Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-18 / 38. szám

KP. PERM. BP. 72.

XXXI. ÉVFOLYAM, 38. SZÄM 1966. szeptember 18.

Ara: 1,40 forint

Krisstust követve

Ennek a cikknek témája a Krisztus követése. Ez egyben az egész keresztyénség állandó -témája, sőt egyetlen témája. Ha nem erről beszélünk, akkor nem beszélünk a keresztyén életről és annak lényegéről. De mindig úgy kell róla szótanunk, hogy ne maradjon csak szó, hanem változzék át cselekedetté, állásfoglalásokká, hogy öltsön testet, mert különben súlytalanná, értelmetlenné és hatástalanná válik. Sajátos módon tapasztaljuk, hogy valahányszor a keresztyén közösségek, egyházak valamilyen kérdésben nem értenek egyet és útjaik szétválnak, mindig az a gyökeres magyarázata ennek, hogy a Krisztus-követés átélésében különböznek. Keresztyén egységet mindig csak ott találunk, ahol a keresztyének egyek a Krisztus követésében.

Krisztus követéséhez hívás kell és hívó. Jézus Krisztus maga az, aki megszólal és követésre hív, más senki nem teheti ezt. Nem valamilyen bizonytalan és határozatlan útra hív, hanem magával együtt a „keskeny útra”: jöjj és kövess engem! így szólított meg sokakat személyesen. Voltak, akik féltek ettől és elfordultak tőle, mintm gazdag ifjú, mások mindent otthagytak és engedelmesen elindultak utána. Engedelmesen és hit által, mert ez a kettő együvé tartozik. A legkülönfélébb emberek hallgattak rá, akik az élet sokféle területéről indultak el, de mindannyian egyek lettek a követés ideje alatt: ugyanazt a kegyelmet fogadták el és ugyanolyan szeretettel szolgáltak mások felé. Ez a döntésük tehát életáldozás és életteremtés lett egyszerre. Elveszettség és meg- találtság. Az elveszettség nem maradt fájdalmas érzés és a megtaláltság lett a mindig megmaradó öröm.

Elindultak a követésre, de ezzel nem lettek tökéletesek, mindenttudók, és mindent elbírók. Azzal nem záródtak le kérdéseik, sőt azokhoz mindig újabbak jöttek aszerint, hogy milyen új helyzetbe kerültek. (A gyülekezetünkben van egy imaközösség, amelyben hetenként nagyon gyakorlatiasan szóba kerül egy-egy ige s a közösség tagjai egyszerű szavakkal beszélnek azokról a feszültségekről, amelyekben élnek és amelyekhez keresik az írás tanácsát és útmutatását. Laikusok állanak a „szószékre” és — legyünk őszinték! — sokszor menynyivel több élet szólal meg, mint a valóságos szószékeken elhangzó igehirdetésekben.) A Krisztus-követés folyamatában sokszor nem találunk általában elfogadható magyarázatot, amely minden emberre és minden helyzetre érvényes, mert a Krisztus-követés és annak egész tartalma nem séma. Kérdezünk és magyarázunk, de az egyének vívódását elkerülni nem lehet.

A Krisztus-követők az életbe mennek. Találó kép erre inaga Luther, akinek ki kellett lépnie a kolostor magányából és elzártságából; de Jézus maga is, az elcsendesedés ideje után, magával vitte tanítványait oda, ahol él az ember minden sóhajtásával, jó és gonosz aktivitásával, reménységeivel és virágzó örömeivel. Az emberi elkárhozottságban csak körben- járás van, magunk körül való forgás, nem követés.

A gyülekezetnek is van feladata és szolgálata ezen a téren. A Krisztus-követés az egyén döntése ugyan, de nem önmagában való járás, hanem közösségi cselekedet ugyanakkor. Az a közismert ének, amelynek kezdete „Velem jár utamon Jézus...” kimondja a nagy igazságot, hogy a keresztyén embernek Ő az ereje és megtartója, de jó lenne hozzáírni legalább még egy verset, amely arról szól, hogy nekünk, hivő embereknek egymással is kell járnunk. Amilyen vigasztaló az első tétel az énekben, sokszor olyan nehéz a második tétel, ez az „együtt”. Ez az „együtt” de sok mindent jelent, így a legnehezebbet: a megbocsátást egymásnak és a megértést egymás iránt. Ez az az élet, amelyben járnia és Krisztust kell követnie a keresztyén embernek. Sok válság keletkezik belőle, de sok-sok öröm is és áldás. Elkerülhetetlen, hogy a követő ne ismerje ezt az életet, szüksége van reá, de az élet is igényt tart az ilyen keresztyén emberekre. Itt van a gyülekezet feladata és küldetése, az egymás felkarolásában, az együttsírás- ban és együttnevetésben.

A Krisztus-követők emberek, mint más, de nem az emberit viszik magukban, hanem az isteni ajándékokat. Nem helyeket és pozíciókat keresnek maguknak, hanem, szíveket, társakat. Nem követelnek, hanem adakoznak. Nem igényt tartanak sokmindenre, de igényesek a szeretet szolgálatában.

Jézus Krisztus így hív ma is a követésre.

Várady Lajos

IMÁD KOZZUNK

Gondviselő Istenünk, mennyei Atyánk! Hálával magasztalunk a bőséges gyümölcsért, melyet munkánk jutalmául takaríthatunk be földjeinkről. Örömmel telik meg szívünk' amikor látjuk, hogy nem volt hiábavaló a törődés, a sok munka. Mindnyájan bizakodással tekinthetünk a tél elé, hiszen megtermett a mindennapi kenyerünk. Sokszor feledkezünk meg gondviselő szeretetedről Atyánk, és a jövőtől való félelem aggodalmaskodókká, önzőkké és kishitüekké tesz bennünket. Kérjük, adj a szívünkbe sokkal több bálát és bizakodást, hogy látva kegyelmedet, nemcsak a mindennapi kenyerünket, hanem az örök életet is merjük Tőled kérni. Adj nekünk hitet, hogy életünket a Te kezedbe tudjuk letenni és úgy tudjunk élni, ahogyan azt Te parancsolod. Add Istenünk, hogy a mindennapi kenyerünket testvéri szívvel tudjuk egymás között szétosztani és ne legyen éhező közöttünk. Adj erőt, hogy tudjuk egymás terhét testvéri szívvel hordozni és tudjunk egymásért felelősséget érezni.

Segíts minket Szentlelkeddel, hogy akaratod szerint tudjunk élni. Tisztíts meg minden hiú dicsőségvágytól és áldj meg a szelídség leikével, hogy meg ne kísértessünk. Áldj meg Istenünk úgy, hogy a Lélek által maid örökéletet arathassunk. Ezért engedelmes szívért könyörgünk, hogy a jónak cselekvésében soha meg ne restüljünk, hanem legyen erőnk minden nap, minden emberrel jót cselekedni.

Mennyi kérés fakad szívünkből, Atyánk, amikor előtted állunk. Mindent Tőled kell kérünk, mert áldásod és erőd nélkül nem tudunk gyermekeiddé válni. Csak Te formálhatsz minket. Ezért van tele szívünk kérésekkel. Kérünk a te Fiad Jézus Krisztusért, hallgass meg minket és áldd meg életünket. Amen.

KATEDRÁTÓL A SZÓSZÉKIG

FIGYELEMMEL ÉS ÉRDEKLŐDÉSSEL olvastam lapunk múlt heti számában dr. Vető Lajos püspök „Őszi programunk” címen írt cikkét. A cikknek különösen egy gondolatát szeretném tovább folytatni. Felvetődött benne a kérdés, hogy vajon mindazt, amit a korszerű teológiai kutatás tisztázott, kellőképpen értékesítjük-e mai igehirdetésünkben? Vajon eljutnak-e a gyülekezetekig, megszólalnak-e az igehirdetésekben azok a kérdések, amelyekkel professzoraink katedráikon, vagy lelkészeink a teológiai konferenciákon és munkaközösségi üléseiken egy-egy előadás megvitatása alkalmával foglalkoznak? Utalt a cikk a Lutheránus Világszövetség teológiai bizottságának nemrégen Svédországban lezajlott konferenciájára, ahol a bizottság elnöke, dr. Mikko Juva finn teológus hasonló kérdéseket vetett fel. Jelentésében sajnálkozását fejezte ki dr. Juva azon, hogy a teológiai tudomány és az igehirdetés között nem áll fenn mindig kellő szoros kapcsolat. Konkrétan azt kifogásolta, hogy „a modern bibliai tudomány olyan eredményei, amelyek ma fakultásaink és lelkészképző intézeteink közkincsének tekintendők, sok egyházban nem jutnak el a szószékig”;

A FELVETETT KÉRDÉST

továbbkérdezéssel lehetne folytatni. Mi az oka annak, ha a teológiai kutatás eredményei elakadnak, nem termékenyítik meg a gyülekezetek életét? Mielőtt választ keresnénk erre a kérdésre, két félreértést kell tisztáznunk.

Téves lenne azt gondolnunk, hogy a szószéken valamiféle teológiát kell prédikálni, vagy új teológiai felismeréseket kell a gyülekezettel megismertetni. Az evangéliumot kell prédikálni! A jó teológia ahhoz nyújt segítséget, hogy az igehirdetésben a mai gyülekezethez szóló érvényes evangélium szólaljon meg. Beható teológiai munka nélkül nincs korszerű igehirdetés. Aki azonban világos beszéd, életet megigazító evangélium helyett teológiát prédikál — Bultmannét, Barthét, Stauf- ferét vagy Thielicke-jét — az ahhoz a háziasszonyhoz hasonlít, aki éhes kosztosainak ebéd helyett; a legújabb szakácskönyvet nyújtja át.

Tévedés lenne az is, ha az előző hasonlat túlértelmezé- sével azt állítanék, hogy a teológia csupán „szakács- könyv” lenne az egyházi életben. A szüntelen teológiai munkára — amely természetesen nemcsak a teológiai tanárok feladata — azért van szükség az egyházban, hogy az igehirdetések ne néhány „kipróbált recept” alapján follyanak, hanem a Biblia teljes tartalma szólaljon meg bennük helyesen és aktuálisan, őseink " hitvallásaival és az egész egyház mai magatartásával egybehangzóan. A teológia nemcsak oktató, lelkészképző tevékenység, hanem kritikai munka is, amely segítségével ellenőrizzük,

hogy vajon az igehirdetés azt nyújtja-e, amire a gyülekezetnek szüksége van s nem csupán kívánságát elégíti ki.

HA EZEK UTÁN KERESSÜK A FELELETET arra a kérdésre, hogy miért nem jutnak el a teológiai kutatás eredményei a szószékig, kettős okra lehet rámutatni. Az egyik ok a teológia érzéket-, lensége, a másik a gyülekezet maradisága.

A nyugatnémet teológiai életben (természetesen nemcsak ott) sok jó jelenség mellett is egyre jobban sokasodnak a jelek egy olyan teológiai tevékenységről, amellyel nem lehet mit kezdeni a gyülekezeti életben. A tudományosság igényével kialakul egy absztrakt teológia, amely ‘ alig tart kapcsolatot az egyház életével, annak mai feladataival és kérdéseivel, a gyülekezetek helyett inkább a szomszédos fakultás valamelyik katedráján előadó -professzorra figyel, előtte szeretne feltűnni és előtte szeretné magát igazolni. A teológiai hallgatóság körében is egyre jobban szaporodnak az olyanok, akik csak egyéni kedvtelésből hallgatnak teológiát, de nem gondolnak arra, hogy lelkészi szolgálatra készüljenek. Az ilyen teológiai munka nehezen jut el a szószékekig s ha eljut, gyakran prédikálja üresre a templomokat.

A GYÜLEKEZETI MARA- DISÄG IS megakadályozhatja a korszerű teológiai felismeréseknek gyakorlati érvényesítését. Ismét csak nyugatnémet példáknál maradva, sok egészségesnek nem mondható jelenséggel találkozhatunk a gyülekezetek templomba járó rétegei között. A

modern teológiai munkára való visszahatásképpen sok helyütt mozgalommá szerveződik a teológia-ellenesség és az eretneküldözés hangulatát szítják fel az akadémiákon végzett munkával’ szemben. Ez év tavaszán például Dort- mundban, Németország egyik legnagyobb csarnokában;

mintegy 20 ezer ember részvétele mellett nagygyűlést tartottak „Ne más evangéliumot!” címen a modern teológia és azok képviselői ellen. Sok minden érthető az elkeseredett kirohanásokból, de az egész mozgalom célkitűzésében és fellépésének módjában egyaránt egészségtelen tünet. Az arányérzék megbillenésére vall már az is, hogy magukat „hitvalló mozgalomnak” nevezik s képviselőik bagatellnek minősítik a régi hitvalló egyháznak a fasizmus szelleme és annak az egyházi életbe való behatolása ellen folytatott harcát ahhoz a küzdelemhez viszonyítva, amelyet ők a modern teológia ellen folytatnak. Közben meg kell említeni, hogy a régi „hitvalló egyház” harcosai ma egész más fronton találhatók, mint a dortmundi Westfalenhalle.

A TEOLÓGIA ÉS A SZÓSZÉK KÖZÖTTI ELLENTÉT

nem általánosítható német

A vietnami templomok bombázása

Az amerikai bombázók nem kímélik Vietnamban sem a templomokat, sem a pagodákat. Jelentések szerint szétbombáztak eddig 100 katolikus és budhista templomot és szentélyt. Megöltek több ezer

szerzetest. Csak a Ben-tre tartományban elpusztítottak 1965-ben 30 budhista pagodát és megöltek 100 szerzetest. Az egyik templomra 60 tonna bombát dobtak le és 300 embert gyilkoltak meg.

é

I

w

§

£

£

£

*

*

Ú

i

*

i

£

é

i

i

'é

1

I

é

i

5?

I

I

I

w

&

I

1

Barth Károly

Jfz új német JiMú-mozgalenf-rúl

A modern teológia elleni tiltakozásképpen Nyugat- Németországban „Ne más evangéliumot!” címmel az ún. hitvalló mozgaílom 1966. március 6-án 25 ezer ember részvételével nagygyűlést rendezett Dortmundban, a Westfalenhalle-ban. Az idén 80. életévét betöltő Barth Károlynál! érdeklődtek, hogy mi a véleménye a mozgalomról és a nagygyűlésről. A nyugalombavonult bázeli professzor következő rövid levélben fejezte ki nézeteit:

Bázel, 1966. március 16.

A hitvallómozgalom által „Ne más evangéliumot!” címmel rendezett nagygyűlés 25 rendezőjéhez és 25 000 résztvevőjéhez a következő kérdéseket szeretném intézni:

Készek lennétek-e hasonló mozgalmat indítani és hasonló nagygyűlésen résztvenni a következő ügyekben:

A nyugatnémet hadsereg atomfegyverekkel történő felszerelését óhajtókkal szemben?

A vietnami háború és a vietnamiak ellen küzdő Nyugat-Németországgal szövetséges amerikaiakkal szemben?

A Nyugat-Németországban újra és újra feltörő antiszemitizmus jelenségeivel (temetők, sírok megbecs- telenítése) szemben?

Nyugat-Németországnak a keleteurópai államokkal kötendő békéje érdekében, amelyben az 1945-ös határok érvényét elismernék?

Ha a ti igaz vallástételetek a Szentírás szerint értünk megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus mellett mindezt magába foglalja és kimondja, akkor az valóban igazi, drága és termést hozó hitvallás.

Ha hitvallásotok mindezt nem foglalja magába és nem mondja ki, akkor minden igaz hitvallásosságra törekvés mellett sem mondható az igaznak, hanem holt, olcsó, szúnyogot megszűrő, tevét lenyelő és éppen ezért farizeusi hitvallásnak.

Ez az, amit az 1966. m.árcius 6-án a dortmundi West- falhalle-ben történtekkel kapcsolatban mondanom kell.

Szívélyes köszöntéssel: Barth Károly

mt »ser: wm mse mm mse mse mse. mse 'mse. mse msemmmm y*

£

I

SS

$

I

I

■

v

i

8

'é

<>

$

V

i

¥

'4

V

'4

I

y

I

I

i

«

v

y

&

£

■

’4

<S

§

£

8

£

$

£

V

£

«?

£

pj

í- •»> <«• ;&*e.mmmmmm. •»> <♦> .»x

nyelvterületen, de egyebütt se. Számunkra teljesen idegen és olképzelhetetlen. Ilyen feszültségeket már csak kis- egyház voltunk miatt sem engedhetnénk meg magunknak, A világosabb és tisztázottabb politikai légkör is elősegíti, hogy a professzori katedra és a szószék, az akadémia és a gyülekezetek kölcsönös egymásrautaltsága természetes számunkra. Ezt örömmel, hálásan, szerényen kell tudomásul vennünk. Akadémiánk évnyitójának a küszöbén azonban mégis megkérdezhetjük önmagunktól és gyülekezeteinktől, hogy vajon tényleg elég hűségesen, elég gyakorlatiasan értékesítjük szószéken és az egész gyülekezeti munkában mindazt, amit a mi professzoraink „termelnek” s általában korunk kiemelkedő teológiai munka- eredményeit? Vajon nem kell-e mégis kicsit elgondolkodni dr. Juva kérdésén nekünk is? Válasz helyett két megjegyzést próbálok hozzáfűzni a kérdéshez.

AZ ELSŐ MEGJEGYZÉS

kérdés dr. Juva-hoz. Vajon csupán a bibliakutatás eredményei (valljuk meg, ezek ismeretében van némi elmaradás különösen az idősebb lelkésznemzedék körében, nálunk is!) nem jutnak el a szószékig? Nem kellene emellett a mai teológiai munka más nagy felismeréseit ugyanilyen hangsúllyal megemlíteni? Gondoljunk arra, hogy a mi korunk protestáns teológiája ismerte fel az egyház ökuménicitását, az egyházak egymás iránti és az egész emberiség iránti közös felelősségét. Az egyház dia- kóniai, szolgáló és nem uralkodó életformájával kapcsolatos számtalan elvi és gyakorlati felismerés szintén a modern teológiai munka eredménye. Ide kell sorolni a keresztyén etika kérdései területén elért eredményeket, amikor az egyes ember magán-erkölcsi kérdései mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap az emberi közösség, a társadalom életével és feladataival kapcsolatos etikai kérdések tanulmányozása. Nem válik-e nálunk is sok tudományos munkával megszerzett érték elásott kinccsé, amely a lelkészi fplyóiratokban, a „Lelkipásztorban” és a „Teológiai Szemlében” „marad” s nem kamatozik tovább?

A MÁSODIK MEGJEGYZÉS arra szeretne utalni, hogy a teológiai eredmények gyakorlati érvényesülése, gyülekezeti életet megtermékenyítő hatása, nem csupán a szószéki szolgálat útján történik, hanem az egész gyülekezeti munkaterv keretében. Ezzel kapcsolatban csak egy dologra hívnám fel a figyelmet; a bibliaórákéra. Néhány éve esperesi értekezlet is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Nem nyugodhatunk abba bele, hogy a bibliaóra nagyon sok helyen olyan hosszúra nyújtott prédikációhoz hasonlít, amelyre a megszokottnál kevesebbet kell készülni. Meg kellene tervezni előre jól minden egyes bibliaórát s olyan alkalommá tenni, ahol az élő ige megszólaltatása mellett az egyházi élettel kapcsolatos tájékoztató és ismereteket nyújtó szolgálatot is végzünk az eddigieknél nagyobb mértékben. Itt sok mindenre ki lehetne térni részletesen is, amire a szószéken nincs mód és idő.

Mi sok tekintetben kedvező feltételek között nézhetünk feladatainkra. Komolyabban vehetnénk a jó lehetőségeket!

Benczúr László

*