Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-30 / 44. szám

*

A kegyelem hatálya alatt

..A bűn többé nem fog: uralkodni rajtatok. Nem vagytok immár a törvénynek, hanem a kegyelemnek hatálya alatt.*? Rom. 6,14.

Annyiszor emlékeztünk már a reformációra, hogy eltompult az érzékünk annak újszerűsége iránt. Nem árt, ha félretéve megszokott gondolatainkat, Luther reformatori fejlődéséről, próbálunk elhatolni a fiatal Luther belső küzdelmeinek gyökeréig.

Luther Mártont a kolostorban nem a kegyelem kiérdemlé- sének törekvése foglalkoztatta. Túlságos leegyszerűsítése és torzítása lenne,a történeti valóságnak, ha azt gondolnánk: Luther reformátori fellépése előtti években vallásos gyakorlatokkal, imádkozással, böjtöléssel, öngyötréssel próbálta megszerezni az üdvösséget, s ennek lehetetlenségére jött rá. Ennyire „szimpla” és rövidlátó nem volt az a középkori komoly ke- gyességi forma, amit ő szerzetesként vallott és gyakorolt.

Sokkal mélyebben rejlett lelki válságának gyökere. Isten kegyelmének az embert megváltoztató hatalmát nem tapasztalta magán, s ez hajtotta végső kétségbeesés felé: lám, Isten nem adja neki kegyelmét, nyilván azért, mert kárhozatra rendeltetett. Annak a katolikus tannak csődjét élte át a legkomolyabb hivő erőfeszítések közepette, hogy a gyónással és áldozással Isten kegyelme beleömlik az emberi lélekbe, s ott felgyújtja Isten szeretetét és a jónak készséges cselekvését.

Döntő felismerése éppen az lett, hogy Isten kegyelmének ajándéka nem a bűnös emberi természet megváltozása, hanem bűneink bocsánata. Ez töltötte el ujjongó örömmel, indította hálára Isten iránt, ebből fakadt munkás, szolgáló élete. Luther azt oldotta meg, ami addig tulajdonképpen megoldatlan volt a keresztyénség tanításában és életgyakorlatában, mert még a kérdésben legmélyebbre hatoló Pál apostol is a hangsúlyt máshová tette.

Azért volt ez súlyos kérdés, mert az élet valósága az első keresztyénektől kezdve mást mutatott, mint amit Isten kegyelmének életváltoztató hatalma alapján véltek. S ez a valóság nemcsak a kívülállók felé. hozta gyanús színbe a keresztyén- séget, hanem magukban a hívőkben okozta a legsúlyosabb kételyt, ha őszinték voltak lelkűk mélyén. Ők az életüket, gondolataikat, érzéseiket, ösztönös rezdüléseiket belülről nézve tudhatták csak igazán, hogy mennyire bűnösök a Jézus Krisztusban kapott kegyelem elfogadása utón is. S ebből az önmegfigyelésből — ha egészen végiggondolták, és nem állottak meg útközben kézlegyintéssel — csak kettő következhetett. Vagy a kétségbeesés, mint Luthernál: Isten kegyelmét nyilván nem ragadták meg, azért nem tapasztalják életükben a hatását. Vagy a könnyelműség, felszínesség: úgy sem tudnak mások lenni, mint amilyenek, nem törődnek hát vele.

Noha Luther felismerése nem volt előzmények nélkül — sokat tanult ő másoktól, élőktől és holtaktól, az egyház régi tanítóitól, nem „egyedül” vette kézbe a Szentírást, hanem a „tanuk fellegétőr’ kísérten —, mégis az egyház életében elsőnek ő találta meg e súlyos kérdés teljes megoldását: a Jézus Krisztusba vetett hittel nem bűnös emberi természetünk változik meg, mert az megmarad halálunkig, hanem Isten kegyelmének hatálya alá kerül egész életünk, múltunkkal, jelenünkkel, jövőnkkel együtt, amíg csak megmaradunk a hitben. Isten Jézus Krisztusért nem a törvénye alapján tekint ránk, mert akkor csak elítélhetné még a legszentebb hívőt is. hanem kis részében sem kiérdemelhető irgalmával szüntelenül bocsánatot gyakorol. Erre a kegyelmére magunkat még előkészíteni sem tudjuk, mint ahogyan a középkori katolikus teológia vélte.

A bűn a hívő emberen többé nem uralkodik — ennek nem az az értelme, mintha a kegyelem elfogadása, a hit eseménye kilúgozta volna belőlünk, ösztöneinkből, érzéseinkből, akaratunkból, gondolkodásunkból a bűnös elemet. Ellenben ez a jelentése: a bűn uralmát felváltotta a bűnbocsánat uralma. A bűnt Isten bocsánata húzza át az életünkben, és nem a hívő ember megújult lelki ereje semmisíti meg. Viszont ez az állandóan érvényes bűnbocsánat felszabadítja a hívőt a megoldhatatlan bűn ránehezedő terhe alól. Felszabadítja arra, hogy életének élése közben újra meg újra a természetéből fakadó rossz helyett a jót válassza. Sőt, a bocsánat erővé is válik, amely segíti őt ebben. Hogy azután hányszor tudja legyőzni élete folyamán szeretete az önzést, őszintesége az igazság leplezését, megbocsátása a haragot, hűséges munkavégzése a kényelemszeretetet, szelídsége az indulatos szót —, ez a „statisztika" nem rá tartozik. Isten kegyelmének hatálya átfogja erkölcsi győzelmeit és vereségeit, az óemberének és új- éfnberének megvalósulási arányát. Az ő dolga „csak” az Isten kegyelméből kapott erkölcsi erő minél hűségesebb felhasználása az önös élet helyett a szeretet élésére. Luther mindezt azzal a sokszor támadott, de nagyon igaz tételével fejezte ki: a keresztyén ember ..egyszerre igaz és egyszerre bűnös." Bűnös a valóság szerint, igaz Isten előtt a hitben, Isten kegyelme által.

A kegyelem hatálya alatt élni — ez a reformátori megoldás. A hivő ember első és utolsó mondata életében: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!” E folyamatos vallomása közben a bűnbocsánat hatalma dolgozik is benne, s valamit megmutat neki, vagy más embereknek, abból a több-kevesebb jóból, amit érzéseiben, gondolataiban, akarásaiban, tetteiben megvalósítani tud.

Ez a reformátori felismerés arra is elvezeti az egyházat, a keresztyéneket, hogy nagyobb megbecsüléssel nézzenek a nem-hívőkre: azok élete sokszor több jót mutat fel. mint a keresztyéneké. Ezt a nem-kellemes valóságot nem szabad tagadnunk. A becsületes emberi élet nincs a keresztyén hithez kötve. A kegyelem alatt élés az Istenhez való új viszonyunkat jelenti, aminek áldott következményei feltétlenül jelentkeznek az embertársainkhoz való viszonyban és az életfeladataink teljesítésében, de valóságos, teljes életújulásunk a feltámadás és örök élet reménységéhez tartozik,

Reformátorainknak (nemcsak Luther gondolkozott így) ez a látása ma is utat mutat Isten kegyelmének helyes értelmezésére,' a belőle fakadó hívő és szolgáló életre. Sok bajt okozott már az egyházban és egyes emberek életében, amikor valaki e nélkül a reális keresztyén látás nélkül szól Isten kegyelmének hatásáról. Olyan fellengzős szavakat, vagy képmutató önhittséget, vagy lehetetlen erkölcsi teljesítménybe hajszolást von maga után, ami elveszi Jézus megváltó tettének hitelét, s inkább akadályt mint segítséget jelent az egyszerű, valóságos, alázatos, nem hivalkodó, de szeretetben-munkás. belsőleg felszabadult keresztyén életben. Megkegyelmezett bűnösök vagyunk — ez az igazság.

Veöreös Imre

A LÉLEK ÁLTAL

Püspöki látogatás Veszprémben és Balatonalmádiban

A veszprémi evangélikus templom

Haubner Máté. a híres ..48-as” evangélikus püspök, aki szív- vel-lélekkel támogatta az 1848 —49-es szabadságharcot s ezért az ausztriai Kufsteinben kellett raboskodnia a szabadság- ' harc bukása után. Emlékét a templom falán elhelyezett emléktábla, az oltáron levő bibliája, s úrvacsorái kelyhe őrzi és hirdeti.

Három évvel ezelőtt, a gyülekezet fennállásának 175., a templom építésének 165. évfordulóját a gyülekezet azzal ünnepelte meg, hogy nagyrészt a saját erejéből megújította templomát, mely Veszprém központjában, a várost átszelő Budapest—Graz-i főútvonal mellett kiszögellő magaslaton emelkedik.

Október tizenhatodikán. szép napos, őszi vasárnapon látogatta meg a gyülekezetét D. DR. VETŐ LAJOS püspök, akit elkísért az éppen akkor hazánkban tartózkodó thürin- giai vendégünk: INGO BRA- ECKLEIN eisenachi püspök- helyettes-egyházfőtanácsos, s HALÁSZ BÉLA pápai lelkész, a veszprémi egyházmegye esperese.

A püspök prédikációjában a vasárnap epistolai szentleckéje alapján jellemezte az erkölcsileg romlott „ó-ember'M, mely oly sok bajt, szenvedést, nyoA Dunántúlnak talán a legszebb városa: VESZPRÉM, evangélikus gyülekezeti központ is. Vannak jócskán szórványai, s ezek közt a legjelentősebb BALATONALMÁ- DI-ban van.

VESZPRÉMBEN önálló evangélikus egyházi élet 1788- ban kezdődött. Korábban az itteni 40—50 evangélikus család tagjai a szomszédos gyülekezetekbe jártak, ha az igét hallgatni s a szentségekben részesülni óhajtottak. Később a „vármegye” engedélyt adott „tisztelendő és tudós” KISS JÁNOS ,.pédikátor‘‘-nak. hogy „bizonyos napokon” Veszprémben evangélikus istentiszteleteket tarthasson. Ez 1788. február 3-án történt, s az evangélikusok rögtön „fészert"-t építettek ideiglenes istentiszteleti célokra. 1788. február 24-én ebben a fészerben már meg is tartották első istentiszteletüket, melynek emlékét a jelenleg is használatban levő úrvacsorái ónkancsó őrzi. A kancsón ez a latin felirat áll: „ANNO 1788 DIE 24. FEBRUAR — JOANNES RAITS”. (1788. év február 24. napján — Rails János) 1792-től „rektor”- ként működik a veszprémi gyülekezetben ZIGÁN JÁNOS, akit 1794-ben HRABOVSZKY SÁMUEL „szuperintendens” (püspök) lelkésszé avat fel. Zi- gán Jánosnak, a veszprémi gyülekezet első lelkészének ottani tíz éves szolgálata idején épült fel az első templom 1798-ban, mely azonban 1893- ban a környező városrésszel együtt tűzvész martaléka lett. Ekkor már tíz éve lelkészke- dett itt HORVÁTH DEZSŐ, aki alatt a templom újjáépült, tornya, három harangja, orgonája lett (az orgonát 1929. április 7-én PESCHKÓ ZOLTÁN szólaltatta meg). Az első világháború elvitte a gyülekeA balatonalmádi evangélikus templom

zet két harangját. A második világháború idején, 1945-ben a templom megrongálódott: az ablakok betörtek, a tetőcserepeket lesodorta a szomszédos épületet ért bombatalálat. HERING JANOS lelkészkedése idején (1919—1953) a károkat hamarosan rendbehozták, s az egyházmegye jelenlegi esperesének, HALÁSZ BÉLÁNAK veszprémi gyülekezeti lelkészkedése idején fűtőberendezéssel látták el.

Veszprémben született

morúságot, pusztulást okoz a közösségi életben, szűk családi körben éppúgy, mint a társadalmi élet legnagyobb köreiben is, s világviszonylatban háborúk és háborús feszültségek előidézője. Az „új ember”- nek, az erkölcsileg fejlett, közösségi érzésű, közösségi gondolkodású s a közösségért fáradozni, munkálkodni, dolgozni hajlandó embernek a nevelése nem kis problémát jelentett a múltban, s a jelenben is fontos feladat. Mi az evangélium hatalmában látjuk azt az erőt, mely az erkölcsileg megromlott embert új emberré formálja. Ez az erő a LÉLEK EREJE, Istennek bennünk munkálkodó s minden emberre kiáradó szeretete. Ezzel a nekünk adatott erővel fáradozunk egyházunkban népünk s az egész emberiség javán, boldogulásán és békéjén.

A díszközgyűlésen az egyházmegye nevében Halász Béla esperes, dr. Bakos Lajos dunántúli református püspök nevében pedig, aki ebben az időben a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottságának szófiai ülésén vett részt, Nagy Tibor püspöki titkár köszöntötte a püspököt. Vető Béla helyi lelkész jelentést tett az egyházközség helyzetéről, feladatairól és terveiről. A püspök az elhangzottakra úgy válaszolt, hogy egyben tájékoztatta a veszprémi gyülekezetei egyházi életünk fontosabb eseményeiről. Hangsúlyozta, mennyire lényeges a béke szolgálata egyházi vonalon is, ezen belül a két történelmi protestáns egyház együttmunkálkodása. Rámutatott arra, hogy a gyülekezetek igyekezzenek rendben tartani elsősorban a saját erejükből egyházi épületeinket, s a veszprémi gyülekezet is készüljön fel arra, hogy amikor a templom környékén nagyszabású városrendezés következik be, templomát és a lelkészlakást korszerűen rendbehozhassa.

Délután BALATONALMÁDI nagy művészi ízléssel épített* berendezett és jó karban tartott templomában Halász Béla esperes prédikált, az előírt bibliai szakasz alapján bizonyságot téve az evangélium erejéről. D. Dr. Vető Lajos püspök is szólt a balatonalmádi-i hívekhez, s örömének adott kifejezést afelett, hogy ezen a vasárnapon külföldi vendégével együtt olyan sok szépet láthatott Veszprémben és Balatonalmádiban,

— Örömmel láthattuk azt 3St — mondotta —, hogy az egyházmegye esperese a két évvel ezelőtti súlyos műtét után teljesen felépült, s jó egészségben, töretlen hűséggel végzi nagy egyházmegyéjében szolgálatát.

Mind Veszprémben, mind Balatonalmádiban szólt a gyülekezetekhez Ingo Braecklein eisenachi püspökhelyettés-egy- házfőtanácsos is, s e gyülekezeteken keresztül köszöntötte az egész magyarországi evangélikus egyház népét Mitzen- heim thüringiai órszágos püspök nevében is, hangsúlyozva a reformáció ■ evangéliumi alapján mai feladataink közös végzésének jelentőségét.

Az egyház édesanyja

A Második Vatikáni Zsinat befejezése után a protestáns keresztyénség egész optimizmusa megbénult. Hiszen beigazolódott sokak véleménye, hogy a Második Vatikáni Zsinatnak nem az a célja, hogy keresse az utat a nem katolikus keresztyénség felé, hanem hogy kifogja a szelet azoknak a belső katolikus teológiai és egyházi reformmozgalmaknak a vitorlájából, amelyek kezdtek bomlasztó tényezővé válni a katolikus egyházon belül.

A katolikus egyház nemcsak nem közeledett tanítás szempontjából a reformáció egyházaihoz, hanem bizonyos pontokon csak még jobban megmerevítette a frontokat.

VI. Pál pápának most megjelent Christi Matri rosarii című enciklikájának egyes kitételei a zsinati határozatot csak még jobban aláhúzzák, amikor Isten és Krisztus helyére Máriát teszi. Az enciklika pl. így végződik: „Ó, Szentsé- ges Szűz Mária, tekints le kegyes anyai szemeddel valamennyi gyermekedre! Lásd meg, mennyire aggódnak a főpásztorok ! Szörnyű vihartól féltik nyájukat. Lásd meg oly sok embernek, édesapának és édesanyának az aggódását: mi lesz gyermekeik sorsa? Térítsd jobb belátásra azokat, akik egymás ellen harcolnak! Öntsd lelkűkbe a béke óhaját! Add, hogy Isten, minden igazságtalanság megtorlója, az irgalom szaván szóljon hozzánk!... Annak reményében, hogy az Isten kegyesen meghallgatja alázatos könyörgésünket, adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek, papjaitokra és híveitekre apostoli áldásunkat.”

És idézzük a Katolikun Szó szeptember 25-i vezércikkének egyetlen megállapítását: ..Igazolta a zsinat azok várakozását, akik úgy tekintettek annak munkája elé, hogy attól a Ma, emberének a Szűzanyához való helyes viszonyulását tanulhatják meg, hiszen az Egyházról szóló dekrétumban világosan áll előttünk a zsinat tanítása: -Nem kevesebb, hanem hivőbb Mária-tiszteletre van szüksége« a keresztény emberiségnek.”

A balatonalmádi evangélikus templom oltárképe

i

I