Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-06-06 / 23. szám
Dante emlékére Pünkösd: új igazságok felé! HA MA KIMONDJUK EZT A NEVET: DANTE — mögötte korának minden eseményét magába zsúfoló, közösségi felelősségben izzó, nemzete és az egész emberiség nagy ügyeihez odaforduló, széles ölelésű emberi lelket érzünk. Valóban nincs tán a világirodalom nagy alakjai között még egy olyan egyetemes érdeklődésű költő, mint Dante, akinek hétszázadik születési évfordulójára ebben az évben emlékezik az egész (kultúr-emberiség) műveit világ. Nagy művébe, az Isteni szín- játék-ba beleírta korának egész műveltségét, politikaitársadalmi viszonyait, az addig élt emberiség egész történelmét, sőt a megtörtént eseményeken túl, mithosz-alkotó képzeletében kivetített történetét is. Találkozunk benne korának nevezetes embereivel, szülővárosának, Firenzének és hazájának, Itáliának sorskérdéseivel. Roppant arányú lelke birkózott s — Tolsztojhoz hasonlíthatóan — vérzett és fájt a testi és lelki nyomorúságokba süppedő emberért s odafordult a középkorból kibontakozó s az újkor hajnalára ébredt európai env beriség jövője felé. Megismertet személyes életének élményeivel, szerelmével, szomorú életsorsa bajaival. Firenze egyik ősi, nemesi családjából származott, mely a költő idejében már elszegényedett, polgárfamiliává lett. Szülővárosának polgárai két pártra szakadva versengtek és viszály kod tak egymással: a feketék pártja a pápához húzott, a fehéreké pedig a császárhoz. A nagy kérdés az volt, hogy miképpen tudja inkább megőrizni a város mindkét oldalról fenyegetett függetlenségét, demokratikus vívmányait. Dante elődei a feketék párthívei voltak, a költő maga is eleinte közéjük tartozott, később azonban a fehérekhez pártolt, mert az ő oldalukon küzdve látta biztosíthatónak a város köztársaságának szabadságát. Csakhamar elérte a legmagasabb politikai méltóságot és rangot: prior (elöljáró) lett. A fehérek pártja azonban a feketékkel való versengésben alulmaradt, mikor VIII. Bonifác pápa — meg akarva szerezni a maga birtokának Firenzét és egész Toscanai — a francia király öccsét, Valois Károlyt hívta be a város meghódítására. Dante, mint vezető ember, határozottan elutasította a pápa beavatkozását Firenze bel- ügyeibe, síkra szállt azért, hogy városa semmiféle szolgálattétellel vagy engedménynyel ne ismerje el a pápa jogosulatlan igényét. Csak természetes, hogy a feketék fe- lülkerekcdésével a bosszú azokat sújtotta leginkább, akik a legerősebb ellenállást fejtették ki. A fehérek közül sokat kivégeztek, sokan — köztük Dante is, elmenekültek. A költő házát kirabolták, fölégették s őt magát az örökös száműzetés ítéletével sújtottak. SZÁMŰZETÉSÉBEN ÍRTA MEG A KÖLTÖ világhírűvé lett nagy művét: a Comoediát, melyet az utókor „isteni” jelzővel ruházott fel. Megírja benne leszállását a túlvilág hármas birodalmába, végig megy a poklon, a purgatóriu- mon Vergilius római költő vezetésével s a paradicsomon Beatrice vezetésével. Beatricet még kilenc éves korában ismerte és szerette meg s a leány korai halála után mindvégig hű maradt gyermekkori szerelméhez, aki számára a magasabb rendű világ, a mennyek országa szimbólumává lett. Abban az időben a komoly írásműveket latinul írták meg. Dante ellenben a nép nyelvét választotta művéhez, hogy azt mindenki számára hozzáférhetővé tegye. A sokféle itáliai népi tájszólásból egy olyan nyelvet alkotott és válogatott össze, amely költeményéhez alkalmasnak látszott s amely később az olasz irodalmi nyelv alapjává lett. Luther jut eszünkbe, aki a német nyelvvel cselekedte ugyanezt. A néphez hajolt Dante nemcsak nyelvében, de meggyőződése szerint is: „Ha Ádám nemes volt, mindannyian nemesek vagyunk. Ha pedig nemtelen volt, valamennyien azok vagyunk. Ez annyit jelent, mint eltörölni a jelenlegi megkülönböztetéseket s ezáltal a régieket is” — írja a Lakoma c. munkájában. A társadalmi igazságosság, a tudás újfajta, humánus nemességét vallotta, melynek mindnyájan tagjai lehetünk, nem úgy mint a régi nemesi kasztnak. A népet szerető s életével bensőleg együttérző szép bizonyságát adja Szín játékának hosszabbra nyújtott hasonlataival: „Mikor ifjú az év, mikor lemossa haját a nap a Vízöntő vizében; az éjnek már csak félnap lesz a hossza, s a dér a földre rajzolgatja szépen fehér nénje képét a dombok alján, de hamar fölszárad a toll kezében; a paraszt, kinél fogytán a takarmány, fölkel, kinéz és látja hófehérben a tájat: csügged, a fejét vakarván, házába visszatér, dúl-fúl dühében, mint kárvallott: „most nem t’om micsinájjak”; s megint kinéz és remény kell szívében látván néhány óra alatt a tájat változott arccal, veszi visszamenve botját s kihajtja legelni a nyájat: úgy néztem én csüggedve mesteremre Együtt tudja látni a táj szépségét a nép fiával. „Mint a paraszt, ledőlve a hegyéire nyáron, mikor legkevesebb időn át borul a nap világos arca éjbe, s légy helyett szúnyog zsong a levegőn át tüzektől látja csillagozni lassan, hol szüret áll vagy szántás, lenn, a rónát: úgy láttam én, mihelyt elég magasan voltam, hogy szemeim fenékre láttak, a nyolcas számú bugyrot csillagosán.” De az ipari munka megbecsülését és a munkással való meleg együttérzését is elárulják sorai, hasonlatai, amelyekben a túlvilágon e világ tényeire lát vissza: „Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak télen a velencei arzenálban, amivel rossz hajókat orvosolnak, ha nincs hajózni jó idő s a gyárban egyik új deszkát ácsol, régi bordát foltoz a másik, mely már járt az árban, egyik a gálya farát, másik orrát kalapácsolja, evezőt faragja, kötelet fonja, varr ja a vitorlát..." Vagy más helyütt, ahol az árvízvédelmi munkálatok jutnak eszébe túlvilági útján: „Ahogy Wissant és Brüges között a holland félvén a tenger-ártól, gátat állat, gátat, melytől a hullám visszatorland; vagy ahogy védi a várost s a várat, a Brenta mentén Pádova lakója, ha Karinthia olvadt hava árad: olyan a sánc, amely e partot ója, csakhogy kevésbé szélesre s magasra alkotta, bárki volt az alkotója.” Felmerült már jóslelkében az állam és egyház szétválasztásának gondolata és szükségessége. Ez a követelmény akkor még nem valósulhatott meg, de tudta, hogy meghozza a jövő. Szomorúan látta, hogy egyháza engedett a hatalom s a gazdagság kísértéseinek. Uralkodni és nem szolgálni akaró egyházát lupa-nak (nőstényfarkas) nevezte, felemelte szavát a klerikalizmus ellen, hitt abban, hogy az egyház levetkőzi majd az őt méltatlanná tevő hatalmi igényét, szolgáló egyházzá válik, megtisztulhat. Ezért a reformáció előfutáraként is próbálták őt emlegetni. „Mert nem Szentírást, Szentatyákat olvas Manapság senki; csak a Decretálét bújják, hogy már szamárfülekkel ordas. I. pásztor lett a farkas... Maga a pápa és a Kardinál-nép mindennel gondol, csak nem Názaréttel. hol Gábor angyal szárnyat üdvre tárt szét... De az egyház megtisztul még... csak bízzad a jövőre.” Távol állott attól az önző, elzárkózó: farizeusi kegyességtől, amely, míg Isten dolgaival foglalkozik, vakká lesz az embertárs s a közösség e világi gondjaival szemben, szemét azért és úgy szegzi az odafenn valókra, hogy meg-1 veti az e világi dolgokat, elfordulva, elidegenülve tőlük, öt éppen hite késztette és tette képessé arra, hogy nyitott szívvel forduljon oda a közösség gondjai felé s részt kérjen, vállaljon az emberiség nagy ügyeinek segítésében. A szolgáló egyház fia volt sígy vall annak egyetemességéről: „De hány van, aki mondja: Krisztus, Krisztus, és ítéletkor távolabb találja, mint kinek ismeretlen volt a Krisztus. A népek békés egymás mellett éléséről többször tesz tanúságot: ...„békében és sohse csorbult hűségben láttam népét, hogy a liljom lándzsáján visszafelé sohse fordult s nem volt viszály még, mely vérszínbe nyíljon.” Trajanus pogány római császárt a Paradicsomban látja meg, mert békére törekedett s mert a hagyomány szerint emberszerető és igazságos „Karddal csatáztak hajdan, ma mitől senkit se tilt a jó Atya, „Látja, kit a gőg szomjai gyötörnek, melytől bolond már a skót és az angol. s határai közt meg nem férhet” A világcsászárságért is — VII. Henrikért — azért lelkesedik, mert az egymással állandó háborúságban élő itáliai városállamok között ez hozhatná meg szerinte s biz„Ö boldog Magyarország, csak volt. Tudja, hogy a háború a kizsákmányolásnak s a kizsákmányolás pedig a háborúnak másik formája és folytdtdSd. pediglen, elvéve a kenyeret is, az Isten” tosíthatná a békét. Nem akart azonban minden áron való, a szabadság feláldozásával való békét, nem volt pacifista, mert szülővárosa belügyeibe beavatkozó pápai hatalom ellen fegyveres ellenállásra is kész volt. Isteni Színjátéká-nak egyik helyén Magyarországot említi, óvó figyelmeztetéssel és ma is időszerű, hasznos tanácscsal: ne hagyja magát félrevezetni már...” A messzi múltból korunkba néző költő lelki arcába szeretettel tekintünk vissza; közel áll hozzánk költői műve, de még inkább széles ölelésű lelke. A magunk korán át nézve vissza, emlékezve rá, érezhetjük, hogy ma is ösztönöz, ébreszt, gyújt és támogat. Bárcsak sok ilyen lelkű ember születnék még e földre. Dr. Ferdinánd István ISTEN NEM KÉSZ igazságokat dobott le a földre, mintegy zárt palackban, amelyet csak fel kell nyitni, és egyszerre kezünkben van mindaz, amit Ű feltárt magáról, életről, emberről, világról. Isten kijelentett igazságai lassan, lépésről lépésre világosodnak meg. Ezért mondta a búcsúzó Jézus: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most nem hordozhatjátok el. Ám mikor eljön ő, az igazság Lelke, ö majd elvezet titeket minden igazságra” (János 16, 12—13). A tanítványok pünkösd után jóval többet értettek meg Isten kijelentéséből, mint amikor Jézus közöttük járt. Pál apostol — aki pedig nem hallhatta Jézus tanításait, nem láthatta tetteit, nem volt jelen nagypénteken, sem húsvétkor — mégis többet értett meg Isten örömhíréből, mint amennyit Máté, Márk, Lukács evangélista közölnek. De az evangélisták beszámolójukhoz hozzáfűzött egy-egy saját megjegyzése is arról tanúskodik, hogy a Szentlélek segített nekik Jézus élete tolmácsolásában. János apostol öreg korában, sok-sok évvel Jézus halála és feltámadása után, jóval mélyebben látja Jézus Krisztus művét, mint amikor ott ült Jézus közvetlen közelében a legkedvesebb tanítványaként —, pedig akkor már több évtizedes távolságból emlékezik vissza. Olyan ez, mint amikor a hajnal derengése fokozódik. Először csak a környező tárgyak körvonalai tűnnek elő elmosódottan, válnak el az éjszaka sötétjétől, azután élesebbek lesznek a vonalak, kezdünk többet látni, majd a távolabbi tájék is kibontakozik. Így volt ez az apostolok korában. Az Újszövetségben nyomon lehet kísérni a Szentlélek megvilágosító munkáját, Jézus „további szavait”, amelyeket már nem ajkával, hanem későbbi emberi eszközein keresztül mondott ki. A DERENGÉS fokozódása azóta sem szűnt meg. Néha ugyan újra sötétbe borult a' kinyilatkoztatás, mert az egyház megfeledkezett Jézus régi szaváról. S Jézus bizony csak annak mond új beszédet, aki hűségesen hallgatja a régit. De a hajnal erősödő fénye azután megint előtört. Például a Szentlélek a reformátorokon keresztül nemcsak megszólaltatta a régi evangéliumot frissen, hanem folytatást is adott. A mögöttünk levő 1900 esztendő sok teológiai fáradozása, vitája, elmélyedése nem volt hiábavaló a keresztyén igazság megismerésében. Ma többet látunk Isten kijelentett titkaiból, mint az apostolok korában. Jézus szavának mai folytatása nem mond mást, mint ami a Szentírásban van, sem ellenkezőt az egyház régi tanításával. Búcsúzásakor ezt is mondta a Szentiélekről: „Az enyémből vesz, és kijelenti nektek” (János 16. 14). Az új mondanivaló is Jézus régi szavából jön elő: a Szentírásból, az egyház tanításából. De mégis új folytatás, ami így, azelőtt, soha nem hangzott. Már csak azért sem, mert az élet, a kor, a jelen más problémákat dob fel, mint régen. Az élet új kérdéseire a keresz- tyénség keresi Istennél az új feleleteket. S a Szentlélek új igazságokra vezet a mai kor által felvetett kérdések tapasztalatok közepette, a Szentírás új, mélyebb megértése révén. Ezekben az új igazságokban is az egyetlen, örök evangélium ismétlődik: Isten szeret a Jézus Krisztusért! NEM LEHET ITT mind felsorolni, amit a mi időnkben mutatott meg a Szentlélek a keresztyénségnek. Csak néhány álljon itt. A keresztyén- ség a mi korunkban fedezte fel az egyház lényegének mélyebb jelentőségét, mindenféle háború jogtalanságát, túl az egyénen, nemzeten az emberiség sorsa iránt érzett felelősséget. Ezekben az évtizedekben jött rá a keresztyén- ség, hogy Isten szeretetének nincs határa. Ebben a században találkozott a nagykorúvá lett, felnőtt világgal, amely lerázta magáról az egyház gyámkodását, s megismertük, hogy az egyháznak az alázatos, szolgáló szerep jut Urától a világban. S az utolsó félszázadban derengett fel az egy1» házban, hogy mit jelent az örökélet ma és az utolsó napon, amint Jézus mondotta követőjéről: „...örök élete van, és én feltámasztom azt az utolsó napon”. Ezek és még egy sor más, új igazság fényesíti át ezeknek az éveknek pünkösdjét, a Szentlélek munkája hatalmas jeleiként. AZ EGYÉNI KERESZTYÉN életben sem marad el új igazságok következése. Azt nem lehet állítani, hogy Isten gyermekei egyre jobbak lesznek az évek folyamán. De Isten Szentlelke az évek múlása közben mélyebbre viszi őket a bibliai igazság megismerésében, Isten megértésében. Megmutathatnánk ezt a belső fejlődést századunk néhány nagy teológusán is, akik a kezdettől mélyebb, új igazságokra jutottak. De most inkább az egyszerű keresztyén emberre gondolunk: bölcseb- bek lesznek Isten dolgaiban, ha életük sodrása közepette új frisseséggel keresik Isten szavát. Amint haladunk előre az időben, új meg új életkérdéseink támadnak, mert változik sorsunk, változunk mi magunk is. A Szentlélek a személyes életünkben is folytatni akarja Jézus régi szavait, és olyan igazságokra, meglátásokra akar elvezetni minket* amelyeket addig nem láttunk meg. Egyre jobban tudjuk bűnbocsánatra szorultságunkat, egyre megértőbbé válunk az emberek iránt, egyre szélesebb tekintettel tudunk nézni a világra, s egyre messzebb ér tekintetünk előre. Csak az utóbbiról még egy szót: egy fiatal aligha tudja átélni a múlandóságot, míg az idősebb embert szinte naponta veszi körül az elmúlás ténye érzéseiben, gondolataiban; új igazsággá lehet számára az örökélet reménysége. Templompadba beülni, egyházban élni, bibliát kézbe venni — mindezt azzal a „pünkösdi” magatartással tegyük: alázatosan és feszülten várjuk a folytatást, az új igazságot* a mai keresztyén mondanivalót, Isten friss szavát. Veöreös Imre „Életre-való közösség" A Pestmegyei Egyházmegye tisztújító és számadó közgyűlése Benyomást keltő létszámmal gyűlt össze Budapesten, az Üllői úti istentiszteleti helyiségben május 26-án délután a Pestmegyei Egyházmegye közgyűlése. A közgyűlést, mint egyházmegyei másodfelügyelő, dr. Jugovits Lajos nyitotta meg. Eröss Sándor gödöllői lelkész, egyházmegyei főjegyző ismertette a szavazatbontó bizottság jegyzőkönyvét. E szerint az egyházmegye gyülekezeteinek túlnyomó többsége Detre László mendei lelkészre és dr. Eszlé- nyi Gyula maglódi felügyelőre adta szavazatát, akik az előző hatéves ciklus folyamán is viselték az esperesi, illetve egyházmegyei felügyelői tisztet. „A Krisztus-követés és az embersegítés egybefonódó egyetlen ösvényén” — így határozta meg dr. Eszlényi Gyula egyházunk útját. Az egyházmegye életének elmúlt hat évére visszatekintve megállapította, hogy az „az egyházszervezés, az egyházfenntartás anyagi feltételei területén is a megerősödés jeleit mutató időszak volt.” Foglalkozott az egyházmegye gyülekezeteinek a falusi közösségi életben betöltött szerepével és szolgálatával. „Munkabíró egyháztagjaink a közösségi termelő- munka kovászai — mondotta, így bizonyosodik be, hogy az evangélium alapján hívők közössége: evilági életre való közösség is!” Nagy figyelemmel hallgatta meg a közgyűlés Detre László esperes jelentését az elmúlt két esztendő munkájáról. A 135. zsoltár 3 verséből indult ki. „Az egek ma s hirdetik Isten nagyságát — mondotta — és a történelem dicséri jóságát. Jézus Krisztus Atyja ma is hűséges, szerető kézzel vezeti életünket. — Az idei év kényszerít a történelemre emlékezni. Húsz éve némultak el a fegyverek. Amikor emberileg semmi reménységünk sem volt, tetszett Istennek történelmünket úgy vezetni, hogy a halál és pusztulás helyett élet lett sorsunk, nemzeti megsemmisülés helyett egészen új élet. Az élet szebb és gazdagabb lett, mint aminőről egyáltalán álmodni is mertünk. — Aki ott él népünk között és látja a hallatlan felemelkedést, amit anyagi és kulturális téren elértünk az utolsó két évtizedben, az megérti és helyesli az egyház döntését, amely az egyház népét olyan úton vezeti, amely nem szembe, hanem mellé állít az új rendnek. — Mint keresztyének és emberek is teljesen egyetértünk azokkal, akik azt akarják, hogy népünk egészének gazdagabb legyen az élete. Sőt az iránt sem vagyunk közömbösek, hogy a világ távoli részein hogyan élnek az emberek. A vietnami szennyes háború, a kongói gaz kegyetlenség, az imperialista beavatkozás más népek életébe szinte a szemünk előtt játszódik le és tiltakozásunkat váltja ki, mert az űrhajók korában nagyon kicsire zsugorodott a világ.” Jelentésében több örvendetes tényt közölhetett Detre László esperes. Az egyházmegye gyülekezeteiben már csak két templom van a 40 közül, amely nagyobb tatarozásra szorul. A felszabaduló erőket a lelkészlakások korszerűsítésére szeretnék fordítani. Egy kivételével valamennyi gyülekezet rendezte köztartozását. Nagyobb, anyagilag tehetősebb gyülekezetek költségvetésileg is támogatják a szomszédos kisebb gyülekezeteket. Foglalkozott a lelkészek mellékfoglalkozásának kérdésével és az egy-egy gyülekezet gazdálkodásában mutatkozó maradi- sággal. „Sok múlik itt is a lelkészen — mondotta —, aki nem lehet csupán a gyülekezet gondolkodásának kom- mentálója, hanem útmutatója kell hogy legyen.” A közgyűlésen részt vett D. Káldy Zoltán püspök is. Meleg szavakkal köszöntötte az újra megválasztott elnökséget; Személyükben az egyházmegye gyülekezeteinek és az egyházkerület vezetőségének bizalma találkozik. Ez az összetalálkozás a jó és mindenütt kívánatos eset. örömét fejezte ki, hogy ilyen népes közgyűlés foglalkozott az ügyekkel. Nem vagyunk a papok egyháza! — mondotta. Súlyt helyezünk prebistereink felelős és öntudatos tevékenységére. Az elmúlt húsz évre visszatekintve felvetette a kérdést: elég hálásak vagyunk-e? Kétszer is útfélre került, árokba jutott egyházunk az elmúlt időkben, először 1948-ban, majd 1956- ban, de visszakerültünk az útra. Vissza nem fordulhatunk a lemaradókért 1948-hoz és 1956-hoz. Nekik kell öss2e- szedniök magukat, hogy a kocsit utolérjék és reá felkapaszkodhassanak. A gyarmati háborút be kell fejezni A Keresztyén Békekonferencia Nemzetközi Titkársága Prágában tartotta ülését, amelynek keretében sajtókonferencián Hromádka professzor, a Konferencia elnöke elmondta, hogy ennek a békemozgalomnak a protestáns és orthodox tagjait és egyházait mélységes aggodalommal tölti el az a körülmény, hogy az amerikai imperialista politika „gyarmati háborút” folytat Dél-Vietnámban és jogtalan beavatkozást a Dominikai Köztársaságban.
