Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-24 / 30. szám
£p. ÄS*. 6?. fS. Egy kórház és egy iskola Az egész emberiség békeszerető része mély megdöbbenéssel tekint arra a barbár pusztításra, amelyet az amerikaiak egyre szélesedő agressziója okoz a már eddig is mérhetetlen sokat szenvedett vietnami népnek. De mély együttérzéssel kíséri azt a hősi harcot is, amelyet Vietnam vív szabadságáért az önzéssel és erőszakkal szemben. Egyházaink nemcsak együttérzésükkel, de anyagi hozzájárulásukkal is részt kérnek abból az anyagi és erkölcsi támogatásból, amelyben a magyar nép részesíti a harcoló Vietnamot. Püspökeink megküldték a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa körlevelét a gyülekezeteknek, hogy azt július 17-én és július 24-én az istentiszteleteken a szószékekről felolvassák, és a július 24-i isten- tisztelet perselypénzének, illetve a hívek, egyéni adományainak felajánlását kérjék a körlevélben megjelölt nemes célra. Az ökumenikus Tanács körlevele így hangzik: „Szeretett Testvéreink az'Ür Jézus Krisztusban! Isten szeretetének örömüzenete arra kötelez bennünket, hogy mindent megtegyünk az emberi nyomorúság és szenvedés enyhítésére. Mélységes együttérzéssel tekintünk a hős vietnami népre, amelynek életét és alkotásait pusztítja, szabadságát veszélyezteti a hatalmi önzés és erőszak. Mérhetetlen szenvedés, könny és gyász jelzi a támadók nyomát. Népünk egy kórházat és egy iskolát ajánlott fel erkölcsi és anyagi támogatásul a szenvedések enyhítésére. Keresztyéni kötelességünk, hogy ebben az Istennek tetsző jóeselekedetben részt vegyünk. Az emberi nyomorúságot enyhítő és a betegségeket gyógyító Űr Jézus Krisztus nevében kérjük adakozásotokat erre a nemes célra. Perselybe helyezett, vagy a lelkészi hivatalba behozott adományotok beleépül a kórház és iskola jótéteményébe, hogy amikor megsokasodott a szenvedés, soka- 1 sodjék meg a szeretet is. „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jakab lev. 4,17)” Keresztyének az amerikai agresszió ellen „AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK EMBERTELEN HÄBORÜJA a .vietnami nép ellen nem egyeztethető össze a keresztyén lel- kiiámerettel!” A ujaspotoli egyház püspöke, W. Pusch jelentette ezt ki Berlinben azon a megbeszélésen, amelyet Nagy- Berlin főpolgármesterével folytatott. „Az evangéliumnak a békéről szóló üzenetét gúnyolják ki azok a politikusok, akik keresztyéneknek mondják magukat, ugyanakkor ezt a háborút helyeslik és támogatják”, — jelentette ki a püspök. ♦ A KERESZTYÉN BÉKEKONFERENCIÁNAK a gazdasági kérdésekkel és a fejlődésben levő országok problémáival foglalkozó bizottsága a Moszkva melletti Zagorszkban tartotta ülését és felhívást intézett az egész világ keresztyén egyházaihoz és keresztyénéihez, hogy minden erejükkel támogassák a béke helyreállítására irányuló erőfeszítéseket az 1954-es Genfi Egyezmény értelmében. Felszólítják a világ egész keresztyén- ségét, hogy ítéljék el az Egyesült Államok vietnami agresszióját. Ázsia, Afrika, Amerika és Európa 16 országának a keresztyénéi képviseltették magukat a fenti bizottsági ülésen. • A CSEH EVANGÉLIKUS TESTVÉREGYHAZ zsinati elnöke, Dr. V. Hájek táviratban kérte Johnson amerikai elnököt, hogy azonnal szüntesse be a bombázásokat és vessen véget a vietnami háborúnak. ' * IDE KÍVÁNKOZIK FULBRIGHT SZENÁTORNAK, a szenátus külügyi bizottsága elnökének a nyilatkozata, amelyet a hamburgi Zeit című lap munkatársának adott: „Honnan vesszük egyáltalán azt a jogot, hogy az egész világon beavatkozzunk más embereknek és népeknek a bel- ügyeibe? Milyen alapon akarjuk éppen mi előírni másoknak, hogy hogyan éljenek és mit nem szabad tenniök? Éppen elég megoldatlan problémánk van idehaza, foglalkozzunk inkább ezekkel és hagyjuk végre abba az egész világ kiszipolyozását: a Dominikai Köztársaságban csakúgy, mint Kongóban és Vietnamban .. * A vietnami háború kiterjesztése az evangélium kigúnyolása A VIETNAMI HÄBORÜ SZÖRNYŰSÉGES fejleményeinek láttán a Németországi Evangélikus Egyház sürgős feladatának tartjuk, hogy — az Egyházak Világtanácsával egyetértőén — nyilvánosan tiltakozzék az észak-vietnami városok bombázása ellen s tiltakozását hivatalosan is juttassa el az USA követéhez.” Ezzel a szöveggel küldött táviratot Dortmundból Dr. Heinz Kloppenburg egyházi főtanácsos, a Keresztyén Békekonferencia NSZK-beli bizottságának nevében. D. Kurt Scharf elnökhöz, a Németországi Evangélikus Egyház (EKD) vezetőjéhez. Egyidejűleg az USA Bad Godesberben székelő követéhez is küldött táviratot ezzel a szöveggel: „A vietnami háború ki- terjesztése nemcsak a nemzetközi jogba ütköző cselekmény, hanem ellentétben áll az emberiesség minden követelményével és gúnyt űz Jézus Krisztus evangéliumából.” Arra kérte a követet, hogy „a keresztyénség eme elárulása ellen irányuló tiltakozást” juttassa el kormányához Washingtonba. A munkabizottság résztvevői Július 7. és 9. között a Magyar Ökumenikus Tanács Irodájának helyiségeiben ülésezett az Európai Egyházak Konferenciájának egyik munka- bizottsága. A Budapesten ülésezett munkacsoport — két NDK- beli, egy NSZK-beli, egy dán résztvevővel és három magyar közreműködővel — azt a feladatot kapta, hogy vizsgálja, mit jelent az európai egyházak elkötelezettsége a más kontinensek egyházai iránt. A felvetett kérdés látszólag nagyon egyszerű és megválaszolása is könnyűnek látszik. S hogy mégsem lehet néhány mondattal — akármilyen széppel is — elintézni a felvetett problémát, az az ún. európai egyházak múltbéli, sokszor visszás „örökségéből”, hagyományaiból, leterheltségéből adódik. Abból a tényből, hogy az az egyház, amelyet római katolikusnak mondunk és azok az egyházak, amelyek magukat protestánsoknak nevezik, hosszú évszázadokon át összekeverték, összetévesztették a ke- resztyénséget az európai kultúrával, az evangéliumot a „fehér faj” mítoszával, a felebaráti szeretetet a nacionalizmussal. Ebben a gondolat- és hitkörben élve, az európai keresztyénség előtt az az „elkötelezettség” látszott, ' hogy „európai” módon — ha kell, ha nem: erőszakosan — terjessze a megváltás hitét: Jézus Krisztust. Mindebből egy és csak egyfajta önteltség következhetett. Az, hogy az európai fehér ember — és csak egyedül ő — oldhat meg minden problémát, ami az emberiségre vonatkozik. Hogy azután miként oldotta meg: arról jobb nem beszélni. Illetve: kell és nagyonis kell szólni, de sokszori szégyenkezéssel és azzal a magatartással, amit egyszerűen bűnbánatinak szoktunk mondani. Mit tudott mondani a munkacsoport a feladatokról, melyek előttünk állnak? Mindenekelőtt azt, hogy egyszer s mindenkorra le kell számolnunk az önteltséggel és a kizárólagosság gondolatával. Hadd "idézzem a továbbiakban elfogadott szöveget: „a szeretetszolgálatnak mindig az egyes gyülekezetekből kell kiindulnia és minden előfeltétel nélkül kell azok felé irányulnia, akik szükségben szenvednek.” És megint a dokumentum: „Az ilyesfajta segítségen túl az egyházak, amelyek Európában élnek, el vannak kötelezve arra, hogy az emberiség nagy problémáiban konstruktív módon segítsenek.” Dr. Vámos László KÉZFOGÁS Naponta sokszor történik. Találkozáskor, elváláskor kézszorítással üdvözöljük egymást. Ősrégi szokás ez, amely számos népnél otthonos. Érdekes lenne e társaséletbeli formának kultúrtörténeti nyomozása: honnan ered, mikor indult el, milyen földrajzi területen gyakorolták különböző korokban. Bennünket itt most egy érdekes bibliái előfordulása foglalkoztat, amelyből nagyon mély és a mi időnkre is érvényes jelentőség következik. Valószínűleg kevesen vették észre, hogy Pál apostol a Galatákhoz írt levelében beszámol egy egyháztörténelmi jelentőségű kézfogásról. A használatos magyar bibliafordításokban így olvassuk: „Jakab, Kéfás és János bajtársi (baráti) jobbjukat nyújtották nekem és Barnabásnak” (Gál. 2, 9). A „bajtársi” vagy „baráti” szó azonban nem pontos fordítás. Igaz, hogy nehéz az eredeti szöveget magyarul hűségesen kifejezni. A görög mondatban ugyanis döntő szó — ezt próbálták a „bajtársi”, „baráti” megjelöléssel visszaadni — a „koinónia”, közösség. Talán így lehetne fordítani: ........jobbjukat nyújtottá k a közösség jeléül...” A kézfogás a jeruzsálemi ősgyülekezet oszlopaiul számító, vezető apostolok (Jézus testvére: Jakab, azután Péter és János) részéről a pogánymisz- sziót végző Pál apostollal és társával, Barnabással — kifejezte és megerősítette a közöttük meglevő közösséget: a hitnek és a szolgálatnak közösségét. Öriási horderejű volt ez a fiatal keresztyénség életében, mert már-már úgy látszott, hogy a zsidóságból származó keresztyének és a pogányokból lett keresztyének között szakadásra kerül sor. A jeruzsálemi kézszorítással az ifjú keresztyénség két ága: a zsidókeresztyénség és a po- gánykeresztyénség képviselői elismerték egymásról, hogy ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek és munkájukkal ugyanannak az Úrnak szolgálnak. Kézszorításuk a közös hit és közös feladat bizonysága volt. Ebből a bibliai jelenetből a kézszorításnak általános emberi tartalma is következik: a kézfogás mindig távolságot és különbséget hidal át. Mi emberek nem vagyunk egyformák, sok minden elválaszt bennünket egymástól. De a különbségek, sőt ellentétek ellenére is vállaljuk a másikkal a közösséget. Nem gondolhatunk minden esetben erre a mélyebb jelentőségre, amikor gyakoroljuk ezt az üdvözlési formát, udvariassági szokást, de legyünk tisztában vele: a kézfogás két ember közötti messzeséget, néha szakadékot összekötő híd. Kézfogásról átvitt értelemben is szoktunk beszélni. Ez a szóhasználat megfelel a kéaszorítás mély bibliai jelentőségének. S mi hivő keresztyének örömmel munkáljuk a „kézfogást” a népek, emberek között: ellentéteket áthidaló közösségre van szükség az emberiség különböző részei, a fajok, országok, politikai rendszerek és társadalmi rétegek között. Soha nem volt olyan pillanat, amikor annyira döntő lett volna az emberiség kézfogása, mint éppen korunkban. Kézfogás a közös veszedelem elhárítására, a. közös feladatok elvégzésére, kézfogás a jövőért. S ha a keresztyénségre tekintünk: a Krisztusba vetett hitnek és érte az emberek között végzett szolgálatnak közösségében tudjuk magunkat más felekezetű hívőkkel, ezért munkáljuk a „kézfogást” az anyaszentegyházban. S ezzel folytatjuk az apostolok ismertetett jeruzsálemi kéznyújtásának egyháztörténelmi küldetését Isten dicsőségére, az emberek javára. Veöreös Imre Ezekben a hetekben valóságos harc folyik a földeken. Kenyérharc: ahogyan mondani szoktuk. Az aratás és a vele kapcsolatos begyűjtés mindig nehéz feladat elé állította a falu népét. Az idei esztendő újra feladta a maga leckéjét a szorgalmas aratóknak. A me- dárdos nyár sokhelyütt megváltoztatta a munkatempót, lelassította a fürge munkál, emberkézbe adta a már-már félretett kaszát. Egyik helyütt a jég sietett a dolgos kezek elől kicsépelni, másutt a vihar döntötte le lábáról a kövér kalászokat, de amott már zsákba került az éltető mag, a jövő évi kenyerünk. A mindennapi kenyér. Drága kincse ez minden embernek. A kincset védeni, óvni szoktuk, hogy kár ne érjen bennünket. Ajándékozóját megjegyezzük és mindig hálával gondolunk rá. Vajon vigyázunk-e a kenyérre? Amikor ma is sokezer ember hal éhen, mert nemhogy kenyér nem jut nekik, hanem még ez a héja sem, amit mi márcsak megszokásból is eldobunk, vajon fakad-e hála ajkunkon a mindennapi kenyérért? (Mi, keresztyének nagy elismeréssel adózunk azoknak, akik hajnaltól késő estig, kombájnon ülve és rendet vágva, forró nyári napban és zivataros szélben gyűjtik a magtárakba mindennapi kenyerünket, köszönjük fáradozásaikat, szorgalmukat. De azt is hisszük, ennek a mindennapi kenyérnek az adója maga az élő Isten, aki ajándékként adja nekünk. Milyen kegyelmes hozzánk, hogy van és hitünk szerint lesz kenyerünk! A mai oltári ige arról szól, hogy Jézus négyezer embert vendégelt meg. Megajándékozta a szükséget szenvedőket kenyérrel. A történetet olvasva úgy érezzük, hogy c s a k a kenyérről van itt szó. Valójában ennél sokkal több történt ott és történik az ige hallgatása és befogadása következtében mindig és mindenütt. Amikor Jézus földi kenyérrel elégítette ki hallgatóit, ugyanakkor megajándékozta őket az örök élet kenyerével is. Ajándékosztó keze azóta sem fáradt el. Az Isten szeretetének a közelségével jön felénk igéjében. Ő az egyetlen, aki kapcsolatot tud teremteni Isten és az ember között. Az atya és a tékozló fiú között. De ezt a kapcsolatot, ezt a drága ajándékot csak az tudja magáénak vallani, aki hisz. Csak hit által éhezünk ezután a „kenyér” után és csak hit világossága érteti meg velünk, hogy Jézfus az örök élet kenyere. „Kérjetek és adatik nektek”. Kérjük Isten Szentleikét, hogy erősítse bennünk a hitet, tegyen éhezőkké bennünket az örök élet kenyere után és adjon szívünkbe hálaadást a mindennapi kenyérért, fgy lesznek számunkra mindezek kedves ajándékul. — er — 1» \ V
