Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-05-02 / 18. szám

mSíterí! etfcat ktr&sulH AZ EZERARCÚ AFRIKÁBAN XL Elefántcsontparton és Sierra Leoneban A LELKIISMERET GHÁNÁBÓL TOVÁBB VE­ZETETT ÜTÜNK' Nyugat felé. Két országot akartunk még meglátogatni a nyugati par­tokon: Elefántcsontpart Köz­társaságot és Sierra Leonet. Ghana fővárosából, Accrából repülőgépen indultunk Ele­fántcsontpart fővárosába, Abid- janba. Ghana és Elefántcsont­part szomszédos államok, csak míg az előbbi angol, az misszionáriusokkal!!). A misz- sziói munkának mégis meg­lett az eredménye, mert ma mintegy 100 ezer protestáns keresztyént tartanak számon a rám. katolikusok mellett. Kü­lönösen is a methodisták és az anglikánok vannak jelentős számban. MINT EMLÍTETTEM, a protestáns lelkészek nem tar­tózkodtak Abidjanban, hanem dista Misszió házában teleped­tünk meg, ahol J. D. Marrat methodista misszionárius fo­gadott be bennünket. Tőle so­kat hallhattunk a missziói munkáról. Éjszaka szúnyog­hálós ágyak védtek bennünket a moszkítók hadától. , SIERRA LEONÉBAN az el­ső keresztyén gyülekezetek alapjait 1787-ben vetették meg a felszabadult rabszolgák. 1795­Piac Abidjan külvárosában Treichville-ben Utóbbi francia gyarmat volt. A gyarmatosítók politikájára jel­lemző volt, hogy még egy év­tizeddel ezelőtt is Accrából a leggyorsabb út Abidjanba Londonon illetőleg Párizson keresztül vezetett! Vagyis, a két szomszédos ország közvet­lenül alig tudott érintkezni. Mióta Ghana is és Elefánt­csontpart is függetlenné vált, azóta van közvetlen összeköt­tetés a két állam között. a fővárostól 50 km-re fekvő Dabou városkában. Csak autón tudtuk őket elérni. De ez az út megérte a fáradságot, mert végig áz őserdőn keresztül ve­zetett! Felejthetetlen marad számunkra az őserdők dzsun- gelje, különböző trópusi fák és ültetvények (elsősorban banán) csodálatos összessége. Végül megtaláltuk a konferericiázó lelkészeket. Nagyon jó beszél­ben baptista misszionáriusok próbálkoztak a munkávl, de az egészségtelen éghajlat miatt szolgálatukat fel kellett adni. 1804-ben az angolok küldtek misszionáriusokat, akik angli­kánok voltak, majd később a methodisták. Jelenleg angliká­nok, methodisták, presbiteriá- nusok és más kisebb protes­táns felekezetek élnek itt a róm. katolikusok mellett. A ABIDJANBA, az Elefánt­csontpart fővárosába úgy ér­keztünk meg, hogy a három nappal előbb feladott távira­tunkat az illetékes egyházi em­berek nem kapták meg. így az­tán fogalmunk sem volt a re­pülőtéren, hogy merre és hova menjünk. Telefonon is hiába kerestük barátainkat, nem vol­tak otthon. Kitűnt, hogy a fő­város valamenyi protestáns lelkésze vidéken tartózkodik, egy konferencián. Amikor a repülőtéren az illetékes állami szervek megkérdezték, hogy melyik szállodában fogunk lakni, nem tehettünk mást, mint fölnéztünk a falra és ott egy plakátról leolvastuk egyik szállodának a nevét. így ke­rültünk a Hotel Ivoire-be. Amikor taxin megérkeztünk ebbe a szállóba, mindannyian azon a véleményen voltunk, hogy ilyen modern szállodá­ban még sehol nem voltunk. De meglepetés volt számunk­ra maga a város is. Egyik leg­szebb város ez, amit valaha is láttam. Afrikában Abidjant ..a lagúnák városá”-nak hívják. De ..mushroom city””-nek, vagyis „gomba módra növő város”-nak is mondják, mert 30 év alatt a lakosok száma 10 000-ről 300 000-re nőtt! A számítások szerint 1970-re 400 000 lesz a lakosok száma. A gyönyörű fekvésű városban igen sok a modem épület, a domboldalakon ultramodern villák állnak a bámulatosan szép kertek közepén a főut­cákon minden igényt kielégítő luxus-üzletek vannak. ELEFÁNTCSONTPART meg­lehetősen kívül esett a nagy missziói tevékenység területé­től, amely a XIX. században Afrikában egyébként igen je­lentős volt. Elefántcsontpart gyilkos klímája, továbbá a sárgaláz és malária távol tar­totta a miszionáriusokat az it­teni tevékenységtől. Többször próbálkoztak, de lényegében csak a XIX. század utolsó évei., ben tudtak jelentősebb ered­ményt elérni. A missziói tevé­kenységnek volt még egy más nagy akadálya is. éspedig az, hogy a francia gyarmatosítók barátságos viszonyt tartottak fenn a mohamedánokkal és éppen ezért ellenséges vi­szonyban voltak a keresztyén getést folytathattunk az Öku­menikus Tanács elnökével. Nandui methodista lelkésszel és az alelnökkel, T. Fenton lelkésszel. Át tudtuk adni a Második Keresztyén Béke-Vi- lággyűlés üzenetét és örömmel hallottuk, hogy a Keresztyén Békekonferencia ügyét tár­gyalja a lelkészkonferencia. MÁSNAP TOVÁBB kellett utaznunk Sierra Leona fővá­rosába, FREETOWNBA. Ez a város volt a nyugati partokon tett utazásunknak a végcélja. Repülőgépünk közben leszállt Libériában, amely hosszú időn keresztül, egyetlen független állama volt egész Afrikának. Amerikából visszatérő rabszol­gák alapították 120 esztendő­vel ezelőtt! Libéria átrepülése után érkeztünk meg Sierra Leone fővárosába, Freetown- ba. Egy 70 évvel ezelőtt meg­jelent lexikon ezt írja a fővá­rosról: „Freetown és külváro­sa, a Kissy Street, amelynek lakói naggyobbára mandingok, igen egészségtelen, benne a halálozás igen nagy azon víz­özönszerű esőzések miatt, mely itt kilenc hónapon át esnek.” Ezen a területen ma is igen „nagy munkában” vannak a moszkító-szúnyogok és bizony a kapott sok csípés nyomán csak azért nem kaptuk meg a maláriát, mert naponta fo­gyasztottuk a kitűnő magyar gyártmányú malária elleni gyógyszert. A szállodák zsú­foltsága miatt — mivel ott he­lyet nem kaptunk — a Metho­számükat több mint 100 ezerre lehet becsülni. Igen erős mun­kát fejt ki a mohamedánizmus, de a lakosság nagyon ragasz­kodik az ősi afrikai vallások­hoz is. FREETOWNBAN sok pro­testáns lelkészt és lelkészcsa­ládot látogattunk meg. Külö- gösen is nagy segítségünkre volt S. E. Warratie lelkész, aki az „egyesült evangélikus test­véregyház” tagja és egyben az Ökumenikus Tanács főtitkára. Meglátogattuk E. K. Fergusson methodista lelkészt is, akivel éppen úgy, mint Warratie lel­készei, a Keresztyén Békekon­ferencián mór találkoztunk. Igen nagy élményt jelentett számunkra Harry Sawyer teológiai professzorral való be­szélgetésünk. aki a freetowni egyetem teológiai fakultásának dékánja. Nagy képzettségű teológus. Végül részt vettünk egy missziói alkalmon is „Is­ten gyülekezetei” nevű feleke- zetnél, ahol egy kaliforniai misszionárius végzett szolgála­tot mintegy 800 főnyi hallga­tóság előtt. Sokan voltak, akik az istentisztelet után a keresz­tyén egyházba való betörésre jelentkeztek. Freetownból több órás repü­lés után tértünk vissza Accrá­ba, ahonnét Rómán keresztül már Budapest felé vezetett az útunk.. „ (Folytatjuk) D. Káldjr Zoltán L áz emberi lelkiismeret az egyik legismertebb, ugyanakkor az egyik legtitok­zatosabb jelenség az erkölcsi világban. Mindenki ismeri, különösen abban a formájá­ban, ahogyan utólag szembe­állít valamilyen gonosz tet­tünkkel vagy mulasztási vét­künkkel. Elrabolja belső nyu­galmunkat, megzavarja ál­mainkat, a „rossz lelkiismeret” foglyaivá tesz. Érdekes, meny­nyire énünkhöz tartozik: más helyett sohasem lehet rossz lel­kiismeretünk. De még érdeke­sebb, mennyire független is énünktől, akaratunktól: ha egyszer megszólalt, vádolni kezd, akkor aztán semmiféle belső erőfeszítéssel, erős aka­rattal sem hallgattatható el! Szemben áll velem. Felettem áll! Olyan, — hogy egyik mai keresztyén etikus hasonlatát használjuk —, mint a sokat ugató kutya, melyet gazdája bezár a pincébe, de onnan is felveri a házat hangjával. Nem áll annyira az előtér­ben a lelkiismeretnek az a má­sik jelentkezési formája, amely valamilyen erkölcsi döntés előtt szólal meg, és visszatart vagy kötelez valamire. Meg­szólít, mint belső hang: „Ne tedd” vagy „Ezt kell tenned!” Abban a pillanatban, amikor megtörtént a döntésem, eltű­nik ez a megelőző, tanácsoló hang. A döntés már az én cse­lekedetem — akár hallgattam lelkiismeretem szavára, akár nem. Ha nem hallgattam meg, elkövetkezhetik a vádló, rossz lelkiismeret megszólalása. Ha azonban hallgattam rá, meg­jelenik a lelkiismeretnek egy új, harmadik funkciója, a „jó lelkiismeret’'. Így kellett ten­ned — mondja. Ennek a belső igazolásnak értékét csak az fe­lejtheti el akinek nem kellett még küzdenie könnyelmű, fe­lelőtlen gondolkodású embe­rek gúnyos nevetésével, eset­leg támadásával is, ha valaki az erkölcsi magatartás nem mindig népszerű útját válasz­totta. Amiről eddig szóltunk, • az általában mindenki előtt ismert dolog. A lelkiis­meret rejtélye, titokzatossága ott kezdődik, amikor azt kér­dezzük: honnan kerül ez a „belső hang” — az erkölcsi törvény el nem hallgattatható, felettünk őrködő tanúja a szí­vünk mélyére? Keresztyén etikai meggyőző­désünk a Szentiráshoz fordul ebben a kérdésben is. A lelki­ismeret szava csak ritkán, je­lensége azonban az egész Bib­liában előfordul, Káintól Jú- dásig, és a „szívbeírt tör­vényig” (Rm 2,14k), a „szív vádolásáig” (1 Jn 2,20k). Isten a teremtéskor szívünk mélyére írta be törvényét, hogy „be­lülről” halljuk, és a saját szí­vünk indítására tegyük a jót Ez a teremtésbeli ajándék sem maradt azonban mentes a bűn rontásától: tevékenysége meg­maradt, de tartalma, a lelkiis­meret „belső törvénye”, elho­mályosult. Olyan, mint az el­romlott rádiókészülék: néha recseg és torzít máskor meg egészen elhallgat. Ezért van annyi eltérés a népek és az egyes emberek „beiső, lelkiis­mereti törvénye” között, és ezért van olyan sok eltompult, néma, alvó vagy egyenesen a rosszat igazoló, tévelygő lelki­ismeret! Ennek ellenére a természe­tes, minden emberben ott élő lelkiismeret tevékenységének igen nagy a jelentősége az em­beri életben. Még ebben az el­homályosult, néha csak az er­kölcsi életfolytatás egy-egy szektorában (munka, család gondozása, emberiesség) je­lentkező formában is mérhe­tetlenül sok fordul meg rajta. Senki sem bízná magát vagy szerettét „lelkiismeretlen” or­vos vagy autóbuszvezető kezé­re; viszont az egész társada­lomnak nagyon sokat jelen­tenek a „lelkiismeretes embe­rek”, akik nem egyéni elő­nyökért, anyagi haszonért vagy dicséretért teszik csak a jót az élet különféle terüle­tein, hanem „lelkiismeretűk parancsára”. Ez a „természetes lelkiisme- ret” is nevelhető. Éber lelkiis­meretű környezet, család, ne­velők vagy munkatársak hatá­sára a tompa, alvó lelkiisme­ret is éberré, felelősséget érző­vé válhatik. Sokszor egyetlen tiszta, erőslelkű ember lelkiis­meretessége képes egész mű­hely, iroda vagy munkacsoport „erkölcsi levegőjét” átalakíta­ni. Ez az, amit így neveznek: ébreszteni, felrázni, éberré tenni mások lelkiismeretét a jó érdekében! A keresztyén felebaráti szeretetnek egyik el nem hanyagolható, közve­tett, de hatásaiban mégis fel­mérhetetlen jelentőségű szol­gálata a körülötte élők erköl­csi tudatának, lelkiismereté­nek ébresztése, felrázása és ébrentartása a jó ügy érdeké­ben — helyén mondott, jó szó­val és még inkább a mögötte álló „lelkiismeretes magatar­tás” életpéldájával! 3 Isten igéje szerint a tel- • jes embernek — tehát lelkiismeretének is — szüksé­ge van Isten újjáteremtő cse­lekvésére, hogy megszabadul­hasson eredendő vétkessége romlásától. A Szentlélek újjá­teremtő munkája megszaba­dítja a mi sokszor néma, sok­szor botladozó és bizonytalan, természetes lelkiismeretünket arra, hogy felismerje a névte­len „belső hang” rejtett gazdá­ját, az erkölcsi törvényt adó Istent, és világosan lássa a „szívbeírt törvény” igazi tar­talmát, parancsait. A Szentlé­lek megszabadít a lelkiisme­ret veszedelmes betegségeitől. A teljes vagy részleges belső eltompulástól, az erkölcsi élet egész területén vagy egyes te­rületein (mert nagyon is lehet­séges, hogy valaki apróléko­san lelkiismeretes a munkájá­ban, de lelkiismeretlen a csa­ládjával vagy a szórakozásai­val kapcsolatban). Megszaba­dít attól a beteges jelenségtől, mikor valaki mindig másokat tesz felelőssé döntéseiért, mert egyszerűen képtelen vállalni a felelősséget tetteiért önmaga és mások előtt. Vagy a túlér- zékeny, bizonyos dolgokban aa önkínzásig és mások gyötré- séig menő, aprólékos „skrupu- lozitástól”. A lelkiismeret újjászületése az igével és szentségekkel élő keresztyén ember életében kö­vetkezik be. Így jön létre a „Szentiélekben való lelkiisme­ret” (Rm 8,16; 9,1), az igazi és nem csupán felszínes „jó lel­kiismeret” (Csel 23,1: 2 Kor 1,12; 1 Tim 1,19). Ezt a „ke­resztyén lelkiísmeretet” jel­lemzi egyfelől az, hogy a szí­vünk mélyén élő, ismeretlen hatalom leveti álarcát, és az élő, szent Isten színe elé ke­rülünk minden tettünkben, egész életfolytatásunkban. Másfelől pedig elkötelez a má­sik ember, a felebarát, a tár­sadalom javának önmegtagadó és önzetlen szolgálatára, az élet minden területén. Erről a hitben megújult, belsőleg Krisztushoz kötött, tiszta és erős lelkiismeretről joggal mondható el, amit Goethe más vonatkozásban mondott: ,,A lelkiismeret er­kölcsi nappalod napja!” Br. Nagy Gyula Schweitzer emlékezéseiből A DÖNTÉS Középiskolai tanulmányaim utolsó éveiben teljes napfény ragyogta be szülői házunkat. Mindnyájan jó egészségben voltunk és nagyszerűen meg­értettük egymást. A szülők és a gyermekek között is a leg­jobb egyetértés uralkodott. Szüléink megértőek voltak még ostobaságainkkal szem­ben is. Szabadságra neveltek minket. Különösen sokra érté­keltük azt a jóságukat, hogy a szünidőben meghívhattuk ma­gunkhoz barátainkat. A há­zunk sokszor zsúfolásig meg­telt. Hogy anyám hogyan győzte a sok munkát, máig is titok előttem? Hogy ifjúságom ilyen bol­dog volt, ez a gondolat sokszor foglalkoztatott. Szinte meg­semmisültem ennek a nagy boldogságnak a súlya alatt, s azt kérdeztem magamtól: Van-e jogom elfogadni, mint­ha természetes és magától ér­tődő volna, ezt az ajándékot? A boldogsághoz való jog! Íme ez az a probléma, ami belső életem számára olyan döntő kérdéssé vált, mint ami­lyen volt már kis gyermekko­rom óta az együttérzés minden szenvedővel ezen a világon. Ezek a kérdések határozták meg az életről alkotott felfo­gásomat és jelölték ki későbbi sorsomat. Lassanként úrrá lett rajtam az a meggyőződés, hogy nincs jogom elfogadni egészségemet, munkaképességemet, ifjúsá­gom boldogságát ingyenvaló ajándékként. Kiváltságos hely­zetem tudata mind világosab­ban értette meg velem Jézus­nak azt a kijelentését, hogy nincs jogunk megtartani az életünket saját magunk szá­mára. Akit elhalmozott az élet jótéteményekkel, köteles ugyanolyan mértékben szét­szórni azt maga körül. Akit megkímélt a szenvedés, annak hozzá kell járulnia a mások szenvedésének a csökkentésé­hez. Mindnyájunknak, ahá­nyon csak vagyunk, ki kell vennünk a részünket a világra nehezedő fájdalom terhének a hordozásában. Ez az eszme erjedt bennem. Eleinte ködösen és bizonyta­lanul. Néha elhagyott egy kis időre. Jogaimban éreztem ma­gam, mintha egyedüli ura len­nék életemnek. De, mint ami­kor megjelenik az ég alján egy felhő: egy-egy pillanatra el le­het még fordítani róla a tekin­tetünket, mégis növekszik las­san, ellenállhatatlanul, s végül betakarja az egész eget. Mire huszonegy éves lettem, a pün­kösdi szünidő alatt megérett bennem az elhatározás: har­mincéves koromig a teológiá­nak, a tudománynak és zené­nek szentelem magam. Mikor ezeken a területeken elértem, amit akartam, megváltoztatom az életemet, hogy kézzelfog­ható cselekedetekkel álljak az emberiség szolgálatába. Mi lesz ez az új út? Ügy gondol­tam, hogy a körülmények majd megmutatják. Először itthoni tevékenység­re gondoltam. Azt terveztem, hogy elhagyott gyermekekkel fogok foglalkozni. Fölnevelem és azután arra vezetem őket, hogy később ők is hasonlókép­pen cselekedjenek. Azután csavargók és börtön­viselt embereknek akartam szentelni magamat. Előkészü­letképpen segítettem az egyik Strassburgi lelkésznek a kére- getök gondozásában. Mennyit kerékpároztunk a városban és a külvárosokban hiába, mert a kérelmező nem volt találha­tó azon a címen, amit meg­adott! De sokszor alkalmunk volt így a komoly segítésre. 1904 őszén a párizsi missziós társaság egy füzetét találtam az íróasztalomon. Scherdlin kisasszony szokott ilyesmivel ellátni. Tekintetem egy cikkre esett, amelyiknek ez volt a cí­me: „Mi az amire a kongói missziónak szüksége van.” A társaság vezetője A. Boegner panaszkodott benne, hogy em­berek hiányoznak, akik a ga- boni munkát folytassák. Kife­jezte reményét, hogy ez a cikk „jelentkezésre fogja bírni azo­kat, akiken már megnyugo­dott az Űr tekintete". Embe­rek kellenek, akik a Mester intésére egyszerűen igy vála­szolnak: „Uram, én megyek”. Amikor befejeztem az olva­sást, nyugodtan folytattam a munkámat. A keresés idősza­ka befejeződött. Közli: Üzon László EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, vm.. Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 343—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 10 000 példányban nyomatott Előfizetési ára egy évre 60,_ Ft Csekkszámla: 20412.—VIII. Árusítja a Magyar Posta INDEX 25 211 65.1489/2 — Zrínyi Nyomda, Bpest Fv.: Bolgár I. I I i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents