Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-04-18 / 16. szám

Velem vándorol utamon Jézus (Lk. 24, 13—35) Sírkövek Márk 16,1—« A TÄRSTALANSÄG kibír­hatatlan teher. Tudnának er­ről beszélni azok, akiknek sor­sa ez, árvák és özvegyek. Akik önzésből vagy életféle­lemből ezt választották. Aki­ket hűtlenül elhagytak. És vé­gül, akik nem élnek ugyan magánosán, de meg nem értet­ten, népes családban is csak kerülgetik egymást közlékeny- ség, gyónás, megértés és meg­bocsátás nélkül s a sok ember között is halálosan egyedül vannak. A társtalanság nehézsége nemcsak abból származik, hogy természetraj zilag az ember tár­sas lény, ösztöne keresi sors­társait, — nemcsak azért, mert a társtalan élet örömtelen élet (nevetni csak a bolondok tud­nak magukban) —, hanem mi­vel az élet terhei úgy vannak méretezve, hogy egy vállon el- bírhatatlanok. Épp ezért a társtalanság Isten akarata el­len való, s a társ mindig ben­ne van Isten terveiben. De nagy dolog a társ megvá­lasztása, még akkor is, ha paj­tás, hogy jó pajtás legyen, hát még, ha igazi barát akar len­ni, lelki társ, vagy éppen élet­társ. Ezért kincs a hűséges lel­ki társ, szinte pótolhatatlan; A múló élet tragédiájához tartozik, hogy társaink, még a legkülönbek is, sorra elmarad­nak tőlünk: kit a kenyér, kit a mód, kit a rang, kit a rongy, kit a halál rabol el karjaink közül. Hogyne tapsolna a társtalan szív, mikor hallja a hit bi­zonyságtételét, dalának égre mutató kezét, mely azt hirdeti hogy van barát, akit nem sza­kít el az érdek, nem koptat el az idő, nem sodor el a halál, hanem aki minket is boldog révbe vezet. Így szól a dal: ,.Velem vándorol utamon Jézus, Gond és félelem el nem ér, Elvisz, elsegít engem a célhoz Ö, a győzelmes, hű vezér. Velem vándorol utamon Jézus, Ez a vigaszom, baj ha jő. Bármi súlyosak rajtam a [terhek, Segít hordani, ott van ö. Velem vándorol utamon Jézus, Túl a sír sötét éjjelén, Fenn a mennyei angyali karban Nevét végtelen áldom én.” CSAKHOGY ENNEK BOL­DOG MEGLÁTÁSÁRA oly ke­vesen jutnak el! HÁLYOG van sok ember szemén. Ki­ket példáznak tulajdonképpen az emmausi tanítványok? Múltba rekedt emberek. Ül­dözi őket az emlékek rögesz­meköre. Mint mikor az ember egy rossz nap után álmában is az elrontott dologgal vesző­dik, a hibát csak nem tudja jóvátenni, ellenségei szemébe nevetnek, s aggodalmai fáradt agyával együtt ébrednek. Ha lenne hatalom, mi feloldaná a le nem rakott terhek bo­szorkánykörét és fölnyitná szemüket a folytatás meglátá­sára, fölszabadultan dőlnének neki a mindenkori mának. Előítéletekbe rekedt embe­rek. Üldözi őket a képzelet vagy a néphangulat rögeszme- köre. Nemzeti Messiást vár­nak. Bölcs tanítót, prófétát látnak Jézusban és nem égi barátot. És hit nélkül való­ban nem lehet többet mon­dani Jézusról. Hályog! — nincs más ma­gyarázat ezeknek meg nem látására. Amint vannak há- lyogos szemű emberek pl. képzőművészeti alkotások meglátására. A húsvéti son­káért minden árat megadnak, de őrültnek tartják a holland műkereskedőt, aki egy Mun- kácsy-vázlatért ezreket fizet. NE HIDD AZONBAN, hogy nincs a hályogra GYÓGYÍR. Jézus a kishitűeket, a meg- tántorodottakat, a megrettent lelkiismeretű embereket, az elkeseredett szívűeket nem akarja eltaszítani magától, hanem éppen ezeken akarja gyakorolni feltámadása erejét, ö maga megy hozzájuk, velük vacsorái, míg meg nem erő­södnek a hitben. A tértől és időtől függetle­nített Jézus ott, akkor és úgy jelenik meg, amint akar. Eb­ben a történetben is Jézus maga vezette el a tanítványo­kat reggeltől estig egyik vég­letből a másikba, a mindent vesztett csődből a diadalmas húsvéti hitre. Tapasztalása sokszor tűnő, röpke, mégis a hit feledhetet­len tapasztalata marad. S a hit eszköze, lásd, az Írás. Jézus is az írásokat ma­gyarázza. Az Íráshoz figyelem, türelem és a Szentlélek ma­gyarázó ereje szükséges. So- ■ kan fáradtan leteszik a Bib- I liát, mielőtt jönne a kinyilat­Húsvét hajnalán ez a gond nyugtalanította a húsvéti asz- szonyok szívét: „Kicsoda hengeríti el nekünk a követ a sírbolt szájáról?” — Ez minden hivő ember gondja is. Három kő nehe­zedik minden emberi szívre. Három temetője van minden em­beri életnek. Fiatalságunk mindennap fonnyad, fejünk fáradttá fehére- dik, a szívünk egyre csöndesebben és egyre halkabban ver. Mintha mágnesből lenne a sír, mindnyájan feléje tartunk, akár akarjuk, akár nem. Különös, kegyetlen kényúr a halál. Nem lehet sem elkerülni, sem megvesztegetni. Nem lehet megfizetni sem átokkal, sem imával. Nehéz kő a halál, mert nincs órája és nincs menetrendje. Mindig akkor jön, amikor még nem vár­juk. Az Írás azt mondja: alig egy lépés van köztem és a halál között. Senki soha nem tudja, sem mosolygó ifjú, sem fáradt öreg, hogy hány centi, vagy hány kilométer ez az egy lépés. Csak annyit tudunk róla, hogy mindig csak — egy lépés. A Húsvét ezt a követ hengeríti el az életünk felől, amikor ezt mondja: van kiút a halálból! Jézus él! Ö átment a halálból az életbe, és ezzel kinyitotta előttünk is az örök élet kapuját A Húsvét hófehér útlevél az örökéletre. A második kő — a bűn temetője! — Nemcsak az nyomja a szívünket, hogy alig egy lépésre vagyunk a haláltól, hanem az is, hogy bűneinkkel sokszor elrontjuk az életünket. A magun­két is, a másokét is. Tiszta percek tükrébe nézve milyen sok­szor fáj, hogy rosszak, önzőek, szeretetlenek voltunk. Milyen sokszor okoz nyugtalanságot hogy Istennek és embereknek fájdalmat okoztunk. És nincs jóvátétel! Egyetlen bűnt sem lehet meg nem történtté tenni, egyetlen könnyet sem lehet megfizetni. Ott van mindnyájunk szívén ez a nagy fekete kő — a bűn. Húsvét ezt a másik követ is elhengeríti rólunk. Az a Jézus, Aki fölvitte bűneinket a keresztfára, az a Jézus él és előttünk megy a bocsánat hazavivő útján. A harmadik kő, amelyik sokszor reánk nehezedik — a ke­resztek temetője. Nemcsak a halál és a bűneink nehezednek rá szívünkre, de a keresztjeink is. Mindenkinek van valami ke­resztje: egy síró könnycsepp a szíve mélyén. Azt mondta egy­szer valaki, hogy minden emberi örömnek könnyes lehet egy­szer a szeme. Maga a könny sem más, mint búcsúzás valakitől, vagy valamitől. Egy szívtől, egy örömtől, talán a boldogságunk egy darabjától. Ezért mondják így: a könny is temető. A Húsvét ennek a temetőnek is a tavasza. A Húsvét ezt a követ, a könnyet is elhengeríti rólunk. Jézus ól és előttünk megy az élet és öröm útján. Jézus él és így lett számunkra a Húsvét az élet útlevele, a bocsánat kegyelemlevele és egy új élet, egy új öröm boldog üzenete. Ez a legszebb húsvéti evangélium: — Jézus előttetek megy! És amerre ö megy, az az életnek és az örömnek az útja! Friedrich Lajos .iiiiiiiiiiiiimiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiniiiiiiüiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiHiiniiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiimiik. Nikolainen dékán Űsagárdon Április 4-én délután, Niko­lainen dékán, finn vendégünk meglátogatta az ősagárdi gyü­lekezetei. A templom teljesen megtelt, a bánki, felsőpetényi és tatabányai lelkész is eljött, hasonlóképpen a szomszédos gyülekezetek képviselői is. Népviseletbe öltözött leányok álltak sorfalat, kezükben a szokásos színes zsebkendővel és az énekeskönyvben egy vi­rágszállal. Szabó István lel­kész a gyülekezet nevében, Várady Lajos esperes dr. Vető Lajos püspök nevében köszön­tötte a vendéget és feleségét és a gyülekezetei is. Nikolainen dékán az evan­gélikus böjtről tartott előadást és annak lényegét abban fog­lalta össze, hogy az evangélikus böjt nem lehet katolikus jel­legű érdemszerző cselekedet, hanem az írás szavaival ör­vendezés az örvendezőkkel,- együttérzés a szomorkodókkal és segítés a reászorulókon. A templomi összejövetel után fehér asztal mellett a tel­jes presbitérium jelenlétében Nikolainen dékán rövid, de na­gyon frappáns előadást tartott a finn nép történetéről és a finn evangélikus egyházról. koztatás. Pedig világossága jön! Luther így fogalmazza ezt: Sokszor úgy jön, hogy az ész szemét kiszúrja, de az em­bert boldogságra vezeti. AZ EMMAUSI TANÍTVÁ­NYOK ÜJ LÁTÁSRA jutottak el: mindent más színben lát­tak tündökölni, mert látták magát Jézust. Velünk vándorol Jézus. Ki­vétel nélkül, nagy hűhó nél­kül, egyéni kívánságaink ki­szolgálása nélkül. Nem jelent protekciót, velünk van békes­ségével és erejével — hűsége­sen. A történetnek három sze­replője van: Jézus, Kleofás — és a harmadiknak nincs ne­ve. Húsvéti jókívánságom hadd legyen, hogy a Krisztust megragadott harmadik Te légy magad. Bojtos Sándor — Húsvét vasárnapján az oltárterítő színe: fehér. A dél­előtti oltári ige: 1 Kor 5, 6—8; az igehirdetés alapigéje: Mk 16, 1—8; a délutáni istentisz­telet alapigéje: 1 Kor 15, 47— 53. — Húsvét hétfőn az oltárte­rítő színe: fehér. A délelőtti oltári ige: Csel 10, 34—43; az igehirdetés alapigéje: Lk 24, 13—35; a délutáni istentiszte­let alapigéje: Rm 4, 20—26. 1905. április 11-én született Budapesten, a „város pere­mén” — ahogyan később meg­énekelte a másik, koromtól szállott proletárnegyedet, ahol élt. Anyja az Alföldről a fő­városba vetődött cselédlány. Még csak 3 éves, amikor apja, a szappanfőző munkás, elhagy­ja családját, hogy más ország­ban próbáljon szerencsét. Anyja emberfölötti küzdelem­mel keresi a kenyeret három gyermekének. Mosónő. A kis Attila két évre vidékre kerül lelencgyerekként nevelőszülők­höz. De gyermekkora szomorú színhelye a kilakoltatások miatt többször változott nagy­városi proletárlakás marad. Tizennégy éves múlt, amiken meghal az anyja. Gyermek­éveinek minden fájdalmas em­léke belesűrűsödik ebbe az egyetlen szóba: Mama. Egész életére szólóan kísérő kény­szerképzetévé lesz a Mama, akivel gondolatai mélyén ál­landóan küzd. Ellentétes érzé­sek csatáznak lelkében a Ma­ma körül: gyermekkorának gyötrő szeretethiánya, mert simogató anyai becézésre már nem futotta a családja pusz­ta fenntartásáért küzdő anyá­nak, s ugyanakkor az elmu­lasztott gyermeki szeretet kín­ja is égeti, amelynek pótlását anyja korai halála örökre megakadályozta. E kettős szo­morúság gomelygásában any­ja alakja mérhetetlenül meg­nő: Már egy hete csak a mamára gondolok, mindig, meg­[megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment [serényen. Én meg őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett [némán, nem szidott, nem is nézett [énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már [késő, most látom, milyen óriás ő — szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. József Attila verseiben proletársors és a forradalmi munkáseszme első ízben öltött testet a legmagasabb irodalmi szinten. A külvárosi tájnak, a proletárkörnyezetnek, a nagy­város kormos szélének nagyon is szürke, egyhangú és csúnya válóságát versei varázsa olyan fénnyel vonja be, amely alatt még az udvaron kígyózó ki­öntött szappanosvíz is mély, igaz, szépséget lehelő lírát tükröz. (Szappanosvíz 1934.) A proletárélet költői megjelení­tésénél is jelentősebb, hogy a munkásság sorsát lázadó erő­vel szólaltatta meg. A társa­dalmi igazságtalanságok miatt a mélyben morajló hangot kiáltotta szét azokban az évek­ben: „Nem én kiáltok, a föld dübörög...” 1930. szeptem­berében belép az illegális kommunista pártba. Ebből az időszakából való a következő néhány látnoki sora: A történelem futószalagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét [gyárra szegzi az Ember vörös [csillagát! A proletársors költője egyút­tal a legmagasabb szintű euró­pai gondolkozású ember. Járt Bécsben, Párizsban, s teleszív­ta magát a legjobb nyugati szellemiséggel. Amikor Tho­f „Talán eltűnők hirtelen.,/# József Attila 60. mas Mann, a XX. század leg­nagyobb regényírója, 1937-ben Magyarországon felolvasást tart, mellette, az előadói asz­talnál József Attila ül. Bár a cenzúra tilalma miatt nem ol­vashatta föl erre az alkalomra írt versét, de a vers maradandó emléket állított e látogatás­nak. Utolsó soraiban kezdő gondolatára utal, hogy a gyer­mek maga se tudja, mit kí­ván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy csak ott legyen vele, akire felnézhet: Foglalj helyet. Kezdd el a [mesét szépen. Mi hallgatunk, és lesz, aki [csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát [ma itt fehérek közt egy európait. Az akkor fennálló társadal­mi rendre veszélyes hangú költő a meggyőződéséért mel­lőzésen, nyomorgáson megy keresztül. Az egyetemről elta- nácsodlják, egyes verseiért is­mételten perbe fogják. Küz­delmes életsorsa csak fokozza a benne lappangó bajt, a szki- zofréniát, amely élete utolsó időszakában aztán kitör rajta. Emberfeletti küzdelmekről szá­molnak be költeményei. Jaj, szeressetek szila jón, hessentsétek el nagy bajom! Eszméim közt, mint a majom a rácsok közt le és föl, vicsorgók és ugrándozom ... Legmegrendítőbb talán, ami­kor baját már pontosan látja: születésnapjára Gondoljátok meg: ezen a [világon nincs senkim, semmim. S amit [így hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit [rágom... Költészete énjének e hallat­lanul gyötrelmes belső vergő­dése ellenére, vagy inkább az­zal együtt, mélyen igaz, kris­tálytisztán értelmes. Stílusa néha hihetetlenül tömör, de ha ismerjük a verssor mögött meghúzódó élményeket, a ma­gyar nyelv legsajátosabb ter­mészetéből fakadó kjpies nyel­vezete nagyszerűen kibomlik előttünk. Nem elszabadult képzelet játéka, hanem a való­ságban gyökerező minden sza­va —, csak a kulcsot, a mö­götte rejlő élményt kell meg­találnunk. Németh Andor ba­rátja a róla írt könyvében ki­tűnően mutatja meg néhány „nehéz?’ sorának valóságanya­gát. Utolsó sorai is sejtetik, hogy tudatosan menekült a halálba, a fenyegető őrület elől. (Drága barátaim ...) 1937 december 3-án Balatonszárszón egy át­haladó tehervonat kerekei alá vetette magát. Ha szabad ilyen tragikus eseménnyel kapcso­latban tárgyilagos műelemző megjegyzést tenni: stílszerű befejezés volt! Valami különös vonzódás jelentkezett benne élete során: a külvárosi éj te­herpályaudvarának képe, zaja nemegyszer töltötte be lelkét. Verseiben gyakran dübörögtek tehervonatok. Kibogozhatatlan szimbóluma lett a tehervonat a proletársorsnak, a gépek vi­lágának, a kormos külváros­nak, lelke zakatolásának. A halálnem megválasztásában is hű maradt önmagához. Nincs az a drámaíró, aki rövid éle­téhez odaillőbb pontot tudott volna elképzelni! Bennünket még külön érde­kel Istenhez való viszonya. Sok verse közül csak kevésben fordul elő Isten. Érdekes egy­házi irodalomtörténészi fel­adat lenne kikutatni, milyen forrásból merítette Isten-ké­pét. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: nem az egyház, ha­nem az irodalojn nyújtotta fe­léje az Istent. Az az Isten, aki néhány verséből felmaga­sodik, szerintem leginkább Ady Istenéhez hasonlít. „Ó, rettentő Isten, nagy vagy, ha vagy...” Ebben a sorában benne van isten való­ságának bizonytalansága és ugyanakkor haragvó nagysá­ga. — Magát szólítja meg a következő sorokban: „Atyát hívtál elesten, embert, ha nin­csen Isten”. Az Istenre szo­rultságnak és a kételkedésnek megrázó, személyes, fájdalmas m.ondata ez. — Legfuldoklóbb imádsága: „Ijessz meg engem. Istenem, Szükségem van a ha­ragodra. Bukj föl az árból hir­telen, Ne rántson el a semmi sodra.” A nihilben vergődő lel­ke kívánná a haragvó Isten megbizonyítását, hogy a sodró hullámok között Tőle megré­mülve, belekapaszkodhassék a valóságába. Isten jósága az emberi élet fényeiben csillan meg elölte. „Ha golyóznak a gyerekek, Az Isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, Golyóját ő lyukba gurítja... Gondolatban tán nem is hit­tem. De mikor egy nagy zsá­kot vittem S ledobván, ráül­tem a zsákra, A testem akkor is őt látta... Most már tu­dom őt mindenképpen, Min­den dolgában tetten értem. S tudom is, miért szeret engem — Tetten értem a szívemben.” (Isten, 1924.) Meghatóan gyer­meki, amikor ennek az élet jó­ságában fölfedezett Istennek mindent megtenne, ha ember­alakban élne: „Ha nevetnél, én is örülnék. Vacsora után melléd ülnék, Pipámat egy ki­csit elkérnéd S én hosszan, mindent elbeszélnék.” (Iste­nem, 1924.) Ügy érzi, hogy túl kicsi a nagy Istenhez: „Láttam, Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szívemet, De ap­ró szívem hogy tetszene né­ked? Roppant hegyeid dobogá­sában Elvész az ő gyönge da­dogása ...” (Isten, 1926.) Ugyanebben a versében a Te­remtőről és Gondviselőről utol­érhetetlen szépséggel vall: „ ... az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik, S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az útjuk végén...” Kevés ember írt le nagyobb személyes igazságot Istenről, mint ez a dialektikus feszült­ségében igaz mondat: „Ügy van velem, hogy itt hagyott magamra." Isten vele van még az Istentől valóelhagyatottsá- gában. végzetes betegségében is. Jézus egyik utolsó szavának: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? — aligha lehetne mélyebb teológiai ma­gyarázatát adni, mint József Attila sora: úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. Hitének csak egy-egy pilla­natra fölvillanó szikrái bele­olvadnak Isten fénylő nagysá­gába és szeretetébe, aki „nyi­tott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban” ott áll majd az ö útjának végén is. De épp ellentétesen azzal, amit ugya csak egyik utolsó versében gátiak mondott: „Tudó nincs bocsánat.” Ve k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents