Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-05-02 / 18. szám
ÖRVENDEZŐ TANÍTVÁNYOK Protestáns Kolostor Taizében gyelmeztessen és buzdítson, hogy szeretettel minden embernek. Szolgálatunk ne csak szép szó legyen, hanem mindig cselekedet, áldozat! Mindenkor és minden ember felé. — ... „amennyiben megcseleked- tétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cse- lekedtétek meg.” — Egy ember megélhet egyedül is egy barlangban, egy szigeten, de sosem fogja tudni, ki a társ, mi a közösség, ki a testvér!? A Krisztussal való közösség nélkül nincs örvendező élet és szolgálat. Viszont a Krisztussal való közösség nincs szolgálat nélkül! Hús vét örömével, szolgálatunk felelősségével induljunk tovább az élet útján családunkban és egyházunkban. Luther így mondta: „Nincs hatalmasabb istentisztelet, mint a keresztyén szeretet, mely segít a rászorulókon és szolgál nékik.” Záborszky Csaba PROTESTÁNS KOLOSTOR? — Van ilyen? Van! Éppen ebben az évben ünnepli fennállásának 25 éves évfordulóját. Dél-Franciaországban, Taizé (Tezé)-ben, a második világháború viszontagságai között létesült egy olyan protestáns, reformátusokból, majd később evangélikusokból is álló közösség, amely a régi szerzetesi szabályok felújításával alakította ki tagjainak életrendjét. JELENLEG 65 TAGJA VAN A KOLOSTORNAK! Életüket hármas fogadalom szabályozza: nőtlenség, vagyonközösség és a kolostor vezetője (priorja) iránti engedelmesség. A testvérek (frer-ek) kisebb része lelkész, többségük tanár, orvos, gazdász, művész, iparos, stb. Az év nagyobb részét többen a kolostoron kívül töltik különféle munkakörben, a priortól nyert megbízatás alapján. Ilyenkor hétköznapi polgári ruhát hordanak. A kolosÉDESANYÁNK MEGDÖBBENTŐ AZ A KÉP, ahogyan Jézus tanítványai nagypéntek szomorú eseménye után bezárt ajtók mögött voltak. — Ügy érezték, hogy vége mindennek, az életnek, a szolgálatnak, az örömnek. Elvesztették Urukat, aki szolgálatra hívta őket és most szívük tele félelemmel, rettegéssel. Az írás szerint minden megtörtént. Jézus a kereszten megtörte a bűn hatalmát, megfizette helyettünk a bűn zsold- ját, elvégezte küldetését. — „Elvégeztetett” mindaz, amiért Isten őt küldte, a váltság művét befejezte. — Mária húsvét hajnalán már hallja feltámadott Urának megszólító hangját és hangzik ajkáról a boldog bizonyságtevés: Mester! — A tanítványok szívében még mindig a bizonytalanság, a té- pelődés és a sok miért kap helyet. Egyszerre csak megtöri valaki a csendet: Békesség néktek! Ezzel a köszöntéssel közeledik övéihez, akiknek előre megmondta, hogy a szomorúságuk örömre fordul és senki el nem veszi tőlük örömüket: „örvendezének azért a tanítványok, hogy látták az Urat!” — Egyszerre megváltozott minden szívükben és életükben. A találkozásnak az öröme, Jézus látása és szere- tete kitépte szívükből a félelmet, nagypéntek gyászát. SOKSZOR HASONLÍT az életünk a szomorkodó tanítványokéhoz. Örömtelen szívvel élünk és dolgozunk. Hiányzik a húsvéti öröm az emberekből. Tele vagyunk félelemmel, aggodalommal, panasszal és sírással. Szeretteink koporsója mellett és sírjainál sokszor csak az elmúlás világát vesz- szük észre. Hiába hangzik az ige a feltámadásról, Krisztusról, a Feltámadottról, egyszerűen nem akarunk hinni benne. — Valljuk be, kevés az örömünk. Nem tudunk szívből örülni a mindennapi drága kenyérnek, nem tudunk örülni a családunknak, a minket naponként megszólító örök húsvéti evangéliumnak. — Urunk éppen az Ö örömével akar megajándékozni, azzal az örömmel, amely mellett minden más Öröm eltörpül. Az élet pedig mindig öröm. A gyermeknek, aki boldogan siet az iskolába, a szülőnek, aki gyermekéért él és dolgozik napról napra áldozatkész szívvel, a munkásnak, aki gyárban vagy bányában másokért végzi hűségesen munkáját, az orvosnak, aki éjjel-r.appal harcol az életért! AZ ÖRVENDEZŐ TANÍTVÁNY és gyülekezet mindig szolgál. A húsvéti tanítványok küldetést kaptak Uruktól. Szent megbízatást. Nem pihentek meg örömükben és csodálkozásukban, hogy Uruk visszatért a halálból az életbe. Boldog, húsvéti szívvel és örvendező lélekkel indultak vissza a mindennapi életbe. A tanítvány az által lesz valóban tanítvánnyá, ha teljesíti a neki adott megbízatást. Nemcsak akkor hangzott a küldő szó Urunk ajkáról, hanem ma is hangzik. Mindnyájunkat küld a családba, a gyülekezet közösségébe, a munkahelyünkre, a világba. Nem azért, hogy nagypéntek gyászánál maradjunk és meditáljunk, hanem, hogy húsvéti hittel, örvendező szívvel szolgáljunk ott és akkor, ahol és amikor alkalom és lehetőség vár reánk. Nincs nagyobb feladata ma az egyháznak, a gyülekezetnek, s benne minden szívnek, mint szolgáló, sama- ritánusi szeretettel odahajolni a testvérhez itt hazánkban, Afrikában és a világ minden táján. AZ ÖRVENDEZŐ TANÍTVÁNY — szolgáló tanítvány mindig. Élete nem öncél, nem saját életének a biztosítása és megtartása, hanem másokért élés és munkálkodás. Nyitott szívvel és szemmel kell járnunk az élet útját, így vesszük észre azokat, akik szomorkod- nak, akik erőtlenek, akik szeretet után kiáltanak! Már életünk is szolgálattal kezdődött, amikor önfeláldozóan és hűséggel szolgáltak nekünk. — Szüléinkre gondolunk. Arra, hogy az ő szolgálatuk nélkül egy óráig sem maradhattunk volna életben! Hányán és hányán szolgáltak nekünk az életben. Visszapillantunk a megtett útra és megjelennek előttünk: tanítók és tanárok, orvosok és barátok, akik segítő készséggel, szerettei neveltek és segítettek a szenvedésben. KINEK SZOLGÁLJUNK? Az Ürnak, aki életével és halálával szolgált nekünk. — Az új parancsolat pedig arra fiAnyák napján imádságunkba foglaljuk elhunyt édesanyánk áldott nevét. Haló poraiban is emlékezünk rá. Emlékezünk arra. aki gyermekkorunkban először kulcsolta imádságra kezünket. Aki, amikor először indultunk iskolába, kézen fogva vezetett el bennünket. Majd titokban a könnyét törölte le, hiszen akkor már egy kicsit az életbe léptünk ki. Emlékezünk arra, aki a tél hidegében olyan sokszor gombolta be a kabátunkat és így beszélt óvó szeretettel: — — Nem tudsz vigyázni, megfázol! És este, amikor átfázott a lábunk, kezében melengette félig megfagyott lábunkat. Emlékezünk arra, aki utolsó falatját is megosztotta és odaadta nekünk. Akinek arcáról lassan lehervadtak az egészség piros rózsái, hogy a mi arcunk csattanjon ki az egészségtől. Köszöntjük szeretettel az élő édesanyákat, akiknek élete gyermekük bölcsője mellett szinte megújul. Köszöntjük az édesanyákat, akik virraszla- nak és bölcsödalt énekelnek. Akik a második műszakban éppen olyan örömmel és jókedvűen dolgoznak, mint az előzőben. Köszöntjük az édesanyákat, akik az áldozat iskolájában ülnek a nap minden időszakában és másokért élnek. Ök azok, akik a holnapra tették föl életüket, ök nem a mában, hanem a boldog holnapban élnek. tor fenntartását és saját élet- szükségletüket önmaguk biztosítják munkával. Adományokat nem fogadnak el. A kolostorhoz nyomda, mezőgazdaság, műterem, orvosi rendelő, mérnöki iroda is tartozik. Mindenütt a testvérek látják el a szolgálatot. Rendszeresen keresik fel turisták is a kolostort, kisebb-nagyobb csoportok jelentkeznek be, hogy ökumenikus konferenciákon, tanfolyamokon, csendesnapokon vegyenek részt. A KOLOSTOR PRIORJA és létrehívója Roger Schütz svájci származású református lelkész. Francia édesanyja révén a második világháború első évében Burgundiában telepedett meg, Taizé nevű községben, nem messze Cluny (Klüni)-től, a híres volt középkori kolostortól. Taizé akkor a németektől meg nem szállt területhez tartozott. Egy elég elhanyagolt állapotban levő viKöszöntjük az édesanyákat, akik széppé teszik az életet és kérjük Istent, hogy áldja meg őket mind a két kezével. F. D. déki kúriát vásárolt meg Ro-. ger Schütz. Az épület csakhamar a fasizmus elől menekülők átmeneti szállásává, menedékhelyévé vált. Ügy vélte, hogy Franciaországnak akkori megrendült állapotában lelki megerősítés útján nyújthat segítséget. A Cluny-kolostorban, ahonnan egykor a kolostori élet reformja elindult, már évek óta megszakadt a szerzetesek rendszeres imádkozása. A megszakadt láncot szerette volna felvenni és továbbfolytatni. Két évig szinte egyedül dolgozott. Néhány falubeli egyszerű ember értette meg szándékát és állt melléje. Mikor a németek az egész országot megszállták, 1942-ben Roger Schütznek el kellett hagynia Franciaországot. Genfbe költözött. 1945-ben barátjával, Max Thuriannal, aki szintén svájci református lelkész és még három más társával visz- szaköltözött Taizébe. Már le- költözésük előtt szoros kapcsolatot tartottak egymással. Életük rendjét főleg a közös imádkozás és az emberek szüksége iránti nyitottság jellemezte. Ök voltak a közösség magva. A KOLOSTORT KÉT TÖREKVÉS JELLEMZI. Először a keresztyén egyház egységének szolgálata, az egység minél több látható jelét szeretnék munkájukkal felmutatni. Szoros kapcsolatot tartanak az Egyházak Világtanácsa genfi központjával, annak munkájába közvetlenül is belekapcsolódnak. A II. Vatikáni Zsinatra Roger Schütz és Max Thurian meghívást kapott. 1982- ben a keleti ortodox egyház, a konstantinápolyi pátriárka adományából külön ortodox központot létesített Taizében. A múlt évben Nyikodim moszkvai metropolita is meglátogatta a kolostort. A német „Sühnezeichen” akció 1963- ban templomot épített a kolostor mellé. A templomban katolikusok, ortodoxok és anglikánok is tartanak istentiszteletet. „NYÍLJ MEG MINDEN EMBERI KÉRDÉS ELŐTT” — a Taizé-i rendtartásnak ez egyik tételével lehetne jellemezni a kolostor másik célkitűzését. Kezdettől fogva segíteni kívánták az embereket hétköznapi dolgaikban. Elsősorban Burgundia gazdaságilag elég leromlott vidékei felé fordult figyelmük. Tejgazdaságot állítottak fel, amelyhez szövetkezeti alapon 1200 parasztcsa- láu csatlakozott. Mezőgazdasági termelőszövetkezetet létesítettek. Munka közben nyert tapasztalataikat most Dél- Amerikában szeretnék értékesíteni, ahol több Taizéből kiküldött testvér működik közre termelőszövetkezetek létrehozásában a gazdaságilag kiszolgáltatott sorsban élő lakosság között. Benczúr László A Sajtóosztály értesíti a gyülekezeteket, hogy az Énekeskönyv új kiadása nyomás alatt van. Megjelenését az Evangélikus Élet közölni fogja. Húsvétkor a jónevű lelkész igehirdetését hallgattam. A zsúfolt templomban úgy éreztem, hogy máris részese vagyok annak az lörökéletnek, amelyről bizonyságot tett. Ebéd előtt betértem egy presszóba, hogy :szokásos délelőtti feketémet elfogyasszam. A füstös helyiségbe nem tudott betörni a húsvéti napfény, amely a budai oldal kertjeiben virágba bontotta a mandulafálcát. Itt bent sötét volt, égtek a lámpák. A kávé illata betöltötte a termet. Közben ilyen kérdések foglalkoztattak, mint a húsvéti nyitott sír, feltámadás, örök élet. Üjra az örök élet. Majd megint a nyitott sír mellett álló megrémült tanítványok alakjai tűntek fel előttem. A nemrég hallott prédikáció kavargóit bennem letisztulva, mint amikor letisztul a tó partján a felkavart víz. Es ezek maradtak meg bennem. Élettelen arcokat láttam magam előtt, a nyitott sír pontos mását, a statisztaként szereplő angyal szerepkörét és az örök életet. Így megszemélyesítve. Csak arra nem tudtam rádöbbenni, hogy milyen az alakja ennek az örök életnek. Es kié lesz ez az élet? A csészét majdhogynem lesodortam a kis asztalkáról, amikor idáig jutottam gondolataimban. Persze, hogy ez hiányzott. Az, hogy nem beszélt a lelkész az életről. Arról, amely az én életem. Nem beszélt rólunk, akik ott ültünk milliónyi gondokkal és kérdésekkel a szószék alatt. Ez hiányzott! Ezért maradt meg bennem minden olyan személytelenül és idegenül. A második cigaretta után gondolataim másfelé terelődtek. Holnap anyámhoz utazom, ajándékot viszek neki. A múltkor nagyon fájlalta a lábát, azóta nem irt. Mi lehet vele? Az orvos szerint érszűkülete van. Lassú elmúlás. Ö vajon észrevette volna-e, hogy mi maradt ki a prédikációból? A presszóajtó nyikorgására lettem figyelmes. A kis helyiségbey eddig én voltam az egyetlen vendég, a személyzet legnagyobb örömére. így legalább zavartalanul bújhattak össze a pult mellett. Élni akarni kell Amikor az új vendég a csillár alá ért, meglepődtem. Ez Ö! Nem mertem megszólítani, hátha tévedek. Hiszen nem tegnap volt, amikor elváltunk egymástól. A túlsó sarokba ült. Ekkor már határozottan tudtam, hogy nem tévedek. Ez a finom, vékony teremtés csak ő lehet. Leült és véletlenül rámnézett. Mintha ő is megismert volna. Fölemelte arcát és a feje fölött világító falikar vörös fénye rávilágított. Szinte egyszerre mondtuk: — Te vagy az? Azt mondta vár valakit, de addig üljek az asztalához. Tizenöt éve nem láttam. Es valamikor az osztálytársi kapcsolaton kívül — mit tagadjam —, valamivel többet is éreztem iránta. Kávéja már régen kihűlt, de mi csak a régi emlékekről beszélgettünk. ■— Icával mi van? — kérdezte. ■— Tavaly nyáron a Balaton mellett találkoztam vele. Három szép gyereke van. Lajosról mit tudsz? — Melyik is volt az? Ja, tudom! Az a hosz- szúlábú. Kiment Amerikába. Állítólag már milliomos. Bár én nem hiszem, mert itthon sem tudott a pénzzel bánni. — Panni? — Az a copfos? Ügy hallottam, hogy valami kutató lett belőle. — És mi lett Ferivel? Mert tudod ugye ... — Hogyne tudnám — válaszoltam. — Akkor nagyon bántott az a dolog. En akartam neked udvarolni és neked csak Feri kellett. Különben ö meghalt. — Meghalt? Mikor? — Két éve lesz a nyáron, öngyilkos lett. — öngyilkos? — mosolygós szeme tele lett félelemmel és rettegéssel. Akkor, régen, nagyon szerette ezt a fiút. Most bizonyára régi emlékek tolultak föl benne s ezeknek fényét árnyékolta be Feri halálának híre. — Igen, öngyilkos lett. Sokáig tartottuk a barátságot és nagyon sokat beszélgettem vele. Az utóbbi években életunt lett. Jó állása volt, sokat is keresett. Mégsem volt boldog. Végül öngyilkos lett. Ennyi az egész. — Ügy gondolod ennyi? — kérdezte. ■— Hát ennyi. Nagyon sajnálom, de gyáva volt. Megfutamodott a harctól és küzdéstől. —Hagyjuk szegény Ferit. Inkább mondd, mi lett Anniból? A kérdés kissé meglepte. De az is lehet, hogy még mindig Feri sorsa foglalkoztatta. Hosszú percek következtek, míg végre megszólalt. — Orvos lett. ő gyógyított meg engem. — Téged? — kérdeztem. Hiszen mindig makkegészségesnek ismertem. Diákkorában sokat spoitolt és nem is sikertelenül. — Beteg vagy? — ismételtem meg a kérdést. — Most már nem. De az voltam —= válaszolta mosolyogva. Üjra a régi volt. — Meséld el, mi volt veled? — Nem olyan egyszerű azt elmondani — kezdte. — Végeztem äz egyetemen, aztán férj- hezmentem. Mindenem az a kis otthon volt, amit magaménak mondhattam. Sajnos. férjem nem így érzett. Csalódtam benne. Sokat veszekedtünk. Aztán elváltunk. Közben meghalt a kislányom, egyedül maradtam. Munkahelyemen is bajok voltak. Idegösszeroppanást kaptam. Itt abbahagyta. Rágyújtott egy cigarettára. Végigszívta. Nem mertem újabb kérdésekkel félbeszakítani, mert éreztem, hogy nagyon mélyen járt most emlékeiben és nekem legyen elég annyi is, amennyit onnét a mélyből felhoz és nekem ajándékoz. — Közben a szívemmel is történt valami — folytatta, amikor elnyomta cigarettáját. —* Komolyan beteg lettem. Heteken keresztül mozdulatlanul feküdtem és már úgy éreztem, hogy itt a vég. Es nagyon egyedül voltam. Nem akartam meggyógyulni. Minek? Hiszen úgyis mindennek vége volt. Minek akartam volna akkor élni? Ott a kórházban találkoztam Annival. Ő volt az osztályosorvos. Sokat beszélgettem vele. Kezdetben nagyon untam, mert mindig azt emlegette, hogy „meggyógyulni akarni kell”. De ha én nem akartam. Nem és nem! Élni sem akartam. Minek? És kiért? Ha akkor hallok Feri sorsáról, bizonyára én is azt az utat választottam volna. De magamtól még ahhoz is gyáva voltam. Üjra abbahagyta. Az órájára nézett. — Aztán évekkel ezelőtt már akartam meggyógyulni. Mert élni akarni kell. És ha valaki akar, annak sikerül. Találkoztam valakivel, akiért élni akarok. Ügy érzem ő megérdemli. Én akkor gyógyultam meg igazán, akkor, amikor élni akartam. Es most már egészséges és boldog vagyok! Üjra nyílt az ajtó és egy magas, vállas férfi lépett be. Kissé összeráncolta homlokát, amikor meglátott az asztalnál, de Erzsi ölelő karja mindent megmagyarázott neki és nekem is. Kint az utcán megsimogatott a déli napfény. Jól esett, mert nagy sötétségből jöttem. Az autóbuszon újra feltűntek előttem a délelőtti képsorok, de most már megteltek élet* tel. Erzsi életével és Feri sorsával. És mindazokkal, amelyek ezek mögött az életek mögött ott sötétlenek visszhahozhatatlanul és keserű emlékként. A busz csöndben durúzsoló motorja ezt hirdette nekem: élni akarni kell! És nagyon boldog voltam azon a húsvéton. így lett teljessé számomra a húsvéti evangéliom. Karner Ágoston é f
