Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-06 / 6. szám

Vatikáni jegyzetek

10. Két dekrétum és egy nyilatkozat

Kritikai ismertető sorozatunk lassanként befejezéséhez közeledik. Mai cikkünkben három zsinati dokumentumról adunk számot.

O

Az „egyház missziói tevékenységéről” szóló dekrétum e feladat célját így jelöli meg: a keresztyén hit bevezetése olyan népeknél, amelyek még nem jutottak hitre, hogy ott külső egyházi segítségre nem szoruló, bennszülött egyházak keletkezzenek, saját egyházi főhatósággal. Hangsúlyozza a dekrétum, hogy az új egyházak népük talaján és annak kultúrájában verjenek gyökeret.

Ezek a felismerések nagyjából megfelelnek azoknak az eredményeknek, amelyekre a protestáns egyházak már több évtizede eljutottak a századunkban tartott néhány nagy nemzetközi missziói konferencián. Minden dicsekvés nélkül jó nekünk Isten iránti hálával látnunk, hogy a missziói célkitűzés korszerű megfogalmazásában is messze előbbre jártak a reformáció egyházai a római keresztyénségnél. így tekinthetünk azokra a zsinati felszólalásokra is, amelyek többszörösen hangoztatták: a missziót az egész egyház megbízatásának kell tekinteni. A protestáns egyházak már a megelőző időkben megvalósították, amivel az 1965. október 7-én e témáról megindult zsinati vita kezdődött: „hazahozni a missziót az egyházba, miután évszázadokon keresztül egyes különc emberek hobbyjlának (vesszőparipájának) számított".

A tervezetet részleteiben különösen két ponton érte erős bírálat, amelyet azután a dekrétumban keresztül is vittek. Többen hangsúlyozták, hogy az egyház missziói tevékenységét nem szabad hierarchikusan értelmezni, hanem azt Isten egész népe feladatának kell tekinteni. Továbbá: nem szabad elmellőzni az ökumenikus szempontot, hanem törekedni kell a közös keresztyén bizonyságtételre és együtt- munkálkodásra, hogy ezzel kiküszöbölődjék a keresztyénség „szétszakadtságának botrányköve”. E változtatásokért ismét a haladó vonal néhány ismert személye küzdött, Alfrink és Jäger bíborosok.

A dekrétumnak szép megállapítása: különös dicséret illeti azokat a laikusokat, akik a fejlődő országokban gazdasági és szociális segítésben tevékenykednek.

O

Az ökumenikus gondolkozás teljes hiányát mutatja az 1965. október 28-án kihirdetett „nyilatkozat a keresztyén nevelésről”. A szöveg hangsúlyozza a család felelősségét, de döntő jelentőségűnek a katolikus iskolákat tartja a keresztyén nevelésben. Ez még érthető római katolikus szempontból, de menthetetlen az eljárás, hogy a keresztyén nevelésen a dekrétum állandóan csak a katolikus nevelést érti. Mintha a római katolikus nevelésen kívül nem létezne és nem lehetne másfajta keresztyén nevelés!

Annyira erős volt ez a fogalmazás, hogy egy helyen a tervezetet később meg kellett változtatni, és elvenni kirívó élét. A mondat így hangzott: „A keresztyén szülők kötelessége, hogy gyermekeiket, ha lehetséges, katolikus iskolákra bízzák”. A „keresztyén” jielző helyébe végül is a „katolikus” megjelölés került, ez az egyszeri javítás azonban nem változtat azon, hogy az egész dekrétum a keresztyén nevelést kizárólag a katolikus nevelés körében képzeli. Meg- gondolkoztató: az „elszakadt testvérekre” gondolás teljes egészében kimaradhatott a zsinat egyik részletesen megvitatott és elfogadott dekrétumának látómezejéből!

O

A „püspökök pásztori hivataláról” szóló dekrétum ugyanazon a napon került kihirdetésre. A szöveg az elején leszögezi a pápa legfőbb egyházi vezető és pásztori hatalmát. Az új vonás — amely mutatja a római teo- lógia^Belső fejlődését a 95 éve tartott első vatikáni zsinat óta —, hogy a püspökök „részt vesznek az egész egyház gondjában”, s a létesítendő püspökök tanácsa _,,nagyobb segítséget fog nyújtani az egyház legfőbb pásztorának”. A „püspökök szinódusá”-ról már tájékoztattuk olvasóinkat: a pápa múlt szeptemberben rendelte el, megelőzve ezzel a zsinat ilyen irányú teljesebb kívánalmának további hangoztatását (Evangélikus Élet, 1965. november 7-i, 45. szám). A világ katolikus püspökeinek képviseletéből esetről-esetre alakítandó tanácskozó testület ügyét a dekrétum így már el- döntöttként kezeli.

Hangsúlyozza a szöveg a , vatikáni kúria reformjának

szükségességét — amint a zsinat nagy többsége kívánta —, de közelebbről nem körvonalazza. Kúriai tagok megnyilatkozása azt mutatja, hogy nem érzik veszedelmesnek a dekrétumot kiemelt szerepük csökkenését illetően a pápa mellett. Csak a jövő dönti el, hogy a dekrétum által nyitott lehetőséggel milyen mértékben él a pápa — mind az erősen konzervatív kúria reformját, mind a világ katolikus közvéleményét képviselő „püspökök tanácsa” felhasználását tekintve.

Ez a dekrétum különben egy római katolikus belső egyházi problémát takar: a püspökök jelentőségének fokozásával bizonytalanná vált a papi hivatal teológiai és egyházi súlya. Ha a püspököké az egyházi hivatal teljessége, mi a papi tiszt szerepe? A szöveg a papokat ismételten a „püspök munkatársaiként” jelöli meg. de ez nem kielégítő felelet. Ügy látszik, igaza lesz annak a megelőző években felvetődött találó mondásnak: az I. vatikáni zsinat a pápai hatalmat, a II. vatikáni zsinat a püspöki hatalmat fogalmazta meg, a papi hivatallal majd egy elkövetkező zsinatnak kell behatóan foglalkoznia.

A különbség világos látása érdekében röviden ide iktatom az evangélikus egyház tanítását: minden felszentelt lelkész ugyanannak a krisztusi megbízatásnak hordozója, különböző munkakörben (a püspökök munkaköréhez tartozik a vezetés), de Isten előtt egyforma méltósággal és felelősséggel. Ez a Szentíráson alapuló felfogásunk nem ismeri a katolikus hierarchikus gondolkozást, s ezért idegen marad tőlünk teljes egészében a szó- banforgó dekrétum.

V. I.

Keletnémet teológusok Kölnben

A kölni Melanchthon-Aka- démia előadássorozatot rendez január 11—március 22-ig ezen az összefoglaló címen: „A reformáció hazája.” Az előadás- sorozat előadói mind a Német Demokratikus Köztársaságból való professzorok és lelkészek, többek között Barnikol hallei, Fascher keletberlini és Thulin wittenbergi professzorok.

A keresztyénségnek állást kell foglalnia

ól béke minden földi jó összessége. „A földi béke a legnagyobb jó ebben a világban, mert minden más földi értéltünk Is bele van foglalva” (Luther).

Aki a Szentírást ismeri, az előtt nyilvánvaló, hogy Isten végső és teljes akarata a világgal az üdvösség. Tehát a béke Isten akarata Isten és az embervilág között, a bűnbocsánat útján, Jézus Krisztusban. De a földi élet és béke ugyancsak Isten akarata, kiszakíthatatlan része a teljes, bibliai értelemben vett békének.

Amíg azonban az üdvösség békéjét a Szentlélek, az ige és a szentségek által közvetlenül munkálja bennünk, addig a földi békét Isten emberek — keresztyének és nemkeresztyének — közvetítésével adja. Etikai feladattá teszi azt szeretetünk, lelkiismeretünk, emberi értelmünk számára.

I/eresztyén szó és cselekvés 'S'- a földi békéért szükség- szerűleg állásfoglalás is ennek a békének az akadályai, gátlói ellen. Sohasem elég általában, absztrakt módon, elvont általánosságokban állást foglalnunk a háború, a gyűlölet és az önzés ellen a világban. Ha igazán szeretjük az embereket és a békét, akkor mindig konkrét módon, részletekbe menően, a valóságos világra és a mai életre való tekintettel kell keresnünk a jót, szembeszállnunk akadályozóival, és elhárítani igyekeznünk a nukleáris pusztulás, az elképzelhetetlenül borzalmas, új háború veszedelmét az emberiségről.

z elmúlt években egy kissé fellélegzett a világ. A nukleáris fegyverkísérletek tilalma, a világot fenyegető Kuba-válság békés megoldása, a fegyverkezési kiadások bizonyos mértékű kölcsönös csökkentése reményt adott arra, hogy a békés együtt élés a népek közt megvalósítható, és talán a leszerelés sem távoli álomkép csupán.

Ma azonban újra sóhajt és aggodalommal van tele az emberiség. A békés együttélés látóhatárát háborús lángok, veszélyes feszültségek sötétítik el. Vietnam ma a világ legveszélyesebb tűzfészke. A délkeletázsiai amerikai intervencióiból kimondhatatlan szenvedés, könny- és vértenger szakadt egy szerencsétlen népre, és elképzelhetetlen háborús katasztrófa zúdulhat az egész embervilágra. Katonai

beavatkozások, az erőszakpolitika különféle megnyilvánulásai, a neokolonializmus újabb formái a legutóbbi másfél évben súlyosan fokozták a feszültséget a világ különböző részein.

I I a kedves számunkra a ~ béke, és féltjük a világot, az emberiség holnapját a nukleáris pusztulástól, keresztyén erkölcsi lelkiismeretünk teljes erejével szembe kell fordulnunk a békének ezekkel a mai akadályozóival. Azzal, ami Vietnamban történik, egy hős nép ellen, és az emberiesség, anyák, gyermekek, öregek, küzdők és nemharcolók ellen. De azzal is, ami bárhol a világban, a katonai, politikai és gazdasági agresszió megnyilvánulása, s az erőszak fegyvereivel tör a saját önző érdekei elérésére, a saját hatalmi befolyása kiterjesztésére a világban.

A keresztyénségnek ma — ha szereti és akarja a békét, állást kell foglalnia a fokozódó erőszak-politika, az imperializmus, a hatalmi terjeszkedés régi és új formái ellen.

Minden népnek, melyet Isten életre hívott, joga van a saját életét élni, beleilleszkedve az emberiség nagy családjába. Egyetlen népnek sincs azonban joga arra, hogy repülőrajok és hadseregek bevetésével, az erőszak alkalmazásával, vagy a fejlődésben elmaradt országok gazdasági

gyengeségének kihasználásával világuralomra törjön, és semmibe vegye más népek legelemibb életérdekeit, amint ez Vietnamban vagy a volt gyarmati területeken történik.

/''Tf keresztyénségnek, amely Vw/Í jelen van a világban, és éber lelkiismerettel látja a szeretet mai, világméretű feladatait, nem szabad belenyugodnia ezekbe a békét súlyosan veszélyeztető jelenségekbe.

Aki ma az életet, a haladást* az igazságot, az emberiességet, sőt aki a hitet és a szeretetet akarja ebben a világban, azt akarja, hogy gyermekeink felnőhessenek, vetés és aratás egymást válthassák, templomainkban szólhasson Isten igéje, annak ma a békét kell akarnia. Nemcsak elfogadni, hanem — a jót segítve és a béke akadályaival szembefordulva — cselekedni is érte.

„Nincs semmi keresztyénibb ezen a világon a békénél” (J. Comblin). Ha Krisztust igazán Urunknak valljuk és szeretjük minden embertársunkat, a közelieket és a távoliakat, akkor mindent megteszünk, ami a béke ügyét szolgálja emberek és népek között. És ellene mondunk mindannak, ami a békétlenséget, a jogtalanságot, a hatalmi önzést — a háború erőit szolgálja, ami a béke akadálya a mai világban.

Dr. Nagy Gyula

Az egyház békeszolgálata

D. Dr. Beckmann düsseldorfi püspök a vietnami háborúról

A jelenlegi nemzetközi helyzetben különösképpen is az az egyház feladata, hogy a maga részéről is hozzájáruljon a béke fenntartásához — jelentette ki D. Dr. Beckmann düsseldorfi püspök a rajnai evangélikus egyház január 10-én tartott zsinati megnyitó beszédében Bad Godesberg- ben. „Nem lehetünk itt most együtt anélkül, hogy ne gondolnánk a labilis nemzetközi

helyzetre, ami jogos aggodalommal tölt el bennünket” —■ jelentette ki a püspök és közben utalt a vietnami és rho- déziai kérdésre. Az egyházaknak mindent el kell követniük, hogy az emberek és népek megtalálják a békés kibontakozáshoz vezető utakat és minden ideológiai és faji különbség ellenére is a béke I útját járják.

D. Mitzenheim püspök üzenete a thiiringiai gyülekezetekhez

„Csak az igazság és szeretet tudja elérni, hogy az gyarapodjék és legyen fontos a világban, ami az igazi együttműködést és békét mozdítja elő: ti. a lényegre irányadó párbeszéd. Vonatkozik ez az államok és népek kapcsolatára csakúgy, mint az egyéni élet

kérdéseire a családban és a hivatásban.” Hangsúlyozza Mitzenheim püspök, hogy a szeretet az igazság nélkül csak érzelgősködés és az önzésnek finomabb formája, viszont a szeretetlen igazságra törekvés pedig a közösséget szétfeszítő keménység.

Albrecht Goes:

KISKANÁL

Közben persze a kórházi munka ment a maga útján. tJj ágyakat állítottak fel, december közepéig jelentést kellett tennünk egy különosztály megszervezéséről csontműtétek számára, a gyógyszertárban rengeteg oltóanyagot halmoztak fel stb. Stefan még a nagy hideg beállta előtt világítást szerelt a központi fűtés vezetékeihez. Űj munkaerőket is kaptunk. Két nővér érkezett. Minszk környékéről: Elza nővér és Ulrike nővér. Elza nevű ápolónő már kettő is volt nálunk, így az új jövevény Elza III. lett. Ulrike nővérről még megérkezése előtt elterjedt a hír, hogy mecklenburgi és nemesi családból származik. Ez a körülmény a mi, többnyire wesztfáliai és württembergi, paraszti származású ápolónőink között szinte riadalmat keltett. Hát még, mikor annak is híre ment, hogy « jövevény fiatal özvegy, s egyetemet végzett. Az osztályos nővérek már félteni kezdték állásukat, a főnővér pedig megígérte, hogy majd kitalál számára valami mutatós, de jelentéktelen beosztást. „Majd megtesszük postakezelőnek. Kezdetnek az is egészen megfelelő lesz.”

„Ulrike, nővér úgy fest, mintha egyenesen a hamburgi herceg kíséretéből érkezett volna”, mesélte az asztalnál Jessen törzsorvos. O volt az ápolónők fölötti felügyelettel megbízva, s így az új nővért megérkezése után mindjárt hozzá irányították. „Szóval mecklenburgi, és kékvérű?” — kérdezte valaki, s hozzátette: „Vajon párttag is?” — „Párttag? Erről az első találkozás alkalmával nem esett szó. De nem hiszem, hogy az lenne.” — S kis szünet után meggyőződéssel hozzátette: „Nem. Az a benyomásom, hogy biztosan nem az”.

Pár nap múlva a folyosón találkoztam Ulrike nővérrel. Épp csak röviden köszönthettük egymást, ez is elég volt azonban ahhoz, hogy meggyőzzön: Jessen jó jellemzést adott róla. Az istentiszteleten — ádvent negyedik vasárnapja volt — is megjelent Ulrike nővér, s oly feszült figyelemmel hallgatta a prédikációt, hogy az igehirdetőnek szinte úgy tűnt: csak ennek az egy hallgatójának prédikál. Magamnak kellett a kántor s az egyházfi teendőit is ellátni, s amikor istentisztelet után ott maradtam, hogy rendet csináljak, Ulrike is ottmaradt és segített. Beszélgetés közben kiderült, hogy kicsi a világ: egy sereg közös ismerősünk akadt. S mikor — már nem is tudom, hogyan — a szó a hollandiai quäkerekkel való közös kapcsolatainkra fordult, végképpen megértettük

egymást. Kissé habozva érdeklődtem ezután a férje iránt. Igen, 42 júliusában halt meg Minszknél. Hivatalos jelentés szerint: Lelőtték a partizánok. — „Okom van arra, hogy bizalmatlan legyek ezzel a hivatalos jelentéssel szemben — s még inkább arra, hogy a véleményemet megtartsam magamnak. Ennyi elég?” — Csak annyit válaszoltam: „Igen, ennyi elég, Ulrike nővér”. Hazafelé menet azután témát váltva megkérdeztem, elrendezkedett-e valamennyire új otthonában, .,. persze amennyiben egyáltalában még érdemes. Mindenesetre, ha valami kívánsága van, a varázsige így hangzik: Forduljon Stefanhoz. — „Ö, az a villanyszerelő, ugye? Már találkoztam vele”. — „Stefan, a fűtő. Leghamarább a pincében találhatja meg, holnap.”

„Mondja, kérem — bocsásson meg a képtelen feltevésért — Stefan zsidó?"

„Hogy jön erre a gondolatra?”

„Nos, ... arrafelé, ahol eddig voltam,

... szóval, láttam már ezt a típust, Minszk- ben. Szóval a Stefan...”

Majd arcomat látva: „Vagy talán — ez szolgálati titok?”

„Igen. Szolgálati titok. S e titok terhe alatt: igen.”

7.

Ez az „igen” kissé vigyázatlan dolog volt. Vagy legalábbis nem egészen helyes. Persze, a bizalmát bizalommal akartam viszonozni. S végeredményben csak magamnak tartoztam titoktartással. Bár, sok igazság van a közmondásban: hallgatni arany ...

A dolog nem ment ki a fejemből s Klaus, katolikus kollégám, tüstént észrevette szórakozottságomat, mikor délben a kaszinóban találkoztunk. Ott ácsorogtunk ugyanis, a főnökre várakozva, aki késett.

„Valami baj van?” kérdezte Klaus.

„Semmi, semmi. Csak, legjobb lenne, ha az ember lakatot tenne a szájára, mint Papageno a „Varázsfuvolában.”

Tovább nem jutottunk, mert a főnök belépett. Egy papírt tartott a kezében s amíg a tartalmát ismertette, eltolta magától, mint

valamit, amihez nincs köze: „Karácsonyi látogatás. Megint kitaláltak valamit. Egy körzetvezető érkezik rpa délután és karácsonyi ajándékokat óhajt osztogatni.” összegyűrte a papírt és rámnézett: „Ajándékosztogatás ... ez az ön ügykörébe tartozik, Páter. Képzelem, hogy nem sok kedve van egy ilyen aranyfácánnal (Aranyfácánnak csúfolták a náci pártembereket aranybarna egyenruhájuk miatt.) bájologni... de hát nincs kibúvó. Vagy maga, vagy Klaus. Vessenek sorsot. Rólam... hogy én egy körzetvezetővel... azt már nem, rólam szó sem lehet. Ha egy ilyen fickó rákezdi „Nagy Vezérünk”, nem állok jót magamért. Maguknak azonban parancsba adom, hogy ne gorombáskodjanak vele.”

„Igenis, Főtörzsorvos úr, parancsára, nem fogunk gorombáskodni”. Előírásszerűén ismételtem a parancsot. A kíséret kuncogott, jóindulattal inkább, mintsem kárörömmel. A kó- péság ott bujkált mindanyiunk szemében, az enyémben persze eléggé letörten... Klaus persze mindjárt feltalálta magát és kihúzta nyakát a hurokból: „Frankenből érkezik a vendég? No, akkor legalább svábul cseveghettek egymással. Ez a te eseted, hiszen föl- dik vagytok. Majd ha legközelebb egy weszt- fáliali jön, szívesen állok rendelkezésére”.

A legrosszabbra készültem s mint ez ilyenkor lenni szokott, a valóság jobban festett... eleinte persze legalábbis. Az aranyfácánt any- nyira megzavarta, hogy egy lelkész kíséretével lesz kénytelen megelégedni a főorvos helyett, akiről jelentettem, hogy halaszthatatlan elfoglaltsága van — ami ezúttal így is volt, mert egy operáció vált esedékessé —, hogy csak annyit tudott mondani: „Na jó, hát akkor fogjunk hozzá ...” És hozzáfogtunk; kaptam egy kis kíséretet, három altisztet és három nővért osztottak be hozzám. A körzetvezetö két embert hozott, akik a csomagokat cipelték. A pártinduló eléneklésétől szerencsére megkí- méltettünk s amikor az egyik nővér ártatlan arccal a „Mennyből az angyál”-t javasolta, erélyesen leintettem. Így a kántálás elmaradt. E helyett a nagyteremben és utána még két másikban vendégünk szónoklatot tartott, rövidet és csapnivalót... megtűzdelve a pártnyelv legszebb szóvirágaival, mint: Hátország és végső győzelem, totális erőfeszítés és persze Nagy Vezérünk stb. Ezután előkerültek a csomagok: pullóverek és kötött alsók, bor és konyak, kolbász és sonka, kalács és cukorka __a betegek örültek az ajándékoknak, én

se

gítettem a szétosztásnál. Szóval azt hiszem megúsztuk volna a dolgot, ha az egyik szani- téc altisztnek az utolsó pillanatban nem akad egy szerencsétlen ötlete. A körzetvezetö ugyanis megemlítette hivatali működése helyét, egy városkát Frankenben. Fúra városnév, ezt már hallottam valahol, vélte az altiszt, — vagy olvastam? Persze egy beteglapon... egy súlyos sebesültnél odaát, akinek két lábát amputálni kellett... igaz, hogy nem látogatható... de egy pillanatra talán... ha a körzetvezető úr esetleg egészen röviden köszönteni akarná a földijét...? „Hát persze, menjünk mindjárt”.

Benyitottunk; nem mind, csak hárman-né- gyen. A szanitécaltiszt egészen halkan szólalt meg — egy kis figyelmeztetés akart lenni a körzetvezetö számára — s az úgy látszott, meg is értette, mert egészen tisztességes hangnemben kezdte. De azután hirtelen elraaadták a vezércikkszólamok: oroszellenes handabanda és antibolsevista jelszavak özöne s persze a „nagy megtorlás” ígérete. Én mindjárt kezdtem rosszul érezni magamat s ahogy a betegre néztem, ez az érzésem fokozódott. Ennek nem lesz jó vége, mondtam magamban. Olyan negyvenes férfi lehetett, civilben — talán — mérnök, vagy ilyesmi. Láttam — s az ember észreveszi az ilyet, ha van szeme hozzá —, hogy az egész ember egyetlen ellenkezés. Egy mosoly árnyéka sem villant fel az arcán. Persze: akinek van kedve mosolyogni két csonkkal a lába helyén... itt azonban nemcsak fásultságról volt szó, hanem többről: ellenállásról. Lehúnyt szemmel feküdt ott a hívatlan látogató szózuhatagai alatt. „Hagyja már abba!” — ez volt a nyelvemen, s ki is kellett volna mondanom, de persze az ember oly gyakran nem mondja ki, amit kellene... S a beteg — aludt talán? Nem, egyáltalán nem aludt. S amikor a körzetvezető végre szünetet tartott, kitört belőle’ „Nem az oroszok. Ti!” S azután mégegyszer — látszott, hogy nehezére esik a beszéd s ezért a kezével is mutatta, de mindenképpen félreérthetetlen volt, amit mondani akart s ki is mondta újra: „Nem az oroszok. Ti vagytok az oka!”

(Folytatjuk)

Fordította: dr. Groó Gyula