Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-12-25 / 52. szám

Korszerű híradós Lukács 2, 9—12 A félelem és az öröm ellen­tétes érzések. A pásztorok a fényességtől féltek és a láthatóvá vált an­gyaltól, aki emberi nyelven szólalt meg. Sem összességé­ben, sem részleteiben nem volt természetes a jelenség. •Pedig mindaz, ami történt, ar­ra szolgált, hogy az embernek legkisebb és legnagyobb félel­me megszűnjék és változ­zék örömmé. Ez se természe­tes életjelenség, mert sokkal inkább az a megszokott, hogy az öröm változik félelemmé. Nem a kép a lényeges első­sorban, a csillagos éjszaka, az ég sötétségéből előlobbanó fény, a fehérruhás, szárnyas angyal, — mindez csak keret. A Szó a döntő, az, amit az an­gyal mondott, az üzenet, a hír­adás, az Ige! Ebben a híradásban halljuk azt, hogy Jézus születése — ^evangélium, örömhír”. Az ak­kori világ görögjei felfogták a mondottak tartalmát, hiszen a császárok születéséről, vagy a trónralépésükről szóló hír, vagy a trónralépésükről hang­zó hír, vagy diadalmas csaták­ról zengő hír mindig „evangé­lium” volt, amely a béke és jólét reménységét erősítette az emberekben. A híradásban halljuk, hogy a megszületett Jézus — „Meg­tartó, Szabadító”. Az akkori világ pogány gondolkodásában istenek mellékneve volt ez, vagy istenített uralkodókat je­leztek vele, azokat, akikről úgy ítéltek, hogy többek, mint az átlag emberek. A Szó ma is ugyanaz és ma is ugyanazt adja hírül. Ellene mond minden féle­lemnek, a szivek gyötrődésé­nek, kínlódásának, keserűségé­nek, kétségbeesésének, ami együttvéve is az ember fájdal­mas, belső üressége, hogy ehe­lyett örömben gazdaggá tegye azokat, akik megszabadultak a félelemtől. így lesz a Szó sze­mélyessé: akik hisznek a Meg­tartóban, a Szabadítóban, azok az örömteli keresztyén embe­rek, akik nemcsak a félelem­től szabadulnak meg. hanem örömöt is tudnak adni. Ilyen lehet a „karácsonyi örömszer­zés” is. De milyen sokszor van ennek csak átfutó jelentősége, fellobbanása és kirobbanása. A félelem elszakít másoktól és magányossá tesz. „Elrejtőz­tem, mert félek!” — vallotta Ádám a büntetése után. „Ne féljetek...! — hirdette az an­gyal, „örüljetek!” — szólt a Szó és így lett az öröm közös­ségteremtő, amely Istent és embert ismét egymáshoz veze­tett, és az embert is más em­berekhez. Legyen ennek a hímek hír­adója az egyház és az egész ke- resztyénség ma is! Várady Lajos DIETZFELBINGER PÜSPÖK KÖRLEVELÉBŐL Időszerű teológiai kérdések­kel foglalkozik D. Hermann Dietzfelbinger müncheni evan­gélikus püspök legújabb kör­levelében, amelyet ebben az esztendőben is megküldött a Bajor Evangélikus Egyház mintegy 2000 lelkészének. Hangsúlyozza a püspök, hogy milyen nagy szükség van a lel­készek teológiai képzettségé­re és ebben a vonatkozásban igénybe kell venniük a lelké­szeknek a tudományos munka minden eszközét tudásuk nö­velésére. ORTODOX ÉRSEK A PAP- NÖTLENSÉG ELLEN Jakovos, Észak- és Dél- Amerika görög-ortodox érse­ke, síkraszállt amellett, hogy az ortodox egyházban változ­tassák meg a papnőtlenség elő­írásait. Mint ismeretes, orto­dox lelkészek pappá szentelé­sük előtt megházasodhatnak ugyan, de utána már nem és a püspöknek nőtlen embernek kell lennie. Jakavos érsek or­todox teológusok előtt jelen­tette ki egy montreali konfe­rencián, hogy a papnőtlenség­re vonatkozó előírások túlsá­gosán kemények és e miatt sok lelkész alkalmatlanná vá­lik az egyházi szolgálatra. ÉS MÁRIA? Lukács 2,19 Ember volt és anya. Ma úgy mondják a kórházban az ápolónők, hogy „kismama”. De akkor még nem volt kór­ház. Ott bandukolt, ahol csak a szikortiorfák adtak olykor némi enyhet a tűző nap, vagy a csapkodó vihar elől. Alig vonszolta már magát, s ha a szamárhátra ült pihenni, az is elviselhetetlennek tűnt ringó mozgásával. Balra fent a dombháton a heródesi nyári lak tömör, zárt egysége állott megközelíthetet­lenül. Előttük lent Betlehem, a kis falu, József családjának ősi fészke. Fáradt volt. Émelygett. Nem volt szent. Legalább is nem úgy, ahogyan később fel- glóriázták. Legfeljebb úgy, ahogyan minden anya, aki szí­ve alatt hordja az új életet, s Isten arra méltatja, hogy életet teremtő művének köz­vetlen eszközévé legyen. Ko­mor táj, úti fáradság, megkö­zelíthetetlen Heródes-lak s előtte az ismeretlen falu nem törte le. Mozgott benne az új élet s boldog volt, ahogyan csak a várandós kismamák tudnak boldogok lenni. Csupa belső mosollyal. Szívében egy csodálatos ének zengett, s nem tudta, hogy ezt az éneket min­den keresztyének gyönyörűsé­gére, minden karácsonyok csillogására, a költészet min­denkori megszentelésére da­lolja: „magasztalja én lelkem az Urat!” Erre az alapra aztán csodás dolgok épültek reá. Ott ül már karján a Kicsi­vel, s nem tudom, van-e éle- tesebb leírása ennek a jelenet­nek az irodalomban, mint Jó­zsef Attila sorai: Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál, Meg is kéne szoptatni már. Míg így anyai boldog gond­jaiban ül, a sok pásztor nem csak muzsikál, de el is mond­ja a mezőn történteket. Min­denki feszülten hallgatja és ámulva csodálja az eseménye­ket. Egyedül Mária figyelését írja le másképpen az evangé­lista, az orvos Lukács, aki, hi­vatásában is jobban értette a női lelket. Szerinte Mária az elbeszélést „megjegyezte és szívében forgatta.” Mindenki más értetlen ámulattal néz. O kimeríthetetlen mélységek fö­lé hajol. Szent titkok között jár a lelke s a gazdagsággal nem tud betelni. Az ígéret és 'valóság olyan egységébe lát, amit csak egy édesanya foghat fel. De ezek a titkok már nem egyszerűen édesanyai titkok. Az anyai szív itt csak a mik­rofon membránja, érző és ér­zékelő lemeze, amely fölfog valamit a csodából. Ember volt és anya. Nem volt szent. Legalább is nem úgy, ahogyan a szentet kü­lönbnek, másnak, kicsit em­berfelettinek gondolják. Csak abban az értelemben volt szent, ahogyan a hely volt. szent az égő csipkebokornál, mert ott volt Isten. Ennek az édesanyának az életébe belé­pett az Isten. Ennyiben volt szent. Az újszülött által volt szent, s ezt egyre mélyebben kezdi megérteni. Minél többet ért belőle, annál nagyobb tit­kok tornyosulnak előtte. Mit is mondhatna hát? Hallgat. „Megjegyezte és szívében YI Lukács 2,15—16. 20 Az elmúlt napokban három embernek tettem fel ezt a kér­dést: — mondd meg őszintén, mit jelent néked a karácsony ?! — Nekem a karácsony a legszebb nap az életemben! — felelte felcsillanó szemmel az első megkérdezett. — Hat van-e szebb annál, mint ami­kor a karácsonyra készülődik az ember. Már a várakozás is jó és a gondolat is szép. Kará­csony estéje! Istenem, milyen szép, amikor ezen az estén szívdobogva lépünk át szeret­teinkkel a karácsonyi küszö­bön. Milyen gyönyörű ez az es­te, amikor megállunk egymást átölelve a feldíszített szobában a fénylő karácsonyfa előtt. Meglepetések tündéri titkai sejtelmesen suttognak felénk a karácsonyfa alól. Az ajándéko­kat angyalivá szépítette az a kéz, amelyik készítette és át­nyújtja nékünk. Milyen jó hal­lani a karácsonyfaillatos szo­bában a szeretet angyali éne­két. Hiszen ezen az estén a leg­tisztább a szeretet éneke, bol­dog vallomása. Akár Isten ar­cába nézünk, akár szerettein­ket öleljük át, mindenünnen ezt mondja az ének: — szeret­lek téged! Ez a szeretet teríti meg a karácsonyi asztalt és ez a szeretet teszi ragyogóvá a karácsonyi álmot. Ilyenkor te­le van énekkel, imádsággal, szép és szent érzések harang­szavával a szívünk. De jó, hogy karácsony van és békes­ség van a világon. Milyen jó, hogy szeretnek és szeretni le­het. Legyen áldott az Isten, aki kitalálta a karácsonyt és az embernek ajándékozta, hogy a Gyermek születése éjszakáján ezen a földön mindenki boldog gyermekké legyen! tgy van ez — felelte a másik megkérdezett, ez a karácsony szépsége, költészete, hangula­ta. De én úgy ér^em, hogy ne­kem többet jelent 'a karácsony, És így folytatta a másik. — Nekem a karácsony a leg­nagyobb és a legkomolyabb ünnep a világon. Olyan ünnep, amelyik arról beszél, hogy ls­hivő ember olyan Utitársat kapott, aki mellette minden nap érezheti a karácsonyt ajándékozó Isten végtelen ir­galmát és erőt adó segítségét. A karácsony az Isten szerete­ten nem hagyta el az embert, hanem melléje állt. Törődött vele. Isten ezen az éjszakán nemcsak szerette a szerencsét­len embert, hanem ezt a vég­telen és örök szeretetét meg­mutatta neki. Ige testté lett. Isten emberré lett és az em­berhez szeretettel megérke­zett. Jézus Krisztusban minden tének a legnagyobb bizonyíté­ka. Valaki azt mondta egyszer, hogy a karácsony olyan otthon, ahol mindenki megláthatja a legtisztább Istenarcot. Karácsony ünnepén ezt a szeretetet megyek megköszön­ni Istennek a templomba —• mondta a második megkérde­zett. A harmadik megkérdezett egy darabig hallgatott. Csak nézett reám fényes szemekkel. Aztán beszélni kezdett. Olyan boldogan, ahogyan kevés em­berrel beszéltem. — Nekem a karácsony va­lami egészen rendkívüli örö­möt jelent. Én — mondotta — ezen a napon békültem meg az Istennel, a világgal és az emberekkel! Ezen a napon tud­tam meg azt, hogy Isten jót akar nekem! Van úgy, hogy néha nem látom nekem szánt útjait, titkos terveit, rólam való gondolatait, én mégis tudom, hogy jó az az út, amelyiken vezet engem. Én kibékültem az Istennel és tudok áment mondani és tudok imádságot énekelni minden nap minden lépésen a kedvenc énekemmel: — Mind jó, amit Isten tészen... Igen, jó az Isten! Igen, szeret az Isten! Aki a karácsonyt ké­szítette nekem, annak a szere­tető nem hagyhat el soha. Ez az én hitem és ez az én békes­ségem. A karácsony Krisztust adta, hogy minderről soha meg ne felejtkezzem. Így békültem meg az embe­rekkel is. A karácsony nem kedves „hazugsága” az éle­tünknek, hanem gyönyörű mintája a mindennapi életünk­nek. Hogy mi is minden nap karácsonyt készítsünk. Kará­csonyban éljünk. Karácsonyi békességben és jóakaratban és szeretetben öleljük át egymást. Amikor Isten elé állok, tele van a szívem békességgel. Amikor emberekkel találko­zom, tele van a szívem hálás jóakarattal. Nekem ez a kará­csony: — Dicsőség a magasság­ban és a földön — jóakarat.. ■! Isten, az élet és az emberek talán egyszer tőlem is megkér­dezik: mit jelent nékem a ka­rácsony?! t Friedrich Lajos forgatta.” Tudja, hogy ő már itt kicsiny valaki. S a Kisded a nagy. Ezen a többiek ámul- nak, csodálkoznak, — ő már tudja. A csendes hallgatás mélységével tudja. Pünkösd a dinamikus moz­gás ünnepe, amikor „sebesen zúgó szél zendül” s nyelveken szólás zsivalya támad. Nagy­pénteknek merev, döbbent, zajtalan, fájdalmas csendje. Húsvét hangja a ziháló tüdő és gyors lábdobogás, amely az üres sír hírét viszi. Kará­csonynak meleg a csendje. Mária felismerése: az ígéret és beteljesedés feloldó harmó­niája tölti be. Egyben pedig az ige hallásában történő hitre- jutás igazi demonstrációja, „megjegyezte és szívében for­gatta.” Mit? Azt, hogy ö a Messiás! Miért nem mondta ki? Hiszen a pásztorok már szóltak róla! De a pásztorok csak tovább mondtak egy hal­lott üzenetet. Ő pedig tudott valamit. Azzal a tudással, ami­re csak egy édesanya képes, ölében az újszülöttel. Egykor Éva szakított a tu­dás fájáról. Most Máriáé lett a tudás. Éva, aki egykor bűn­re vitte Ádámot, mássá lett Máriában, aki által a világba lépett az új Ádám, a Krisztus. Köszönöm néki. Mária! Igaza van rólad <t költői sornak: „Őbenne dicsérlek téged.” Koren Emil Zsinat a karzatról Nekünk, akik a karzatról fi­gyeltük a zsinatra összejötte­ket, az első pillanatban az volt az érzésünk, hogy valami nagy ünnep tartásra gyülekeztek ösz- sze a meghívottak. Fent a kar­zaton és lent az imateremben mindenki egyformán érezte, hogy a december 8-ra összehí­vott zsinat történelmi jelentő­ségű egyházunk életében. Ezen a történelmi jelentősé­gű zsinaton nemcsak a zsinati atyák jelentek meg majdnem teljes számban, hanem a test­véregyházak képviselői is. Kü­lön jelentősége volt annak, hogy államunk magasrangú képviselői a megnyitáson csak úgy, mint az ünnepi záróaktus­nál, egyformán jelen voltak. A meghívott vendégek kö­zött hölgyeket is láttunk, a püspökök, professzorok, lelké­szek feleségeit. Külön örömet jelentett a megjelent teológu­sok nagy száma. A teológusok a külső rendezés munkájából dicséretesen kivették részüket. A zsinati atyák között külön színt jelentettek a jogászok, orvosok, TSZ-elnökök, brigád­vezetők. Már a zsinatot megnyitó is­tentiszteleten világossá vált, hogy többről van szó, mint ün­nepről. Mégis, maga a zsinat csak záróakkordja volt annak áz előkészítő munkának, ame­lyet lelkészek, jogászok több éven át végeztek. A zsinat két ünnepélyes nyi­latkozatban bizonyított. Az egyikben kihangsúlyozó, dik, hogy egyházunk nagy fe-. lelősséggel tekint mindarra, ami hazánkban hosszú éveken át valósággá vált. Tisztelettel néz hazánk felelős vezetőire és örömmel ajánlja fel. segítségét hazánk további, jövőt építő munkájára. A másikban arról vall, hogy munkáiban és imáiban nem. csak magyar népünkre néz, ha* nem az egész emberiségre te. kint és felelősséget érez azért; hogy az egész emberiség béké­ben éljen! A távollevők .azt hihetik, hogy a zsinaton, a munkaülé­seken, a törvények előtérj esz- tésében csak száraz jogászko­dás folyt. Nem így volt! Az egyes törvények előterjesztői, a vitában felszólaló atyák, ar­ról tettek bizonyságot, hogy a különböző paragrafusok mö­gött élet, meggyőződés, bizony­ságtevés, tettrekészség van. A régebben tartott zsinato­kon nem hallhattunk olyan megnyilatkozásokat, mint most Az egyik jogász felszólaló el­mondta többek között, hogy evangélikus egyházunk teoló­gusainak kellett Mmunkálniok azt az alapot, amelyre törvé­nyek felépülhettek. És ez így is van! Sokévi fá­radtságos munka eredménye zsinatunk, örültünk a friss és jó törvényeknek, amelyek egy­házunk jövőjét hosszú éveken át megszabják. F. D. Hangverseny Vietnamért A vietnami hét első napján, december 13-án este, a Zene- akadémián, a nagyteremben előadták Händel: Saul c. ora­tóriumát. A rendezőség a tel­jes bevételt a magyar béke­mozgalom szolidaritási alapjá­ra fizette be. A Budapesti Kó­rust, a MÁV Szimfonikusok Zenekarát, valamint a szólis­tákat Forrai Miklós vezényel­te. Annak ellenére, hogy az­nap este három koncert volt Budapesten a Saul-on kívül és hogy ez a mű már harmad­szor szerepelt a Zeneakadé­mián, a nagyterem zsúfolásig megtelt. A közönség és a mű előadói megérezték; nem véletlen, hogy a Saul c. oratórium ke­rült előadásra. Hiszen aho­gyan az oratórium szerint a pásztorfiú, Dávid legyőzi Gó­liátot, s ahogy győzedelmes­kedik Saul király udvarának intrikái felett, úgy küzd a kis Vietnam a háborús agresszo- rok ellen s kivívja majd vég­ső győzelmét. Az előadás után Sík Endre az országos békemozgalom ve­zető embere, valamint a Viet­nami Felszabadítási Front Magyarországon tartózkodó tagjai megköszönték Forrai Miklós karnagynak és rajta keresztül a közreműködő mű­vészeknek a közreműködést. Forrai Miklós meghatottan válaszolt: „Kötelességünknek éreztük, hogy művészetünkkel és minden erőnkkel támogas­suk a vietnami nép harcát, míg az teljesen eredményes nem lesz!” —p —ö. AZ EGYETEMES IMAHETET 1967. január 16—21-ig tartják meg a magyarországi protes­táns egyházak. Az imahét anyagát az Evangélikus Élet időben közölni fogja. — GYŐR. A Győr-Soproni egyházmegye lelkészi munka- közössége november 30-án Győrött, a Szeretetházban tar­totta ülését. Weltler Rezső es­peres írásmagyarázattal, Bá­rány Gyula egyházmegyei dia- kóniai előadó-lelkész előadás­sal szolgált. — Az egyházme­gye lelkészei ebből az alkalom­ból közvetlenül is megismer­kedtek a Szeretetház életével, amelynek dolgozói és lakói ta­lálkozhattak a lelkészeken ke­resztül azokkal a gyülekeze­tekkel. amelyek áldozatokat hoznak értük. ~ *­I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents