Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-30 / 44. szám

A REFORMÁTOROK NYOMDOKAIN Gádor András ravatalánál „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalas nyereség” (Fii 1,21.) Megrendültén vesszük kö­rül ezt a ravatalt, hofey végső búcsút vegyünk Gádor And­rástól. Sokan vagyunk itt olyanok, akik úgy érezzük, hogy az ő elhunyta idő előtt történt és nagy veszteséget jelent. 1. Bizonyára hozzátartozói azok, akiket a veszteség a legközvetlenebbül érint. Hitve­sét, gyermekét, testvéreit hagy­ta itt élte derekán, 52 esz­tendős korában Gádor András. 2. Barátai nehezen tudják elviselni a gondolatot, hogy ez­után már nélküle kell jóban, rosszban meglenniük. Sok­szor fog eszünkbe jutni, mi­lyen értéket jelentett tiszta lá­tása, határozott magatartása, határtalan bizalma és szerete- te népünk iránt, a maró gúny, mellyel a jelen és a jövő rö­vidlátó ellenségeit támadta; az a fáradhatatlan ambíció, amellyel zsurnalisztikái mun­káját végezte; és nem utolsó sorban az a derűs életigenlés, amely baráti jelenlétét olyan kellemessé tudta tenni. Az Evangélikus Élet szerkesztőbi­zottsági ülései nemcsak azért voltak értékesek, amikor ő vezette őket, mivel jó munkát végeztek hetilapunk összeál­lításánál, hanem mivel gyak­ran magas-szintű parlamentjét jelentették egyházi közéletünk elitjének, hogy ilyenkor az egyházi élet hazai és külföldi széles horizontját szemügyre vegye, s eszerint hangolja ír­ni- és mondanivalóját. Hetila­punk szerkesztőbizottsága na­gyon eleven szellemű, tiszta szemű embert, éles gondolko­dót, szellemes vitatkozót, a be- Úű konstruktív művészét, me­legszívű barátot és munkatár­sat veszített benne. 3. Veszteséget jelent Gádor 'András elhunyta az egyház szempontjából. Min* * lelkész 39 évet töltött •ét az egyház szolgálatában. 1914 karácsony ünnepének elő­estéjén született Tatabányán, az első világháború kitörésé­nek évében. Apja józan életű munkás ember volt. A föld mélyében dolgozva, verejtékes munkával kereste családja mindennapi kenyerét. Anyja csendes, vallásos asszony volt, gyermekeit még iskolába- járás előtt ími-olvasni tanítot­ta, úgyhogy a család összes tagjai a hosszú téli estéken váltakozva olvasgatták Jézus Krisztus élettörténetének cso­dáit. önéletrajzában, melyet az egyetemi hittudományi kar be­iratkozási kérvényéhez mellé­kelt, írja Gádor András: „Nagy előszeretettel éltük magunkat a gyermek Jézus Krisztus sze­repébe és kísértük végig a Megváltót a jászoltól jel a Golgotáig.” Az iskolában kezdettől fog­va mindvégig kitűnő tanuló volt. Elemi iskoláit jelesen vé­gezte, és szülei, más nem lé­vén a közelben, a tatai Pia­rista-szerzet gimnáziumába íratták be. Nyolc órán át na­ponta vonaton tette meg az utat Tatáig és vissza. Minden nap hajnali ötkor kelt, nem­egyszer már fél négy órakor és csak este hat órakor tért haza. Otthon tanulni csak es­te hét óra után kezdhetett. De a fáradságos kenyérkereső munka, továbbá a nagy áldo­zat, melyet szüleinek egyetlen fiuk taníttatása jelentett, a kis diákot erős iskolai munkára ösztönözte. Akarattal párosult szorgalma, korán ébredező te­hetsége kitüntetéses érettségi bizonyítványt eredményezett. Hogyan lépett ez a munkás­származású fiú a lelkészi pá­lyára ? Életrajzi visszaemlé­kezései igen tanulságos fele­letet adnak erre a kérdésre. A szerzetesi gimnázium erősen katolikus jellege mintegy ne­gative segítette elő pályavá­lasztását. A gimnáziumban — mint írja — nemegyszer meg­kísérelték, hogy protestáns vallásos meggyőződését meg­ingassák. Hátrányos megkülön­böztetésben részesítették őt evangélikus mivolta miatt. Sértő kijelentéseket kellett el­szenvednie. amelyek önérzeté­ben érzékenyen érintették. Ilyenformán a római katolikus középiskolában protestáns meggyőződését ért támadások hatására ébredt fel benne a vágy aziránt, hogy lelkész, és­pedig evangélikus lelkész le­gyen. Az iskolában tapasztalt „elnyomó törekvés” — mint írja — évek során át mégcsak megszilárdította célkitűzésé­ben. Ki ne venné észre, hogy eb­ben a tehetséges, fiatal diák­emberben, aki annak idején Gádor András volt, valami olyasmi történt, mint annak idején a reformátorokban? Nem úgy volt-e a közeli és a távoli múltban is, hogy a ma­gyarországi protestantizmust a többségi felekezeti elnyomás elleni tiltakozás tette elpsor- ban erőssé? Nem ez az ősere­deti reformatori magatartás tette-e őseinket érzékennyé minden elnyomással szemben, és késztette őket ellenállásra, olykor nemzeti szabadsághar­cokra is? És mindez az ifjú Gádor Andrásban úgy fejlő­dött ki, hogy vallástanító lel­késze református volt. Ahhoz azonban, hogy vala­ki mindvégig megmaradhasson igazán protestáns embernek, pozitívumra is szükség van. Ezt a pozitívumot, Gádor And­rás soha nem szégyellt mun­kás-családból való származá­sán kívül teológiai tanulmá­nyainak köszönhette, önélet­rajzát ilyen szavakkal fejezte be: „s most, amikor ismerem az igazságot, s láttam az elva- kultságot, az Űr Jézus nevében kérem Isten segítségét, támo­gasson célom elérésében". És mi ez a cél? 1933-ban Gádor András így jelölte meg: „Hogy majdan buzgó munkás tagja lehessek az igazi evangéliumi alapokon álló egyháznak, dol­gos polgára hazámnak, s táma­sza szüleimnek, akik jiukért oly sokat nélkülöznék.” Egyetemi teológiai tanulmá­nyait a legjobb eredménnyel, kitüntetéssel végezte. Protes­táns alapmeggyőződése nem változott meg, az akkori orto­dox-pietista-irredenta-reak- ciós papnevelés hatására sem. Két évvel tanulmányainak be­fejezése után írt újabb (lel- készvizsgai) önéletrajzában azonban valami kesernyés csa­lódottság hangját lehet észre­venni. Egyházi felsőbbsége hol ide, hol oda helyezi segédlel- készi minőségben. A második világháború alatt, s a felsza­badulás idején sem volt sok­kal különb egyházi állásban. Tény, hogy a felszabadulás után egyházunkban rögtön azoknak a táborában találkoz­tunk vele, akik a felszabadu­lásban népünk életének min­den vonatkozásában új kor­szakál látták és köszöntötték. Kevesen voltunk még akkor, akik Isten kegyelméből tisz­tán láthattuk a jövőt, népünk és egyházunk jövendő útját. Gádor András ezekhez a keve­sekhez tartozott. Ennek meg­felelően cselekedett. Mint a volt Bányakerület, majd a Déli Kerület püspöki titkára, azután mint budapesti paro­chus lelkész, az ellenforrada­lom bukása után. mint egyhá­zunk hetilapjának felelős szer­kesztője, szakadatlanul azon fáradozott, hogy evangélikus egyházunk, s általában a ma­gyar protestantizmus meglelje helyét az egyre jobban kibon­takozó, szocializmust építő, az emberiség békéjéért küzdő tár­sadalmunkban, a Magyar Nép- köztársaságban. Hogy a helyes utat megtalál­tuk, hogy azon járunk, hogy ma már lelkészi karunk, és egyházunk egésze tisztán lát­ja, hogy ez a helyes út, me­lyen egyházunk rendeltetésé­hez híven végezheti szolgála­tát, abban Gádor Andrásnak jelentős érdemei vannak. Kü­lönösen hálásak vagyunk neki azért, hogy minden körülmé­nyek között vigyázott arra, nehogy, a jó és helyes útról le­térjünk, ami főleg akkor fe­nyegetett, amikor megnőtt azoknak a tábora egyházunk­ban, akik most már mindnyá­jan a megtalált jó úton akar­nak járni. Szolgálatát Gádor András egyetlen gyülekezet szűk ke­retein túl országos perspektí­vában végezte. De érezte, hogy szolgálatunk országhatárokon túl terjedő feladatok elé is ál­lít bennünket. Ebben a szol­gálatban igyekezett erősödni akkor is, amikor közvetlenül végzetes megbetegedése előtt külföldön tanulmányozta az evangélikus egyházi sajtómun­kát. A Lutheránus Világszö­vetség sajtószolgálatának ve­zetője az elmúlt nyáron nagy elismeréssel nyilatkozott Gá­dor András szorgalmáról és te­hetségéről, s hozzátette: mint embert is nagyon megkedvel­te őt. EGYHÁZUNK, S A MA­GYAR PROTESTANTIZMUS kiváló fiát veszítette el Gádor Andrásban. VALÓBAN NAGY VESZTESÉG az ő elvesztése egyházi szempontból is, ami a jó protestantizmus és a jó ha- zafiság egységének értelmében azt is jelenti, hogy hazánk és népünk is értékes fiát veszí­tette el benne. , 4. Ekkora veszteség tudatá­ban mondhat-e valamit a bib­liai ige, Pál apostol ismert szava arról, hogy a halál, a meghalás nyereség neki? Akik közelebbről ismertük őt, tudjuk, hogy nemcsak küz­dött a háború ellen az életért, hanem szerette is az életet Távol állt tőle minden világ­tagadó, vagy a világtól el­forduló borúlátás. Mennyi­re örült, amikor leánya az életmentő orvosi pályát válasz­totta hivatásul! Hogyan igye­kezett gondoskodni családja életéről mindvégig, az utolsó leheletéig, betegen is, amikor tisztában volt vele, hogy nap­jai meg vannak számlálva. Talán nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy Gádor András kezdettől fogva, tehát közel két esztendő óta tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, ikég mint lábonjáró beteg, egy évvel ezelőtt azzal lépett be hozzám, hogy hamarosan meg jog halni. Halála előtt egy héttel, amikor utoljára beszél­tem vele, azt mondta, hogy jobb lett volna, ha meghal rögtön, amikor megbetegedett. De ekkor is bámulatos volt szellemi frissesége és szörnyű szenvedései közepette is oly­kor mosolyogva, s mosolyt keltve tett több megjegyzést különféle egyházi és világi kérdésekről. A halála előtt való napon egyik barátjának és jó­akarójának azt mondta, hogy ne áltassák egymást, ő kívül-belül tönkrement, s h á- rom napon beiül meg fog halni. Majd elbúcsúzott, meg' köszönte mindazt a jót, amely­ben betegsége idején részesült, s családját gondoskodó szere- tetünkbe ajánlotta. Ahogy elő­re megmondta, úgy lett: há­rom napon belül elhunyt. Szá­mára nem volt már más or­vosság. A halál jelentette nagy szenvedéseinek a megszűnését, melyeket különben olyan tü relmesen hordozott, hogy vol­tak, akiket azért döbbentett meg halálhíre, mivel amikor még ebben az esztendőben lát­ták és beszélgettek vele, nem tartották súlyos betegnek. Ö maga azonban tisztában volt vele, hogy betegségétől, fájdal maitól csak a halál szabadít­hatja meg. NEM ÜGY VAN-E. HOGY MINT AZ APOSTOL SZÁMÁRA. AZ Q SZÁMÁRA IS A MEGHALÁS VÉGÜL IS NYERESÉGGÉ VÁLT?! Akik szerettük őt, nem úgy vagyunk-e vele, hogy veszte­ségünk és gyászunk fájdalmá­ban az a tudat vígasztal, hogy most már nem szenved többé? Nem vígasztal-e ti­teket is. Szerettei, Hitvese Gyermeke, Testvérei, Barátai Tisztelői, Szolgatánsai? 5. DE PÁL APOSTOLLAL EGYÜTT TUDUNK MI S TU­DOTT AZ ELHUNYT IS MÁS ÉS NAGYOBB VIGASZTA­LÁSRÓL IS. Arról, akinek a golgotái keresztjéhez már kis­gyermek korában édesanyja keze és lelke vezette el, AKI A VIGASZTALÓ, AKI az apostol számára ÉLET. Élet a halálban is. Aki nem maradt a sírban. Akitől nem választ hat el minket sem élet, sem halál. Az Ö szolgája volt Gádor András. Öt szolgálta talentu­maival. Akkor is, amikor né­pünk javán, hazánk előmenete lén, az emberiség békéjéért és haladásáért küzdött. És azzal is. amit egyházunkért tett. Az ö megváltó és megtartó ke gyeimébe, halálon diadalmas kodó végtelen és örök szerete- tébe ajánljuk őt, szeretett drá­ga testvérünket, GÁDOR ANDRÁST. Az Isten békessége legyen és maradjon vele az örökké­valóságban ! Az Isten vigasztaló szerete- te legyen és maradjon Szeret­teivel! Isten atyai kegyelme legyen és maradjon egyházunkkal népünkkel, mindnyájunkkal Ámen. D. Dr. Vető Lajos (Elhangzott a rákoskeresztúri üj temetőben 1966. október 24-én.) D Dr. Vető Lajos püspök címére Gádor András elhunyta alkalmából többek között a következő távirat érkezett: „Gádor András hazatérése alkalmából a Magyar Evan­gélikus Egyháznak és az Evangélikus Élet egyházi lapnak együttérzésünket és részvétünket fejezzük ki. Együtt vagyunk önökkel a fájdalomban a jóbarát és az érdemes munkatárs elhunyta miatt. A Lutheránus Világszövetség Tájékoztatási Irodája nevében: Hessler.” Az utolsó út Közel két esztendeje, hogy tudta: gyógyíthatatlan: Kár* man feküdtünk a kórházi szobában. Egy nálunk jejjel ma­gasabb újságíró, akit játékos kedvvel Csöpinek nevezett, ö es én. Túl voltam már a krízisen, amikor Csöpi átszólt a szom­széd ágyról: tudja, amikor behozták, nem adtam volna ma­gáért öt jorintot. Ö mosolyogva szólt közbe s leintette Csa­pit: nem olyan könnyű meghalni! Neki sem volt könnyű meghalni. Két évig vívott a Rém­mel, mig Nyereséggé szelídítette. „— a meghalás nyereség ...” — csengett bennem temetési textusa, míg — négy kandelá­berből vilióztak a lángok, szállt a füst s marta a torkom- szemem. Ettől könnyesedtem? Futottak előttem a hónapok csendes, visszanyelt és hő­siesen leplezett küzdelmével. Jórésze velem, mellettem, sze- memláttára jolyt. Sokáig bírta a harcot szívósan és remény­kedve, szívvel és törhetetlen kedéllyel. Amikor lankadt, ellen­ségből már baráttá szelídült a halál. Utolsó cikksorozatát betegágyán írta. A maga bajából belefeledkezett mások bajába s a vietnami nép hősi küzdel­mét pergették mondatai. Érett ésszel és egész szívvel nyílt meg a nagy kérdések előtt s mindig tudta, hol a helye, össze kellene fogni névvel és szerkesztői névtelenségben megjelent cikkeit, hogy politikai vonásaiból arckép bonta­kozzék ki. Utolsó vágya: lelkészhez illően búcsúzni el gyülekezeté­től, az angyalföldiektől. Szószékre akart még lépni, hogy vé­gignézzen az arcokon, akiket tizenhárom éven át látott maga előtt, ö akarta átadni a stafétabotot utódjának. Utolsó gondja: a családja volt. Beépíteni valamit az éle­tükbe, juttatni, adni valamit, hogy ne legyenek elhagyottak, amikor ö elhagyja őket. Vívott értük, néha jobban, mint a saját életéért. Utolsó baráti szava ez volt: ne áltassuk egymást, három napon belül meghalok. Akkor már nyereség volt a halál: miért nem előbb! Utolsó napjának igéje: „mindenkor testünkben hordozzak Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen a mi testünk­ben” (II. Kor. 4:10). Október 18-ának hajnalán halt meg, hétfőről keddre virradólag. Utolsó küzdelmét, lám, nem egyedül vívta meg. Hiába írta a költő: „halálod egyedül kell elviselned”. — Jesus, én bizodamam! — zengte negyven lelkész, Luther-kabátosán, s egy hatalmas gyülekezet a koporsó mellett. Remegtek s lángok s a felszálló füst. Utolsó útja a rákosi új köztemető jegenyesorán át veze­tett, ahol annyiszor ment végig ő is Luther-kabátosan. Lel­készek sorfala vezette a lassú menetet, s koporsója előtt Vető Lajos püspök, Koren Emil esperes és Benczúr László lelkész. Mögötte a gyászoló család, barátok és hívók több százas gyülekezete. Közöttük többen az Állami Egyházügyi Hivatalból, élükön Grnák Károly főosztályvezetővel és Straub István csoportvezetővel — a református testvéregyházból Szamosközi István püspökkel — a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak képviselői, egyházi tes­tületek, sajtóosztály és szerkesztőbizottság, angyalföldi gyü­lekezet és az Evangélikus Élet olvasótáborából sokan, ba­rátok és tisztelők hosszú sora. Utolsót lobbant mögöttünk a kandeláberek lángja. Utolsó imádság a sírjánál így kezdődött: „Urunk! A nyi­tott sir partján is Atyánk vagy. meghallgatod kérésünket. Kérünk, tedd Gádor András testvérünk búcsúzását utolsó lel A kipásztori szolgálatává közöttünk. Irányítsa tekintetünket Reád, akinek szeretete mélyebb, mint a sir, erősebb, mint a halál...” Korén Emil fiiillámló ttzíwak Bibliai ábécé: „áldozat*7 Bibliai ábécénk következő szavával: áldozat — foglalko­zásunk különös színt nyert az­által, hogy éppen reformációi emlékezésünk alkalmával ke­rül elénk. A középkori katoli­cizmus tévelygése csúcsoso­dott abban a misegyakorlat­ban (s így van ez napjainkig), hogy a pap. mint áldozár mintegy megismétli Krisztus áldozatát a mise-áldozatban, hogy szolgáljon az áldozatul élők és holtak bűneiért, szem­ben Krisztus golgotái kereszt­halálával, amely csupán az eredendő bűnért volt elégtétel. — A reformátorok nagyon ha­tározottan helyezik szembe ez­zel a tanítással és gyakorlat­tal a Szentírás bizonyságtéte­lét. Jézus Krisztus egyszer ad­ta magát áldozatul; áldozatá­val örök váltságot szerzett; ál- dozata teljes elégtétel ereden­dő és naponkénti bűnökért azok számára, akik elfogad­ják bűnbocsánatát és megszen­teltetnek általa. A keresztyén egyházban te­hát értelmét vesztette minden áldozati gyakorlat. S ez na­gyon lényeges és döntő kü­lönbség más vallásokkal szem­ben, ahol valami módon min­dig az ember akar adni Is­tennek és cserébe kapni tőle valamit: oltalmat, kenyeret, egészséget, nyugalmat, üdvös­séget. (Figyeljük meg, hogy kí­sért ez az áldozat-gondolat sok evangélikus ember gondolko­dásában is: ahogy erre néz­ve is kitűnő példákat találunk dr. Vető Lajos püspök Tapasz­talati Valláslélektan c. mun­kájában.) A keresztyén hit döntő módon azon épül föl, hogy az ember mindent Isten­től kap szeretete ajándéka­képpen. (Itt csak utalunk so­rozatunk első részére: „aján­dék”.) Az Istentől elhajolt em­ber sem tudja semmivel *em visszaszerezni az Istennel való közösség békéjét és boldog­ságát. De ajándékul kaphatja azt Istentől, aki maga adta a békesség eszközéül, egyetlen kiengesztelő áldozatul Szent Fiát. S ha a keresztyénségen be­lül mégis beszélhetünk áldo­zatról, ez valami egészen más, mint az előzők. A Zsidókhoz, írt levél szerzője erről így ta­nít: „mindenkor Ö általa (Jé^ zus Krisztus által) vigyük Is­ten elé a dicséretnek áldoza­tát, vagyis az ö nevéről vallást tevő ajkak gyümölcsét. A jó­tékonyságról és adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert J ilyen áldozatokban gyönyörkö­* dik az Isten.” (13,15—16.) Pál apostol pedig így buzdít Rm. 12,1-ben: „szánjátok oda tes­teteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez legyen a ti okos istentiszteletetek.” A keresztyén élet hát mindenes­tül áldozat, mégpedig hálaál­dozat. Ahogyan az ótesfcamen- tomi atyák egykor kertjük el­ső gyümölcsét, termőföldjük zsenge kalászát, állataik első­szülöttjét odahelyezték az Ür oltárára köszönetük jeléül, — úgy viszi a bűnbocsánatban részesült keresztyén ember életét Isten elé, hogy legyen az mindenestül köszönet Krisz­tus mérhetetlen áldozatáért. A keresztyén élet hálaadó áldozatának két jellegzetes vo­nása világlik ki a Zsid. levél­ből vett idézetben. A bizony­ságtevő ajkak gyümölcse, ami a hálaadó imádságban és a Krisztusról elmondott hitval­lásban (beleértve az igehirde­tést és egyéni bizonyságtételt is) nyer kifejezést. A másik a jótékonyság, amely szélesebb értelemben mindazt magában foglalja, amivel embertársaink javát munkálhatjuk a minden­napi munka hűséges és becsü­letes elvégzésétől kezdve az egyház igeszolgálatát támoga­tó adományokon át egészen a népek békéjének és jólétének eléréséért végzett erőfeszíté­sig. A refoimációban is ezért helyezték szembe eleink a kultikus miseáldozattal és az önző, gyümölcsfélén, érdem­szerző cselekedettel a Krisz­tusról szóló igehirdetés vallás­tételét és a hétköznapi élet kö­telességeinek az emberszeretet szellemében történő elvégzését. Ma is ez az egyetlen helyes fele­let Krisztus egyszeri örökérvé­nyű áldozatára, Isten megelő­ző szeretetére. Mezősi György 4 *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents