Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-04-18 / 16. szám

ORCÁJÁT ODATARTOTTA A GYÜLEKEZETEK Nem tudom már, ki ütött el­sőnek. De a következő pilla­natban már ketten ütötték. Azután mindenki.. Egy hónapja ért véget a há­ború. Akit ütöttek, az egy pes­ti feketéző volt, cérnát, gom­bostűt, élesztőt és melaszt árult a kisvárosban. De nem pénzért, vagy élelemért adta portékáját. Az árakat hihetet­lenül magasra szabta. Mert ezüstben és aranyban számolt. Vasalt amerikai katonaruhát viselt, ravasz kis disznószemei csillogtak, szája be nem állt és olyan szemtelen volt az al- kudozókhoz, mint a piaci légy. Egy ezüst késért fél kiló melaszt adott. Nagy kincs volt az akkor, cukor helyett. Egy asszony már hosszú percek óta könyörgött neki, papír­pénzt nyújtogatott feléje, me­laszt és élesztőt akart venni a gyerekeknek otthonra, édes kalácsot sütött volna nekik. Végül letette a pénzt a feketé­ző asztalára és egy literes me- laszos üveg után nyúlt. Az árus átkaszált öklével az asz­talon, durván ellökte és a pénzt káromkodva utána vág­ta. Az asszony elvágódott, rá eQy gyerekre, az meg úgy sivalkodott ijedtében, mintha ölnék. Sikoltozott az asszony is, kibuggyantak a könnyei és úgy átkozta az árust elkesere­désében, hogy hallgatni is szörnyű volt. Az árus meg röhögte. Cin­kosan kacsintott jobbra-balra. ontotta a vagány kiszólásokat, dicsérte az árut, szidta az éhenkórászokat, akik az ő ke­reskedői nagy kockázatát va­cak pénzzel akarják megfizet­ni. Már nyúlt is egy ezüstka­nál után, amit nagy félénken tartott eléje egy öregasszony. Ekkor kapta az első pofont. Kis ember adta, nem is erős. A másodikat már egy asz- szony, a harmadikat és a töb­bit már nem tudni kicsoda. Az első pofon felrobbantotta a keservek lőporát és ütött min­denki. Asszony, gyerek, öreg — kegyetlen dühhel fizettek minden nyomorúságért, ami az utolsó hónapokban érte őket. Feldöntötték a pultot. Le­folyt a kőre a melasz, az élesz­tő, szétszóródtak a gombostűk, ragacsos massza lett a halom cérnából. Az árus lekerült már a föld­re, rúgták, verték. Csupa ku- limász lett a szép keki ruha. Mindez egy perc alatt. Akkor ugrott oda egy fiatal­ember. Vékony, beesett szemű, foltos kabátú. Kiáltott és az emberek félrehajoltak, hogy ő is üthessen. Nem ütött. Felragadta a moslék embert a földről és be­rántotta a kapualjba. Kapu ugyan nem volt ott, elfujta a bomba, de ez a fiatalember állt az árus elé eleven kapu­nak. Az emberek először csak bá­multák, aztán ismét lobot ve­tett a harag és nekirontottak. — Ez a cimborája!! De nem mented meg ... téged is agyon­verünk vele együtt!! Megint a kisember ütött el­sőnek. aztán egy asszony. De csak egyet ütöttek. Egy gyer­mek is nekiszaladt és sípcson­ton rúgta. De csak egyszer. Aztán nem ütött többet sen­ki sem. Mert a fiatalember nem védekezett. Csak a karját tárta szét, mint Krisztus a ke­reszten, nekivetve mind a ket­tőt a bejáratnak. És az egyik kezefeje hiányzott. Arcát oda­tartotta verésre ... haja hom­lokába hullt a kapott pofonok­tól és szeméből lefutott az első könnycsepp. Nézték a nekivadutt embe­rek, nézték iszonyodva, de már nem közelített hozzá sen­Húsvéfi fény ragyog Johannes Jänicke püspöknek abban a levelében, amellyel a felesége hazatérése .alkalmából őt felkereső vigasztaló levelekre válaszolt. Levelének mellékleteként elküldte Niemöller február 9-én, Rm 8, 38—39 alapján a magdeburgi dómban tartott gyász- beszédét is. Jänicke püspököt és feleségét szeretettel fogadták szívükbe, akik velük magyarországi látogatásuk idején 1963. tavaszán összetalálkoztak. A püspököt ért gyászról annakidején hírt ad­tunk. Most azért közlünk néhány sort leveléből, mert szép pél­dát láthatunk benne: miként lehet húsvéti fényben hazatérni, búcsút venni és az elhúnytakra visszagondolni. „Négy héttel ezelőtt temettük el szeretett halottunkat diakóniai intézetünk egyszerű temetőjében. Ragyogó napsütés­ben vetettük meg utolsó földi nyughelyét. Sírjától jól látható a magdeburgi dóm két tornya. Hányszor imádkozott térden állva a dóm oltárterében! Az oltártérben elhelyezett mártír­szobrok milyen közel jöttek hozzá a betegség gyötrelmes utolsó napjaiban! Sok-sok szenvedése után valami nagy ünnep fénye világította be az életből halálba átvivő útját. Az az ün­nepi fény, amely a „Vigyázzatok azt kiáltják” c. Bach-kantátát is át- meg átszövi. Ezt a kantátát hallottuk kora hajnalban, amikor lehunyta szemét és gyertyafény világánál néztünk sze­retett Halottunk arcára. Szinte derűs jóság, kedves komolyság sugárzott róla. Mennyire tiszteltük ezt és szerettük Nála életé­ben. Mellette voltam, mikor haldoklóit. Imádkozhattam és éne­kek szövegét mondhattam fenhangon. Ö mindent utánam tudott még mondani. Ápolója, családunk kedves barátja ezt írta ké­sőbb egyik levelében: Jézus Krisztus neve még nagyobb és még dicsőségesebb lett számomra betegágya mellett. Mindig, min­denben Ő maradt győztes. Leírta egyik esti imádságát is: „... szeretett Jánosomnak add meg, amire testének és lelkének szüksége van, vedd le válláról a miattam reánehezedő terhet, hiszen én Nálad és az engem szerető emberek körében ott­honra találtam... Keresd fel a Tőled megriadt embereket. El­juthatsz hozzájuk. Légy azokkal is, akik még semmit sem hal­lottak Rólad. Gyermekeid ők, áldd meg valamennyiöket! Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Amen.” — Utoléó szavaiban kérte Istent, segítse átjutni a túlsó partra. Még öntudatlan álmában is sokat beszélt. Suttogva mondta: „Az égben már megkönnyebbülök, mikor angyalaid közé áll­hatok ...” így érkezett haza. Már régtől fogva, mint valami nagy ün­nepre, úgy készült rá. Levelét így fejezi be Jänicke püspök: Ha a feltámadás fénye már itt, testi gyengeségeink között ilyen erővel képes ra­gyogni, hogyan ragyog majd abban a teljességben, amelybe el- húnyt szeretteink minket megelőzve jutottak el! b. ki sem. Olyan kétségbeejtőn sovány volt, hogy bármelyik asszony félkézzel félrelökhette volna, de senki sem tudta föl­emelni rá a kezét. A mérges kisember elkeseredetten ordí­totta: — Dehát kicsoda magának ez az ember?! Amazt a zokogás rázta és nagy sokára tudott válaszolni. — A testvérem ... Rendőr fordult be a sarkon, a tömeg szétfutott. A fiatalember pedig hátra sem nézett a póruljárt árusra, hanem megindult az utcán fölfelé, a másik irányba. Már az utca vége felé járt, amikor a csúffá tett árus égő arcát tapogatva, előmerészke­dett a kapu alól. A rendőr közben egy másik utcába for­dult, az árus nem látott senkit Sem, csak megmentője vékony, görnyedt alakját a kis utca vé­gén, amint lassan lépegetett. Utánakiáltott. — Hé! Álljon meg, álljon meg, kap tőlem valamit! Az nem állt meg. Az árus most már szaladt utána. — Álljon meg! De nem bírta sokáig a fu­tást, az oldalához kapott, ahol az előbb belerúgtak. A falnak dőlt, és úgy kiáltott. — Dehát kicsoda maga?! nem érti?! Most már üvöltött. — Kicsoda maga?! H. Németh István LUTHER nem szerette ezt a szót, hogy „egyház” (németül: Kirche). Kátéiban többször ki is fejezte ezt és meg is okolta. „Az »ecclesia« szó németül igazában »Versammlung«-ot, gyűlést jelent.” Szerinte jobb tehát, ha „keresztyénsóg”-ről, „keresztyén gyülekezet”-ről beszélünk, Isten népéről. Luther ezzel valami nagyon fontos felismerésre akart ben­nünket figyelmeztetni. Arra, hogy az egyház magva nem a jogi szervezetben, a hagyomá­nyokban és tisztségekben, vagy azok viselőiben van, ha­nem az élő gyülekezetben. Amikor a hívek egybeseregle- nek, hogy meghallgassák Isten igéjének a hirdetését, Urunk rendelése szerint magukhoz veszik a kenyeret és bort, mint az ő testét és vérét, együtt örvendeznek azon, hogy Krisztus a keresztségben új tagokkal szaporítja népét, — akkor, ebben az egybesereg- lésben lesznek mindig újra gyülekezetté. Itt, ahol hangzik az ige, ahol nyújtják és veszik a szentségeket s ahol élnek azokkal, itt van az egyház! az Ágostai hitvallás is cikkeiben mindig újra a „mi gyülekezeteink”-et emle­geti. Vagyis rámutat arra, hogy a reformáció tanítását elfogadó gyülekezetekben él a megújult, Isten igéje által megújított egyház. Az egyháznak ezt a helyes, reformátori szemléletét már <WIIIIIIIIIHIIIIIIIIIII|II|||||||||||||||||||||||!|||||||HIIII1IIII!IIIIIIIIIII|III|I|I||||||||II||||||||I|||||||||||||||||I|>. 'llllllllllllllllllll!llllllllll!lIlllllll!!llllllllllllllllllllll|||l!||||f||||!l||||||ll||||||H|||||||||||||||||||||||||||||||> ÉLNEK A HOLTAK Nagypéntek volt. A templom gyászban. Megölték Istent künn a világban. Még gyermek voltam, apróka semmi, azt hittem én jóvá tudom tenni. Kérdtem mi oka annak, hogy ölnek, hogy egyre újabb vér kell a földnek, , miért hal meg ősszel minden levél, tavasszal született, s télre nem él. Szombat volt másnap. Nem kaptam választ. Tépelődéstől a fejem fáradt... Ki tudott élni. halni mért gyáva, mi lesz azzal, kit sírja tart zárva? régen megtanulhattuk volna Luthertől és a hitvallásokból. Sajnos, nem tanultuk meg, vagy legalábbis nem tanultuk meg eléggé. Ezért kellett ne­héz történelmi leckéket tanul­gatva az elmúlt húsz eszten­dőben fölfedeznünk a gyüle­kezetét. Vagyis azt, hogy az egyház a gyülekezetekben él. A gyülekezetekben, tehát az egy helyen lakó evangélikus hívek konkrét közösségében. Ügy, ahogyan az Ágostai Hit­vallás tanítja: ott van, ott él az egyház, ott lesz valósággá, ahol Jézus Krisztus igéjével és szentségeivel egybegyűjti a benne hívőket. Itt él igazán az egyház s nem a gyülekezetek fölötti szervezetekben. Ezek­re szükség van, de éppen a gyülekezet érdekében. Azért, mert a gyülekezetek nem él­hetnek önző módon, egymástól függetlenül, hanem egymásért és egymásra nézve, egymás terhét, gondját közösen hor­dozva, de egymás örömében is boldogan osztozva. A gyülekezetekben lüktet az egyház igazi élete és nem a gyülekezeteken kívüli egyesü­lésekben — ezt is megtanul­tuk többek között. Egészséges, biblikus és hitvallásos keresz- tjénség csak a gyülekezetek­ben tud kifejlődni. Nem szűk- keblűséget jelent ez a más fe- lekezetűek iránt, hanem a ma­gunk értékeinek megbecsülé­sét. Hiszen ezek az értékek Isten ajándéka, amit sáfár- ságra bízfett reánk Urunk. Csak ezeket megbecsülve tud­juk megbecsülni a más ke­resztyén egyházak értékeit is és kerülhetünk velük gyümöl­csöző beszélgetésbe. FÖLFEDEZTÜK A GYÜLE­KEZETÉT, mint a Krisztus testének konkrét valóságát. Ez azt is jelenti, hogy a keresz­tyéneknek itt kell egymásra találniok. Itt, a magúnk gyü­lekezetében kell megtalálnunk a Krisztus testének közössé­gét és kell azt élnünk. Ez sok­kal nehezebb feladat, mint néhány napig közösségben len­ni távoli helyekről összeverő­dött emberekkel, akije azután ismét elválnak, és ki tudja mikor találkoznak. Hasznos lehet az ilyen időnkénti talál­kozás, de a feladat mégis csak az, hogy a közeliekkel tanul­junk együtt élni az egymás terhét hordozó testvérek gyü­lekezetében. A gyülekezet fölfedezésével együtt megtanultuk megbe­csülni a gyülekezeti istentisz­teletet is. Azt, hogy mily drá­ga ajándék a vasárnapról va­sárnapra megcsendülő harang­szó, templomunk megnyíló aj­taja, ősi énekeink meghitt dallama és a mindig új, friss üzenettel hangzó ige, az Ür megtérített asztalának közös­sége. Megtanultuk, hogy Krisz­tus nem különleges alkalmak ritka csemegéivel, hanem az evangélium egyszerű kenyeré­vel akarja táplálni népét. Ezt a mindennapi kenyeret éppen a gyülekezetben, az istentisz­teletben kapjuk, hűséges pász­torok szolgálatában. Ez is ta- nulnivaló leckéink közé tarto­zott: a gyülekezeti pásztorok megbecsülése. Azoké, akik va­sárnapról vasárnapra, sőt nap­ról napra megszegik nekünk az élet kenyerét. Akik hőség­ben, fagyban, hóban és sárban járják a szórványokat. Nem hirtelen fölívelő üstökös ra­gyogásával kápráztatnak, ha­nem az otthon megbízható lámpafényével világítanak; Megszokott szavuk — ha job­ban ráfigyeltünk — megfénye- sedett. Megtanultuk megbe­csülni a pásztorokat, akik a küldetés erejével és a szolgá­lat alázatával végzik munká­jukat. Ezekben a fölismerésekben újult meg gyülekezeteink éle­te a legutóbbi húsz esztendő­ben. Groó Gyula Asszonyok Jézus nyomában Kik voltak Jézus leghűsége­sebb követői, akik mindig mellette voltak? Az asszo­nyok? A tanítványok szétreb­bentek, elbújtak, de az asszo­nyok hűséggel követték Jézust Galileától a keresztfáig. Ök nem féltek. Mária Magdolna volt a leghűségesebb, őreá bízta Jézus a húsvéti öröm­hírt, hogy megszégyenítse és fölrázza a hitevesztett tanítvá­nyokat. Lépten-nyomon Jézus nyomában vannak mindenütt és mindenkor az asszonyok. Bethániai Máriák és Márták mindig vannak, mindmegany- nyian a krisztusi diakónia munkásai. A pogány tiatirai asszony­nak, Lídiának a házában szü­letik meg Pál apostol munká­jával az első európai gyüle­kezet. Rómából a Klaudius paran­csára kiűzött Priscilla, Akvilla felesége Pál apostol munka­társa lett a korintusi és az efezusi gyülekezetek megala­pításában Pál apostol legna­gyobb segítője, majd pedig Rómába visszatérve, Krisztus vértanúja lett és Rómában abba a katakombába temették el, melyet róla „Priscilla-ka- takombának” neveztek el. Az egyháztörténetben ott látjuk az egyházat szolgáló és templomot építő asszonyokat. A magyar egyháztörténet­ben Gizella, I. István felesé­ge, Arpádházi Erzsébet, Bol­dog Margit, IV. Béla leánya, majd pedig a reformáció ide­jén II. Lajos özvegye, aki a reformáció híve lett és egy­házi énekszerző, s aki a pá­pista klerikális reakció üldö­zöttje volt, Lórántffy Zsu­zsanna, Petrőczy Kata Szidó­nia, majd Thököly Imréné, Zrínyi Ilona, avagy pedig bu­davári gyülekezetünk életre- keltője és templomépítője, Mária Dorottya, mindmegany- nyian Krisztus nyomában já­ró asszonyok és sok-sok nem említett és névtelen asszony. De illő, hogy itt emlékez­zünk meg a napjainkban el­hunyt, hazánkban első egy­házfelügyelő asszonyról, LO- SONCZY MIKLÓSNÉ, ZOR- KŐCZY IRÉNRŐL, aki mint dolgozó nő, majd mint nyug­díjas, munkája, hitvesi és anyai kötelességei mellett a vácbottyáni egyházközség gyülekezetének felügyelője volt. Lelkesítő hittel és példa­adó élettel szolgálta Krisztust a gyülekezet élén és az új templom megépítésére lelkesí­tette. Temetésén az anyagyü­lekezet lelkésze, Lucsán Már­ton az Ige fényében mutatta be életét a Krisztusban, a kollektát Gyimesy Károly lel­kész, a sírbatételt Tomcsányi László lelkész végezték. Val­láskülönbség nélkül az egész község bizonyságot tett Lo- sonczyné, Zorkóczy Irén köz­szeretetben álló lényéről. Gy. K. Kiket bombáznak az amerikaiak Vietnamban ? Ä „Christianity and Crisis” amerikai protestáns újság az amerikai vietnam-politikáról írt cikkében fölszólítja az Egyesült Államok kormányát, hogy hagyja abba Észak-Viet- nam bombázását és lépjen a tárgyalások útjára. A cikk kérdések sorozatát teszi föl és többek között ezt írja: „Van-e okunk hinni, hogy az északi támaszpontok elleni támadások lojálisabb magatartásra indít­ják Dél-Vietnam parasztságát a saigoni kormány iránt? ... Nem tudja az amerikai kor­mány, hogy a dél-vietnami Vietcong a déliek forradalma, amelynek a katonai fölkészült­ség és harci-morál szempont­jából nincsen szüksége külső segítségre?” És végül azt a kérdést kell föltennünk — folytatja a cikk —, hogy „mi­lyen bombákat dobnak le és kiket ölnek meg ezekkel Észak-Vietnamban.” A REVIDEÁLT LUTHER-BIBLIA ÜNNEPÉLYES ÁTADASA A Német Evangélikus Egy­ház keleti zsinata Magdeburg- ban, nyugati zsinata Frank­furtban tartotta idei ülését, amelynek főtémája „Isten igé­je és a Szentírás” volt. A frankfurti ülésen nyújtotta át a fordító bizottság 40 eszten­dei munkája eredményeként a Luther-Biblia új revideált for­dítását. Vasárnap reggel. A templom fényben. Anyám vezetett, kezem kezében, minden tavaszi fényben ragyogott: mert akit megöltek, feltámadott. Egy orvos halálára Péntekem sok volt. Volt részem gyászban, ölünk még ma is szerte a világban, embert és Istent, szórva az átkot, szülőt és testvért, ellent s barátot... Szombatok jöttek. Nem kaptam választ, néha már maga az élet is fáraszt, ma sem vagyok csak porszemnyi semmi, nagypéntek bűnét jóvá kell tenni. Húsvét van újra. Istenem, hála, hogy ma értelek, nagy volt az ára. Tudom már mindig Veled maradok, kérdésem nincs, de kérni akarok: Fogadd be mind, aki tegnap még ölt, megdermedt földből is kihajt a zöld, s akik még tegnap oly némák voltak: feltámadtak, élnek mind a holtak. Gyarmafhy Irén Dr. Margitay-Becht Endre, nyugalmazott fővárosi korházi főorvos, egyetemi magántanár, 1965. február 25-én halt meg hosszú betegség után életének 63. évében. A magyar orvostu­dományi kar kiváló tagja volt és a deáktéri gyülekezetnek haláláig hűséges híve, éveken át presbitere. Egyházunk tagjai egy em­beröltőn át részesültek a nagy­tudású orvostanár eredményes gyógyításában és puritán em­berségében. Emberi és orvosi nagyságát talán azzal tudnánk legrövidebben jellemezni, hogy betegeit szerette, mert Isten gyermekeit látta bennük. Evangélikus egyházunk szer­tartása szerint a Farkasréti te­metőben helyezték örök nyu­galomra. K. B. iJiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiuiiiiimiiiia = A Sajtóosztályon = kapható az Ü ÜJTESTAMENTUM § = ÉS A ZSOLTÁROK | = (nem az új próbafordí- = tás szövege) fekete pe- = = gamoid kötésben, arany = — felirattal 8,5x14,5x1,7 = = cm méretben = Ára 40 forint = Kapható az Evangélikus = = Sajtóosztályon = Budapest, VIII., = Puskin u. 12.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents