Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-28 / 35. szám
„EliilGHezzelek meg elöljáróitQHrdl...” A bonyhádi gyülekezet ünnepe A reformatori örökségről Mostanában ismét sok szó esik arról az anyagában, tartalmában és hatásában is egyformán hatalmas örökségről, amit reformátorinak szoktunk nevezni. Sok szó esik róla úgy, hogy vannak az egyházban, akik a meghatónál is szebben ragaszkodnak hozzá, míg mások viszont, ha nem is történelmi hatásaiban, de erősen vitatják értékeinek kisebb vagy nagyobb részét. Az ilyesfajta diskurzus ugyan rendszerint a reformáció ünnepe körül szokott „téma" lenni, de a keresztyénség jelenkori öneszmélése. jó vagy rosszirányú önvizsgálata mindennapivá tette ezt az időszakosságot. De mi is ez az „örökség” a maga valóságában? Ha nagyon röviden akarjuk megfogalmazni, akkor talán egyetlen egy szóval tehetjük ezt meg. Ez az egyetlen szó: a hűség. Hűség a Szentírásból megismeri Istenhez és akaratához. Hűség az evangélium Krisztusához, az egyház Urához. Tehát: hűség az igéhez, az evangéliumhoz és nem utolsósorban: hűség mindahhoz. ami ebből a hitből, bizalomból, magatartásból naponként következik. Persze a hűség szót sokféleképpen lehet értelmezni, magyarázni és főleg megélni. Lehet úgy, hogy az ember merev görcsösséggel ragaszkodik valamihez. Őrizgeti, ápolgatja. mint valami múzeumban levő becses értékű történelmi leletet, úgy tartja számon. S bármilyen megható legyen is ez a magatartás, hűtlenséget takar, majd éppen olyat, mint amikor az ember nem törődik azzal, ami értékes, ami a számára is becses lehetne ha valóban megbecsülné. Igenis: hűtlenség, mert lett légyen bármiféle örökségről is szó, ha valaki nem arra használja, amire az rendeltetett (tehát a maga és mások számára), akkor a hűtlen sáfár szerepét osztotta ki saját maga számára. E két véglet között számtalan változat lehetséges, de követendő csak egy. Ez az. egy pedig az, hogy mai módon, a ma számára használjuk fel mindazt, amit a reformációtól, annak neves és névtelen munkásaitól kaptunk. Ezért ha ők azt hirdették, hogy csak a teljes Szentírás lehet az egyházi tanítás, a hitre tartozó dolgok egyetlen forrása, zsinórmértéke, akkor mi sem állhatunk el ettől, hanem azt kell tennünk és természetesnek tartanunk, hogy a Biblia mondanivalóját napról-napra jobban megismerjük, megismertessük. — Ha azt vallották, hogy a mindennapi élet kisebb-na- gyobb kérdéseiben, a közéletben (politikában) a józan ész szavára kell hallgatni (amely józan ész mögött ott áll a keresztyén ember hite), akkor az a dolgunk, hogy naponként megerősödve hitünkben, minél felelősebben töltsük be földi hivatásunkat, vegyünk részt abban a munkában, amely — különböző méretekben — hazánk, az egész világ javát szolgálja. Mindezen nincs mit kiigazítani. Nincs, mert nem szükséges semmit sem „modernizálni” csak azért, mert bizonyos hit és erkölcsi tételek feladását valamiféle — nem éppen tisztességes — teológiai és az ebből következő politikai érdekek megkívánják. (Egységfront a haladás, az atheizmus stb. ellen.) Nincs, mert e reformációi felismerések eddig is kiállották a próbát és azok számára, akik jól értették, jól alkalmazták a régiségükben is állandóan aktuális mondanivalókat, mindig sokat jelentettek, mindennél többet segítettek. És ez természetes is. Természetes, mert az érték — bármiféle legyen is — érték marad századok múltán is akkor, ha a jelen embere (mivel rólunk van szó), egyháza nemcsak megbecsüli, hanem él is vele.' Márpedig — így látjuk — a mi számunkra ilyen értéket, naponként eszméltetö, megújító erőt jelent a reformátori örök-• Dr. Vámos József A Keresztyén Békekonferencia alelnökei elítélik az Egyesült Államok vietnami háborúját Az életöröm nem idénycikk Nyáron általában kevesebb a lógó orrú ember. A napfény és a „szabadságos” hangulat nem kedvez a búslakodásnak. S ez igazán nem baj. Az emberek nagyobb része ilyenkor rázza ki magából egy év lelkiszellemi „rozsdáját”, s a testi fáradtság legmélyebben megülepedett rétegeit. Az ember már a szabadság előszelétől felvillanyozódik egy kissé s az egyre javuló hangulat jegyében készülődik a rég várt hetekre. Jó is ez így. Megesik azonban, hogy az a dolgozó, akit munkahelyén a csendes középszer mérsékelten mozgó képviselőjének ismertek, szabadságon egyszerűen nem bír magával s esetleg még a jóízlésből is „kikapcsolódik”. Az ilyen nekivadult nyaralás sokszor belső sérülést, lelki hibát jelez, amit az illető — nem is igen tudatosan — minél szilajabb „pihenéssel” akar kiheverni, vagy legalábbis elfelejteni. Az ilyen ember többnyire nem talál különösebb örömet hétköznapjaiban, munkájában — főként azért, mert nem is akar. Elhibázott alapirányra állt be az élete, s mivel alig van szá- nandóbb a kelletlenül, kizárólag a fizetésért dolgozó embernél, igazán semmi csodálatos nincs abban, hogy az ilyen idült munkaiszonyt egy egész kiadós szabadság alatt sem lehet kellőképpen ellensúlyoznia, hiszen a nyaralás végén elkerülhetetlenül ott várja a rettegett mumus: jaj, aztán megint dolgozni kell! Nem teszünk úgy, mintha az ember- és hivatásszeretettel végzett munka mindig és szükségképpen olyan csodakönnyű volna. A másokkal is őszintén törődő életfelfogásnak, a közösségi munkastílusnak is vannak nehézségei, válságos szakaszai. De ezek le- győzhetők! S ami a keresztyén embert illeti: a szeretettel, mintegy Isten színe előtt végzett munka fáradsága nagyban különbözik a muszájból letudott „robot” fáradságától, mert aki nem érzi magát otthon munkája közepette, hanem úgy véli: emberségét méltóképpen csak „lengő tengelyen” plheti meg igazán, annál óriási lelki fáradság tetézi a testit, s a kettő együttes súlya szinte agyonnyomja a szerencsétlent. Szépen is állnánk, ha az életöröm csak afféle nyári nekirugaszkodás lenne, s esetleg még hétvégi vendég. Persze, hogy kell a pihenés, de nem azért, hogy legyen mibe belemenekülni „hétköznapi” életünk elől, hanem azért, hogy megújulva kapcsolódhassunk vissza az alkotás, munka, törődés normális ritmusába. Gazdagabbak és erősebbek leszünk, ha kitárjuk magunkat az életöröm lobbantó szikrái előtt, melyek munkanapjainkon is záporoznak: lélekkel foglalkozni emberekkel s munkadarabokkal egyaránt. Akik nem csupán ésszel és izommal, de szeretettel is dolgoznak. azok tudják, mi a boldog fáradtság, s hogy ez mennyivel többet ér a do- logtalanság hajhászásának fáradt „boldogságánál”. A munkaöröm: a szív prémiuma. S aki ezen nevet, annak inkább sírnia kellene, mert igen szerencsétlen. Hiszen ez az öröm, a becsületes odaadás hétköznapjainak jutalma nyit kaput az életörömnek egész életünkbe. Bodrog Miklós A katolikusok nem sokat olvasnak Az Allensbachi Közvéleménykutató Intézet (Nyugat- Németország) kutatásokat végzett a katolikus Herder Kiadó- vállalat megbízásából, hogy mit és mennyit olvasnak felekezeti szempontból a keresztyének. A kutatás eredménye az volt, hogy a könyvvásárlók között elég kevés a katolikus. A katolikus ember csak akkor kezd el könyvet olvasni — mondja ez a közvéleménykutatás! —, ha az illető már eltávolodott a saját egyházától. Az evangélikus keresztyéneknél fordítva van a dolog. Augusztus 20-a hosszú ideig emlékezetes marad a bonyhádi gyülekezet számára. Ezen a napon ünnepelte a gyülekezet fennállásának 150. évfordulóját. Mivel mésfélszázévvei ezelőtt, 1816. augusztus 20-án mondotta ki a közgyűlés a ma- josi gyülekezettől elválását és önálló anyagyülekezetté alakulását, most is ezen a napon ünnepelt a gyülekezet. 150 év előtt a bonyhádi gyülekezet ugyanis a szomszédos majosi gyülekezethez tartozott, de az idők folyamán annyira megerősödött, hogy önálló gyülekezetté alakulhatott. Egyháztörténeti előadások A bonyhádi gyülekezet nem elégedett meg azzal, hogy egyetlen napon emlékezzék meg a „régiekről”, hanem Krühling Dániel lelkész, a Tolna-Baranyai Egyházmegye esperese hónapokon keresztül igen szorgos kutató munkát végzett a bonyhádi gyülekezet múltjára vonatkozólag. Nemcsak a gyülekezet levéltárát használta fel kutatásai közben, hanem átvizsgált országos levéltárakat is. Nem szorítkozott kizárólag a bonyhádi gyülekezet történetére, hanem kiterjedt a figyelme a Tolna-Baranyai Egyházmegye életére, sőt ezen túlmenőleg az egész magyarországi egyház történetének főbb vonásaira is. Erről a nagylélegzetű munkáról Hátszegi Gyula a gyülekezet felügyelője az ünnepi közgyűlésen többek között ezt mondotta: „Ez a munka nemcsak időrendi felsorolása az okmányokból felkutatott eseményeknek, nemcsak egyszerű regisztrálása a tényeknek, hanem az egész korszakot átfogó tudományos értékű mű. A reformáció nagy világformáló századától napjainkig a modern történetírásban olyan fontosnak tartott társadalmi fejlődés és politikai átalakulás középpontjába állította egyháztörténetünket”. De a bonyhádiak még azzal sem elégedtek meg, hogy a lelkészük megírja ezt a jelentős munkát: azt hallani is akarták. Közel három hónapon kérész-1 tül a lelkész minden vasárnap tartott egy-egy előadást a gyülekezet számára! ” Egyháztörténeti kiállítás A jubileumi ünnepre a gyülekezet vezetősége egyháztörténeti kiállítást is rendezett a gyülekezeti teremben. Ezen a kiállításon képekben és okmányokban elevenedett meg a gyülekezet 150 éves múltja Felkutatták a gyülekezet lelkészeinek, felügyelőinek, kántorainak, tanítóinak képeit és azokat is kiállították. Az okmányok között számos olyat láthattunk a kiállításon, amely értékes darabja lenne bármelyik országos levéltárnak is. A sok közül csak néhányat említsünk: Kiállításra került a gyülekezet első lelkészének, Borbély Józsefnek lelkész- szentelési oklevele 1788-ból (Hrabovszky Sámuel szentelte fel Nemesdömölkön). Láthattuk a gyülekezet kérvényét, amelyet 1787. aug. 3-án adott be imaház építése ügyében. Nagyon érdekes irat az 1788- ból származó szerződés, amelyet a bonyhádi gyülekezet mint filia kötött Geréb Péterrel, a majosi gyülekezet lelkészével. E szerződés szerint a bonyhádi evangélikusok kijelentik, hogy a továbbiakban nem veszik igénybe a római katolikus pap szolgálatait, hanem Geréb Pétertől kérik a lelkészi szolgálatot. De figyelmet érdemel az az 1787-ből való okmány is, melyet a bonyhádi gyülekezet tagjai intéztek a Helytartótanácshoz. Ebben a feliratban azt kérik az evangélikusok, hogy mentsék fel őket a római katolikus plébánia építésénél a robot alól. Ott látható Kis János szuperintendens pásztorlevele a bonyhádi gyülekezethez 1816. január 19-i dátummal. — Miközben nézegettem ezt a gondosan rendezett kiállítást, az jutott eszembe: mennyi értékes okmány kerülhetne kezünkbe ha valamennyi gyülekezetünk vezetősége így gyűjtené össze saját gyülekezetük történetére vonatkozó iratokat! Emlékezés a holtakra és az élőkre A gyülekezet vezetősége a jubileum alkalmából két emléktáblát is elhelyezett, az egyiket a templom, másikat a parókia falába. A templom bejáratánál elhelyezett emléktábla falán ez a szöveg olvasható: „1816—1966. A bonyhádi gyülekezet fennállásának 159 éves évfordulóján Isten iránti hálával emlékezik meg az ősök hitéről és áldozatkészségéről, lelkészeinek: Borbély József Graf József, Ráth György, Gennersich Tivadar és Dr. Schlitt Gyula hűséges szolgálatáról” — A másik emléktábla a parókia falán külön is megörökíti Borbély Józsefnek, a gyülekezel első lelkészének emlékét. Borbély József haladó szellemű lelkész volt: Perczel Mór 1848- as honvédtábornoknak jó barátja volt és mint az emléktábla is mondja részt vett a honvédseregek toborzásában. Az ünnepi közgyűlésen Hátszegi Gyula felügyelő nagyon meleg szavakkal emlékezett meg olyan régi gyülekezeti vezetőkről is, akik ott ültek a jubileumi ünnepen a templom padjaiban, tehát az élőkről, Nagy megbecsüléssel szólt a felügyelő Dr. Schlitt Gyula lelkészről, aki Krühling Dániel lelkész előtt 15 éven keresztül volt pásztora a gyülekezetnek, továbbá Knábel Vilmosról, aki 31 éven át volt a gyülekezet tanítója és kántora, és aki nagyon jelentős munkát végzett Bonyhád és környéke történetének kutatásában, végül megemlékezett a felügyelő Schrantz Ottóról, aki 28 évig tanította a bonyhádi gyülekezet gyermekeit. — Helyes volt, hogy Hátszegi felügyelő az élőkről is ily elismeréssel beszélt, hiszen egyik gyengéje gyülekezeteinknek, hogy inkább csak a holtak előtt rója le tiszteletét és nem egyszer feledkezik el az élőkről. A jubileumi istentisztelet Az ünnepi istentisztelet megtartására D. Káldy Zoltán püspököt kérte fel a gyülekezet, aki feleségével együtt érkezett Bonyhádra. Az ünnepélyes fogadtatás után a presbitérium vezetésével ünnepi menetben vonult be a püspök, szinte valamennyi tolna—bárányán lelkész kíséretében a templomba. A püspök Zsid. 13,7—8 alapján prédikált: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek; figyeljetek életük végére és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz”. A szentíró — mondotta a püspök — úgy beszél az elődökről, mint akik az igét hirdették és arról életükkel is bizonyságot tettek. A szó és a tett párosult náluk. Hitüket „végig” megtartották és életükkel is Jézus Krisztus tanúinak bizonyultak. A mai gyülekezeteket is az ige hirdetése és a gyülekezeti tagok Jézusról tanúskodó életén keresztül tartja meg Isten. A gyülekezetek vezetői, lelkészei, felügyelői változhatnak, de a Vezető, Jézus Krisztus nem változik. Benne kell hinnünk és szeretnünk kell felebarátainkat. A szeretetben gazdag, másokért égő élet tanúskodik Jézus Krisztusról. Ezt hangsúlyozni kell az Alkotmány ünnepén is, amikor figyelmünk egész népünkre irányul. A bonyhádi gyülekezetben egy napra esett most a jubileum és az Alkotmány ünnepe. Ez azzal a kötelezéssel jár, hogy a bonyhádiak Isten iránti hálával járjanak elöl a hazaszeretetben és népünk új életének gazdagításában is. Az ünnepi közgyűlés Az ünnepi közgyűlésen Hátszegi Gyula felügyelő meleg szavakkal üdvözölte a jelenlevőket és nagyon értékes, méltatást adott a régiekről és élőkről. Az ünneplő gyülekezetei a jelenlevő 23 lelkész egy-egy bibliai igével köszöntötte. Kari Béla majosi lelkész a régi anyagyülekezet, Zászkaliczky Pál a volt ma- gyarbolyi filia nevében mondott köszöntőt. Az egyházmegye üdvözletét Dr. Bruhács János egyházmegyei felügyelő adta át. Váróczi János a református, Albert József a római katolikus, Bihari Gergely a baptista gyülekezet nevében köszöntötte a jubiláló evangélikus gyülekezetei. A közgyűlés után a gyülekezet presbitériuma szeretetvendégségen látta vendégül a vidékieket és a gyülekezet vezetőségét. Az ünnep folytatása Délután tovább ünnepeltek a bonyhádiak. A Lutherania Énekkar kis kórusa szolgált zenés áhitat keretében Weitler Jenő karnagy vezetésével, továbbá Trajtler Gábor lelkész, orgonaművész számaival. Több szép orgona és énekszám hangzott el Schütz, Bach, Gárdonyi és Weltler műveiből. Ezen a zenés áhítaton részt vettek azok a finn lelkészek és gyülekezeti munkások is, akik turistaúton vannak Magyarországon. K. Z. A Keresztyén Békekonferencia hat alelnöke adott nyilatkozatot nemrégen az amerikaiak vietnami agressziójáról és mind a hatan mélységesen elítélik az amerikai imperializmus vietnami agresszióját. R. Andriamanjato (Madagaszkár) úgy nyilatkozott, hogy az amerikaiak törekvése a háború kiterjesztésére, Hanoi és Haiphong bombázása, újabb bizonyítéka az Egyesült Államok agresszív törekvéseinek, amivel szemben a harmadik világ egyetlen országa sem maradhat közömbös. Akciói arról tanúskodnak, hogy az emberi élet és a vietnami nép gazdasági problémái közömbösek Amerikának, ha saját politikai érdekeinek az érvényesítéséről van szó. Dr. Bartha Tibor református püspök szerint erélyesen tiltakoznunk kell a bombatámadások kiterjesztése ellen és követelnünk kell a tárgyalások azonnali fölvételét. De föl kell szólítanunk az összes egyházakat is, hogy ne csak csatlakozzanak az amerikai agresszió ellen, hanem egyrészt adakozzanak a vietnami nép szenvedéseinek az enyhítésére, másrészt szükség van egy olyan egyházi konferencia összehívására, amely dönt a további sürgős egyházi lépésekről. G. Casalis párizsi professzor úgy vélekedik, hogy az amerikaiak újabb akciója már a világbékét veszélyezteti. Ezért minden ország minden polgárának mindent meg kell tennie azért, hogy az amerikaiak vessenek véget ennek a szörnyű népgyilkolásnak. A háború befejezése után pedig minden nemzetnek segíteni kell a vietnami népet a lebombázott városok és falvak építésében. Attól tartok, hogy az amerikai politikusok szemében főpróba csupán ez a háború: el kell pusztulnia az amerikaiak szerint minden népnek, amely meg akar szabadulni az imperialista elnyomás alól. Guatemala és Santo Domingo, Brazília és Argentína — más formában ugyan, de — hasonló elbánásban részesültek. Nekünk azt a tanulságot kell elsősorban levonnunk a 1 vietnami nép sorsából, hogy véget kell vetni a háborús borzalmaknak, hiszen a tömeggyilkosság napról napra nő. A másik tahulság ebből a háborúból is, hogy az amerikai gazdasági imperializmus szembe helyezkedik mindenféle demokratikus forradalommal. Ezért amikor közösséget vállalunk a vietnami néppel, egyúttal erőt gyűjtünk ahhoz is, hogy mindenütt visszaszorítsuk az imperializmus erőit és dolgozzunk az emberhez méltó, igazságos és békés világrend kialakításán. Véleményem szerint a keresztyéneknek is aktívan részt kell venniük az imperialista hatalmak ellen vívott harcban. E. Castro uruguayi lelkész így nyilatkozott ebben a kérdésben: Isten gyermekeit kínozzák Vietnamban. A világháború szakadékénak szélére sodorja a vietnami háború az emberiséget. Csak egyetlert megoldás kínálkozik: Tárgyalni kell arról, hogy hogyan kapja vissza a vietnami nép a maga szabadságát. H. Kloppenburg nyugat-németországi egyházfőtanácsos szerint arról tanúskodik a vietnami háború kiterjesztése, hogy az amerikai Egyesült Államok elhatározta: Megsemmisíti a vietnami népet csak azért, mert nem volt hajlandó elfogadni egy idegen állam világnézeti, politikai és gazdasági rendszerét. Az amerikaiak lábbal tapossák Vietnamban a legelemibb emberi jogokat és ez szégyent hoz az amerikaiakra mint „keresztyén nemzetre”. Politikailag igazolni nem lehet ezt a tömeggyilkosságot és ezért minden államnak szembe kellene helyezkednie ezzel az USA akcióval és támogatnia kell minden eszközzel a vietnami népet. A. K. Thampy indiai keresztyén azt a kérdést veti föl, hogy az ún. semleges államoknak nem kellene-e erőteljesebben beleszólniok a vietnami problémába. Azt mindenképpen el kell érni a tömegek mozgósításával, hogy az amerikaiak kivonuljanak Vietnamból. Különben világháborúhoz vezethet az Egyesült Államok végzetes elvakultsá- ga. A bonyhádi evangélikus templom
