Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-18 / 38. szám

„Egymás terhét hordozzátok és úgy t öntsétek be a Krisztus törvényét.” Gál 6, 2.)

Teherről és törvényről van szó ebben a mondatban. A teher is, a törvény is olyan szó, ami nem kellemes visszhangot támaszt bennünk. A teherhordozás gondolata arra emlékeztet, hogy valamiképpen mindannyian teherhordozók vagyunk. Vétkek, mulasztások, jóvá nem tett s talán már jóvátehetetlen hibák terhe nyomja sokszor az ember lelkiismeretét. Betegség, testi, vagy lelki szenvedés terhe csüggeszt gyakran sokunkat. Gondok felhőzik be életünk egét; megoldatlan s néha megoldhatatlannak látszó kérdések emésztenek. Az élet terhei nehezednek reánk, többé-kevésbé mindannyiunkra — így szoktuk mondani. S még a legderűsebb, legboldogabb életre is rávetődik a halál kikerülhetetlen árnyéka. Mindez, tudjuk, hozzátartozik az emberi élethez. Mégis, nem szívesen gondolunk reá, s még kevésbé szeretjük, ha emlékeztetnek ezekre.

A törvény pedig arra emlékeztet, hogy tartozunk valamivel

— sok mindennel — Istennek, felebarátainknak, önmagunknak. A törvény mindig követel, s gyakran vádol és elmarasztal. Isten törvénye s a világi törvények és a saját lelkiismeretünk törvénye. Mindannyian ezeknek a törvényeknek a súlya alatt élünk, s korlátáikat tiszteletben kell tartanunk. Bizonyára igyekezünk is törvénytisztelők lenni, a törvényekkel összeütközésbe nem kerülni. Mégis, sokszor úgy érezzük, hogy törvényszegők vagyunk — még akkor is, ha a törvény betűjét kínos gonddal megtartottuk. Lelkiismeretünk sokszor vádol s nem is ok nélkül. Ki az, aki elmondhatná, hogy soha nem vétkezett, nem hibázott, nem mulasztotta el a jót, amit pedig megtehetett volna?

Pál apostolnak fent idézett mondatában azonban nemcsak teherről és törvényről, nemcsak teherhordozásról és törvény- betöltésről van szó, hanem valami másról is. Pontosabban: valaki másról. Egy név hangzik el, Krisztus neve. S a teher és teherhordozás, a törvény és annak betöltése, igazi értelmét ezzel a névvel összefüggésben nyeri el. Akármennyi teher nyomja is a vállunkat — vagy legalábbis így érezzük ezt — az a valóság, hogy az igazi teherhordozó: Jézus Krisztus. Keresztelő János, János evangéliumának feljegyzése szerint azt mondotta róla: Ö az Isten báránya, aki hordozza a világ bűneit. Olyan kép ez, aminek az igazságába, ha belegondolunk, elszédülünk. Mindaz a vétek, igaztalanság, hamisság, mulasztás, tévelygés, amit csak valaha emberek elkövettek, minden időkben s a föld kerekségén, mindaz ott nehezedik Krisztus vállán. Magára vette és elhordozta őket, eltávolította, érvénytelenné tette. Ez az ő törvénye, a Krisztus törvénye: hogy magára vette a mi terheinket, s helyettük nekünk ajándékozta az ő igazságát, tisztaságát, békességét, örömét. Ez az a szent csere, amit Luther gyakran emlegetett.

S ez azt jelenti, hogy terheink, bűneink, gondjaink, kérdéseink súlya alatt nem kell összetörnünk. Krisztus levette rólunk azokat. Persze, ez még nem röpít bennünket egyszerre valami tökéletesen gondtalan, minden bűntől, tévedéstől mentes paradicsomba. De mindenesetre: a kisebb-nagyobb terhek, vétkek, gondok, amik reánk nehezednek, s amikkel mindig újra meg kell birkóznunk, nem vehetnek erőt rajtunk, nem csüggeszt- hetnek el, nem ejthetnek kétségbe. Ügy nézhetünk rájuk, mint amiket Krisztus már legyőzött, megoldott, rólunk leoldott, magára vett és eltávolított. Elvette a fulánkjukat, élességüket, végleges és végzetes voltukat. Még nyomnak, de már többé le nem teríthetnek bennünket; még birkóznunk kell velük, de 1 már a győzelem biztos tudatában, annak derűjével és békességével.

Pál apostol levelének idézett mondatában azonban sajátságos módon nem a mi terheinkről van szó, hanem a másokéról. Nem úgy hangzik a mondat: Hordozza ki-ki a maga terhét, birkózzék meg vele, ahogy tud — hanem így: Egymás terhét hordozzátok! Pontosabban: Egyik a másikét segítse elhordozni. Mintha az apostol ezzel a mondattal el akarná fordítani a figyelmünket saját magunkról és oda akarná fordítani a másik emberhez, a felebarátunkhoz. S ez már magában véve is üdvös dolog lenne — ha megfogadnák. Mert már abban is van valami vigasztaló, ha ráeszmélünk: nemcsak minket nyomnak terhek, § bűnök, gondok, hanem a felebarátunkat is. Mintha arra akarna figyelmeztetni az apostol: ne légy oly nagyon elfoglalva sajátmagaddal, ne merülj bele a saját kérdéseid fölött való töprengésbe! Nézz csak körül: másokat talán nagyobb gondok nyomnak, mások nehezebb kérdésekkel küszködnek.

Persze, ez a felfedezés magában véve még elég sovány vigasz lenne. Az, ha arra gondolunk: végeredményben minden embert szorít valahol a cipő, mindenkinek megvan a maga baja. Sőt, néha az a helyzet, hogy éppen egymás számára is terhet jelentünk. Bizony, sokszor nem vagyunk könnyen elviselhe- tőek, hibáinkkal, rossz szokásainkkal, bűneinkkel, önzésünkkel. Néha úgy véljük: elég a magam baja, miért terhelnek még mások is!

Nos, az apostol éppen azt kívánja: igen is, vegyétek fel egymás terhét és segítsetek egymásnak. Hordozzátok el egymást. Mivel Krisztus magára vette mindannyiunk bűnterhét, ezért most mi is hajtsuk oda a vállunkat a felebarát terhe alá. Nem lehetetlent kíván az apostol, hanem azt, hogy lépjünk a nagy teherhordozó, Jézus lábanyomába. Így lehetünk az ő követői. Ez a Krisztus törvénye: Ö felvette a mi terhűnket, s most azt kéri, mi is vegyük fel egymás terhét. Segítsük, támogassuk egymást. Aki megbotlik, azt fel kell taszítani: ez az őserdő törvénye. Krisztus törvénye így hangzik: az elesettet, a roskadozót fel kell emelni.

Ha megpróbálunk ezen az úton járni a Mester nyomában, észre fogjuk venni: a megosztott teher csak fél teher. S aki segít másnak, az azon veszi észre magát: könnyebbülnek a saját kérdései, gondjai is. Aki megbocsátással, engesztelődve keresi a békét, maga is a békesség édes gyümölcsét aratja. Különös számtan ez; minél többet veszünk magunkra a mások terhéből

— ennek az összeadásnak egyre kisebb az eredménye.

S az is kiderül közben — útközben —, hogy ez a „törvény”, igazában nem parancs, hanem felszabadító felhívás. Lehet, szabad együtt, egymásért élni, abból a bűnbocsánatból, amit Krisztus szerzett, azzal az erővel, amit p adott. Hiszen ő hordozza a teher dandárját, mindannyiunkét. Nekünk csak megengedi, hogy részesüljünk ebben a szép szolgálatban. Hordozhatjuk — egy kicsit — egymást. Hiszen Krisztus az, aki végtelen szeretetének két karján hordoz, fölemel, magához ölel mindannyiunkat.

Dr. Groó Gyula

KÉT TÁVIRAT

A Keresztyén Békekonferencia nyugat-németországi bizottsága nevében táviratot intézett dr. Kloppenburg egyházfőtanácsos egyrészt az Amerikai Egyesült Államok nyugatnémetországi nagykövetéhez, másrészt a Németországi

Evangélikus Egyháztanács elnökéhez. Mindkét távirat hangsúlyozza, hogy az amerikaiak vietnami agressziója nemcsak az emberi és nemzetközi jogot sérti, de kigúnyolása Jézus Krisztus evangéliumának is.

Teológiai konferencia Békéscsabán

Mintha most kezdtük volna el, pedig két és fél év telt el azóta, hogy első alkalommal Budapesten az Evarfgé- likus Teológiai Akadémia nagytermében mintegy ötven lelkész, esperes és profesz- szor gyűlt össze konferenciára. Azóta Pécsett, Budán, Celldömölkön, Miskolcon és most legü tolj ára Békéscsabán rendeztük meg a fenti konferenciát, amelynek az volt a fő célja, hogy tudatosítsuk magunkban az elmúlt 50 esztendő történeti, egyháztörténeti, teológiatörténeti tapasztalatait és összegezzük az elmúlt húsz esztendő teológiai felismeréseit.

Békéscsabán mintegy 50 lelkész gyűlt össze a Keletbékési, Nyugatbékési és Csongrád-Szolnoki egyházmegyékből a három esperesnek a vezetésével szeptember 6— 8. napjain. A nagy gyülekezeti teremben megelevenedett az előadások nyomán a múlt, egyházunk elmúlt 50 esztendejének sok útkeresése, bot- ladozása és imitt-amott jó kezdeményezése is. Az idősebb lelkészek újra átélték a múlttal együtt saját eddigi életüket is, a fiatalabbak pedig visszarettenhettek ennek a múltnak a megismerése nyomán a rossztól, a visszahúzótól, a tévestől.

Nem feladatunk most az elhangzott előadásoknak az ismertetése, hiszen erre még visszatérünk. Csak annyit említek meg, hogy dr. Vető Lajos püspök volt a konferencia vezetője, az előadók pedig rajta kívül sorrendben dr. Rédey, dr. Ottlyk, dr. Pálfy és dr. Prőhle teológiai akadémiai tanárok. D. Káldy Zoltán püspök finnországi útja miatt nem tudott résztvenni a konferencián. A munkát áhítattal kezdtük és azzal fejeztük be minden nap és ezt a szolgálatot a három esperes: Me- kis Ádám, Koszorús Oszkár, Bártfai Lajos, valamint Zátonyi Pál és Takács János lelkészek tartották.

Külön találkozása volt a

konferenciának a békéscsabai gyülekezettel is, amikor 6-án este zsúfolásig megtelt a békéscsabai kistemplom és a Filippiöeliekhez írt levél 2. f. első 5 verse alapján Vető Lajos püspök és az előadó négy teológiai tanár hirdette a gyülekezetnek Isten igéjét, a békéscsabai énekkar pedig szebbnél szebb kórusműveket adott elő Mekis Ádám esperes vezényletével.

A lelkészek aktív és eleven részvétele a konferencián két dologról győzött meg bennünket. Az egyik, hogy minden bizonnyal gyümöl- csöztetni fogják lelkészeink a konferencián hallottakat gyülekezeti munkájukban. A másik, hogy lelkészeink hasonló jellegű oktatását és egyúttal nevelését folytatnunk keil a a jövőben. A mostani konferenciának az átfogó munkaprogramja után következhetnek a részletkérdések.

Egy éve halt meg

Szeptember 4-én múlt egy éve, hogy 90 éves korában, Lambarenében, az Ogove folyó mentén épült őserdei kórházban meghalt dr. Schweitzer Albert, az „őserdők doktora”. Az évfordulóra a berlini „Union Verlag” szép kiállítású, 183 oldal terjedelmű könyvet adott ki 38 szerző tanulmányával. Gerald Gotting szerkesztésében.

A lambarenei „Dr. Albert Schweitzer Kórház” barátainak köre nyilatkozatot tett közzé arról, hogy a kórház megszakítás nélkül folytatja szolgálatát. A kórházat támogató baráti társaságot 1930- ban maga Schweitzer hozta létre és 1956-ig ő volt az elnöke. A társaság célja a kórház üzemeltetésének anyagi biztosítása. Központja Strass- burgban van. Alapítójának kívánsága szerint „nem fogadnak el támogatást missziói egyesületektől és kormányzatoktól. Olyan emberek sze- retet-tevékenységét kívánják igénybe venni, akik távoli, orvosi kezelést nélkülöző betegek nypmorúságát szívükön viselik és elsősorban azoknak a betegeknek a hálaáldozatára gondolnak, akik az orvosi tudománynak köszönhették gyógyulásukat.”

A kórház jelenlegi vezetője Rhena-Eckert-Schweitzer asszony, Schweitzer egyetlen gyermeke. A kórház épületének és egészségügyi berendezésének javítását Schweitzer tervei szerint folytatják, az átalakításokat a kórház jövőbeli szükségletei szerint végzik.

Az őserdei kórház történetét Schweitzer egy Zürichben

tartott előadása alkalmával három szakaszra osztotta be. Az első, a hősi korszak, az úttörő évek kora volt. Először egy régi csirkeólat alakítottak át műtővé. Ebben az időben szinte mindent ketten végeztek feleségével. A kórház szervezetét helybeliekből igyekeztek kiépíteni, nem kis nehézséggel. Sokat küszködtek az éghajlattal és az őserdővel.

A második korszak a két világháború közé eső idillikus idők kora. Elszigetelten élnek, de mind több szakképzett munkatárs jelentkezik. Ez lehetővé teszi, hogy „a nagy doktor” irodalmi tevékenységét fokozottabb mértékben fejtse ki. Nemcsak a munkatársi kör bővült ebben az időben, de az épületek és helyiségek száma és a berendezés is.

A második világháború végén kezdődött el a modern korszak Afrika belsejében is. Lambarenében repülőteret építenek. Az Afrikát déli irányban átszelő hatalmas autóút Lambarene közelében halad el. A csendes magány ideje elmúlt. Naponta özönlenek a látogatók a telepre. Előfordult, hogy egy újságíró reggel megérkezett, este elutazott, s másnap mint „szakértő” nyilatkozott lambarenei benyomásairól újságjának. A gyors összeköttetés előnyeit is felismerte azonban Schweitzer. Nemcsak gyógyszerekhez juthatott így hozzá könnyebben, hanem a kórház támogatóinak körét is jobban ki lehetett tágítani. Ennek érdekében vállalta — kezdeti húzódozás után —, hogy Erica Anderson filmet készítsen az utolsó években Lambarenéről.

Utoljára 1959-ben járt Európában Schweitzer. Nagyon megviselte az út. Az érdeklődők annyira igénybe vették minden idejét, hogy már unokáit sem tudta meglátogatni. Visszatérte után, szinte az utolsó pillanatig dolgozott. Szerénységére és bölcsességére jellemző az élete utolsó évében történt eset.

— Fát hordtak. Egy ott ődön- gő feketét megkért, segítsen ő is. Az kitért a feladat elől: „Nem hordok fát — mondotta —, mert én értelmiségi vagyok.” „De szerencsés vagy fiam — válaszolt Schweitzer

— én is mindig értelmiségi szerettem volna lenni, de eddig még nem sikerült.”

h. í

GONDVISELŐ ATYÁNK

Istennek gondja van ránk. Olyan Atyánk Ö, aki nem hagy bennünket a kétségek közt. Megszabadít bűneink reánknehezedő terhétől — kegyelmet ad. Megerősít, amikor gyengül erőnk és hitünk — hiszen örökre eljegyzett magával Jézus Krisztusban. Nem engedi, hogy a bűn legyőzzön bennünket — megváltott „ártatlan szenvedésével és halálával, hogy egészen az övé” legyünk. Ezeken az életünket formáló „eseményeken” túl is gondja van ránk.

Az aggodalmaskodás nem lehet a keresztyén ember is- ismertetőjele. Hiszen annak az indulata kell, hogy irányítsa életünket, Aki több volt mint múlandó érték, Aki maga volt az Élet. Amikor a fák levelei elvesztik élénk színüket és észrevétlenül átfesti őket az égi kéz, akkor — ha nem is nézzük a naptárt, — tudjuk, hogy itt az ősz. Ha az Istentől kapott anyagi javainkat, amit ö ad nekünk, hogy okos és bölcs sáfárkodással magunk és embertársaink javára gazdagítsuk és nem tekintjük azt olyan valaminek, ami önzővé tehet

bennünket, — akkor az aggodalmaskodás bűne sem tud bennünket legyőzni. A holnapért való aggodalmaskodás és a kapzsiság ikertestvérek. Ez nem jelenti azt, hogy a keresztyén ember „a sült galamb” várakozásának az állapotában él. Nekünk is megvannak az egyéni életünknek a tervei — anyagi vonatkozásban is. Sőt! Egyházközségünk életét sem lehet elképzelni anyagi tervek készítése nélkül. De ezeknek a terveknek a mozgatórugója azonban mégiscsak az a bizonyosság, hogy minden elképzelést, tervet, begyűjtendő termést a mi gondviselő Atyánk ad meg nekünk.

Isten mindig megadja azt, amire szükségünk van. Az emberi képzelet végtelen. De legalább ennyire végtelen az emberi kapzsiság bűne is. És ha valamit nem tudunk megszerezni, akkor máris jelentkezik az irigység, mint jele annak, hogy valami hiba van az Istenbe vetett hitünknek. Hiszen Isten mindig és mindenkinél tudja, hogy mire van szükségünk. És Ö nem ad kígyót, amikor mi kenyeret kérünk tőle. Megadja azt, amire életünk fenntartására szükségünk van. „És mindezt csupán atyai, isteni jóvoltából s irgalmasságból cselek- szi, és én arra sem érdemes, sem méltó nem vagyok” (Kis Káté).

Mindezért hálaadással tartozunk. Semmivel sem tudjuk megköszönni Atyánknak mindazokat az ajándékokat, amelyeket testünknek és lelkűnknek szükségleteink szerint naponként megad. Hálaadásunkat és köszönetünket „szolgálattal és engedelmességgel” tudjuk csak kifejezni.

Szeptember!

CSENGÖSZÓ

Minden évszaknak, sőt minden hónapnak megvan a maga évenként visszatérő „szenzációja”, érdekessége. Ügyannyira megvan, hogy az ember ai legtöbbször már az újságok „tarka” cikkeinek címéből is könnyen megállapíthatja — ha különben nem tudná —, hogy az adott napon az évnek mely szakában, hónapjában láttak napvilágot a gyorsan idejét múló, de azért „örökzöld” témájú sorok.

Az egyik ilyen visszatérő, soha el nem múló érdekes- ségű esemény — amiről mindenképpen hírt kell adni, amit meg kell írni — a tanévkezdés, az első tanítási nap. Az a néhány óra, nap, amikor minden olyan gyorsan emlékké válik: a kezdés, a folytatás, az állandó megújulás felejthetetlen alkalmává ...

E sorok írójának 1933 óta van alkalma arra, hogy egészen közelről figyelje ezeket az órákat, napokat. Először úgy, hogy — két szomorít háborús esztendő kivételével — maga vette kezébe azt a bizonyos iskolatáskát, aminek birtokában, aminek tartalmával felfegyverkezve elindulhatott a tudás szépséges várának meghódítására. Majdpedig úgy, hogy egy dobogónyit felmagasodván, a katedra perspektívájából nézheti ezt az egyáltalán nem könnyű küzdelmet. S most már a negyedik éve annak, hogy mint szülő is érdekeltté lett és megismétlődő módon részesévé az apró honpolgárok szeptemberi izgalmainak, gondjainak.

Azt hiszem, nem kell bizonygatnom ez utóbbi mondat igazságát, valóságát. Nem kell, mert ki az közülünk, aki ne venné maga is izgalommal kezébe gyerekének új könyveit, ■ füzeteit és azokat az eszközöket, melyek segítségével folyik majd egy egész esztendő fáradságos munkája?

Szépek és okosak ezek a könyvek. Szépek, mert tetszenek a szemnek. Okosak, mert szerzőik, összeállítóik tudták, hogy mit akarnak és tudták azt is, hogy melyik az a legegyszerűbb út, amelyen birtokosaik eljuthatnak annak a bizonyos várnak a legmagasabb fokára. S milyen magátólértetődő az, hogy nálunk, akinek tehetsége, kedve, szorgalma van, az el ü jut ide.

Igen, nincs más szó csak ez: magátólértetődő, arra, ami nálunk, a mi országunkban a rend és természetes. Mert valóban magátólértetődő — és ez a mi társadalmunk törvényszerűségeiből következik — az, hogy hazánkban nincs analfabétizmus és az is, hogy fiatalon, vagy öregebb fejjel bárki tanulhat, képezheti magát, ha erre kedve, tehetsége van. Magátólértetődő, hogy verseskötetek, regények, tudományos szakkönyvek tízezerszámra látnak napvilágot és hogy ezek — ha jók — el is fogynak.

Mindezek feletti örömömet csak az rontja le, hogy tudom: a világ sok táján nem hívogatja a gyerekeket a szeptemberi csengöszó, hogy százmilliók nem tudnak írni, olvasni. Tehát az emberiség egy része nem teljes ember. Nem az, akivé tereintetett, amivé lehetne és lennie kellene. — Nem rajtunk: az analfabétákon, az ö szellemi elmaradottságukon múlik mindez, hanem többek között azon, hogy ma még mérhetetlenül több pénz jut fegyverekre, tömegpusztító eszközökre, mint iskolákra, könyvekre, tehát a szellemi, kulturális fölemelkedés mun- kálására. Pedig ennek az ösz- szegnek csak parányi töredéke is elegendő lenne arra, hogy mindenki előtt, a világ minden táján — csak úgy, mint nálunk — kinyíljanak az iskolák kapui...

A szeptemberi csengőszóra figyelve, az új iskoláskönyveket lapozva gondoljunk erre a szomorú tényre is. Gondoljunk rá, mert ez olyan gondunk, ami nem hagyhat nyugton sem ma, sem holnap egészen addig, míg a „szellem világosságának”, a béke szelíd uralmának napjai be nem köszöntenek egész embervilágunkra.

Dr. Vámos József

4