának megértése nyomán, cselekvőleg vállalja a számára rendelt utat: elindul árulója felé. „Keljetek fel, menjünk. Íme elközelgett, aki engem elárul”. A harmadik fénysugár az emberi lét határán Krisztus keresztjéről az Atyára hull. Jézus önmagát, elfogyó lélegzetét és kihagyó szívverését, pislákoló és kialvó öntudatát leteszi gyermeki nyugalommal és bizalommal Isten kezébe. A halálban a hívőt ugyanúgy feneketlen sötétség és ismeretlenség nyeli el, mint bármely embert. A haldokló Jézus példája nyomán mégis bizonyos, hogy zuhanó életét és megszűnő énjét láthatatlan karok veszik szerető, megtartó hatalmukba. Az emberi lét határán Krisztus keresztjéből újra csak a Szeretet nyúl felénk. Veöreös Imre Szabad jót cselekedni! — Máté 8, 34.35. — „... A gyerek megijedt és kihátrált az ajtón. De Csoszo- gi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, mintha valóban nagyon haragudna.” — fejezi be József Attila remekbeszabott kis novelláját Cso- szogiról, a hajdani újpesti szegényemberek cipőinek aranyszívű orvosáról. Mert talpjavítás után nyolcvan fillért adott vissza az ötvenböl, s hogy meg ne sértse, meg ne bántsa a szegénységében amúgy is sérült kis lelket, még gorombáskodott is vele — tapintatból. Az olvasó érzi, hogy ott, akkor, abban a helyben csak így lehetett jót cselekedni a szeretet megható szabadságában és szépségében. Vagy úgy, ahogy — mint hallottam — egy árva testvéreit is nevelő egykori pozsonyi pékinason segített egy szívében és bizonyára humorában is gazdag polgárember. Történt pedig ez a következőképpen: a hátikosár tele kiflivel zsemlével a járda szélén állt, míg a gyerek a biciklin igazított valamit. S hogy éppen arra járt a jókedvű adakozó, a kosár — aligha véletlenül — feldőlt és a sok sütemény mind be az utca sarába. Az inasgyerek rémülten fordult hátra, míg kárát siratta, csak utóbb vette észre, hogy közben a markába valaki egy húszkoronást csúsztatott, sokszorosát a kárbaveszett portéka értékének. Azt pedig csak utólag tudtam meg és véletlenül, hogy a nyugdíjas művezetőhöz, Ho- lacsek Sándor bácsihoz nem muszájból járnak ki olyan sokan az üzemből. Pedig jókora szuszogó visz fel a domboldalba. a gyümölcsösben álló kis házig. Amikor meglátogattam Ho- lacsek bácsit, éppen az őszibarackfákkal babrált valamit. Panaszkodott: nem hagynak ezek kérem békét nekem. Mondtam én mindig, hogy •nélkülem nem fog gurulni a terv. — Így mondta, de a szemüvege sarka ezt csilogta a tavaszi napfénybe: de jó, hogy nem feledkeztek meg rólam! De jó, hogy szükség van még rám! Nem vagyok felesleges ember! De, hogy van az éremnek másik oldala is, az csak akkor derült ki, amikor Kertész János — a fiatal művezető-utód — éppen hozzám jött el, egy régi anyakönyvi kivonat ügyében. Szó került arról is, hogy hol dolgozik és örültem, hogy rég nem látott kedves ismerősömről végre hallok valamit. Mert az úgy volt, tetszik tudni, tiszteletes úr — kezdfe jó lassan, tempósan, kissé tán szégyenkezve is — hogy Hola- csek bácsi sehogy se akart nyugdíjba menni. Jó szakember volt, azt meg kell hagyni. Szerette mindenki. Olyan régi bútordarab. Mint kisinas már akkor is nálunk kalapálta a vasat, amikor még csak egy kis műhely volt a mai hatalmas gyár helyén. Együtt nőtt a gyárral. Amikor az üzemorvos is ráijesztett, hogy Sándor bácsi, nagy baj van itt a motorral — mármint a szívvel — csak legyintett, hogy ö azt se bánja, ha itt esik össze az eszterga- műhelyben. Hiába mondtuk: hagyd már abba, annyi év után szép nyugdíjad lesz, minek töröd magad, se gyereked se unokád, meg az asszony is nyugdíjba megy az ősszel. Hajthatatlan maradt és senki nem volt olyan vakmerő, hogy kierőszakolja a dolgot. Meg a munkáját el is végezte szépen. Azt hitte, senki nem látja, amikor leül az öltöző sarkába a kispadra és homlokát töröl- geti nagyokat zihálva. A szívroham után aztán, ahogy hazavitték a kórházból, mégis beadta a derekát. Szépen elbúcsúztunk tőle. A'búcsúvacsorán a vezér is ott volt és szépen felköszöntötte. Amikor magunkra maradtunk a fehér asztalnál, elhatároztuk, hogy nem hagyjuk magára az öreget. Gyakran elmegyünk hozzá és elmondjuk, mi a probléma az üzemben. Tanácsát kérjük. Ne érezze azt, hogy rá már nincs szüksége senkinek. Mert ezt nagyon érezné, különösen is tavaly óta, mert — talán nem is tetszett hallani — akkor halt meg a felesége. Az üzemben mindig akad probléma, ha pedig nincs, mert az is előfordul, ... akkor... hm ... hát akkor kitalálunk valamit — mondta hamiskásan Kertész János és kacsintott is hozzá egyet. Igen, szabad jót cselekedni. Nem is tiltja meg senki, hacsak nem önmagunk. Mert itt van a baj. Ismerjük el, mert így igaz: mindnyájunkban van jóindulat és akarás a jó cselekvésére. De mire a szándékból cselekedet lesz, beszeny- nyezödik, használhatatlanná válik önzésünk, képmutatásunk, ügyetlenségünk, fantázia- és humor-nélküliségünk, tapintatlanságunk: bűneink miatt. És szolgái, kiszolgáltatott, tehetetlen rabszolgái leszünk a bűnnek. Jóra való igyekezetünkre, életünknek erre a napfényes területére is bizony ráhull a bűn árnyéka. És ha a bennünk levő világosság — úgy is, mint jó igyekezet — sötétséggé válik, mekkora akkor bennünk a sötétség (Mt. 6, 23). Szabad jót cselekedni. Sőt: jól is szabad, lehet jót cselekedni. Mert az élet egyre változó helyzeteiben élhetünk a szeretet szabadságának gazdag változataival. Sablonok nélkül, furcsán talán és szokatlanul; meglepő módon is: szabadon. Mert az életben valóban nincs sablon, az élet sokszor valóban furcsa és mindig meglepően újszerű. De új és új helyzetekben változatlan bizonyossággal valljuk azt, hogy Jézus Krisztus azért is jött, hogy megszabadítson visszájára torzult „jócselekedeteink” terhétől. Hogy felszabaduljunk a valóságos szeretetve. Schreiner Vilmos ítélj meg istenein! Az ókori Róma istenei között megtaláljuk az igazság istennőjét Justitiát is. Ez a név azóta az igazságszolgáltatás szimbólumává vált. Kiábrázolt alakjában még ma is sokfelé megtaláljuk — de természetesen csak mint szimbólumot. Bekötött szemmel ábrázolják, amint egyik kezében mérleget, a másikban kardot tart. A bekötött szem az igazságszolgáltatás részrehajlás nélküliségét, a mérleg a pontos, jogszerinti bíráskodást és a kard az ebből következő ítéletet szimbolizálja. Böjt 5. vasárnapján, (latin nevén Judica vasárnapján) a hivő ember Jézus Krisztusra tekint, aki Isten küldetésében jött és jön el ítélni élőket és holtakat. Ö ami ítélő Bírónk, aki „harag és részrehajlás nélkül” ítéli meg a bűnt és ad bocsánatot a bűnösnek. A mai vasárnap bevezető zsoltárverse így szól: „ítélj meg Istenem, és ments meg engem, mert te vagy oltalmazó Istenem” (Zsolt 43, 1—2.), Az ószövetségi kegyessel együtt mi is fordulunk Atyánkhoz: ítélj meg Istenem' Az ítélet jogos, hiszen szüntelenül vétkezünk ellene — bár ki volna képes arra, hogy számon tartsa bűneit! Sokszor tudatosan vétkezünk ellene és felebarátaink ellen, de még többször vesz erőt rajtunk — és ez a helyes keresztyén magatartás — az a bűntudat, amely így tud odafordulni Istenhez: ítélj meg engem! Viszont azt is tudjuk, hogy Ö nemcsak kardot ragad, azaz ítélete alá veszi a bűnöst, hanem ugyanakkor szeretettel és kegyelemmel veszi körül az ítélet alatt álló és kegyelemért könyörgő bűnöst. Ila csak az ítélő Istenre tekintenénk, aki jogosan és igazságosan ítélne meg bennünket bűneink miatt, akkor össze kellene roppannunk. De az ítélet borús és viharfelhős közelségében is felénk ragyog és eloszlat minden árnyat és sötétséget Isten szeretete, aki Jézus Krisztusban megjelent, hogy attól kezdve nekünk szabadulásunk és örök életünk legyen. Jézus Krisztus az ítéletben is megtartó Ür, mert „ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált” — mondja mai evangéliumi igében. Ez a Jézus Krisztus, a mi Főpapunk. Az igazi Főpap, aki ném megismételhető áldozatot mutatott be ősi szertartások szerint, hanem egyszer.' és megismételhetetlen áldozatot hozott a keresztfán, hogy nekünk, bűnös embereknek reménységünk és örök életünk legyen. Ítélje meg Isten bennünk a bűnt, amit a magunk erejével nem vagyunk képesek legyőzni, de adjon nekünk kegyelmet Jézus Krisztusért, a mi Urunkért, aki „önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek”. —r—n. ANGLIÁBAN IS KÖVETELIK A LITURGIA NYELVÉNEK MEGÚJÍTÁSÁT A Londoni Egyetem ifjúsági lelkésze és munkatársai levelet intéztek a „Church Times” c. laphoz, amelyben azt követelték, hogy az anglikán egyház ültesse át a modem angol köznyelvre az isten- tisztelet liturgikus szövegeit. A levélírók rengeteg levelet kaptak az újságolvasóktól, akik nagy örömmel helyeslik a javaslatot.
