Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-03-28 / 13. szám

I Isten tettei nyomában Az Ószövetség Evangélistája ISTEN SÚLYOS NEVELŐ BÜNTETÉSE, a babiloni fog­ság, nem volt hiábavaló a zsi­dó népen, meghozta gyümöl­csét! Kénytelenek voltak rá­döbbenni, hogy egyedül az élő Isten segíthet rajtuk, vagy el­pusztulnak. Ezért tudatosan keresni kezdték Istent. Ügy látták, hogy a fogság­ban, ahol nincs meg a jeruzsá- lemi istentiszteleti lehetőség, az izraeli foglyokat a törvény szigorú és lelkiismeretes be­töltése tarthatja meg. Ezért vált lényegessé a törvényből mindannak a megtartása, ami nincs a Szentföldhöz kötve. Ez alkotott védőgátat a környező pogány világgal szemben is, melybe mindazok fel is szí­vódtak, akik nem ragaszkod­tak az ősök hagyományaihoz. A TÖRVÉNYHEZ VALÖ SZÍGORÜ RAGASZKODÁST azonban nem tudták volna so­káig folytatni, ha a szabadulás reményét és lehetőségét Isten prófétái nem hirdették volna csodálatos elevenséggel és szemléletességgel. A legna­gyobb közülük kétségtelen az az ismeretlen próféta volt, aki az Ézsaiás próféta neve alatt ismert könyv 40. és az azt kö­vető fejezetekben írta meg Is­ten kijelentéseit. A teológiai tudomány Deutero-Ézsaiásnak (Második Ézsaiásnak) szokta nevezni, hogy megkülönböz­tesse az első 39 fejezetet író, Kr. e. 740—700-ig, Uzziás, Jó- tám, Aház és Ezékiás kirá­lyok idejében élő Ézsaiástól. DEUTERÖ—ÉZSAÍAs 150 évvel később, a babiloni fog­ság utolsó harmadában kezdte meg működését, vagyis Kr. e 554 után. Ujjongó örömmel köszönti az ígéret népének a fogságból a közeljövőben vég­bemenő visszatérését. Asszí­riáról, arról a nagyhatalom­ról, amelynek kezében volt El­ső Ézsaiás idejében az egész Közel-Kelet sorsa, többé nem esik szó. A politikai nagyha­talom most Babilónia, ám en­nek napjai is meg vannak számlálva. Círüsz perzsa ki­rály arra készül, hogy megtör­je Babilónia hatalmát és a zsi­dóknak visszaadja a régen várt szabadságot. Círusz per­zsa királyt a próféta nemcsak néven nevezi, hanem egyene­sen Isten felkentjének mond­ja, aki Babilónia megdöntésé­vel Isten tervét hajtja végre (45,1.) Deutero—Ézsaiás jelentősé­gét az is fokozta, hogy Ezékiel prófétához hasonlóan, ő is túl mutatott a földi szabadulá­son. Isten kijelentése alapján beszélt Istennek az egész vilá­got átfogó szabadításáról oly részletesen, hogy ezért őt sok­szor szoktuk az Ótestamentum evangélistájának is nevezni. EZ A MEGÍGÉRT SZABA- DÍTAS Jézus Krisztus eljöve­telekor valósult meg. Igaz, hogy Deutero—Ézsaiás éppen Jézus megváltói munkájának sok fájdalmas, szenvedéssel teljes vonását látta meg. „Há­tamat odaadtam a verőknek és orcámat a szaggatóknak, képe­met nem födöztem be a gyalá­zat és köpködés előtt” (50,6.) „ ... néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!... Pedig betegsé­geinket ő viselte, és fájdal­mainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, ve- rettetik és kínoztatik Isten­től! És ő megsebesíttetett bű­neinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeiből gyógyulunk meg. Mindnyájan, mint juhok elté­vedtünk, kiki az ő útjára tér­tünk; de az Ür mindnyájunk vétkét őreá veté” (53,2—6.). Éppen Jézus sok szenvedése, kínos halála volt az a botrán- koztató többek között, ami miatt nem akartak Jézus kor­társai hinni neki. Még a ta­nítványok között is voltak ilyenek. Milyen jó, hogy a fel­támadott Jézus hivatkozhatott ezekre a próféciákra: „Óh, balgák és rest szívűek mind­azoknak elhívésére, amiket a próféták mondtak! Vajon nem ezeket kellett-é szenvednie a Krisztusnak és úgy mennie be az ő dicsőségébe?” (Lk. 24, 26.) A prófétai igék így vál­tak az emmausi tanítványok számára bizonyítékául annak, Békét Vietnamnak 1 A Keresztyén Békekonferencia többször is állást foglalt inár a délkelet-ázsiai, és különösképpen a vietnami helyzetre vonatkozólag. Most azonban, a tragikus események komolysága arra késztet bennünket, hogy felemeljük szavunkat, nemcsak a vietnami népet ért kimondhatatlan szenvedések miatt, hanem azért is, mert mindez a világbéke nagy veszélyeztetését jelenti. A kormányokhoz és felelős államférfiakhoz fordulunk, első­sorban az Egyesült Államok kormányához és népéhez, a sür­gető kéréssel: azonnal szüntessék meg a bombázásokat és a gyarmati háborút! A tapasztalat azt mutatja, hogy ezekkel a módszerekkel a szabadságmozgalmakat feltartani nem lehet, sőt, ellenkezőleg, mindezek szörnyű és nagyon veszélyes követ­kezményeket vonnak maguk után. Azokat az ésszerű intézkedéseket, melyeket az 1954-ben kötött genfi egyezmény után helyeztek folyamatba, azonnal el kell ismerni és érvényesíteni kell továbbra is, hogy így olyan tárgyalásokat lehessen kezdeni, melyek a vietnami események békés megoldását lehetővé teszik. Az ENSZ főtitkárának kez­deményezését követve, több kormány már kifejezésre juttatta, hogy ezt tartja az egyetlen lehetséges, ésszerű megoldásnak. A vietnami nép normális életfeltételei megteremtését kell támogatni, mert ennek a népnek is joga van szabadon, egység­ben, és idegen hatalmaktól függetlenül dönteni sorsáról és más indokínai népekkel egyetértésben jövendőjét meghatározni. Becsületére válna az Egyesült Államoknak, ha a tárgyalások során csapatainak kivonásával megkönnyítené a békés meg­oldást. Mint keresztyének, elkötelezve érezzük magunkat, hogy ne csak szüntelenül kérjük Isent: ajándékozzon valóságos békét minden embernek, különösképpen a vietnami népnek — ha­nem arra is elkötelezve érezzük magunkat, hogy mindent meg­tegyünk, hogy a háborút elkerüljük és igazságos megoldáshoz jussunk. A helyzet komolysága mindenkitől állandó éberséget és felelős készséget követel. A müncheni evangélikus hét A bajor tartományi egyház evangélikusai és a franciaor­szági evangélikus egyház kö­zös evangélikus hetet tartot­tak Münchenben, amelynek francia vendégei között ott volt A. Greiner is, a francia evangélikus egyház püspöke, aki egyúttal az ünnepi elő­adást is tartotta. Előadásában elmondta, hogy a francia evangélikus egyháznak jelen­leg 340 000 tagja van, tehát kimondottan kisebbségi egy­ház a római katolikus Fran­ciaországban. Egyházjogi hely­zetét az a tény határozza meg, hogy az állam és egy­ház különválasztása 1905-ben megtörtént Franciaországban, mai életét pedig az a tény jel­lemzi, hogy vallásos szem­pontból messzemenően kö­zömbös környezetben éli a maga egyházi életét és végzi munkáját. D. H. Dietzfelbinger bajor püspök hangsúlyozta üdvözlő beszédében, hogy München és Párizs kapcsolatait minél szo­rosabbra kell fűzni egyházi szempontból a jövőben. hogy Jézus a nehéz utat Is­ten akaratából járta. KR. E. 539-BEN megvaló­sult Deutero—Ézsaiás prófé­ciája. Círusz perzsa király le­győzi a babiloniakat, s megen­gedi a zsidóknak a Jeruzsá­lembe való visszatérést. Ezt a körülményt tükrözi Ézsaiás könyvének harmadik főrésze, az 56—66 fejezetek. Itt már nincs szó fogságról, hanem ha­zafelé menve, vagy már ott­hon megérkezve arról beszél­nek, hogyan is építsék meg a templomot, hogy Isten reájuk tekintsen. Ekkor megszólal Is­ten figyelmeztetése a prófétán keresztül: „Az egek nékem ülőszékem és a föld lábaim­nak zsámolya: minő ház az, amelyet nékem építeni akar­tok és minő az én nyugalmam­nak helye? Hiszen mindezeket kezem csinálta ... erre tekin­tek én, aki szegény és megtö­rött lelkű és aki beszédemet rettegi” (66, 1—2.). Ezeknek a fejezeteknek is fokozza a jelentőségét az, hogy túl mutatnak az egyszerű föl­di szabadításon (59,20. 65,17 stb.). Ezért is mondja Jézus beteljesültnek a 61. fejezet ele­jén leírt próféciát Kapernaum- ban, amikor kezébe adják Ézsaiás könyvét: „Az Űr lelke van rajtam, mivel fölkent en­gem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem: el­küldött engem — hogy a töre­delmes szívűeket meggyógyít­sam —, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a va­koknak szemük megnyílását, ;.. hogy hirdessem az Űr ked­ves esztendejét...” (Lk. 4,18— 21.). Válasz az olvasónak LAPUNK F. ÉVI JANUAR 24-1 SZÁMÁBAN „Botrány a temetésen” címmel egy cikk, illetve egy fordítás jelent meg, amellyel kapcsolatban két ol­vasónk elküldötte hozzászólá­sát. Harsai Ede református lel­késztestvérünkét lapunk feb­ruár 28-i számában közöltük, S. Ottmár Klára nőtestvérünk írását pedig a március 7-i számban. Mivel a cikket én fordítottam le, a szerkesztőség megbízott, válaszoljak a föl­vetett kérdésekre. Előre bo­csátom, nem akarom minden­áron a vitát lezárni, mert az ügy sokkal nagyobb, bizony hasznos lehetne a kiszélesítése. 1. SAJNOS NEM ÁLL REN­DELKEZÉSÜNKRE a temetési igehirdetés teljes szövege, amely után az események és nyilatkozatok elkezdődtek. En­nek következtében aligha lehet tárgyilagos véleményt nyilvá­nítani arról, hogy a temetési igehirdetés mennyiben volt mégis vigasztaló minden ke­ménysége mellett, vagy meny­nyiben nem tartalmazott vi­gasztalást. A hallgató gyüle­kezet egyik része helytelení­tette az igehirdetést, az ti. amely a halott feldicsérését várta, de ez nem zárja ki azt, hogy volt ott egy másik rész is, amelynek „volt füle a hal­lásra”. A temetés után a helyi lapban az elégedetlen kritizá- lók szólaltak meg, a többiek nem nyilatkoztak. 2. AZ IGEHIRDETŐ ESPE­RES bizonyosan nem vonako­dott a vigasztalástól és nem arra keresett lehetőséget, hogy csupán ítéletet mondjon a halott felett vagy szeretetle­nül leckéztesse a hozzátarto­zókat, hanem az ellen tilta­Lelkészeket készft fel a szolgálatra A Greifswaldi Egyetem Teológiai Fakultásának ószövetségi professzora, D. Dr. A. J ep sen március 28-án tölti be 65. életévét. Az ószövetségi tudományok terén rendkívül értékes munkát végzett professzor a náci rezsim alatt nem tudott ér­vényesülni náciellenes magatartása miatt és csak 1946-ban tudta megkezdeni főiskolai tevékenységét Greifswaldban. Az 1964-ben nálunk is járt professzor nemcsak mint tudós végzett eddig maradandót az ószövetségi tudomány terén, ha­nem mint bibliafordító és a Pomerániai Tartományi Egyház zsinati tagja tevékenyen részt vett mindig az egyház gyakorlati életében is. Mindig szem előtt tartotta, mint professzor, hogy a teológiának Jézus Krisztus egyházát kell szolgálnia és az a feladata, hogy a lelkészi szolgálatra készítse föl a hallgatókat. Jepsen professzort meleg szeretettel köszöntötték hazai és külföldi kollégái, maga a greif swaldi Teológiai Fakultás pedig „Üdvözlő Iratot” adott ki professzora tiszteletére. Dr. Pálfy Miklós Lelkészképesítő vizsga az Üllői úton EGYHÁZUNK azokat, akiket lelkészekül alkalmaz, ismé­telt elbírálás alá veti. Megvizsgálja készültségüket maga a tan­intézet, a Teológiai Akadémia, de megteszi ezt az illetékes egy­házkerület is. Az egyházkerületet egy erre választott Lelkész­képesítő Bizottság képviseli. A lelkészképesítő vizsgát a jelöl­tek a Teológiáról kikerülésük után egy évre kötelesek letenni. A vizsga után elnyert lelkészi oklevél alapján válnak önálló szolgálatra elhívhatókká. TANULMÁNYAIK elvégzése és oklevelük kézhezvétele között eltelt egy esztendő a „gyakorlati év”. Ekkor ismerked­nek meg a szolgálat terhével és ízlelgetik első örömeit. Ekkor találkozik az elmélet az élettel! Ilyenkor mutatkozik meg, hogy nem volt hasztalan öt évig tanulni, de továbbra is szükséges a tanulás. Az életnek tanultak a Teológián és az élet, mint szol­gálat ösztönöz közben fölismert hiányosságok pótlására. Se­gédlelkészeinket egyházunk nem hagyja magukra, módjukban van a gyülekezeti lelkész tanácsát és segítségét kérni. Van úgy, hogy kettőjük között egy évtizedekre szóló jó kapcsolat jön létre. Hisz terjedőben van az a lelkésztípus, aki nem any- nyira a felettes, mint inkább az idősebb testvér, jóbarát szere­pét tölti be. ENNEK A KEZDŐ IDŐNEK a jelentőségét formálisan is kiemeli a lelkészképesítő vizsga. Ezen egyházunk vezetői új­ból megvizsgálják a lelkészjelölteket. Itt már nem a tudáskész­let a fő, hanem, hogy a lelkészjelölt mennyire képes a Teoló­gián tanultakat a lelkészi szolgálatban alkalmazni és hivatali dolgaiban gyümölcsöztetni. A vizsgázók dolgozatokat készítettek, amelyeknek a té­máit még a nyár folyamán megkapták. Az egyik dolgozatnak például ez volt a címe: „Keresztyén felelősségünk”. Már a téma is arra késztette a dolgozat elkészítőjét, hogy ne abból a szempontból nézzen szét maga körül, hogy hogyan nyílik lehetőség kényelmes életre és jó javadalomra, hanem, hogy hogyan lehet szolgálni a szeretetben. Egy prédikációt is kellett többek között készíteniük az egyházi sajtó vasárnapjára, ame­lyiknek igen érdekes volt a textusa is: Mt 13,52. Az írásbeli dolgozatok bírálatának a hangja általában szigorú volt. Egy olyan szolgálat bevezetője, amelynél van elbírálás, de ez ritkán szólal meg úgy, hogy az érdekelt, maga a lelkész is hallja. A lelkész füléhez általában csak a dicséret jut el és nem mindig őszintén. Szükséges tehát, hogy az önbírálat meglegyen, s en­nek elindításához szigorú bírálatot halljon. A SZÓBELI VIZSGA inkább hasonlított fiatal és idős munkatársak, kezdők és tapasztaltak beszélgetéséhez, mint a delikvens megexaminálásához. A fesztelen légkör csak akkor vált ünnepélyessé, amikor a püspök az eredményt kihirdette, az okleveleket kiosztotta. Általános lelkészi képesítést nyertek: ifj. Joób Olivér, Péter Jenő, Rác Miklós. Pár esztendővel nyert általános lel­készi képesítését német nyelvű szolgálatra is kiterjesztett ké­pesítéssel egészítette ki Reuss András. örömünkre szolgált, hogy a jelöltek között ott voltak a Ielkészcsaládok gyermekei is. Jó tudni, hogy az apa szolgálata fény lehet, amelynek közelében kigyúl az elhivatottság tudata a fiában. Szabó Lajos kozott, hogy egy éppen ilyen esetben a hozzátartozók ne akarják a szerencsétlenséget úgy feltüntetni, mintha Isten ilyen módon (hogy ne mond­jam: részegen és elgázoltán) akarta volna a fiatalembert „országába haza hívni”. Hi­szen nagyon is kétséges, hogy a fiatalember eljut-e Isten or­szágába? Akik a gyászjelen­tést kiadták, azok viszont an­nak szövegével előlegezni akarták Isten szuverén szán­dékát és ehhez jól jött volna az olyan prédikáció, amely ezt a felfogást igazolja. Mivel az igehirdető, hiténél és lelkiis­mereténél fogva nem ezt tet­te, kihívta maga ellen a „köz­vélemény” kritikai megnyil­vánulását. De, eltekintve at­tól, amit a gyászjelentés szö­vegével kapcsolatban mondott, lehetett igehirdetése a tör­vény és evangélium megszó­laltatása prófétai módon. 3. A MI SZÁMUNKRA AZONBAN nem az a döntő, hogy valahol Hessen egyik gyülekezetében mi történt, ha­nem az, hogy általában és a világ minden táján mi hang­zik el az igehirdetésben, jelen esetben a temetéseken. Erről itt csak pár szót szóljunk. A LELKÉSZ LEGYEN „sa­ját gyülekezetének tagja”, él­jen benne és érte szolgálata közben. (Persze, ha a más gyü­lekezetében szolgál, ez na­gyon nehéz, de az irányelvet fenn kell tartanunk így is.). A templomi gyülekezeti pré­dikációktól abban különböz­nek az ún. kazuális igehirdeté­sek, hogy azoknak különleges okuk (casus) van, amelytől el­tekinteni nem lehet, de nem szabad engedni azt sem, hogy uralkodóvá legyen. A cacus ugyan előtérbe kerül, de nem pótolhatja a bizonyságtevést. Az adott helyzetben kell érvé­nyesülnie az igének, miközben a gyülekezetei (bármilyen ösz- szetételű) igen komolyan kell venni akár öröme van, akár szenved. A GYÜLEKEZETÉT EMBE­RILEG elsősorban a casus vonzza, de az az igazán élő gyülekezet, amely alázatosan figyel az igére, amely a casus- ra vonatkozik. Így bizony sok­szor jó lenne, ha egyes teme­téseken csak Isten igéjét ol­vasnák fel minden emberi hozzátétel, magyarázat nélkül. Viszont, amikor a lelkészt temetésre fölkérik, szinte min­den halottról azt mondják, hogy jó, becsületes, munka- és családszerető ember volt. Ha idegenek elbeszélése alap­ján idegent kell temetni és a lelkész nem óvatos, mérték­tartó, szellemi csapdába eshet, !• igazságtalanságot követ el, || esetleg magát és az egyházi | szolgálatot naivvá, vagy ne» vetségessé teszi. AZ ISMERT LATIN KÖZ­MONDÁST — de mortuis ni­hil nisi bene — így szokták le­fordítani: „A halottakról vagy semmit, vagy jót”, holott he­lyesebb fordítás: „Vagy sem­mit, vagy j ó 1”. Se közvéle­mény, szokás, se semmi más, nem diktálhatja a lelkésznek azt, hogy tudatosan jót mond­jon ott, ahol az ellenkező len­ne az igaz. Bizony legjobb ilyenkor elhagyni a személyes vonásokat és megmaradni az ige hirdetésénél. Ne keressük emberek tetszését, helyeslését akkor sem, ha utána hízelgés­sel és dicsérettel halmozná­nak is el. Ez nem azt jelenti, hogy semmi tekintettel ne le­gyünk a gyülekezetre, de azt jelenti, hogy semmi esetre se szolgáljuk ki a gyülekezetnek esetleg elferdült, lélekellenes igényeit .A lelkész ugyan szem­be kerülhet gyülekezetével, vagy annak egy részével, de inkább népszerűségét veszítse minthogy ellene mondjon el­hívásának. Ha igét, igazságot, életet prédikál, újjászülethet­nek olyanok, akik addig a megszokásokban aludtak. LEHETSÉGESEK OLYAN ESETEK, körülmények, meg- kövesedések, mélygyökerű bűnök — úgy gondolom, a németországi is ilyen lehetett — amikor az igehirdető még a megszokottnál is nagyobb szenvedéllyel szólal meg. Tu­datosan, vagy öntudatlanul vállalja még a „botrányt” is, mert szeretne már áttörni év­tizedes, évszázados hazugsá­gokon, hamisságokon, megszo- kottságokon. Szeretné lerázni magáról a „pálmásdézsa” ké­tes dicsősségű szerepkörét és ezért beszél úgy; ahogyan be­szél. Lehetséges, hogy a szá­munkra névtelen igehirdető esperes, még egyszer ugyan­ilyen helyzetben, talán más­ként fogalmazna, de nem vál­toztatna a lényegen, azon* hogy Isten igéjét és annak igazságát hajlandó csak pré­dikálni. Jelen esetben bizo­nyára nem gondolta azt, hogy hosszú idő múltán, még Ma­gyarországon is beszéd tárgya lett az, ami körülötte történt Ha esetleg vétett is mint leír kipásztor, cselekedetének utó­hullámai megtermékenyíthetik a gondolatok és érzések föld­jét. Éppen ezért abban látom a lényeget, hogy a gyülekezet és az igehirdetés, továbbá a gyü­lekezet és az igehirdető viszo­nyáról, egymásrahatásáról, egymás iránti felelősségéről az eddiginél is többet kell szól­nunk, írnunk és egymást sze­retetben tanítanunk. Várady Lajos Bz Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály evangélikus lelkészek tollából elbeszélő-kötet kiadását tervezi. Felhívja a lelkészek figyelmét, hogy eddig meg nem jelent, maguk részéről a kiadásra alkalmasnak tartott novelláikat, 1965. május 15-ig küldjék meg Friedrich Lajos tördelö-szer- kesztő címére. (Budapest VIII. Puskin u. 12.) A kéziratokat három példányban kell beküldeni. (A gépelés csak egy oldalra történhet.) Egy-egy elbeszélés legfeljebb 8 gépelt oldal lehet Egy oldalon 30 sor lehet, egy sorban pedig 60 leütés. A születésszabályozás kérdése A legális és illegális szüle­tésszabályozás, a sterilizáció és fogamzásgátlás kérdéseivel foglalkozó konferenciát hívott egybe a nyugat-németországi Tutzingban az Evangélikus Akadémia. Rendkívül érde­kes és a magyarországi ilyen jellegű problémák szempont­jából is fontos kijelentések hangzottak el a fenti konfe­rencián. A meghívott orvosszakértők súlyos szemrehányásokkal il­lették a német orvosi kar egy részét. „Az angyalcsinálók nagy része orvos a Szövetségi Köztársaságban...” — jelen­tette ki szó szerint dr. Kepp professzor. Évenként legalább 500 ezer magzatelhajtás van szerinte Nyugat-Németország- ban, de lehetséges, hogy két millió. Különösen az ifjúság ilyen irányú felelőtlenségét emelte ki előadásában és hangsúlyozta, hogy a szülői ház kellő felvilágosítása és nevelése nélkül aligha tudnak az orvosok ezen a téren pozi­tív eredményeket elérni. Majdnem 1 millió evangélikus Dél-flmerikában A 21 latin-amerikai állam­ban jelenleg majdnem egy­millió evangélikus él, akik sajnos még ma is 44 külön­böző evangélikus egyházban és közösségben tömörülnek. A gyülekezetek száma 2040. A szolgálatot 538 lelkész, 120 misszionárius és 113 laikus­munkás látja el. piiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiimiiiiiiiiimiiiiiiy| HÉTRŐL HÉTRE | Ü címen kapható az evan- || = gélikus áhítatos könyv, £ = amelyik 53 hétre tártál- = = máz igét, igemagyaráza- = tot és imádságot § az Áhítatos könyv | Ara 12,— ft Megrendelhető a Sajtóosztályon imiiiiiiiiiuiiiiHiiimuiiiiiiimimiiiiiiiiiiHiiiiii i i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents