Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-13 / 7. szám
Cselekvő szeretet AZT MONDJUK: SZERETJÜK OTTHONUNKAT, szeretjük családunkat. Szeretjük, hogyne szeretnénk, hiszen otthonunk az az erős sziklavár, amelynek falán megtörik az élet hullámverése... Bárhol járunk a világban, akármerre vet is a sorsunk, ha haza megyünk otthonunkba, begyógyulnak a kapott sebek, elcsitulnak a fájások, mert az édes otthon melege elfeledtet velünk mindent: emberek közönyét, világ ridegségét. De vajon igazán szeretjük-e otthonunkat? Megteszünk-e mindent azért, hogy akik abban az otthonban élnek, élni tudjanak egymásért, készek legyenek küzdeni mindnyájunk közös jövőjéért? Ha szülők vagyunk, okosan tudjuk-e szeretni gyermekeinket és elkövetünk-e mindent, hogy azok értékes, munkás tagjai legyenek nemzetünk nagy családjának?! E cél érdekében tudunk-e nemcsak nyájasak, de szigorúak is lenni, ha arra szükség van? Olvastam egyszer egy édesapáról, aki kárpótolni akarja fiában mindazt, amit a sors tőle megtagadott, ezért mindent elnéz, mindent megért és mindent megbocsát fiának, aki a túlzó imádat rontó és bénító levegőjében nő fel. Mikor aztán a szerencsétlen fiú eljut a bitófáig..., akkor látja az édesapa, hogy nem lett volna szabad gyermekét így szeretni és szemét behunyni annak minden hibája előtt... Ha pedig gyermekek vagyunk, vajon tudjuk-e, mivel tartozunk öreg szüléinknek? Nem visszafizetni, nem letörleszteni kell a kapott sok áldozatot és szeretetet, mert erre egy gyermek sohasem képes, csak egy kicsit törődni, csak egy kicsit valósággal is szeretni azokat, akik szívük vérével és orcájuk verejtékével nevelték gyermekeiket __És ha akadna is közö ttük olyan, aki elfeledné ezt a nemes feladatát, aki cserben hagyná öreg szüleit... a mi korunk, a mi társadalmunk nem hagyja cserben őket. Nem „szegényházba” küldi az elhagyottakat, hanem otthonokba, igazi szeretetotthonokba, szociális felelősséggel áthatott szép intézményeket létesít számukra. Ide kerülni ma már nem a teljes „lecsúszás”-t jelenti, hanem azt bizonyítja, hogy a mi társadalmunk megbecsüli és oltalmába veszi a munkában és az élet küzdelmében megfáradt öregeket is. Azt mondjuk szeretjük munkánkat, szeretjük hivatásunkat. Szeretjük, hogyne szeretnénk, hiszen annyira hozzánk nőtt már, hogy meg se tudnánk lenni nélküle. Hallunk emberekről, akik annyira egynek érezték magukat munkájukkal és hivatásukkal, hogy amikor nyugdíjba mentek, szinte búskomorrá váltak és hamarosan be is fejezték életüket, mert életelemük a munka volt... így szeretjük mi is a munkánkat, hivatásunkat? Istentől kapott megbízatásnak, társadalmunk és népünk iránti becsületbeli kötelességnek tekintjük-e, vagy csak tehernek, amelyet kénytelen kelletlen hordozunk? Ügy fogjuk kezünkbe a kapát, a kalapácsot, a tollat, vagy a munkának bármely eszközét, hogy érezzük: a mi munkánk is beletartozik abba a hatalmas erőfeszítésbe, amellyel a boldogabb jövőt építjük magunknak? Ügy megforrósodott a szívem, amikor valamelyik nap a televízió képernyőjén láttam, hogy most a dermesztő téli hidegben is, szerte az országban dolgoznak szorgos munkás kezek, hogy családoknak meleg otthont teremtsenek mielőbb. Tűrik szótlanul a hideget, fagyot, havat és esőt, mert érzik, tudják, hogy az ő hűséges helytállásukon múlik: lesz-e meleg otthonuk azoknak, akik annyira várják már azt. Ez az igazi cselekvő szeretet, ez az igazi becsületes munka. Nem másokra várni, hogy megtegyék a mi munkánkat is, hanem magunkat nem kímélve, az egész közösség, az egész nemzet érdekét szem előtt tartva, becsülettel elvégezni a reánk bízottakat... AZT MONDJUK SZERETJÜK HAZÁNKAT, szeretjük népünket. Nem is tudna bennünket senki arra csábítani, hogy eláruljuk népünket. és elhagyjuk hazánkat. Nekünk ez a drága föld a legkedvesebb a kerek nagy világon... De vajon igazán szeretjük-e hazánkat? Szeretjük annyira, hogy tudunk érte — ha kell — áldozatot is hozni? Megértjük-e igazán, hogy a haza nemcsak ad sok mindent: otthont, békét, munkát, felüdülést, de van úgy, hogy áldozatot is követel tőlünk? Tudunk-e nemcsak a hazából, de a hazáért is élni? Szeretjük-e annyira népünket, hogy átérezzük és vállaljuk annak minden gondját és terhét, ha a szükség úgy kívánja? Üres szó-e a hazaszeretet ajkunkon, vagy pedig bizonyságtevés arról, hogy mindenre készek vagyunk, ami hazánknak és népünknek előmenetelére szolgál? AZT MONDJUK SZERETJÜK EMBERTÁRSAINKAT, szeretjük felebarátainkat. Szeretjük, hogyne szeretnénk őket, hiszen nélkülük olyan magányos, olyan társtalan, olyan elviselhetetlen lenne az életünk. Természetünknél fogva társas lények vagyunk és elpusztulnánk nagy árvaságunkban... De, ha ez így igaz, ha ez így van, akkor miért vagyunk sokszor olyan szeretetlenek, haragtartók és engesztelhetetlenek? Miért rontjuk el sokszor egymás életét meggondolatlan vádaskodással, irigységgel, bosszúállással? Ér-e valamit az olyan felebaráti szeretet, amely mellett megférnek ezek a szomorú gyarlóságok? Bizony igaza van az apostolnak, amikor igénkben arra int: Szeretetünkben legyünk igazak is, tehát senkit ne bántsunk, senkit ne vádoljunk alaptalanul. Talán ha többet gondolnánk múlandó voltunkra, talán, ha megértenénk, hogy ami nekünk fáj, az másoknak is fáj, több szeretettel és megértéssel tudnánk viseltetni embertársaink iránt. Kevesebb lenne a könny és nyíltabb tekintettel nézhetnénk egymás szemébe ... Részletek Halász Béla pápai esperes-lelkész február 6-1 rádiós Igehirdetéséből János 3,18. alapján Isten népe ügyének szolgálatában A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának határozata A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa 1966 február 3-án tartotta évi rendes közgyűlését. Ez alkalommal a tagegyházak: református, evangélikus, baptista, metodista, ortodox és a Szabadegyházak Tanácsa vezetői és képviselői áttekintették az elmúlt évi munkát és kijelölték a soronkövetkező feladatokat. A szolgálatok elemzése és a feladatok mérlegelése után kialakult vitában a közgyűlés megállapította: A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának és tagegyházainak a nemzetközi egyházi szervezetekhez és a felekezeti világ- szervezetekhez fűződő kapcsolatai normálisak, sőt ígéretesek. Az elmúlt esztendő kiemelkedő ökumenikus eseménye volt a Keresztyén Békekonferencia budapesti ülése. A magyar gyülekezetek szeretettel és imádságos lelkülettel fogadták a külföldi vendégeket, s olyan légkört teremtettek, melyben kifejezésre jutott a Keresztyén Békekonferencia mozgalma célkitűzéseinek támogatása. Az ökumenikus Tanács tagegyházai örömmel fogadták és azonosították magukat a Tanácsadó Bizottság budapesti ülése határozataival, melyek egy sor, az egész emberiséget és a keresztyén egyházakat is érintő, égető kérdésre adtak választ. Különösen időszerűnek érzik a Tanácsadó Bizottság vitáinak középpontjában állott témát, mert a szolidaritás gyakorlása a legsürgősebb feladata ma az egész emberiségnek. Az ökumenikus Tanács közgyűlése szomorúsággal, és mély megdöbbenéssel értesült arról, hogy újra bombázzák a Vietnami Demokratikus Köztársaság városait és békés lakosságát. Tiltakozását több ízben kifejezte már a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa a vietnami nép ellen folytatott amerikai agresszió elítélésében. Sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a hangzatos amerikai békeszólamok mögött nem áll valódi békeakarat. A háborút nem bombázásokkal, hanem tárgyalásokkal lehet csak megszüntetni. Az ökumenikus Tanács közgyűlése ismeri a különböző nemzetközi egyházi szervezetek és felelős egyházi vezetők állásfoglalásait a vietnami kérdésben. Isten iránti hálával emlékezik meg arról, hogy a keresztyén egyházak többsége nem maradt néma, felemelte szavát a véres vietnami agresszió megszüntetése érdekében. Erre kérjük továbbra is a külföldi testvéregyházakat és ökumenikus testületeket. Jó alkalma lenne a tiltakozásnak és az egyértelmű keresztyén állásfoglalásnak az Egyházak Világtanácsa soronkövetkező Központi Bizottsági ülése, amely Genfben lesz. A magyar egyházak azt várják az Egyházak Világtanácsától, hogy korábbi határozatainak helyes és reális mozzanatait erősítve, foglaljon állást Észak-Vietnam bombázásának megszüntetése, a tárgyalások azonnali megkezdése, az 1954-es genfi egyezmény feltételeinek betartása mellett. Az ökumenikus Tanács közgyűlése örömmel állapította meg, hogy Isten békességszerző akaratának hatalmas eszközei működnek a világban. Ilyen eszköznek tekinti az Egvesült Nemzetek Szervezetét is, mely az elmúlt esztendőben, az ENSZ-ben jelenlevő visszahúzó erők ellenére is, számos jó határozatot hozott: a gyarmati rendszer teljes felszámolására, más államok belügyeibe való be nem avatkozásra, az atomfegyverek elterjedésének megakadályozására vonatkozó határozatokat emeljük csak ki. A nemrégen Havannában lezajlott trikontinentális értekezlet is félreérthetetlenül megszólaltatta a szabadságra és függetlenségre vágyó népek hangját. örömmel vette az ökumenikus Tanács azokat a beszámolókat is, melyek a római katolikus egyházban megjelent békeakaratról és béketörekvésekről szóltak,^ s amelyek arról tanúskodtak, hogy a római katolikus egyházban is jelen vannak olyan erők, melyek készek a katolikus milliók békevágyát és békeakaratát tudomásul venni. Ezen a területen különösen nagy lehetőség nyílik a római katolikus testvérekkel való közös szolgálatokra. Várjuk azonban, hogy a békenyilatkozatokat valóságos és eredményes békecselekedetek kövessék. Egyházaink egyesítik erőiket az ökumenikus tanulmányi munkaterv megvalósítására, — melynek részleges feladatait a közgyűlés meghatározta. Örömmel hallgatta meg az Ökumenikus Tanács közgyűlése a magyar bibliafordítás munkájáról szóló jelentéseket. Megállapítja, hogy a bibliafordítás munkája jó ütemben halad, (a synoptikusok fordítása még ez évben megjelenik) s hangsúlyozza, hogy minden erejével támogatja ezt a munkát, mert elsőrendű feladatának tekinti Isten Igéjének mai magyar nyelven való megszólaltatását. A közgyűlés jó alkalom volt arra, hogy a tagegyházak képviselői újra érezzék: közös munkáik és erőfeszítéseik mögött a gyülekezetek állnak. Meggyőződése, hogy az a szolgálat, melyre az ökumenikus Tanács vállalkozott, Isten népének ügyét munkálja. Isten kegyelme Jézus Krisztusban az egész embervilágnak megjelent. Ez az örömüzenet az erőforrása a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa közösségének. Doktoravatás a Teológiai Akadémián A teológia tiszteletbeli doktorává avatja az Evangélikus Teológiai Akadémia AHTI AURANEN finn evangélikus esperest, aki igen nagy szolgálatokat végzett az elmúlt évtizedben annak érdekében, hogy testvéri jókapcsolatok jöjjenek létre a finn és a magyar evangélikus egyházak között. A doktoravató akadémiai ünnepi ülés február 18-án délelőtt 10 órakor kezdődik az Egyetemes Egyház Üllői úti székházában. IMÁDKOZZUNK Szerető mennyei Atyánk! Hálás szívvel dicsérünk és magasztalunk, mert jó vagy és irgalmas szereteted megmarad. Köszönjük, hogy az ige magját olyan hűségesen és bőségesen veted a te néped között. Hisszük, hogy az ige az, amiből kinőhet a gyümölcsöt termő élet. Megvalljuk azt is, hogy a mi szívünk nem tudja mindig befogadni igédet. Kérünk, végezd el munkádat a szívünkben. Tégy bennünket fogékonnyá igéd befogadására. Istenünk, engedd, hogy szívünk az a jó föld legyen, ahová nem hiába hull az ige magva. Kérünk nyisd meg fülünket, hogy meghalljuk a Te szavadat és engedelmesek maradhassunk. Életünk csak a Te erőd által újúlhat meg, Atyánk! Akár- mily nagy is bennünk a irántad való szeretet, mégis kevés ahhoz; hogy a legkisebb érdemet is szerezhetnénk általa. Nekünk nem lehet semmi dicsekedésünk előtted, hiszen mindig Te adod az erőt Szentlelked által. Kérünk azért, végy ki belőlünk minden öndicsekvést, hiszen hamis az. Taníts minket abban a hitben élni, hogy elég számunkra a Te kegyelmed, Atyánk. Bárhogy vezeted is életünket, örömben vagy szomorúságban, — engedd, hogy merjünk kegyelmedre építeni és abban bizakodni. Kegyelmedben bizakodva könyörgünk, őrizd meg otthonaink életét békességben és sok szeretetben. Könyörgünk egyházunkért és annak népéért. Engedd, hogy itt minden a Te kegyelmedre épülhessen és életünk abból fakadhasson. Könyörgünk hazánkért és népünkért. Kegyelmed vezessen tovább is a fel- emelkedés útján. Könyörgünk az egész emberiségért. Uram, légy irgalmas hozzánk és vess véget minden háborúságnak, hogy békességünk lehessen. Urunk, hallgasd meg könyörgésünket a Krisztusért. Ámen. GOLLWITZ ER A VIETNAMI HÄBORÜRÖL A „Stimme der Gemeinde” nyugatnémet folyóiratban cikk jelent meg Dr. H. Gollwitzer nyugat-berlini teológiai professzor tollából, amelyben visszataszítónak bélyegzi az amerikaiak vietnami agresszióját. Kijelenti, hogy azért írta alá a német írók és értelmiségiek tiltakozását a vietnami háború ellen, mert ott az egyik legnagyobb ipari hatalom folytat visszataszító háborút egy koldusszegény, de a szabadságát szerető nép ellen, és mert „az a véleményem, hogy nem beszélhetünk önrendelkezési jogról és újraegyesülésről a német néppel ösz- szefüggésben, ha egy másik népnél megtapsoljuk, ha megfosztják önrendelkezési jogától és az újraegyesülés lehetőségétől.” KONKRÉT LÉPÉSEKET A BÉKE ÜTJÄN! Az egyház „szellemtörténeti múzeummá” válik, ha kitér konkrét politikai kérdéseknek a fölvetése elől — hangsúlyozta Dr. Lilje hannoveri evangélikus püspök. A puszta vágyálmok nem vezetnek tovább bennünket. Nyugatnémetországban még csak igen vékony réteg rendelkezik megfelelő szellemi erővel a problémák megoldásához, de annál inkább kell az egyháznak követelnie, hogy konkrét lépések történjenek a békéért llillllllllllllllllllllllllllllllllimillllllillllllllllllllf Isten szál hozzánk A múlt vasárnappal az egy- házi esztendőnek egy olyan szakaszába leptünk, amely ösz- szeköti a karácsonyi ünnepkört a közelítő húsvéti ünnepkörrel. Ezeknek az átmeneti vasárnapoknak külön nevük is van. Múlt vasárnap ünnepeltük a hetvened vasárnapját, ma pedig a hatvanad vasárnapját (latin nevén: dominica in Sexagesima). A mai vasárnap nevét onnét kapta, hogy a húsvét utáni vasárnaptól visszafelé számolva, hatvan napot találunk. Ezeknek a vasárnapoknak a jellege már előre mutat hús* vétra, arra az ünnepre, amely üdvtörténetünk szempontjából sorsdöntő. Hiszen húsvéttal lett valósággá a hivő ember számára mindaz, amit Isten üdvösségünkre elkészített. Élő Jézus Krisztusunk van, aki megjárta a halál mélységeit, de feltámadt, él és uralkodik. Erre a kegyelemre irányul minden figyelmünk ezen a vasárnapon. Mert Isten kegyel* me lett nyilvánvalóvá Jézus Krisztusban. És minél közelebb kerülünk húsvéthoz, annál jobban elmélyedünk annak a hallgatásában és megértésében, Aki szól hozzánk. Isten szól hozzánk! A mi Istenünk nem néma, aki egyszer az idők teljességében kijelentette magát és azóta hallgat. Ö mindig szól hozzánk. Van mondanivalója a számunkra. És mindig a legalkalmasabb módot választja ki, hogy szavai ne süket fülekre találjanak, hogy mindazok, akik várják az Ö eligazító, erősítő, örömhírt jelentő szavát befogadhassák és életükben gyümölcsöztessék. „Isten sokszor és sokféleképpen szólott az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben pedig szólott nékünk az ő Fia által” — olvassuk a Zsidókhoz írt levél első mondataiban. Minden igehirdetésben, elcsendesedett igeolvasásban szól hozzánk. És ha esetleg ideig-óráig nem hallanánk szavát, annak nem az az oka, hogy elhallgatott a mi Urunk, hogy nem volna mondanivalója számunkra, hanem az, hogy túlságosan nagy a zaj körülöttünk. És ezt a zajt sokszor mi magunk okozzuk azzal, hogy igehallgatásunkban és igeolvasásunkbaE önző, személyes kérdéseink nem engedik meg, hogy ezeken is áttörjön Isten mindenre feleletet adó szava. Talán ajkunk kegyelemért könyörög, de szívünk tele van gyűlölettel. Ott ülünk a templomban minden igehirdetéskor, de gondolatunk valamelyik aranyborjú körül kering, és inkább abban bízunk, mint Urunkban. Isten szól hozzánk és nekünk hallgatnunk kell rá! A jó földbe esett mag termi csak a várt gyümölcsöt. És Isten várja ezeket a gyümölcsöket. Kegyelmével ajándékoz meg bennünket, ezért szól hozzánk. —r —n ■4 \ á 1
