Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-06-20 / 25. szám

EP. BERM. BP. % Az Ür szent vacsorája az ökumenikus megbeszéléseken Isten tettei nyomában KRISZTUS ELŐTT MÁR A KERESZTSÉG IS SÚLYOS problémákat vet fel ökumenikus viszonylatban. Még inkább így van ez az Ür szent vacsorájával kapcsolatban. Ezek a problémák nemcsak protes­táns és római katolikus viszonylatban jelentkeznek, hanem a reformáció egyházai, teológusai és hívei között, egymás kö­zött is. Köztudomású, hogy ökumenikus gyűléseken nemcsak isten­tiszteleteket tartanak, hanem van alkalom úrvacsoravételre is. Az Egyházak Világtanácsa minden nagyobb összejövetelt így szokott rendezni. A protestáns egyházak azonban általában- véve nincsenek egymással „úrvacsoraközösség”-ben. Például a svéd lutheránusok, vagy az anglikánok, nem engedik úrvacso­rájukhoz más egyházak tagjait, hacsak az illető egyházakkal nincs különleges megállapodásuk. Méginkább így van ez az ortodox egyházak és a protestáns egyházak között. Amikor 1952-ben a svédországi Lundban a Hit- és Egyházalkotmány mozgalom világgyűlésén vettem részt, figyelemre méltó tényt állapított meg valaki: csak bizonyos mértékig lehetséges az egyházak egymáshoz való közeledése. Ezen túl van egy olyan kemény mag, amely áttörhetetlennek bizonyul. Ez vonatkozik az egyes protestáns egyházak úrvacsora-tanára is. MINKET, MAGYARORSZÁGI PROTESTÁNSOKAT ne tévesszen meg az a körülmény, hogy nálunk az evangélikusok és a reformátusok évszázadok óta szükség esetén kisegítik egy­mást, s kölcsönösen kiosztják az úrvacsorát a másik egyház­hoz tartozóknak (természetesen csak akkor, ha az illető helyen nem található meg a másik egyház szervezett formája és lel­késze). Jó, ha nem titkoljuk: ez az évszázados magyarországi szokás szinte egyedülálló az egyházak történetében. Amikor ídevonatkozólag az elmúlt évtizedben tüzetesebb kutatásokat végeztem református és evangélikus professzorok és lelkészek segítségével, kiderült, hogy hittanilag, dogmatikailag a múltban a magyar protestáns történeti egyházak soha nem tisztázták ennek a szokásnak a mibenlétét. Dogmatikailag, főleg a lutheri tanítás szempontjából képtelenség, ami nálunk történik és kü­lönösen a múltban e tekintetben történt. Nem csupán az, hogy például az evangélikus lelkész a református híveknek kenyeret oszt, vagy megfordítva, hogy a református lelkész az evangé­likus híveknek ostyát ad. Hanem az úrvacsora lutheri, tehát evangéliumi mivolta szenved csorbát azzal, ahogyan azt a re­formátus templomokban kiszolgáltatják. Azt a tanbeli különb­séget, amely éppen az úrvacsorára nézve a lutheri és a kálvini reformáció egyházait elválasztja, a gyakorlatban a lelkészek ilyenkor teljesen figyelmen kívül hagyták. Mindenesetre másutt, kivéve az úgynevezett utódállomokat (Csehszlovákia, Románia), ez az úrvacsorái közösség (interkommunió) teljesen ismeretlen valami. A protestáns egyházak teológusai évszáza­dokon át megpróbálták a kérdést tisztázni. Megpróbálták a je­lenkorban is. Megpróbálta annak idején maga Luther, Zwingli és Kálvin is. De ahogyan a nagy reformátoroknak e kérdés tisz­tázása nem sikerült, úgy a mai teológusoknak se akar sikerülni. Mi evangélikusok mindenesetre a Szentíráshoz tartjuk magun­kat: az úrvacsorában Krisztus valóságos testét és vérét vesszük bűneink bocsánatára Krisztus Urunk ígérete és parancsa sze­rint. MÉG KEVÉSBÉ OLDÓDOTT MEG az ortodox egyházak úrvacsora-tana és a protestáns egyházak úrvacsora-felfogása közti különbség problémája. Minket Magyországon a gyakor­latban ez közelebbről nem érint. Az ortodoxok egyébként két szín alatt szolgáltatják ki az Ür szent vacsoráját a híveknek is (kenyeret és bort is osztanak). Bizonyos azonban, hogy az úr­vacsorára, illetve a mise-áldozatra vonatkozólag a különbség az evangélikus és a római katolikus egyház között a legna­gyobb. Római katolikus felfogás szerint az úrvacsora áldozat, illetve áldozás. A pap áldozatot mutat be a misén. A Szent­írás szerint viszont elég Krisztus egyszeri golgotái áldozata bűneink bocsánatára (Zsid. 10,12, Zsid. 9, 28. I. Péter 3, 18. stb.) A római katolikus „áldozó pap” az ostyát és a bort Krisztussá változtatja át. Az így átváltoztatott ostyát ezután úgy imád­ják, mint magát Krisztust, Istent! A miséző pap Krisztust Is­tennek újra meg újra áldozatként mutatja be. Ez úgy történik, hogy amiképpen a pogány áldozati szertartások során, de a tTégi zsidóknál is az áldozatot (állatot, növényi eledelt, italt) az áldozok megették és megitták, úgy a Krisztussal azonosnak vett ostyát ők is elfogyasztják. A borból azonban csak a papok ihatnak. FELTÉTELEZHETÖ-E, HOGY A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZ ENGED a misére vonatkozó felfogásból? Elképzel­hető-e, hogy az az evangélikus ember, aki ismeri a Szentírást, közelebbről Krisztus Urunk úrvacsorát szerző szavait (Máté 26:26—28, Márk 14:22—24, Lukács 22:19—20, I. Kor. 11, 23—25), valamiféle külső egyházi egység kedvéért elfeledje, félre tegye, megtagadja azokat, s az úrvacsora helyett misézzen és áldoz­zon? Kívánhatja-e ezt valaki tőlünk, evangélikusoktól? Nem azt jelentené-e ez, hogy megtagadtuk nemcsak a reformációt, hanem az újszövetséget, sőt magát az Ür Jézus Krisztust is?! A vatikáni zsinaton azt hangoztatták, hogy a római egyház a reformok útjára lép. Mi ezt csak helyeselni tudjuk. Mi már közel ötszáz éve járjuk a reformok útját. Kívánjuk, hogy a római egyház valóban engedje megreformáltatni magát a Szentírástól, éspedig az úrvacsorára vonatkozólag is. Az evan­géliumokhoz való hűség akkor valóban közelebb hozna ben­nünket egymáshoz és a keresztyén egységhez is. Mi magyarországi evangélikusok természetesen hívek igyekszünk maradni a mi Urunkhoz az úrvacsora kérdésében is. Aki vitatkozni akar velünk ebben a kérdésben, vitatkozzon magával a Szentírással. Egyébként mi a közöttünk levő eltéré­sek ellenére is embertársunknak, testvérünknek tekintünk minden embert és szeretettel akarunk velük együtt munkál­kodni hazánk építésében, a béke védelmében, népünk javának előmozdításában.- Dr. Vető Lajos BÁRMILYEN SZEMSZÖG­BŐL is figyeljük a Nehemiás és Esdrás működését követő időszakot, vajmi kevés vigasz­talót találunk benne. Vallási­lag a merevség, a legapróbb részletekig meghatározott tör­vénytisztelet, fajilag a követ­kezetes és sokszor embertelen elkülönülés ideje ez a kor. Bővebben: a két „helytartó” — de különösen az utóbbi — és környezete úgy vélte biz­tosítani a nép, a Jahve hit megmaradását, hogy a közös­séget a törvényeskedés, a faji megkülönböztetés szűk ketre­cébe zárta, így óvva meg min­den kívülről jövő, minden bi­zonnyal zavaró hatásoktól. A „konzerválás” módszere ez, amely bizonyos történelmi szituációban érthető, magya­rázható és ennek ellenére még­is nyomasztó. Nyomasztó, mert az Esdrás „reform” céljainak elérésében, nem egyszer esz­közeiben, egyáltalában nem válogatós (antiszociális intéz­kedések: a szombatnapi vásá­rok tartásának megtiltása, ez­zel a normális kereskedelmi élet megbénítása, a vegyeshá­zasságok embertelen felbontá­sa). S az ilyen légkörben nin­csen helye az eleven, a meg­elevenítő prófétai szónak sem. Nem csoda, hát, hogy a ba­biloni fogság utáni kor híjá­val van a prófétai személyisé­geknek: a nem „konzerváló”, hanem megelevenítő, igaz pró­fétai igehirdetésnek. Helyét az áldozat bemutatása, a betűrá­gó pompásan kiépített papi kaszt foglalta el, nem kis bá­natára a jobb sorsra érdemes és józanabb gondolkodású hí­vek kisebb-nagyobb seregének. fgy innen érthető az, hogy ebben az időszakban (a Kr. e. 5. század utolsó évtizedeitől kezdődően) alakul ki az az ál­talános (vallási, társadalmi) helyzet, ami Krisztus műkö­désének korára is jellemző. így lassan befejeződik az Ötestamentum könyvei javaré­szének összegyűjtése, rendsze­rezése. Buzgó kezek másolják a kéziratokat és illesztik egy­máshoz a történeti, prófétai könyvek fejezeteit, gyűjtik ösz- sze a gyülekezeti élet „énekes- könyvének”, a Zsoltárok köny­vének egyes darabjait LASSAN KIALAKUL az ünnepek rendje és liturgiája is úgy, hogy a régi ünnepnapok mellé újak is kerülnek. Ezért lesz a hetenként visszatérő szombat (sabbat=pihenőnap) mellett egyre nagyobb jelen­tőségű a „páska”, a templom lerombolására való emlékezés, a „lombsátor” és később a „purim” ünnepe. Kialakul az ünnepek „textusa” is, úgy, hogy ezeken az alkalmakon az Énekek énekét, Ruth könyvét, Jeremiás siralmait, a Prédiká­tor és Eszter könyvét olvassák fel, alkalmazva mondanivalói­kat az ünnep jelentőségére, jellegére. Nem lenne azonban teljes a kép, ha nem mondanánk el azt, hogy nemcsak Jeruzsálem­ben és környékén, hanem az akkor ismert világ más táján is kialakulnak a zsidó vallási és közösségi élet bizonyos for­mái. Kialakulnak, mégpedig a legtöbbször a kényszerűségtől indíttatva. A kényszerűséget a zsidó nép történetének válságos, szomo­rú korszakai indokolják. Azok az események, amikről már szólottunk: a babiloni fogság- bavitel, az az előli menekülés alkalmai. Ezért és így alakul­nak ki kisebb-nagyobb közös­ségi központok a Tigris és az Eufrátes mellékén csakúgy. mint pl. Damaszkusz környé­kén és Egyiptom területén. Régészeti leletek bizonyít­ják, hogy ezeknek a települé­seknek az élete színes és gaz­dag volt anyagi és szellemi ér­telemben egyaránt. Az még akkor is, ha a honvágy, a je- ruzsálemi templomtól való tá­volság egy kicsit mindig meg­keserítette hitüket, gondola­taikat. S ezzel — nagyon röviden — majd’ mindent elmondtunk, ami ezekre az évtizedekre jel­lemző, ami ezeknek az évtize­deknek jellegzetes sajátossága és csak egy helyen kell — egy kicsit a saját előző mondatain­kat is kiigazítva — kiegészí­teni a megfestett képet. RUTH ÉS JŐNAS KÖNY­VÉRE, az Ótestamentum e két szépséges gyöngyszemére gon­Az Isten szeretet?! Eléggé sötét háttérként a bajokat növelő, feladatokat, munkákat összctorlasztó, a szíveket gondokkal, aggodal­makkal és ijedelmekkel meg­megremegtető tavasz van mö­göttünk. A rendkívüli, a döb­benetes mindig lenyűgözi, sőt fogvatartja a most már nem­csak szűk egyéni és nemzeti életet, de társadalmakat, tár­sadalmi rendszereket is átfogó és egyéb vonatkozásban is vi­lágméretben látó szemet. Mennyi tragédia, egyéni és tömegkatasztrófa zsúfolódott össze ebbe a tavaszba. Repü­lőgép, lavina és bányaszeren­csétlenségek. Gazdasági létet nehezítő, országos gondokat sokasító járványok, lakóháza­kat rombadöntő, termőterüle­teket elárasztó árvizek, veté­seket és ültetvényeket kivesz­tő, rengeteg munkát és befek­tetést semmivé-tevő megsoka­sodott belvizek, feltört talaj­vizek. Mindezekhez még, aki „emberölő volt kezdettől fog­va”; a Sátán szolgálatában te­vékeny emberi rosszakarat pusztítása is. Mert a harci gé­peket sem ette meg még a rozsda. Fegyverek villának, ágyúk dörögnek, bombák rob­bannak, drága életek és érté­kek pusztulnak. Igen hosszúra lehetne még nyújtani az aggodalmakat, problémákat és gondokat egy­szerű emberekben, s vezetők­ben még inkább növelő jelen­ségek sorát, de ne rekedjünk meg itt. A dolgok természete, hogy előbb a kedvezőtlenek tűnnek szembe és csak azután a kedvezőbbek, a vigasztalók. A sötét háttérben ott ra­gyognak szelíd, biztató fény­nyel, vigaszt s jóreménységet gyújtó csillagokként a nagy­ünnepek. Szentháromság utá­ni első vasárnapon még jó feléjük fordulnunk, s fényük­kel telítődnünk. Ha újra próbáljuk hallani evangéliumukat, ha át tud­juk gondolni egyben, s érté­kelni mindazt, amit Isten atyai szeretete a teremtésben és gondviselésben, a megvál­tásban és megszentelésben, tehát a természetben, az egész teremtettségben, Szent Fiában és Szentlelkében né- künk ajándékozott, akkor szinte elégtelennek érezzük János apostol tárgyilagos bi­zonyságtevését ebben az igé­ben: „Az Isten szeretet.” In­kább Pál elragadtatásával és himnusz-szerű formulában vél­jük csak kifejezhetőnek a ki- fcjezhetetlent: Óh milyen gaz­dagság! Mennyi bölcsesség és erő! Mekkora üdvösség! A szeretetnek milyen mélysége és magassága! És mindez az emberé! Isten az embernek mondotta a föld­re vonatkozón: „ ... hajtsátok birodalmatok alá és uralkod­jatok ...” Gondviselését ille­tően is ígéretet adott: „Míg a föld lészen vetés és aratás... meg nem szűnnek.” Krisztus által ezt az ígéretet az 0 gondviseléséről ismételten megújította. Ha pedig Pálnak a bizonyosságát halljuk, hogy Isten az Ö Szent Fiával együtt mindent miné- künk ajándékozott, akkor vi­dám és reményteli szívvel gondolhatunk arra, hogy az emberi tudomány a természet kimunkálásához, a természeti titkok kincsesbányájának a feltárásához komolyan csak most kezdett hozzá. A megváltás munkája által Krisztusban, akiről az apostol azt mondja, hogy gazdag lé­vén, szegénnyé lett érettünk, hogy mi az ő szegénysége ál­tal meggazdagodjunk, mind­ahhoz, amit a földi lét során ajándékoz nékünk Isten sze­retete, az örökkévalóság mér­hetetlenül nagyobb gazdagsá­gát is nékünk ígérte. A böl­csességnek, erőnek és vígasz­talásnak, segítésnek, szeretet­nek és békességnek a Lelke, pedig az írás bizonysága sze­rint a „Legfőbb Ajándék”. Ha pedig valaki Isten ítélő keze munkájának látja a megret­tentő jelenségeket és esemé­nyeket és ez őszinte bűnbá­natra és jóigyekezetre készte­ti, hogy Isten színétől az eny­hülésnek vigasszal, s öröm­mel teli ideje elérkezzék, ak­kor ez is szeretet és pedig a javából való szeretet. Kegye­lem az, hogy minden arra- valóságunk és érdemünk nél­kül Isten minket elfogadott. Tetszett beállítani bennünket az ő munkájába, hogy amint irántunk szeretetté lett, úgy bennünk és általunk is sze­retetté legyen az ő ínséget, nyomort enyhítő gazdagsága, sötétséget oszlató bölcsessége, bűnöket írtó, sátáni köteléket oldó ereje és mindeneket ma­gához ölelni kész üdvakarata szerint. Ezért veti ajtónk elé, vagy állítja kikerülhetetlenül szemünk elé Lázárt akár egyetlen könnyben, akár tö­mérdek fájdalomban. Akár egyetlen ember testi, vagy lel­ki nyomorúságában, akár egy nép, egy ország sokféle gond­jában és bajában, vagy fajok, s az emberiség kínzó problé­máiban. A kérdés nem is az, hogy szeretet-é az Isten. Hanem, hogy mennyire tudunk az ő szíve szándékának és szeme nézésének az irányvonalában nézni, és hogy mennyire ad­tuk át magunkat az Ö szere- tetének hatalmába. Boros Lajos dőlünk. Arra a két könyvre, illetve azok szerzőjére, akik a vallási élet szűkkeblű me­revségében. az „Isten népének egyedülvaló voltának” önző bűvöletében élőknek csönde­sen elmondták: van Istennek más, sok, drága népe is. Igen, ezt mondja el a két könyv egy olyan korban, ami­kor erre a figyelmeztetésre volt a legnagyobb szükség. El­mondja az egyik úgy, hogy a vallási és faji különbségtétel­re hajlandó emberek elé oda­állítja Ruthnak ennek a bájos, törékeny asszonynak hajdan­volt alakját. Azt az asszonyt,, aki pogány és idegen létére a legnagyobb királynak: Dávid-, nak lett az ősanyja, A másik: meg úgy, hogy a vonakodó, prófétát megjáratja a legna­gyobb fizikai lelki mélységek­ben, hogy végülis, mégis el­mondja a nagy „pogány város: Ninive” lakóinak Isten min­den különbségtételt meghaladó bűnbocsátó örömüzenetét. — És ha mondanivalónk elején azt mondottuk, hogy e kor hí­ján van prófétai személyisé­geknek, akkor ezt itt azzal kell kiigazítanunk, hogy még­sem hiányzik a prófétai szó, Az a szó, amely azóta Is min­dig figyelmezteti a valamiféle különbségtételre hajlamos, hajlandó hívőket keresztyéne­ket: Isten ezeket a különbség- tételeket nem ismeri és nem is ismeri el. A bírálat szabadságáért Az amerikai metodista egy­háznak a világbékével és nem­zetközi ügyekkel foglalkozó bizottsága szemére veti a Johnson-ikormánynak, hogy korlátozni akarja az amerikai nyilvánosságnak azt a jogát, hogy a kormánytól eltérő és önálló véleményt alakítson ki a vietnami politikáról. Külö­nösen is szembefordul a bizott­ság Rusk amerikai külügymi­niszternek azzal a kijelentésé­vel, hogy az amerikai értel­miségi réteg nem lenne alkal­mas a fiatalság vezetésére, mert „figyelmen kívül hagyja” a világhelyzet „meztelen té­nyeit”. Végül fölszólítja a kormányt, hogy hagyja abba Észak-Viet- nam boombázását, hallgassa­nak el a fegyverek Vietnám­ban és kezdjen Amerika tár­gyalásokat az érdekelt nemze­tekkel. A LIPCSEI TEOLÓGIAI FAKULTAS HÄLAJA A lipcsei egyetem május 5-én tartotta meg ez évben hagyományos „fakultás-nap­ját”, amelyen a Teológiai Fa­kultás dékánja, D. Bardtke megemlékezett a fasizmus le­verésének 20 éves évforduló­járól. Hitlerék kétszer is be­zárták annak idején a lipcsei Teológiai Fakultást. Köszöne­tét mondott az állami ténye­zőknek, hogy nagyvonalúan támogatják a Teológiái Fakul­tás munkáját. NÉMET EGYHÁZI KÜLDÖTTSÉG AUSZTRIÁBAN Evangélikus egyházi kül­döttség látogatott a Német Demokratikus Köztársaságból az ausztriai evangélikus egy­ház meghívására Ausztriába, hogy tanulmányozza az oszt­rák evangélikusok szórvány­helyzetét

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents