Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-04 / 36. szám

Zsinat elé

Nyár végi tervezgetés

2. Kor. 3,4—9.

Lassanként a nyár vége közeledik. Ezt vehetjük észre akkor, ha végigutazunk a Balaton mellett. A nyáron oly népes partok kezdenek elnéptelenedni. De a nyár végének közeledtét nemcsak a Balaton mellett vehetjük észre, hanem a hegyek között is. A Mátra és Bükk magasba nyúló csúcsai egyre inkább kezdik színűket veszteni.

De a nyár végének közeledtét vehetjük/ észre akkor is, ha iskolás gyermekeinkre gondolunk. Még néhány nap, s megszólal ismét az iskolacsengő. A nyár vége, az új munkaév kezdete új jeladatok elé állítja a gyermekeket és a felnőtteket egyaránt. Ilyenkor születnek meg a munkatervek kicsik és nagyok számára.

A nyár vége, az ősz beköszöntése munkaterv készítésére ösztönzi a keresztyén embert is. És a munkaterv készítésének idején szólal meg Isten igéje is, amely nagyon alkalmas arra, hogy segítse a keresztyén embert munkatervének elkészítésében, mert a felolvasott ige új szövetségről, új szolgálatról szól, amelyet el kell végeznünk.

Milyen legyen az a szolgálat, amelynek elvégzését Isten elvárja tőlünk? — tehetjük fel a kérdést ezen a vasárnapon. A felolvasott ige erre a kérdésre hármas választ ad. — Az első válasz így hangzik:

1. Szolgálatunk hitben való szolgálat legyen. Nem más ez a hitben való szolgálat, mint Isten és ember, Teremtő és teremtmény, Atya és gyermek kapcsolata.

Isten azt várja tőlünk, hogy higgyünk Benne, hogy a bizalom, a ráhagyatkozás kössön össze minket Vele. De ez egyáltalán nem új dolog. Isten mindig hitet várt és hitet vár övéitől.

Hitet várt Isten az első emberpártól, Ádámtól és Évától. Hitet várt Isten Noétól is, amikor bárkaépítésre szólította fel. A hit kapcsolta össze Ábrahámot is Istennel, amikor engedelmeskedett szavának, s a hit útját járta Mózes, akinek nevét igénk is említi.

Emberek voltak ők is, mint mi, s valami láthatatlan szál kötötte őket Istenhez, — a hit — amely nemcsak tartotta, hanem meg is tartotta őket.

A hit szolgálatát végezte Ézsaiás próféta is, amikor Isten küldetéssel bízta meg. Bár magáról azt vallotta, hogy tisztátalan, de Isten megtisztító munkája után engedelmesen indult a hitben való szolgálat útjára.

Vagy gondoljunk csak Jézus Krisztus tanítványaira. Menynyire gyarló, esendő emberek! Isten mégis egyszülött Fia mellé vezeti őket, s újjáteremtő akarata nyomán hűségesen végzik szolgálatukat. Vagy mennyire alkalmatlan maga Saul is mindaddig, amíg Isten újjá nem szüli Pállá, s alkalmassá nem teszi a szolgálatra.

Az ember magában mindig alkalmatlan a hitben való szolgálatra. Éppen ezért mondja az ige: .. Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak... ellenkezőleg, a mi alkalmatos voltunk az Istentől van." Minket is Isten tesz alkalmassá a hit szolgálatára.

Isten volt az, Aki elültette szívünkbe a hitet. De nemcsak elültette, hanem naponként erősíti is igéje által. Megszólít, vezet és pásztorai.

Szolgálatunkkal kapcsolatban az ige másodszorra ezt a választ adja:

2. Szolgálatunk szeretetben való szolgálat legyen. Isten a Vele való kapcsolat után mindjárt a másik emberrel való kapcsolatunkra tereli a szót. A szeretetben való szolgálat a hitben való szolgálatból következik, s a hitben való szolgálat a szeretetben való szolgálatban teljesedik ki. A hitben való szolgálat pedig hitelét vesztetté válik a szeretetben való szolgálat nélkül.

Gondoljunk csak Jézus Krisztus Urunk példájára! Ö úgy szerette a világot, úgy szerette az embert, hogy mindent megtett érte, hogy szüntelenül cselekedett. Cselekedett akkor, amikor éhezőket ajándékozott meg eledellel, szomjazókat itallal. Cselekedett akkor, amikor embereket gyógyított meg szörnyű betegségekből, amikor gyászolókat vigasztalt meg, amikor bűnösök bűnét bocsátotta meg és bűneik büntetésétől szabadította meg őket. Ezt az emberért való örök szeretetszolgálatot kell végeznünk nekünk is.

Ahhoz azonban, hogy a szeretetben való szolgálatot el tudjuk végezni, először is átforrósodott szívre van szükségünk. Olyan szívre, amely mindig nyitva áll a másik ember előtt. Észre kell vennünk a másik embert, s észre kell vennünk azt is, hogy a másik ember a mi szeretetünket, a mi segítségünket és a mi szolgálatunkat várja.

A szeretet szolgálata sok időt, türelmet és segítőkészséget kíván tőlünk. De ezt a szolgálatot mindenképpen el kell végeznünk. És ebben a szolgálatban soha nem szabad megfáradnunk. Észre kell vennünk, hogy a másik ember szíve nyitott kérdésekkel van tele, hogy nem pillanatnyi mosolyt vár tőlünk, hanem azt, hogy teljes erővel és minden igyekezetünkkel melléje álljunk.

És hangzik az ige harmadik válasza is, amikor azt mondja:

3. Szolgálatunk felelősségben való szolgálat legyen. Ezt is fel kell vennünk terveink közé, mert az ember nem élhet felelőtlenül a világban. Felelősek vagyunk elsősorban önmagunkért, munkánkért, szeretteinkért. De felelősek vagyunk hazánkért és dolgozó magyar népünkért, akikkel egyek vagyunk. Egyek vagyunk azokkal a parasztemberekkel, akik a holnap kenyeréért fáradoznak a földeken, de egyek vagyunk azokkal a munkásemberekkel is, akik hatalmas erőműveket, gyárakat, kórházakat és iskolákat építenek.

Felelősséget érzünk a világért és minden emberért. Nekünk nem mindegy az, hogy hány ember hal éhen a világon, vagy hogy hány gyermek kacagását változtatja halálsikollyá a bombák robbanása Vietnamban. Nem mindegy az, hogy béke van-e, vagy háború, s nem közömbös számunkra az sem, hogy mi van Ázsiában, Afrikában és Amerikában a békét, a boldogulást kereső népekkel. Minden erőnkkel tiltakozunk a barbár embertelenség ellen, s őszinte szívvel és teljes igyekezetünkkel támogatunk minden olyan békés törekvést, amely a boldog holnapra, a nagyobb kenyérre, a népek megbékélésére irányul. Mert összeszorul a szívünk, ha a Hirosimában ledobott atombomba áldozataira gondolunk, de összeszórul szívünk akkor is, amikor a Vietnamban éhező gyermekek és asszonyok jutnak az eszünkbe, vagy azok az árvák, akiknek szülei gyilkos háború áldozataivá lettek. De nemcsak felelősséget érzünk, hanem végezni is akarjuk azt a szolgálatot, amelyet Isten szerint is el kell végeznünk felelősséggel.

Lassanként a nyár vége közeledik, s új munkatervet készítünk. Állítsuk be tervünkbe a hitben, szeretetben és felelősségben való szolgálatot. Vegyük komolyan a mai ige szavát: „a mi alkalmatos voltunk az Istentől van, aki alkalmatosakká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk..

(Részletek Harkányi László egyetemes főtitkár 1966. augusztus 28-án elhangzott rádiós igehirdetéséből.)

Segítsük egymást!

Ha valaki rátekint arra a térképre, amely a magyarországi evangélikus egyház gyülekezeteinek földrajzi eloszlását tünteti fel, átérzi azt a sokszor hangoztatott tételt, hogy szórvány egyházban élünk. Es ha ezeken a térképeken még az is fel van tüntetve, hogy egy-egy gyülekezet mekkora lélekszámút tekintve, akkor még jobban valóság lesz számunkra ez. Hiszen a fővárost kivéve mindössze öt gyülekezetét találunk, amely tízezer léleknél nagyobb létszámú. Hogy mennyi azoknak a gyülekezeteknek a száma, melyeknek létszáma ötszáz körül van, nehéz lenne erről a térképről hamarjában leolvasni. Ehhez talán csak egy példát. Van olyan közigazgatási megyénk, amelynek a területén mindössze két (!) evangélikus gyülekezet van. Ez természetesen azt jelenti, hogy ennek a két gyülekezetnek a területe egyenlő egy köz- igazgatási megye területével.

Az elmúlt esztendőkben nagyon sok olyan intézkedés látott napvilágot, amelyek ezeket a szórványgyülekezeteket voltak hivatva segíteni. Megmutatkozott ez részben anyagi vonatkozásban, de egyéb tekintetben is.

Ezek a szórványgyülekezetek sokszor erejükön felül vállalnak áldozatot csak azért, hogy állandó lelkipásztori gondozásban részesüljenek. Anyagi te- herhordozáson túl ezekben a

szórványokban sokszor öt-tiz kilométerre templomtól, isten- tiszteleti helytől, élő evangélikusok, bebizonyították hűségüket egyházunkhoz.

Nagy gond ezeknek a gyülekezeteknek a lelkipásztori ellátása is. Nem egy lelkészünk van, aki ebben a sokszor emberfeletti munkában rokkant meg, és vált egész életére beteggé. Kerékpáron, motorkerékpáron télen-nyáron esőben és hóban járják a tanyákat és falvakat ezek a lelkészek, akik számára a testi fáradságban egyedül az ad felüdülést, amikor a szétszóródott nyáj Isten igéje utáni éhségét látják.

A mai vasárnapon különösképpen is imádságos szívvel gondoljunk a szórványgyülekezetekre. Kérjük Isten kegyelmét és erejét azokra a pásztorokra, akik egészségük kockáztatásával végzik közöttük az igehirdetés szolgálatát. Könyörögjünk áldásért, hogy ezek a szétszórt gyülekezetek is be tudják tölteni azt, amire Isten I őket elhívta és rendelte.

Imádságainkon túl legyen valósággá minden gyülekezetben az apostol kérése: Egymás terhét hordozzátok! A mai vasárnap perselypénze az egyházvezetőség határozata értelmében a szórványgyülekezetek között kerül kiosztásra. Segítsük szórvány gyülekezeteinket adományainkkal is. Hiszen mi tudjuk, hogy a jókedvű adakozót szereti az Ür!

Akiket mindig szívesen látunk

Sok útja, módja van annak, hogy emberek megismerjék egymást, s hogy a megismeréstől eljussanak az egymás becsüléséig, az igazi barátságig. A barátságig, amelyre mindnyájunknak szükségünk van, s amely nélkül nem lehetünk meg sem szőkébb környezetünkben, sem pedig a nagyobb közösségben: a népek családjában.

Balatonszárszói üdülőnk ilyen, az ismerkedéstől a barátságig eljutó, apró események színhelye nyaranként. Színhelye úgy, hogy az üdülő évenként kétszer négy evangélikus lélkészházaspárt lát vendégül a Német Demokratikus Köztársaságból, a többi magyar vendég között.

Igazán érdemes végigfigyelni mindazt, ami ezekben a gyorsan tovairamló napokban — nem éppen három hét alatt — történik. Vendégeink az első órákban valóban vendégek. Valahogy minden olyan szokatlan a számukra. Szokatlan az első ebéd, furcsán cseng a fülükben a magyar szó és idegenek vagyunk nekik mi magunk, magyarok is.

Aztán lassan megváltozik minden. A változást előbb talán a táj szépsége, a Balaton varázslatos hatása hozza magával, majd a hosszú séták és a séta közbeni, a csöndes esti beszélgetések teszik ugyanezt. Vagy még inkább: mindez együttvéve, a Balaton is, a hol komoly, hol meg vidám beszélgetések alkalmai is.

Az elmúl nyáron is érkezett hozzánk két csoport és igaz, hogy a második is elment tőlünk majd’ két hónapja, de ők maguk egy kicsit itt maradtak közöttünk. Az ember ugyan nem láthat be a másik ember gondolataiba, érzéseibe, s így nem tudhatjuk, hogy ők mi mindent vittek magukkal, de azt tudjuk, hogy egy-egy arc ismerősként, egy-egy mondat tanulságként, egy-egy óra emléke kitörölhetetlenül megmarad azok emlékezetében, akik velük együtt lehettünk ittlétük napjaiban. Mindez pedig azért történhetett meg, mert barátokra találtunk bennük. Barátokra úgy, hogy újólag felismertük: összeköt bennünket az egyugyanazon hit' és szolgálat, s ezen túl az a közös törekvésünk, hogy mindent megtegyünk, ami tőlünk telik a saját népünkért, az egész világért, annak békéjéért. De összeköt bennünket az a tudat is, hogy közös szolgálatunkban erre a barátságra mindnyájunknak szüksége van.

Ez és ennyi történt a Szárszón töltött napokban, a Balaton körüli kirándulások, az esti „népdal-versenyek”, a budapesti városnéző séták alkalmával. S hogy elmentek, csak azt tudom mondani: a viszontlátásra vagy itt nálunk, vagy az ő szép hazájukban, a testvéri Német Demokratikus Köztársaságban. A viszontlátásra, mert barátainkká lettek, akiket mindig szívesen látunk!

—s. —f.

KIS TÜKÖR

Kis tükrünk fényében Felix procurátor arca látszik. Élete olyan kalandos volt, hogy abból szinte regényt lehetne írni.

Felix latin szó, annyit jelent, mint boldog, szerencsés. Krisztus születése után kb. 50-ben lett helytartó, latin szóval így mondjuk: procurátor. Ebben a minőségben szolgált Júdeábán Pilátus is!

Felix élete azért is érdekes, mert rabszolga sorsból küzdötte fel magát ilyen magas polcra. A rabszolgasors pedig nyomorúságos, síniődő életet jelentett. Felix, mint rabszolga valamiben nagyon kitüntette magát és Klaudius császár felszabadította.

Életéről a latin történetírók is megemlékeznek és azokból a jelzőkből, amit vele kapcsolatban használnak, kirajzolódik előttünk Felix különös élete.

Az említett latin történetírók sok rosszat mondanak róla. Azt mondják, hogy testies, erőszakos ember volt. Három királynőt is elcsábított a férjétől. A harmadik felesége: Drusilla, aki szintén egy kisebb királyi jogkörben uralkodó ember felesége volt. Drusilla egyébként a gyermekgyilkos Heródes unokája.

Azt is mondják róla, hogy ráfi ja volt a pénznek. Ez egyébként Csel. 24-ből is kitűnik. Ebben a fejezetben van szó arról, hogy meghallgatja Pál apostolt, aki akkor rab volt. A szentíró, vagyis Lukács megjegyzi, hogy Felix gondolt arra, hogy Páltól majd pénzt kap. Valószínű, ha a pénzt megkapta volna Páltól, szabadon engedi. Csakhogy Pál szentnek tartotta a nála levő pénzt, hiszen ez a pénz gyűjtésből eredt és a jeruzsálemi szegényeké volt.

Feltehető, hogy Felix élete telve volt félelemmel. Félt attól, hogy valamit rosszul csinál és akkor a császár visszaküldi rabszolgának.

Az előbb említett bibliai fejezet még azt is elmondja, hogy amikor Felix és felesége hallgatták Pál prédikációját, Felix megrémült. Valószínű, hogy a prédikáció tükrében meglátta a maga embertelen, erőszaktól teljes és pénzimádó életét. Egy pillanatra meglátta ezerféle bűntől megkötözött életét és látta azt is, hogy nincs kiút a számára F. D.

Egyházunk pénzügyeiről

Amint eddig is megfigyelhettük, a zsinat elé kerülő törvényjavaslaton végigfut a helyi érdeknek és egyházunk egésze érdekének az összeegyeztetése. Ugyanez tükröződik az V. törvényben is, amely egyházunk pénzügyeiről, vagy másképpen háztartásáról intézkedik. Egyházunk valamennyi önkormányzati testületének önálló háztartása van, tehát a maga terhét hordozza, de hordozza a többiek terhét is (Gál 6,2), s hozzájárul a közös és közegyházi szükségletek fedezéséhez. A gyülekezetek azzal adják bizonyságát annak, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház testéhez tartoznak, hogy anyagi erejüknek megfelelően vesznek részt a közegyház terhének viselésében is. A törvényjavaslat kimondja: „Az országos egyház egészének a jótéteményeiben és támogatásában (lelkészutánpótlás, sajtó, segélyek, stb.) csak az a gyülekezet részesülhet, amely maga is kiveszi a részét a közterhek hordozásából.”

A gyülekezet tagjai önként vállalt egy házfenn tartói járulék fizetésével bizonyítják meg a gyülekezethez való tartozásukat. A járulék összegénél tekintettel kell lenni a gyülekezet és a közegyház szükségleteire.

Azok az egyháztagok, akik nem vesznek részt a gyülekezet anyagi terheinek rendszeres hordozásában, de egyes esetekben kazuális szolgálatokat kérnek (keresztelés, házasságkötés megáldása, temetés), az egyházkerületek püspökei által meghatározott összeget tartoznak a gyülekezetnek fizetni, hogy ezzel pótolják a hozzájárulásban való elmaradásukat.

Egyházunk nyilvános pénzkezelést folytat, ami alatt azt kell érteni, hogy gondoskodik valamennyi testületé háztartásának ellenőrzéséről. Minden egyházi testület naptári évenként költségelőirányzatot, zárszámadást, az ingó és ingatlan vagyont feltüntető vagyonleltárt, mérleget készít. Valamennyi bevételről és kiadásról pénztári könyvet és számadási főkönyvet kell vezetni, ezeket a naptári év végén le kell zárni, s a számvevőszék útján megvizsgálás végett a presbitérium elé kell terjesztetni.

A költségelőirányzatot minden év november végéig kell a következő naptári évre elkészíteni, hogy a felsőbb egyházi testületek az év végéig jói váhagyhassák, s az új évben annak alapján indulhasson meg az egyházi testület anyagi élete.

A gyülekezetek ingó és ingatlan vagyonának eladásához vagy vételhez, templomok és paplakok lényeges átalakításához az egyházmegyei elnökség javaslatai alapján az egyházkerületi presbitérium jóváhagyása szükséges.

A lelkészek javadalmának megállapításáról és díjleveléről a II. törvény rendelkezik, de az abban foglaltakat a háztartásról szóló V. törvény részletezi anyagi vonatkozásban.

A pénz- és vagyonkezelés ellenőrzését minden egyházkormányzati fokozaton a presbitérium végzi a számvevőszék útján. A számvevőszék bármikor megvizsgálhatja, de legalább félévenként • köteles megvizsgálni a pénztárt, a könyvek vezetését és általában az egyházi vagyonnal való gazdálkodást. A számvevő- szék elnökét és tagjait a gyülekezetben a gyülekezeti közgyűlés a felsőbb testületeknél pedig az egyházmegyei, ill. egyházkerületi, ill. országos egyházi presbitérium választja. A számvevőszék tagjainak számát az elnökkel együtt három és hét között kell megállapítani.

Egyházunk testületéi pénztári kifizetéseket csak szabályos utalványozásra teljesíthetnek. Az utalványozásra jogosított és kötelezett személy a gyülekezetnél a lelkész és a felügyelő együtt, az egyházmegyénél az esperes, az egyházkerületnél a püspök, az országos egyháznál az országos felügyelő. A gyülekezet pénztára a rendszeresen ismétlődő és folyó kiadásokat a lelkész utalványozására is kifizetheti. Az előre nem látható rendes, valamint a rendkívüli szükségletek esetében a kifizetésekhez az elnökség mindkét tagjának utalványozása szükséges. A költségelőirányzat egyes tételeit csak az egész költségelőirányzat keretén belül lehet túllépni. Minden egyéb túllépéshez a közvetlen magasabb fokú közület elnökségének engedélye szükséges.

Ezek a rendelkezések is sei gítenek abban, hogy egyházunk pénzkezelése a jövőben is tiszta és világos lehessen, s abba a presbitériumok minden fokon betekintést nyerhessenek.

Dr. Ottlyk Ernő

Ösztöndfias voltam Hyisat-Berfobei

Magyarországi Evangélikus Egyházunk az elmúlt év őszén engem tisztelt meg azzal, hogy az Egyházak Világtanácsa ösztöndíjával egy esztendőt Nyugat-Berlinben töltöttem.

Életem semmiben sem különbözött egy nyugati teológus életétől. A nyugatberlini Ber- lin-Brandenburg-i tartományegyház teológiai főiskoláján, barátaim diákok voltak, s noha tudták, hogy lelkész vagyok, ugyanolyan szeretettel és bizalommal vettek körül, mintha nem is választott volna el bennünket egymástól korban egy évtized.

A teológus ifjúság, mellyel össze volt kötve az életem, nagyon sokszínű. Teológiai felfogás tekintetében is, meg világnézeti gondolkodásban is. Adódtak kérdések, melyekben nem volt azonos a látásunk, mégis őszinte, baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Bevontak eszmecseréikbe, megosztották velem problémáikat.

Diákotthonom Nyugat-Ber- lin egyik legszebb részén Zeh- lendorfban egy hatalmas park közepén állt, távol a város zajától, lüktető életétől. Profesz- szoraim között ott találjuk a világhírű evangélikus teológust H. Vogel professzort, H. Golwitzert, a gyakorlati teológiai tanszék vezetőjét, M. Fi- schert, a nagynevű egyháztörténész K. Kupischt s a vallásszociológus Goldschmidt professzorokat, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Találkoztam avval a nagy veszéllyel is, mely nekünk teológusoknak sírígtartó kísértésünk marad, az ti., hogy elszakadunk a valóságos élettől, a valóságos életkérdések között élő egyháztól. A teológia az egyházért van, az egyház pedig a világért. Nem úgy, hogy a teológia ad kérdéseket az egyháznak, hanem éppen fordítva. A valóságos életben élő egyház kérdéseit állítja a teológia Isten kinyilatkoztatásának fényébe, ott vizsgálja és tisztázza, s adja meg ezután a világos és félreérthetetlen választ mindazokra a kérdésekre, melyekben az egyház él. Azon a főiskolán, melyen én tanultam, igen jelentős azoknak a hallgatóknak a száma, akik egészen sajátos módon viszonyulnak a teológiához és az egyházhoz. Nem érzik, hogy egymásért van a kettő, hanem a teológia nem «más számukra, mint tudomány a többi tudományok mellett, melyet függetlenül az egyháztól és való élettől, művelni lehet. Ez természetesen a teológia megsze- gényítéséhez vezet, mert a valóságos egyház nélkül a teológia mégcsak nem is tudomány, hanem spekuláció.

Nekem, mint magyar evangélikus lelkésznek különös örömöt és biztonságot jelentett azonban az a tény, hogy előadások során, eszmecserék következtében nem volt és nem került elő olyan teológiai kérdés vagy probléma, mely ismeretlen lett volna előttem, melyet itt Magyarországon ugyanilyen alapossággal és hozzáértéssel ne ismertünk volna.

Külföldi tartózkodásom alatt alkalmam volt a Nyugatnémet Evangélikus Egyház vendégeként és költségén egy hónapos tanulmányutat tenni a bajor tartományegyházban. Két hetet Würzfiurg és környéki, két hetet pedig a Berchtesgaden és környéki gyülekezetekben töltöttem.

Blázy Lajos

*

i