Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-09 / 41. szám
Hit által Krisztus lakozzék szívetekben Evangélikus keresztyén hitünk középpontjában Jézus Krisztus áll. Jézus Krisztus által ismerjük mep istent éspedig úgy, mint szerető, mennyei Atyánkat. Jézus Krisztus neve azt jelenti, hogy Isten szeret minket bűnös embereket. Ez a hit akkor drága kincs, boldogság, erő és vigasztalás számunkra, ha a hit által valóban a Krisztus lakik szívünkben. Ha ő áll életünk középpontjában, ö irányítja gondolatainkat, szavainkat és cselekedeteinket. Ha ő határozza meg az Istenhez és az emberekhez való viszonyunkat. Ha komolyan vesszük keresztyénségünket, akkor életünk folyamán újból és újból föl kell vetnünk magunkban a kérdést: van-e hitünknek valami köze Jézus Krisztushoz. Ezen áll vagy bukik keresztyénségünk. Ez mindig, döntő kérdés volt az egyházban. Már az apostolok idejében e körül a kérdés körül folytak a viták s ez volt a reformációnak is döntő kérdése. Pál apostol leveleiben nem tudja eléggé hangsúlyozni, hogy néki az élet Krisztus. Szíve mélyéig meg van győződve arról, hogy csak Krisztus által érti meg igazán az ember, Istennek minden emberre kiterjedő, végtelen, nagy sZeretetét. Krisztus által értjük meg igazán, hogy Isten nemcsak egy népet szeret, hanem minden embert. Krisztus minden emberért szenvedett s halt meg a keresztfán. Krisztus halála által lesz érthetővé számunkra, hogy Isten szeretete kiterjedésében, mélységében, minőségében, erejében egy végtelenül nagy, csodálatos szeretet. Krisztust, a hit által szívünkben hordozni az jelenti, hogy úgy élünk és úgy szolgálunk, ahogy ő élt és szolgált. Ö az emberért élt s az ember javát szolgálta. Minden tanítása, csodatétele, cselekedete és kereszthalála az emberért történt. Ö maga mondotta, hogy nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon s adja életét váltságul sokakért. Pál apostol leghöbb vágya és imádságának legfőbb tárgya, hogy a hit által ez a szeretetet sugárzó és alázatosan szolgáló Krisztus lakozzék a keresztyének szívében. Ha a hit által Krisztus lakik a mi szívünkben, akkor nem csak egy szép tant hordozunk magunkban, hanem egy olyan erőt, amely tevékenységre, szolgáló szeretetre késztet minket. Ez a tevékenység, ez a szolgáló szeretet, nem kegyes mellékfoglalkozása a keresztyén embernek, hanem életének fö jellemvonása. Éppen ezért, a Krisztust szívében hordozó mai keresztyén- ségnek, ezzel a tevékeny, szolgáló szeretettel kell élnie a mai világban. Meg kell látnia a bűnöket, amelyek megrontják az emberiség életét, a veszedelmeket, melyek az emberiség jövőjét fenyegetik, a bajokat, amelyek még ma. is megtalálhatók a világban. Oda kell állnia az elnyomottak, az üldözöttek, a gyarmati sorsban élők, a kizsákmányoltak mellé. Fel kell emelnie tiltakozó szavát az ember-milliók egészségét és testi épségét fenyegető atomrobbantások ellen. Küzdenie kell az elnyomás és igazságtalanság minden fajtája ellen. A Krisztust szívében hordozó keresztyénség számára nem lehet közömbös az, hogy jólét, fejlődés. békesség van-e a földön, avagy pedig nyomor, pusztulás, betegségek, tudatlanság vagy az éppen ezeket előidéző háborúk dúlnak-e ebben a világban. Meg kell akadályozni azt, hogy'az ember embertársa ragadozó farkasává váljék. A keresztény embernek — mint Luther mondotta — embertársa Krisztusává kell lennie. Nemrég hunyt el a keresztyénségnek egy kimagasló alakja Albert Schweitzer. Életére és tetteire fölfigyelt az egész világ. Tudós és művész volt egy személyben. Többek között Jézus életéről is írt könyvet. Ez a Krisztust szívében hordozó férfiú, amikor tudomást szerzett arról, hogy az Afrika legsötétebb belsejében élő négereket milyen borzalmas betegségek kínozzák és pusztítják, otthagyta nyugodt otthonát — orvosnak képezte ki magát — s elment az őserdők sűrűjébe, kórházat alapított s egész életét ezeknek a szerencsétlen embereknek a gyógyítására és boldogságára fordította. A hit által Krisztus lakozott szivében. Így mindenkinek, aki magát keresztyénnek vallja, hitét jó cselekedetei által, a szeretet gyakorlása, a másokért hordozott felelősség és az embertársak javáért és boldogulásáért való tevékenység által kell megbizonyítania. Pál apostollal együtt mi is könyörögjünk az Atyához azért, hogy a hit által a Krisztus lakozzék szívünkben. Alázatosan magasztaljuk az Istent s boldogan valljuk: „Annak pedig, aki véghetetlen bőséggel mindent megcselekedhe- tik... annak legyen dicsőség az egyházban, a Krisztus Jézusban nemzetségről-nemzetségre, örökkön-örökké. Amen!” (Részlet Gartai István kisíerenyei esperes-lelkész szeptember 25-én Ef 4, 14—21. alapján elhangzott rádiós igehirdetéséből.) ni'.iiiin:)iiim:riiiiiiiiMiiiillili.liiiiiiiiil!i!iilliii!iiiii(i;i:iiiiiiiii!iii!i!iiiiiiiiiiiimiiiiiiii!i:iiijiiiii!i:i;i:iii:iii:i!iiiiiiiiiii!r:Tl Nem maradhat hiánycikk! Ezen a vasárnapon Isten a Szeretetre tereli figyelmünket. Arra előbb utóbb minden ember rájön, hogy a szeretet a leghiányzóbb hiánycikk. Ami hiánycikk, az nem mindig hiányzik, csak olykor van, olykor pedig nincs. A legtöbbször akkor nincs, amikor a leginkább szükség van rá. Az eltorzult lelkek, az elhagyottak, az éhezők, a háború által sújtottak végtelen sora tanúskodik arról, hogy a szeretetből nincs elegendő. Ha egy kis csavar hiánycikk, talán bosszankodunk, de nem dől ősze a világ. Ha szeretet hiányzik, elviselhetetlenné válik a világ. Nem kétséges, szavainkban és papíroson untig elég van belőle, de a valóságos életben a leghiányzóbb hiánycikk. Valamiből akkor lesz hiánycikk, ha nagyobb a kereslet iránta, mint a kínálat. Sajnos, a szeretetet is mindig többen igénylik, mint nyújtják. Ezen a téren igen sokszor (ísak fejletlen cserekereskedelem folyik. Annyit adunk, amennyit kanunk. Csakhogy ez sohasem elegendő, mert két ember közül az egyik mindig jobban rászorul a másikra, s több szeretette van szüksége, mint amennyit viszonozni tud. Éppen ezért több szeretet csak akkor lesz közöttünk, ha többen lesznek azok, akik bővebben adják, mint ahogy kapják. Amikor Jézus Istennek az emberi együttélésre vonatkozó akaratát abban foglalja össze, hogy szeressük felebarátunkat, a szeretetet sővárgók közül, a szeretetet osztók közé állít. Hogy mi a szeretet tennivalója, nem nehéz felismerni. Jézus egy igen könnyen kezelhető kulcsot ad a kezünkbe. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Arra pedig, hogy miképp szeresse magát az ember, nem kell senkit tanítani. A nehéz, az emberfelettien nehéz lépés abban van, hogy a mások iránti szeretetet is olyan természetesnek ’vegyük, mint az önmagunk iránt táplált szeretetet. Nem véletlen, hogy Jézus az Isten iránti és a felebarát iránti szeretet parancsát egybefogja. Aki Istent szereti, az rátalált Arra, akinek irántunk való szeretete megmagyarázhatatlan és kiapadhatatlan. Akinél mindig nagyobb a szeretet kínálata, mint a kereslete. A levélbeli ige Jézus Krisztusra mutat, akiben megnyílt számunkra Isten szeretete, s akiben Isten gazdaggá tette életünket. Ebben a felismerésben erő és elkötelezés van arra. hogy a keresztyén ember azok között legyen, akik azon vannak, hogy ne maradjon hiánycikk a szeretet. Cserháti Sándor Beszélgetés Gádor Andrással Másfél évvel ezelőtt ő ült az ágyam szélén, amikor két hónapig feküdtünk a kórházban, egy ideig egy szobában is. Most én ülök mellé. Az elmúlt hónapok alatt hol kijött a kórházból, hol bement. Egy hónappal ezelőtt levelet kaptam tőle a kórházból, amelyben bejelenti az angyalföldi lelkészi állásáról való lemondását. — Mi késztetett erre a lépésre? — kérdezem. — Áz angyalföldi gyülekezet iránti szeretet — mondja. — Amióta betegségem nem engedi meg, hogy a régi ütemmel szolgáljak, kénytelen voltam gyülekezeti lelkészi munkámat csökkenteni. A gyülekezet pedig érzékeny műszer. Sok gondoskodást, törődést, vele való foglalkozást kíván, aminek én már nem tudtam maradéktalanul eleget tenni. Különösen azoknak a szolgálatoknak, amelyek sok mozgással, fizikai megterheléssel is járnak, gondolok a kazuális funkciókra, elsősorban is a temetésekre. Ezektől orvosaim a leghatározottabban óvtak. — A szerkesztés mellett megmaradtál. Miért ezt a munkakört választottad kettős beosztásodból? — Egyáltalán nem azért, mintha ez volna a könnyebb. Bár egy lelkész természetszerűen a gyülekezeti munkában érzi magát otthon, de én úgy érzem, az egyházi újságírás is lelkészi, sőt, gyülekezeti munka. Annak is megvan a maga gyülekezete: az olvasótábor. Ennek a tábornak a tagjai valahol az országban bent élnek egy-egy gyülekezetben. Az a szolgálat, amit az Evangélikus Életben végzünk, sajátosan egyházi szolgálat, csak nem a szószék stílusában, hanem a zsurnalisztika, az újságírás hangján. Az én számomra ez csupán annyival könnyebb, amennyiben nem jár annyi fizikai mozgással, mint a pa- róchusi szolgálat. Luther-ka- bátot úgy is lehet hordani, hogy nem öltjük fel alkalmanként magunkra. — Van-e az egyházi szolgálatban a szószék stílusával szemben előnye annak, hogy az újságírás hangján is szólhatunk? — Van, de nem hasonlítanám így össze. Nem a szószékkel szemben van előnye, hanem a szószék mellett, sőt azt segítőén. Az újságírónak tágabb a látóköre, de ma már a szószékről is messzire kell látni s lehetetlen úgy prédikálni, mintha a szószék elkülönült S2iget volna a világban. Az evangélium hirdetésének és szolgálatának területébe beletartoznak az egyéni keresztyén élet kérdései mellett népünk, sőt az emberiség nagy kérdései is, mert az embernek prédikálunk, aki nem emelhető ki az életből, amelyben benne jár. — Mit kívánsz búcsúzóul az angyalföldi gyülekezetnek? — Szerettem volna lelkészhez és gyülekezethez illő keretek között, tehát istentisztelet keretében igehirdetéssel elköszönni a gyülekezettől, amelynek csaknem tizennégy éven át lelkésze voltam. Sajnos, betegágyam ezt nem teszi lehetővé. De hát igazában nem is búcsúzom, hiszen — bár betegségem miatt a lemondás fájdalmas lépésére kényszerültem — továbbra is imádságos szeretettel gondólok mindazokra, akikkel együtt dolgoztunk a gyülekezetben, akik ott ültek a szószék alatt, akik megszokott, kedves tagjai voltak a bibliaóráknak, a szeretetvendégségeknek. Kívánom, hogy ezután is éljenek a Szentírás szellemében. A gyülekezetre, utódomra, az új lelkészre kívánom Isten gazdag áldását. Mi pedig kívánunk hosszúra nyúlt betegségében javulást, gyógyulást, hogy az olvasótábor nagy gyülekezetében mielőbb teljes munkaerővel szolgáljon. n Koren Emil Egyszerre sötét lett Az öregasszony meg a mo- [ sónö az utolsó darabokat öblítette a kékítős vízben. Esteledett. A lomha, szürke por lassan belepte az udvar fáit, a kóka- dó kiskerti virágokat, az itatóvályú poshadt vizét. Belepett mindent, ami útjába akadt. A öregasszony meg a mosónő beszélgetett. Ügy, ahogy’ ez már szokásos ősidők óta. Azóta, hogy egyszer két embert összezárt a munka, a nehéz törődés. Az öregasszony kicsi volt, kövér. A haja őszült, a szeme fölött drótkeretes pápaszem villogott. A mosónő is kicsi volt. Szikáron sovány. A szemét alig láthatta valaki: mindig eltakarta a fekete fejtendő. Az öregasszony vitte a szót. A nyelve sebesen pergett. Szavai bejárták a messzi, meg a tegnapi időt, a tanyai tájak görbe dűlőútjait, a szomszédok portáit. Elkalandoztak mindenhova. Oda, ahol valaminek is piszkos volt a színe vagy méginkább a fonákja. A mosónő hallgatott. Hallgatott, mert ez is a munkájához tartozott s ezt is mindig megfizették. — Nehezen szokta meg ezt a némaságot, de már megszokta. Megszokta és már csak így tudott élni. Némán. Az öregasszony unokája a kút körül játszott. Vékony pálcájával hol a fák leveleit, a színehagyott virágokat, hol meg a langyos vizet csapkodta. Hátha leperegne róluk a por, a piszok. Fiú volt. Szőke. Ötéves. — Gyere csak ide! Az öregasszony villantotta oda hozzá hangját. — Gyere csak ide! Kérdeznék valamit! A gyerek arcocskája fáradt készségesen fordult a hang felé. Szeme az öregasszonyra rebbent: már megint. Vajon most mit akar? — Mondd csak el, kisfiam, mit is csinált az apád. Mond’ el, had’ tudja meg a Zsuzsa néni is. Tudod, akkor. Tavaly télen. Igen, akkor, tavaly télen, valami csúf dolog történt. Valami megnevezhetetlenül megfoghatatlan és érthetetlen. Látta, hallotta a szobában az apját meg az anyját. Látta, amikor pirosnál is pirosabb arccal álltak egymással szemközt. Hallotta, világosan hallotta, de nem értette, amit egymásnak üvöltve kiabáltak. Oda szereteti vblna hozzájuk menni. Mind a kettőhöz egyszerre. Meg is próbált lépni egyet, de már elkésett. Az apja elrohant. Azóta se látta. — Nem tudsz beszélni? Talán elfelejtetted? Nem felejtette el. Nem felejtette el, mert azóta is egyre csak róluk, velük álmodik. Az apjával, az anyjával. Azt, hogy csöndben, együtt vannak. Mind a hárman. — Hát nem emlékszel, hogy mit kiabált az anyádnak? Nem láttad, hogy majdnem megölte?! Most már méginkább emlékezett. Most már hallotta. Bázelban, 1964-ben alapították meg a „Societas Ethica" (Szociális etika) elnevezésű felakezetközi kutatócsoportot, amelynek az a feladata, hogy a keresztyén erkölcstan értelmét és jelentőségét tanulmányozza. Ma már 100 teológiai és filozófiai professzor tartozik ehhez a csoporthoz, amelynek Dr. HendrEc van Oyen bázeli teológiai profesz- szor az elnöke. A kutatótársaság Lundbun gyűlt össze legutóbb és ülésén különböző előadások hangzottak el a keresztyén erkölcs alapjairól és gyümölcseiről. Talán az volt ennek a konferenciának a legnagyobb poziLátta is. Ügy, ahogy történt. Mindazt, amit el szeretne felejteni, s amit sohasem fog elfelejteni. — Azt mondta, hogy — kezdte, s aztán elhallgatott. A mosónő szeme még jobban eltűnt a fekete kendő alatt. — Halljam! Halljam! Mit mondott az a gazember apád! Az a csirkefogó! Egyszerre sötét lett. .1 Embertelenül sötét... tívuma, hogy a teremtéshitet és megváltáshitet kapcsolatba hozta egymással. Ez pedig azért igen nagy jelentőségű, mert az elmúlt három évtizedben az Apostoli Hitvallás első részét, amelyben Istenről, mint a Teremtőről teszünk vallást, igen nagy mértékben elhanyagolták a teológusok és igehirdetök. Ügy gondoljuk, hogy a konferencia svéd teológusai nagy szolgálatot tettek az európai protestáns teológiának általában, amikor erre az általunk Is nagyon hangsúlyozott teológiai alaptételre felhívták a középeurópai protestáns és a jelenlevő katolikus teológusok figyelmét. IMÁDKOZZUNK Hűséges Istenünk! Köszönjük neked, hogy beszéded élő és haló. Messzire hangzik. Megtalál, bárhol vagyunk. Mindenütt és mindig fáradhatatlanul hív. Hív, hogy közösségre jussunk Fiaddal. Jézus Krisztussal, akit testvérül adtál minékünk. Hálát adunk, hogy éppen a mi időnkben, amikor megítéled a keresztyénség sok mulasztását és vétkét, újra ffelragyogtatod szereteted általa és benne feltárt gazdagságát. Űzd messze tőlünk a tehetetlenség, a kényelemszeretet és a félszeg gyávaság lelkületét. Add Szentlelkedet, hogy a Jézus Krisztusban ajándékozott közösség gazdagságával bátran éljünk; bátran szeressünk téged, Édesatyánkat; és bátran szeressük embertársainkat, testvéreinket. Adj türelmet Jézus Krisztus türelméből, bizalmat bizalmából, reményt reménységéből, hűséget hűségéből. Eléd visszük egyházunk ügyét. Könyörgünk gyülekezeteinkért, különösen az építkezésben, templomuk megújításában elfoglalt és jubiláló egyházközségekért. Könyörgünk hozzánk látogató norvég vendégeinkért és szolgálatukért. Áldásod kérjük a Keresztyén Békekonferencia Szófiában tartandó ülésének előkészületeire. Erősítsd közöttünk a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel határozottságát, fényét és örömét, hogy feddhetetlenül álljunk helyt az emberek között és a te színed előtt. Légy mindenkivel, aki küzd az emberi jogok érvényesítéséért, a fajtájuk és származásuk miatt elnyomottak szabadságáért, az éhséggel, betegséggel, háborús nyomorral vlaskodók felemeléséért. Segítsd eredményhez a sok emberi erőfeszítést, amely a béke ügyén és a nemzetek tev ékeny jó kapcsolatainak kialakításán fáradozik ebben a mi reádszoruló világunkban, amelyért Fiadat is odaadtad s dicsőségben feltámasztottad. Amen. Vámos József Felekezeti vita a keresztyén erkölcsről A Teológus Otthon félévi programja Gyülekezeti lelkészeink közreműködésével híveink olyan nagy szeretettel támogatják anyagiakban és lelkiekben a Teológus Otthon fenntartását, hogy itt a nyilvánosság előtt szeretném elmondani, milyen munkát végzünk hallgatóinkkal ebben az Otthonban. Minden Kollégiumnak, így a teológusok otthonának is az az elsőrendű feladata, hogy biztosítsa a hallgatók tanulási lehetőségét és felkészülését a vizsgákra. Hiszen a szülők azért bocsátották el hozzánk ezeket a fiatal Timóteusokat, hogy tanuljanak. Sajátítsák el mindazt, amire ma egy evan-, gélikus lelkésznek szüksége van, hogy Isten igéjét a gyülekezetekben a ma emberének hirdesse, hogy ismerje, azt a népet, ahova a szolgálat hívja és tudjon vele nemcsak lelkészként, hanem emberként is „beszélni”. De az is feladata ennek az Otthonnak, hogy kiegészítse az Akadémia oktató és nevelő munkáját. Volt idő, amikor az a szempont érvényesült, hogy az Akadémia csak oktat és az Otthon csak nevel. Én azonban vallom, hogy nem Akadémia és nem előadás az, amely nem nevel, hanem .csak oktat, amely megmozgatja ugyan a hallgatók értelmét, de nem indítja el őket a hitben járásnak azon az útján, amely az egész világot érintő látásokra vezeti el őket. Az Akadémiának képviselnie kell ezt az igényt és nem engedheti át a nevelést csak az Otthonnak. Minden professzornak és tanárnak nevelnie kell! Nevelnie kell a tárgyával, amit előad, és nevelnie kell az egyéniségével, aminek sugároznia kell a keresztyén ember hitének a jegyeit. Az Akadémia oktató és nevelő munkáját szem előtt tartva kell tehát az Otthonban úgy alakítani a munkát, hogy az kiegészítés és elmélyítés legyen, nem pedig valami egészen más. Amire tehát az Akadémián idő vagy személyek hiányában nem kerülhet sor, azt kell adnunk hallgatóinknak az Otthonban. Etekintetben egységes álláspont alakult ki azon a megbeszélésen, amit az Akadémia tanárai és az egyház püspökei tartottak szeptember 14-én. Ezen a megbeszélésen ellentmondás nélkül elfogadásra talált az Otthon igazgatójának a féléves tervet mit most híveinknek és olvasóinak is közreadok: Az Otthonórák jó keretnek bizonyultak mindig nemcsak arra, hogy a hallgatók kisebb- nagyobb problémáit megtárgyaljuk azokon, de ezek a minden csütörtökön sorra kerülő alkalmak adják a megfelelő keretet ahhoz, hogy azokon beszámolók hangozzanak el a nemzetközi keresztyén konferenciák munkájáról} azok teológiai és politikai eredményeiről, a különböző egyházak teológiai és egyéb kérdéseiről. Persze az előadásoknak vagy beszámolóknak mindig vonatkozássál kell lenniök a Magyar Evangélikus Egyház teológiai és egyházpolitikai felismeréseire; ahogyan azt D. Káldy Zoltán püspök a megnyitó istentiszteleten elhangzott prédikációjában kifejtette. Nem szabad elhagynunk a Teológus Napokat, amikor az igazgató vezetésével mintegy 8 teológus látogat meg több gyülekezetét és nemcsak prédikálnak, hanem ún. műsoros est keretében egyéb (zenei, szavaló stb.) képességeikről is bizonyságot tesznek. Egészen új kezdeményezés az ismeretterjesztő kör megalakítása. Fórumszerű munkakörről van itt szó, ahol a teológusok találkozhatnak a nyelvészekkel, zenészekkel; építészekkel, irodalmárokkal, csillagászokkal stb. Hallgatóink igen nagy érdeklődéssel várják ennek a körnek nemcsak a megalakulását, hanem elsősorban a működését. Az Otthon renoválása jól sikerült. Sokkal tisztább és modernebb körülmények között tanulhatnak hallgatóink. Egyházunk vezetői adták ehhez az anyagiakat, mert ők is úgy gondolják, hogy a lelkészi utánpótlás kérdése minden más 1 egyházi munkaterületet megelőz. Dr. Pálfy Miklós igazgató t
