Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-11 / 37. szám
findrássy Korta János szobrai Időszerű etikai kérdések SZEMÉLYI TULAJDONUNK 35 évvel ezelőtt, éppen a Műcsarnok Téli tárlatán lépett a „nagy világ” elé egy fiatal szobrász: Andrássy Kurta János. A mű szerény volt, — egy gipsz tanulmány fej; a művész — 20 éves, fiatal. Messziről indult, küzdelmes, nehéz út állt mögötte. A népi sors árnyakkal terhes mélységéből jött, mint a legkisebb fiú a mesében. Árva gyermek volt. Még tíz éves sincs, már maga keresi kenyerét, mint kőműves napszámos, majd címfestő, örökségül sem hozott mást, mint hűséget a parasztok és parton alvók, kubikusok és kőművesek, a szegény emberek világához. Hűségét nemcsak szobrokkal, de könyveiben, írásaiban is megvallotta (A magyar nép szob- rászata 1944, Paraszt művésztehetségek védelme 1947, Korszerű művészet és népiség 1947). 1931—1935-ig a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, de igazi mestere Medgyessy Ferenc volt, ki 1934-ben hívta meg műtermébe. 1938-ban a Tamás Galériában rendezte első gyűjteményes kiállítását. Proletár szobrait (Proletár anya, Szegények, Parton alvó csavargó) nem fogadta örömmel az úri Magyarország. 1940-ben faragja a ma Nyíregyházán álló „Háború” (Menekülő nő) c. szobrát, amivel végképp magára haragította a jobboldali sajtót. „Anélkül, hogy valamelyik párthoz vagy csoportosuláshoz tartoztam volna, ott álltam mindig, ahol az emberségre a legnagyobb szükség volt” — írja önéletrajzában. Erről vallanak szobrai is. Rabinovszky Máriusz írja művészetéről: „Andrássy Kurta János életeleme a kő”, — most ezen a kiállításon mégis — 9 kőből kibontott remek szobra mellett — apró bronz szobrait csodáljuk, öt évvel ezelőtti kiállításán már ész#fe- vettük, hogy valami új indul művészetében. A zárt, súlyos tömegű szobrai megmozdultak és egy új mozgás, új ritmus hangjai szólaltak meg bronzból formált alkotásaiban. De bronz szobrai is éppen olyan zártak, mint a súlyos tömegű kőből faragottak, csak ezek, i— mint ahogy a szobrász mondta —, „át vannak törve”. Andrássy Kurta megtanulta a kőtől, hogy a szobron nem lehet semmi felesleges, elhagyható forma. Szobrainak körvonalai tért ölelő ritmusok. Nem a tömeg adja zártságukat, hanem a formák ritmusos rímes harmóniája. Erőtere van a szobrok mozdulatának: a „Gondolkodó” kis bronzszobrán az ember úgy tér visz- sza önmagába, mint ahogy a szobor kompozíciós alapeleme, a kör. De grafikai műveiről is kell beszélnünk, hiszen ezek is a szobrokkal egyenrangú alkotások. Andrássy Kurta festőnek indult, és festőként vagy grafikusként is képes újat és sokat mondani. Itt látjuk, milyen kár, hogy az a 33 jó ritmusú és modern hangvételű tus-ecset rajza, amivel Prőhle Károly hittankönyvét „Az evangélium igazsága”-t illusztrálta a gyenge minőségű nyomdai kivitel miatt sokat veszít hatásából. De így is emlékezetes marad közülük a nagyszerű ritmusú „Jákob tusakodása”, „Fülöp és a szere- csen komornyik” vagy „Jézus keresztrefeszítése”. Puritán, fekete alapon fehér betűkkel hívogatnak a plakátok Andrássy Kurta János kiállítására. Ezen a tárlaton egy sokat küzdő művész tesz hitet emberségéről. A szobrok alatt ilyen címeket olvashatunk: Alvó, Gondolkodó, Olvasó, Kiáltó, Bánkódó, Békesség kívánás és így tovább. Szobrainak témája naponta megtörténik velünk is, míg emberek vagyunk. Az emberség himnuszát mondják el ezek a szobrok a maguk kő meg bronz nyelvén. Szigeti Jenő Lapunk hasábjain nemrégiben foglalkoztunk a köztulajdon kérdésével. Láttuk, hogy a társadalmi tulajdonnak milyen sok formája van, a szövetkezeti és állami, népi tulajdontól az egész emberiség köztulajdonáig (tengerek, magaslégkör stb.). Szóltunk arról, hogy Isten törvénye, a hetedik parancsolat, hogyan védi sok ember, a társadalom közös tulajdonát, és milyen erkölcsi felelősség van a keresztyéneken, a köztulajdon iránti magatartásukon és jó példaadásukon. Forduljunk most anyagi javaink másik része, a személyes rendelkezésünkre álló, emberi életünk mindennapi szükségleteit jelentő anyagi dolgok felé. A világ mérhetetlen anyagi javainak egy bizonyos, szűk kis körével különleges kapcsolatban vagyunk: személyesen hozzánk tartoznak. Használjuk őket, rendelkezünk velük, így például az írótoll a kezemben, a ruha a testemen, az íróasztal és rajta a könyveim — mindez az enyém: személyes tulajdonom. Az anyagi javaknak ehhez a meghatározott köréhez hozzá értjük azt is, ami nem szorosan csak az enyém, hanem a családomé. Álljunk meg ennél a szónál: valami a „tulajdonom”. Mit jelent ez a keresztyén ember számára? Honnan ered, mire való és milyen értelemben rendelkezem vele? Ezek mind etikai kérdések, mégpedig a keresztyén etika fontos és mai keresztyén életfolytatásunk szempontjából lényeges, tisztázandó kérdései. Gyakran találkozunk olyasfajta nézetekkel, hogy „ami a személyes tulajdonom, azzal azt tehetek, amit akarok!” Felhasználásába senki sem szólhat bele, mivel én és csakis én vagyok a birtokosa. Tehát „senkinek sem tartozom érte felelősséggel”? Igaz ez? Ez a gondolkodás nagyon régi eredetű. Abban a régi római jogban gyökerezik, amely jogi gondolkodásunkra, európai kultúránkra — és benne a Hónapokon át csak Ö volt a gondunk. Vajon hogyan érkezik? — A keze, a lába nem lesz-e béna? Az ajka nem lesz-e néma? És a szeme?... Szörnyű lenne! Mennyi kérdés! Mennyi izgalom ! Ki az, aki ezekre a kérdésekre biztos választ ad? Ki az, akiben bízni lehet? Reménykedni. Hinni! Megfogódzni. Megcsendesedni. Megérkezett 7 Ép volt a keze! — Egy kevés idő és kis kezével megsimogatta a homlokunk. A lába is ép volt! — Egy kevés idő és karjainkba futott. Egy kevés idő és így mondta nekünk: „Édesanyám! Édesapám!” keresztyének gondolkodására is — hosszú évszázadokon keresztül rendkívül erős hatással volt. A római jog valóban szabad kezet adott a tulajdonosnak, hogy bármilyen javával abszolút módon, szabad tetszése szerint rendelkezzék, sőt akár el is pusztíthassa azt. Az „abszolút magántulajdon” azonban — akár a régi római jogban, akár egyesek mai gondolkodásában — nyilvánvalóan közösség-ellenes álláspont. Mert következetes módon gyakorolva azt jelentené, hogy mások iránti felelősség nélkül, embertársaimra való tekintet nélkül bármit tehetek azzal, ami az enyém. Mikor valaki éhes mellettem, kenyeremet a sárba dobhatom. Amikor valaki fuldoklik a közelemben, a csónakomból zavartalanul gyönyörködhetem a naplementében. Hiszen a kenyérdarab az enyém, a csónak azt enyém — azt teszek vele, amit akarok! Ereznünk kell: az abszolút magántulajdon elve — abszolút önzés, amelyet etikai mértékül soha nem szabad elfogadnunk! De sok évszázadon keresztül próbálták a keresztyén tanítást és a hetedik parancsolatot magát is az ilyen abszolút módon értett „magántulajdon” védelmére felhasználni olyan esetben, amikor egyesek mérhetetlen sok anyagi jó fölött rendelkeztek, mások pedig éheztek és nyomorogtak! Igaza van annak a neves dán teológusnak (N. H. Soe), aki szerint „egészen másképpen alakult volna talán a keresztyénség sorsa Európában, ha a római jogi gondolkodás átvétele helyett következetesen érvényesíti az anyagiak kérdésében a Szentírás üzenetét. A „magán- tulajdon szentsége” akkor nem válhatott volna annyi mérhetetlen szociális igazságtalanság takarójává!” Isten igéjének ugyanis egészen más mondanivalója van a személyes tulajdonról, mint a római jognak és a vele kapcsolatos közfelfogásnak. A Szentírás ismeri és elismeri a személyes tulajdon jogosultságát. De csak azzal az alapvetően fontos megkötéssel, hogy minÖ és MI Kedves napok! Boldog napok! A legszebb napok! Kinek köszönjem meg? Valaki adta! Iskolába ment. Számokat ír. Betűket ró. Harc lett az élete. Jaj, csak győzze a harcot. Csak elérjen a célba. Akiért imádkoznak — megérzi az ima erejét. Kereste. . . és megtalálta a párját. Elment vele. Egyedül maradtunk. Ügy, amint kezdtük! Mégsem úgy! Fáradtak vagyunk. Egyre fáradtabbak. Nem baj! Fáradtan is olyan jó arra várni, den személyes javunk egyetlen és igazi tulajdonosa a teremtő Isten. Az Ő alkotása minden. Az Ö kezéből kaptuk minden javunkat, a végső tulajdonjog azonban Istené marad. Mi egy- idöre — esetleg egész földi életünk idejére — kölcsön kapjuk Istentől ezeket az anyagi javakat, s ezért feltétlen számadással tartozunk felhasználásukról. „Az Úré a föld, és annak teljessége”, 1 Kor 10,26. „Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit”, 1 Tim 6,7. Isten feltétlen tulajdonjoga fejeződik ki abban, ahogyan az Ószövetség prófétái ostorozzák a gazdagok dőzsölését és a szegények nyomorgatását. És végeredményben Isten végső tulajdonjoga a magyarázat arra is, miért kérem Istentől azt a mindennapi kenyeret, amely pedig az „enyém”, hiszen munkámmal, fáradságommal szereztem. Jézus a példázatok egész sorával mutat rá, hogy testi-lelki javainkon csak „sáfárok”, vagyonkezelők vagyunk. Isten saját tuajdonát kezeljük a pénzben, a vagyonban, a képességeinkben, ha a magunkénak is nevezhetjük ezeket. Ami nem teljesen az enyém, azzal semmiképpen sem ren- delkezhetem szabadon, tetszésem szerint. Csak ahogyan az igazi tulajdonos akarja. Ez azt jelenti: Istennek feltétlen beleszólása van anyagi javaink felhasználásába, személyes tulajdonunk kezelésébe. Isten azt akarja, hogy személyi tulajdonunkat kettős céllal használjuk: életünk fenntartására, de embertársaink, a társadalom javára is. A keresztyénség történetében a reformátorok szólaltatták meg igazán erőteljesen a Szentírásnak ezt a fontos mondanivalóját. Nagy szükség volt rá. A középkori teológiában egészen háttérbe szorult ez a bibliai üzenet. A reformációnak kellett újra bevésnie a keresztyén közfelfogásba, hogy lelkiismeretünkben mindennap és egyszer majd az örök ítélőszék előtt is számot kell adnunk a ránk bízott anyagiakról. Arról, hogyan gazdálkodtunk velük, a társadalom javára és életünk fenntartására. Dr. Nagy Gyula hogy néha-néha majd hazajön. És vele jön a hitvese. Velük jönnek az unokák, akik azt mondják nekünk: „Édes nagy any ó! Kedves nagyapó!” Hetven, legfeljebb nyolcvan esztendő. Csak egy kevés idő! Menni kell! Odamegyek, ahol időtlen az idő. Szép a sir is! Megköszönöm Istennek a magan. és hitvesem életét. A gyermekem és hitvese életét. Azt is megköszönöm, hogy láthattam az ő gyermekeiket — a mi unokáinkat. Nagyon sok a köszönni való. Németh Géza A nagy Sama Jézus a mi irgalmas Sama- ritánusunk. Az Isten könyörülő szeretete van szivében. Könyörülete. irgalma nélkül bűneinkben el kellene vesznünk. Kegyelme nélkül csak ítélet lenne sorsunk. Benne találhatjuk meg az Atya irgalmát, bocsánatát. Bizony magunkat sirathatjuk, hogyha nem hallgatunk kegyelmes szeretete szavára. Kegyelmes szeretetének örömhírét hallottuk s mégis mily sokszor vagyunk szeretetlenek. Ha elutasítjuk, magunkra maradunk bűneinkben. Jézus látja sok nyomorúságunkat, látja a világ ezernyi baját, gondját is. Néki van ideje mindannyiunk számára. Nem megy el mellettünk érzéketlenül. Hozzánk jön, látja elesettségünket, kimossa sebeinket. bekötöz bennünket, oltalmával vesz körül. Testi-lelki nyomorúságainkban nem hagy bennünket magunkra, segít. 2000 év óta megtapasztalhatták az emberek irgalmas szeretetét. Keresi a beteg, béna, kivetett, szomorkodó, zaklatott szívű, sokszor kétségbeesett embereket. Irgalmas szeretete mindenkit átölel. A világ irgalmasság, szeretet után sóvárog. Ezt várja tőlünk is, kik az irgalmas Krisztus követőinek valljuk magunkat. Hányszor várta hiába. Hányszor nem volt szelíd a szavunk, simogató a tekintetünk, szere- tetet megbizonyító az életünk. Hányszor nincs időnk mások számára. Hányszor mutatja életünk azt, hogy nem érdekel bennünket mások gondja baja, mert csak magunkkal vagyunk elfoglalva. Nem részvétet vár tőlünk a világ, nemcsak megértést, hanem szeretetet, segítséget. Sokszor olvastuk: Az Isten szeretet. Meglátszik-e rajtunk, hogy mi a szeretet Istenének nevében járunk követségben. Érzünk-e felelősséget másokért? Szolgálatra küld el bennünket Urunk. Hadd lássák meg rajtunk, hogy visszhangra talált szívünkben az irgalmas samaritánus példázatát elmondó Jézusunk szava. „Eredj el, és te is aképen cselekedjél!” Schád Ottó Békében egymás mellett Azok, akik figyelemmel kísérték az elmúlt hónapok kül-. politikai természetű eseményeit, észrevehettek, hogy kormányunk képviselői az utóbbi időben többször tárgyaltak más országok vezető egyéniségeivel, hivatalos személyiségeivel. Nemcsak országunk megbízottjai jártak külföldön, keleti és nyugati államokban, afrikai és keletázsiai országokban, hanem hazánkat is felkeresték neves és tekintélyes államférfiak, így bizonyára gyümölcsöző volt az egész európai helyzet szempontjából Couve de Murville francia, valamint Per Haek- kerup dán külügyminiszter magyarországi látogatása és megbeszélése. S közben állandóan élénk diplomáciai tevékenység folyik az egész világon. Népköztársaságunk kormányának külpolitikai akciói legnagyobbrészt az európai kollektív biztonság megteremtését szolgálják. Szükségessé teszi ezt a jelenlegi helyzet: a béke fenyegetettsége, amelyért elsősorban az Amerikai Egyesült Államok felelős, mert kezdeményezője a fegyverkezési hajszának', támogatója a nyugatnémet felfegyverkezésnek és bőkezű mecénása a hidegháborúnak. A szocialista országok tekintélyének és erejének növekedése pedig lehetővé teszi, hogy több a NATO-hoz tartozó, vagy semleges európai tökésország kormánya új módon ítélje meg kontinensünk és benne a saját maga helyzetét is. Így állapította meg Péter János külügyminiszterünk alkotmány-ünnepi beszédében: „A jelenlegi helyzet annyira bonyolult, olyan ellentétes, annyira sokféle hatás működik, hogy csak nagyon megfontolt és türelmes lépésekkel lehet előrehaladni.” Az európai biztonság mai problematikájának leglényegesebb eleme, hogy kontinensünkön különböző társadatmi rendszerű országok vannak, s ezek két katonai tömbben csoportosulnak. Így a biztonság megteremtése feltételezi a két katonai tömb közötti viszony olyan teljes, vagy részleges rendezését, amely többek között nélkülözhetetlen elemként foglalja magában a német kérdés megoldását, ezen belül megtiltja az NSZK atomfegyverkezését és rögzíti az európai státusqua sérthetetlenségét. A kormányoknak tudomásul kellene venniök. az európai realitásokat, s be kellene látniok, hogy mennyire szükséges a különböző társadalmi rendszerek békés egymás mellett élése s el kellene ismerniök, hogy az önrendelkezési jog sérthetetlen és így az egymás belügyeibe való beavatkozás vétkes megzavarása a nyugalomnak és támadás a béke ellen. Egy háború kirobbanása pedig a földkerekség minden országa számára katasztrófa lenne, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rendszert is vall az magáénak. Ilyen könnyelmű játékba egy nép felelős vezetői sem mehetnek bele! Meg kell hát találni a lehetőséget és a módot ahhoz, hogy egymás melletti élésünk békés, zavartalan legyen, sőt megbecsülve egymás értékeit, gyümölcsözővé váljék a kapcsolat. A gazdasági élet fejlődése, az életszínvonal emelkedése sem képzelhető el másképp, mint békés életformában. Az egyszerű emberek milliói vágynak arra, hogy a háború fenyegető árnyéka nélkül dolgozhassanak boldog jövőjük érdekében. Egyházunk sajátságos küldetéséből adódik, hogy mindent megteszünk a világ biztonságáért, békéjéért — egyek lévén magyar népünkkel — mindenképpen a békés egymás melleit élés útját keressük és munkáljuk. A magunk eszközeivel és a számunkra adott lehetőségek felhasználásával törekszünk arra, hogy a népek egymás mellett élése kiegyensúlyozott és kapcsolatuk ne ellenségeskedő, hanem egymást segítő, gyümölcsöző, kölcsönös megbecsülésen alapuló legyen. Felelősek vagyunk a jövendőért, s ezért felelősek vagyunk a jelenért. A mi munkánk, a békéért való harcunk alapozza meg a következő generációk számára az életlehetőséget itt a földön. Bencze Imre fcBiástiad eßif „cnsSék”? 1 Amikor a közelmúlt napok egyikén a tv híradóját figyeltem, elémugrott a múltból egy régi emlék. Soproni egyetemi hallgató voltam \ akkor. Semmi rosszra nem gondolva éltük ennek a gyönyörű, határmenti magyar városnak békés diákéletét. Tanultunk, készültünk a jövőre s az ifjúság örök energiájával és optimizmusával néztünk előre. Mit is teszünk majd, ha kezünkben a diploma s kimegyünk az életbe. Szépnek reméltük ezt a jövőt s örültünk, hogy rövidesen nekünk is lesznek komoly feladataink. Építhetjük egyházunk és hazánk életét. Mert az élet szolgálatára készültünk. Nem is akartunk másról tudni csak életről. Ebbe a szép s jövendő tetteket érlelő világunkba belerobbant egy esemény. Egycsapásra mindé» megváltozott körülöttünk. A város békéje felborult. Emberek ijedten beszélgettek otthonaikban s az utcákon, kezükben picinyke cédulával, amelyeket haragosan, felháborodva, vagy félve, rettegve mutogattak egymásnak. Ezeken a cédulákon, röpcédulákon ez állt „Ödenburg bleibt deutsch.”, — „Sopron német marad”. Éjszaka szórták tele velük a várost ismeretlen kezek. Így tudtuk akkor. De rövidesen nyilvánvalóvá lett, hogy ezek az ismeretlen kezek honnan nyúltak bele ennek s nem sokkal később más városoknak, sőt az egész világnak békés életébe, olyan vihart kavarva fel, amilyen még nem volt a Földön. Ez a vihar a második világháború volt. Ezekre a kezekre gondoltam a tv előtt, amikor a fajüldöző suhancok tüntető menetét mutatta Csikágóból. A tüntetők kezdetleges készítményű táblákat emelnek magasba. Rajtuk iz. gató feliratok és horogkeresztek. Primitív táblák láthatók, amelyekről mindenki felismeri, nem nyomdában készültek. A tüntetők száma sem nagy. Ügy js mondhatnánk, nem vészes az egész. Komolytalan, talán unatkozó fiatalok meggondolatlan „jó hecc”-e. Én is hajlanék efelé, ha nem ismerném fel a kísérteties hasonlóságot ebben a csikágói esetben azzal, ami 1937 őszén Sopronban történt. Ott is ilyen primitív röpcédulákat láttam. S milyen véresen komoly dolog lett belőle. A vidéki kisváros izgalmát az egész világ rettegése feledtette el. A röpcédulákat szóró, horogkeresztes jeleket firkáló kezek fegyvert ragadtak... A többit már sajnos nagyon jól tudjuk. Azt hittem, hogy a második világháború tragédiája örökre kiöli a fasizmus fantomját. S íme most ismét horogkereszteket rajzolgatnak. A világ több részén. S máris megdöbbentő következménnyel vannak. Cowentry angol város világhírű ka- tedrálisában elmaradt augusztus 21-én az istentisztelet, mert ott is megjelent a horogkereszt. A dél-tiroli neofasiszta „fantomok” merényleteket követnek el. Csikágóban a horogkeresztes táblákat magasra emelő kezek egyenlőre m^g „csak” kövekkel dobálták meg a legálisan, tehát hivatalos engedéllyel, békés menetben tüntető embereket. Olyanokat, akik eddig semmiféle erőszakhoz nem nyúltak. Martin Luther King vezette szabadságmozgalom, faji megkülönböztetés megszüntetését követelő hiveit. Nem szeretném könnyelműen elintézni magamban ezeket a csikágói tüntetőket mondván: hát igen, nem komoly ez, nem kell félni, hiszen Csikágó a gengszterek városa. Ami ott történik, az nem jellemzi Amerikát. Lehet, hogy ma még valóban így van. De nem merem csupán így nézni ezt a tüntetést. Nem merem csak egy fajta „gang” csoport tevékenységének tekinteni. Soproni emlékem figyelmeztet arra, hogy semmisnek látszó eseményeket is komolyan vegyünk. Mert az amerikai fasiszták, akik a vietnami háborút is támogatják és még borzasztóbbá akarják kiszélesíteni, terveiket ilyesféle csikágói esetekkel is élesztgetik. Mindenféle fasiszta megmozdulásnak megálljt kiáltsunk! És építsünk falat a pusztító, démoni erők tevékenysége elé imádságainkkal és hitből fakadó cselekedeteinkkel. Boros Károly
