Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-04 / 36. szám

KP. BÉRM. BP. TO.

Szeptember elejóm

Szeptember elsején megnyitották kapuikat az alsó- és középfokú tanintézeteink és néhány hét múlva felsőoktatási intézményeinkben is megV-cezdödik az új tanév, szülők, nagyszülők, nevelők és diákok tudjuk, hogy nem kis feladatokkal kell meg- küzdenünk ebben a tanévben is. Az általános követelmények állandóan emelkednek — így kívánja ezt az az élet, amelynek építői és formálói vagyunk. Ez a magasabb követelmény viszont árra késztet bennünket, hogy célszerűbben és célratörőbben neveljük gyermekeinket az iskola kapuin belül és otthon a családban. Ne válaszfalat emeljünk az otthon és az iskola közé, hanem próbáljunk segítőtársaivá formálódni azoknak a pedagógusoknak, akik az élet ezernyi helyzetében is mindig jól megálló embereket akarnak nevelni gyermekeinkből.

Munkatársai legyünk a nevelőknek. Hiszen, amit ők elhintenek a kicsiny fejekbe a tudás magvából, azt a szülői otthonnak is tovább kell ápolnia. Sajnos, nagyon sok szülő lemond erről a munkáról. A kényelmesebb megoldást választja: azért vannak a nevelők, hogy azok vesződjenek a gyerekkel. Valóban, a pedagógusok mindent megtesznek, hogy a kisiskolásból olyan fiatal válhassék, aki megállja helyét a felsőbb osztályokban. De ezt csak úgy tudják megtenni, ha igaz segítőtársat találnak munkájukhoz a szülőkben.

Középfokú iskolatípusok között ettől a tanévtől kezdődően több változás történt. Az a gazdasági mechanizmus, amely hivatva van az eckövetkezendő esztendők gazdasági életének vezetésére és irányítására, nem hagyhatta és nem hagyhatja figyelmen kívül azoknak a tárgyi és fizikai tudását, akik évek múlva gazdasági életünknek vezetői és munkásai lesznek. Mindjobban előtérbe kerülnek azok a szakközépiskolák, amelyek egy bizonyos szakterületre képeznek ki, középszinten szakképzett fiatalokat. Nem helyes, ha ezeket a tanintézményeket a mi régi iskolatípusainkhoz próbáljuk hasonlítgatni. Ezekben a szoca- lista társadalmunk követelményeihez és lehetőségeihez méretezett iskolatípusokban egyrészt általános középfokú műveltséget, másrészt szakmát adnak fiataljaink kezébe.

Ebből adódik, hogy mind nagyobb felelősség hárul fiatalságunkra. Hiszen ők az iskolapadban — sokkal jobban, mint valaha is, — arra az életre készülnek fel, amelynek nemcsak felnőtt tagjai lesznek, hanem munkájukkal, elsajátított ismereteikkel formálják majd a körülöttük lévő világot — a mi világunkat is. Olyan felelősséget várunk tőlük, amely képes lesz arra, hogy még szebbé és még gazdagabbá tegyék drága magyar hazánkat. Hisszük, hogy a mai fiatalok szeretik hazájukat.

Az eredményes munkához békesség kell. Otthon a családban is. Gyerekeink — legyenek azok kicsik vagy nagyok — lelki világa otthon a családban is formálódik. Társadalmunknak ez a legkisebb mozaikja a felelős mindenekelőtt azért, hogy fiataljaink olyan családi légkörben éljenek, amely nem mérgezi az ő fiatal lelkűket, hanem segíti őket az életkorukkal együttjáró buktató áthidalásában, hegyen otthon az otthon. A békesség fészke, ahová szeret hazamenni a diák. És amelynek a légkörét annyira magába szívja, hogy majd később ő is ilyennek akarja megálmodni a magaépítette otthonát, családi életének fészkét.

Iskoláink célkitűzésének eléréséhez béke kell! Hiábavaló minden igyekezet, ha egy pusztító háború elsöpri mindazt, ami nemes, ami érték. Szeptember elején, amikor iskolásainkat köszöntjük nem hallgathatunk arról, amit minden jóakaratú ember a földkerekség minden részén ezzel a szóval fejez ki: béke.

Evangélikus egyházunk mindig a tudomány és haladás oldalán állt. Erejéhez és küldetéséhez méltóan mindent megtett annak érdekében, hogy az ember élete szebb legyen. És ezt nemcsak azzal munkálta, hogy imádkozott mindezért, hanem megértő figyelemmel kísérte a körülötte lévő világ szellemi és anyagi értékeinek növekedését és ahol csak tudott, mindenütt segített.

Tanévnyitás után néhány nappal így kívánjuk Isten áldását nevelőkre és diákokra. Közös munkájuk eredménye legyen áldás mindannyiunk javára. A családi otthonok békességét őrizze meg Isten. És mindenekelőtt adjon békességet hazánkra, népünkre és az egész földkerekségre, hogy igyekezetünk ne váljék hiábavalóvá.

Karner Ágoston

Zsinati előkészületeink

egyetemes alkotmány- és jogügyi bizottság, illetve annak elnöksége, néhol már gyülekezeteink nem papi és nem jogász hívei is megismerkedtek vele. Tudunk róla, hogy termelőszövetkezeti dolgozók, tehát falusi emberek nagy örömüknek adtak kifejezést afelett, hogy végre olyan egyházi törvényekkel találkoztak, amelyeket ők is értenek, mivel hiányzik belőlük a régi törvények csűrt-csavart jogászi és teológiai bonyolultsága, melyben nemcsak az egyszerű hívek nem tudtak eligazodni, hanem amely a jogászoknak is csak arra volt jó, hogy vég nélkül vitatkozhassanak, s végérvényesen ne lehessen elintézni semmilyen kényes, vagy kevésbé kényes ügyet.

Mindenesetre örvendetesek azok az értesüléseink, amelyek lelkészi karunknak a törvény- tervezettel kapcsolatos állás- foglalásait adják hírül. Egyébként még soha nem fordult elő, hogy a zsinati munkába a lelkészi kar egészét bevonták volna; hogy ilyen „demokratikusan” készítettek volna elő egy fontos törvényalkotó zsinatot. Azonban éppen ez teszi lehetővé, hogy most már komolyan foglalkozzunk a zsinat összehívásának az időpontjával is. A helyzet megéreti arra, hogy most már hamarosan összeüljön a zsinaf. Október folyamán a törvénytervezetet az alkotmány- és jogügyi bizottság feltételezhetően ismét jó és gyors munkája nyomán a zsinati atyák is mindnyájan megkapják, hogy ők is, még a zsinat előtt megismerhessék, észrevételeiket, javaslataikat idejében megtehessék, s egyáltalán jól felkészülhessenek törvényalkotó szolgálatukra. Ha a zsinati atyák előzetes észrevételeit az egyetemes jog- és alkotmányügyi bizottság feldolgozta s bedolgozta a törvénytervezetbe, akkor december első hetében összeülhet a zsinat, s így még ebben az esztendőben tető alá kerülhet a nagy mű, új és korszerű egyházi törvénykönyvünk.

Mint említettük, idehaza és a külföldön egyaránt élénk érdeklődést váltott ki a törvény- tervezet. A külföld elsősorban azokból a sorozatban megjelent összefoglaló tájékoztatásokból értesült a törvénytervezet tartalmáról, melyek Dr. Ottlyk Ernőnek, teológiai akadémiánkon az egyházjog professzorának, jog- és államtudományi doktorunknak a tollából jelentek meg. Az, hogy kristálytiszta, érthető törvényeket akar egyházunk, különösen megnyerte a kölföldi evangélikus egyházi közvélemény tetszését. Azóta, hogy ezt kifejezésre juttattuk, szinte jelszóvá lett a világlutheranizmus egész nagy családjában a követelmény: írjunk és beszéljünk minél világosabban. Ne csak mi, hanem a világ minden lutheri egyháza. Ez illik az egyházhoz, s egyáltalán a világosság fiaihoz (Ef. 5,9). Elvétve akadt — sajnos — olyan is, aki nem mindenben bizonyult a világosság fiának. Gondolunk arra a külföldi atyánkfiára, aki bizonyára jól ért magyarul is s mostani hazája népének nyelvén is, mégis egészen helytelenül és semmiképpen nem vállalható módon „fordította le” törvénytervezetünk ünnepélyes elvi nyilatkozatának egy kiragadott részletét. Erről az Evangélikus Életben már hírt adtunk. Reméljük, ehhez hasonló többször nem fog előfordulni. — Az itthoni lelkészi hozzászólásokkal kapcsolatban nem akarunk az illetékesek munkájának elébe vágni, csak annyit említünk tehát, hogy itt-ott kísért még a régi törvények lazaságokat és elintézhetetlen ügyeket produkáló s azokat a végtelenségig húzó-vonó szellemének egy-két emléke is. — Érdekes probléma az is, hogy vajon a lelkészi nyugdíj a szeretetszolgálat fogalomkörébe tartozik-e vagy sem. „Nekünk jogszerűen jár a nyugdíj, hiszen évtizedeken át fizetjük a nyugdíj-járulékot” Ezeket a megjegyzéseket a többivel együtt egyetemes alkotmány- és jogügyi bizottságunk a legmesszebbmenő kivizsgálás és mérlegelés tárgyává teszi. Hiszen olyan törvényt akarunk, s ezért fáradozunk, amely mai tudásunk és belátásunk szerint a legjobb, a legjobban elősegíti egyházunknak népünk érdekében az Isten dicsőségére végzendő szolgálatát.

Amikor most ezúton teszek jelentést egyházunk érdeklődő népének zsinati előkészületeinkről, buzgó imádságukat kérem további fáradozásaink eredményességéért, legfőképpen pedig Istenünk zsinati munkánkat is megáldó kegyelméért.

Dr. Vető Lajos

D. Káldy Zoltán

Finnországba utazott

A finn Béketanács meghívást küldött a Magyar Országos Béketanácshoz, hogy küldjön egy delegációt Finnországba. A magyar Országos Béketanács által kijelölt magyar delegáció tagjaként D. Káldy Zoltán püspök szept. 1—9-ig Finnországban tartózkodik. A püspök útjára és szolgálatára Isten áldását kérjük.

Nyborgi konferencia

Magyarországi evangélikus egyházunk történetének mindig nevezetes eseménye volt a zsinat. Amikor az egyháztörténetet tanuljuk vagy tanulmányozzuk, a reformáció hazánkban való elterjedése óta két mozzanat, zenei nyelven szólva: két motívum, az uralkodó benne. Sokszor esik szó egyházunk múltbeli elnyomásá- sáról, ami rendszerint összeesett a nemzeti elnyomással s szabadságküzdelmeinkkel. Ez az egyik motívum. És fontos hangsúlyt kapnak azok a gyűlések, amelyeken egyházi életünk rendje kialakult, vagyis a zsinatok. Ez a másik motívum. Ezek rendszerint az egyházunkra és népünkre köszöntött jobb időkben zajlottak le.

Az ötvenes évek elején, amikor zsinatunk összehívásának szükségessége már jelentkezett, akadt olyan vélemény, hogy átmeneti, s kiforratlan történelmi korban élünk, várjunk a zsinattal addig, amíg a viszonyok egyházpolitikai szempontból állandósulnak. Ebben a meglátásban nyilvánvaló az az igazság, hogy a törvényalkotás könnyebb akkor, sőt hosszabb időre szólóan csakis akkor lehetséges, ha a történelmi viszonyok, amelyek közt szolgálatát az egyház végzi, valóban az állandóság jegyét viselik magukon. Hiszen ebben az esetben a törvényalkotásnak lényegileg az a feladata, hogy az egyháznak a gyakorlatban már meglevő rendjét foglalja törvénybe, s ezenfelül a nyilvánvaló szükségletek biztosítását és a jelentkező feladatok teljesítését tegye lehetővé.

Azt a törvénykönyv-tervezetet, melyet egyházunk egyetemes alkotmány- és jogügyi bizottsága — mint ismételten hírt adtunk róla — több évi odaadó munkával összeállított, mindenekelőtt az jellemzi, hogy kerek egészet alkot. Kitér egyházi életünk minden jelenségére, szolgálatára, feladatára. Nem csak egy-két részletét igyekszik szabályozni, hanem annak egészét és részleteit egyaránt. Ez azért történhetett meg, mivel már valóban nem élünk bizonytalanságban; világosan kialakultak egyházunk életkörülményei, jól látjuk egyházunk szolgálatának feladatait, lehetőségeit és hiányosságait is. Ha a múltban a zsinattartás szinte mindig egyházunk örvendetes eseménye volt, úgy ez most is így van és így lesz küszöbön álló zsinatunkkal kapcsolatban is.

Készülő zsinatunk történeti jelentőségét tanúsítja az is, hogy egyházunk szűkebb határain belül, de a külföldi egyházi közvéleményben is hovatovább a közfigyelem középpontjába kerül.

Idehaza a törvénytervezetet lelkészeink szorgalmasan tanulmányozzák, az egyházmegyei lelkészi munkaközösségek több ülés keretében behatóan foglalkoztak vele. Szeptember közepén észrevételeik, javaslataik az egyetemes alkotmány- és jogügyi bizottság jogász és teológus tagjainak a kezébe kerülnek, hogy azokat feldolgozhassuk, rendszerbe foglalhassuk, s beleépíthessük a törvénykönyvtervezetbe. Ügy látjuk, ez nem lesz nehéz feladat. Lelkészeink a törvénytervezetet tapasztalataink szerint egészében nemcsak hogy jónak látják, hanem kellemes meglepetésüknek és sokszor lelkesedésüknek adtak kifejezést afölött, hogy a tervezet menynyire világos, logikus, korszerű; teológiai és jogi szempontból mennyire kristálytiszta, s mennyire megfelel egyházunk valóságos igényeinek és küldetése lényegének. Noha először csak a lelkészi kar hozzászólását akarta megismerni az

Ausztriában vagy Svájcban lesz az ötödik nyborgi konferencia, amelyet újabban az „Európai Egyházak Konferen- ciájá”-nak neveznek. Az 1967. szeptember 29-től október 5-ig tartandó konferenciának ez lesz a témája: „Szolgálni és megengesztelődni — az európai egyházak mai feladatai.” A konferenciára 76 európai egyház képviselőit hívják meg.

Ezt az ötödik konferenciát is „Nyborgi Konferenciának” nevezik, mert hangsúlyozni

akarják a konferencia keletkezését, hogy t. i. Nyborgban 1957-ben tartották meg ennek a közösségnek az első konferenciáját. A negyedik nyborgi konferenciát 1964-ben egy hajón tartották, amely nemzetközi vizeken tartózkodott, mert a keleti országok egyházainak küldöttei nem kaptak beutazási engedélyt Dániába, a NATO-államok egyikébe. Hasonló okok miatt akarják tartani ezt az ötödik konferenciát semleges országban.

Sok evangélikus keresztyén előtt még mindig nem elég világos az, amit a keresztyén ember jó cselekedeteiről vallunk. Híveink gondolatvilágában sokszor azonosul a hit és cselekedet. Másutt viszont ez a kérdés abban az összefüggésben jelentkezik, hogy a cselekedet elvégzésért kegyelmez meg az Isten.

A Szentíras egészét figyelembe véve mindkét felfogás hibás és nem biblikus. Hitünket nem lehet felcserélni cselekedetekre. Vagyis: jó cselekedeteink, legyenek azok bárminő nagyok és nemesek is, nem pótolják azt a hitet, amely a bűnös embert közelviszi Istenhez.

Körültekintve életünkben, nyitott szemmel figyelve mindazt, ami körülöttünk történik, nem lehet észre nem venni, hogy sokszor a világ a maga módszereivel mennyiségileg és minőségileg milyen, magas fokra emelte a szeretet cselekedeteit.

Viszont az is hibás és néHr az egész Szentírás üzenetét figyelembevevő álláspont, ha azt valljuk, hogy ebben a kérdésben nem lényeges a súlypont kérdése. Sohasem vallhatja egy evangélikus keresztyén azt, hogy Isten valamiféle üdvösségszerző vagy azt éppenséggel bebiztosító cselekedetekre készteti. Jócselekedetért — bármilyen nagy is az, — még senki sem üdvözölt.

Nem tiltjuk a jócselekedeteket. Ha ezt tennénk, akkor megtagadnók Urunkat, aki nem tudott mást „tenni” csak jót! De valljuk, amit az apostol így mond: „Kegyelemből tartattatok meg hit által, nem cselekedetekből” (Ef 2,8).

Csak hitünk „tudja” mégis-: merni és elfogadni Isten üdvösségszerző ajándékát a Jézus Krisztusban. Csak hitünkkel tudunk ebben a kegyelem-, ben bízni, a bűnbocsánatot elfogadni, ennek az igazságában élni. , j

Mindenféle jócselekedetnek ebből kell fakadnia! És ahol hit van, ott éppen ez a hit termi a maga gyümölcseit. Nem kérdezi mit és hol, hanem tudja, hogy azt a szeretetet, amelyet Urától kapott, azt mindenütt a szükségnek megfelelően tovább kell adnia.

Hitünknek megvannak a maga cselekedetei. Vagyis ahol hiányoznak ezek a sokszor „kézzelfogható” jótétemények, ott meg kell vizsgálni, vajon az Istennel való kapcsolatban nem történt-e rövidzárlat.

Mindenütt igyekeznünk kell jót tenni. Nem azért, hogy ezzel „kierőszakoljuk” Isten kegyelmét, hanem azért, mert ez a feladatunk. Küldetésünk van. És ezt a küldetést maga az Isten áldja meg Szentlelké- vel.

—r —n

l

M