Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-03-14 / 11. szám
Isten tettei nyomában Schweitzer emlékezéseiből ítélet alatt — meghajlás és reménység A NADRÁG 2 Kir 24-25. Jeremiás könyvé KÉT ÉVTIZEDNÉL ALIG TÖBB, ami most következik, de ez az időszak sűrített történelem. Az események rohannak a végzetes katasztrófa, Jeruzsálem és Júda pusztulása felé. Ennek a korszaknak vergődő, tusakodó prófétája: Jeremiás. Krisztus előtt 605-ben az új-babilóniai birodalom váltja fel Asszíriát a világhatalomban. Ezt nagy uralkodója, II. Nebukadnezár viszi végbe. Ebben az időben Júda királya Joákím, a tragikus végű Jósiás király unokája. Tíz éves uralkodása idején a vallás-keveredés, az egy igaz Isten tiszteletének és a pogány kultusznak vegyüléke újra felüti fejét. Jósiás vallási reformja nem hozta meg a mélyrehatóié eredményt, csak annyi változás történt, hogy a jeruzsálemi templom és a szertartások kerültek a hitélet központjába. Jeremiás próféta fölemeli szavát a kegyességnek e külsőséges gyakorlása ellen, és hirdeti Isten közeledő ítéletét a templom fölött. Ezzel magára uszítja a papságot. Börtönbe vetik, el akarják tenni láb alól. Joákím király megpróbál elszakadni Nebukadnezártól, a hatalmas babilóniai királytól. Ennek a meggondolatlan és veszedelmes külpolitikának is útjában áll Jeremiás prófétai működése. Amikor Joákím értesül, hogy Jeremiás a fővárosra és az országra következő pusztulást jövendöli, ő is az életére tör. Jeremiásnak újra rejtőznie kell Isten szavának hirdetése miatt. A babilóniai seregek megindulnak a pártütő király és a főváros ellen. Joákím a megszállást már nem éri meg. Fia, Joákín, meghódol Nebukadnezár előtt, s ezzel — egyelőre j — megmenti Jeruzsálemet a feldúlástól. De a királyt és a nép felső rétegét Babilóniába hurcolják (Kr. e. 598). Most Joákín nagybátyját, Sedékiást teszi királlyá Júdá- ban a győztes nagyhatalom. Az ő uralkodása kezdetén Jeremiás újra lélegzethez jut. Felléphet nyilvánosan. Levelet írt elhurcolt honfitársainak Babilónba, s inti őket, ne hallgassanak azokra a hamis prófétákra, akik értelmetlen lázadásra biztatják a deportáltakat; inkább illeszkedjenek bele az új körülményekbe és munkálkodjanak az ellenséges városnak jólétén, ahová Isten fogságra küldte őket; mert „annak jóléte lesz a ti jólétetek” (Jeremiás 29). JEREMIAS TÖRETLENÜL VISZI TOVÁBB prófétai vonalát odahaza is, és hirdeti: Isten az Ő szolgájának, Nebukadnezár pogány uralkodónak adta a világhatalmat, Jeruzsálem és Júda népe vesse magát alá az ő uralmának, máskülönben elpusztul. Sedékiás hajlik a prófétai szóra, de tanácsadói, a Babi- lón-ellenes háborús párt tagjai Jeremiást beszédjéért árulással vádolják, börtönbe vetik és meg akarják gyilkolni. Erre azonban nem kerülhet sor, mert fájdalmas próféciája beteljesül: Sedékiás lázadási kísérleteire Nebukadnezár Jeruzsálem ostromával felel. Csapatai másfél évig tartják körülzárva Jeruzsálemet. A városban éhínség tör ki, majd a babilóni seregek megindulnak a falak ellen. Sedékiás király hiába próbál kitörni az ostromgyűrűből. A babilóniai hadak utolérik, csapatait szétszórják, őt magát pedig Nebukadnezár megvakíttatja és Babilónba hurcoltatja. A nép nagy részét szintén deportálják. Mögöttük ott marad a szétdúlt templom, a felgyújtott város, romokban heverő kőfalaival. Ügy, amint Jeremiás próféta sokszorosan megjövendölte. 587-ben így lett vége Júdának, és megszakadt a királyoknak Saul óta tartó sora. Így semmisült meg a jeruzsálemi templom, s így került most már szinte az egész nép messze idegenbe, a 11 évvel előbb elhurcolt vezető réteg után. Megkezdődött az Isten népe életében oly nagy jelentőségű „babilóni fogság” —, de erről majd következő cikkeink szólnak. Jeremiásnak megengedték a győztesek, hogy Jeruzsálemben maradjon. Küldetése azonban nem fejeződött be. A városban maradt zsidók — a próféta akarata ellenére — lázadást szerveztek, és megölték a babiloniak által kinevezett zsidó helytartót. A megtorlástól való félelmükben pedig elmenekültek Egyiptomba. Jeremiás hiába prófétába, hogy Jeruzsálemhez kötik őket Isten ígéretei, őt is magukkal hurcolták. Hányatott élete, küzdelmes prófétai szolgálata ott ér véget az ismeretlenségben. Az utolsó mozzanat, amit tudunk róla, hogy az egyiptomi emigrációban élő honfitársait figyelmezteti: nem okultak Isten végbement ítéletéből, most is elhajolnak Tőle az egyiptomi pogány kultusz gyakorlásával (Jeremiás 44). AZ ÜDVÖSSÉG TÖRTÉNETÉNEK EZT A SZAKASZAT legjobban prófétájának szemével érthetjük meg: Isten ítélete feltartóztathatatlanul közeledik Júdára az Istentől elfordulás miatt. Ebben Isten eszköze az új világbirodalom uralkodója. Ö hajtja végre — először a vezető réteg, majd a nép nagy részének deportálásával, Jeruzsálem szétrombolásával, a templom és a várost őrző falak elpusztításával — Isten ítéletét. Ebben a helyzetben az egyetlen megoldás: meghajlás Isten ítélő keze alatt. Jeremiás a város ostroma idején, börtönben, a bekövetkezett ítélet teljes bizonyosságában — földet vásárol Júda területén. A szorongatott helyzeten, a meg- állíthatalanul zúduló ítéleten keresztültörő jelkép ez: van reménység Isten népének hazatérésére. Azokról az istentiszteletekről, melyeken gyermekkoromban részt vettem, az ünnepélyesség iránti érzéket, a csend és a gyülekezet szükségességének érzését vittem magammal az életbe s ezek nélkül nem tudom elképzelni létemet. A. Schweitzer MA MINDENFELÉ SZÉPEN ÉS JÖLÖLTÖZÖTT FIATALOKAT látunk. És ez jól van. De egyesek mintha túl sokat törődnének a divattal, még akkor is, ha ezt nem a feleslegükből teszik. Ezeknek mondom el ezt a történetet. „Volt időszak, amikor árnyék borult egyébként oly napos ifjúságomra. A gunsbachi paróchián öt gyermek volt és az anyagi gondok nem voltak előttünk ismeretlenek. Anyám minden lehető módon takarékoskodott. Olajjal főzött, bár azt akkor még nem tudták mellékíz nélkül készíteni. Apám betegeskedett, az ágyat nyomta. Hónapokon keresztül szomorúság tanyázott házunkban. Később, konfirmandus koromban fordult azután jobbra családunk anyagi helyzete. Ebben az időben Mulhou- seban folytattam tanulmányaimat és hiúsági kérdést csináltam belőle, hogy olyan keveset költsék, amennyire csak lehet. Egy őszi napon anyám kijelentette, hogy nekem téli öltönyt kell venni, mert a régit már kinőttem. Elhárítottam, pedig az volt az igazság, hogy a régit valóban nem lehetett már fölvenni. Az égés? telet a sárga lenvászon nyári ruhámban jártam végig. Nagynéném, akinél laktam, a spártai nevelés híve volt és elnézte nekem. Ifjúi hiúságom számára nehéz volt elviselni, hogy osztálytársaim a szegény éhenkórászok és koldusok közé soroljanak. Nem is tettem volna meg semmiért, ha nem arról lett volna szó, hogy anyám gondjain enyhítsek. Az érettségi vizsgálatot kielégítő eredménnyel álltam meg, de mégsem olyan jól, mint ahogy várni lehetett volna. Ennek elsősorban a nadrág volt az oka, amit azon a napon viseltem. ABBAN AZ IDŐBEN az volt a szokás, hogy a szóbeli vizsgán fekete ruhában kellett megjelenni. Volt is fekete kabátom anyám öreg szüleinek hagyatékából, de nem volt hozzá nadrág. Takarékosságból nem akartam csináltatni és megkértem Lajos nagybátyámat, hogy adja kölcsön az övét. Igen ám, de a nagybácsi alacsony és pocakos ember volt, én pedig sovány és hórihorgas. Mégis azt gondoltuk, hogy egy alkalommal menni fog. Szerencsétlenségemre elmulasztottam, hogy előre felpróbáljam. Mikor a vizsga reggelén fölhúztam, kisült, hogy alig ér a cipőm száráig, pedig már spárgával is meghosszabbítottam a nadrágtartót. A mellény és a nadrág között széles csíkon virított az ing. Hogy hátul hogy állt, annak elbeszéléséről lemondok. MEGJELENÉSEM viharos derültséget okozott osztálytársaim körében. Forgattak elő- re-hátra. A vizsgaterembe bevonulásunk nélkülözött minden ünnepélyességet, mert mindenki pukkadt a nevetéstől. Mikor az asztalnál ülő professzorok meglátták pantallómat, rajtuk volt a derü- lés sora, s ők vidámodtak meg mértéken felül. Csak a szigorú érettségi biztos nem vette észre, hogy miről van szó. Csak annyit látott, hogy én vagyok a központja ennek a viharos vidámságnak és szigorú szavakkal bélyegezte meg általános tiszteletlenségünket, különösképpen az enyémet Vásott tréfamesternek gondolva elhatározta, hogy véget vet bolond kedvemnek. Majd maga vizsgáztat meg minden tárgyból. (Kivéve persze a matematikát, amelyhez köztudomásúan nem értett.) Neki is fogott a vesézésnek. Az igazgató biztató pillantá- I saitól kísérve igyekeztem helytállni. Szigorú bírám sok kérdése mégis válasz nélkül maradt, s ennek sűrű fejcsó- válások voltak a következményei. Az elnök úr nagyon méltatlankodott, hogy nem tudtam felsorolni, milyen rendben helyezkedett el a görög tábor Homérosz szerint Trója falai alatt. Mivel a többiek sem tudták, lesújtó nyilatkozatot tett klasszikus műveltségünkről. Végül a történelemre került a sor. Ez volt az elnök speciális szakja. Tíz perc múlva teljesen megváltozott a helyzet. Már nem vizsgáztatott, hanem beszélgetett velem, a római és a görög gyarmatosítási módszerek különbözőségéről. Záró beszédében megemlítette, hogy milyen örömöt okoztak neki történelemből adott válaszaim, s dicséretes észrevételeit be kellett jegyezni bizonyítványomba is. De a többi közepes jegyek azért megmaradtak.” Közli: Űzőn László Ökumenikus" Biblia *! Rendkívül érdekes dologra vállalkozott a berlini Evangélikus Bibliatársulat. 150 esztendős fennállásának az emlékére „Tetrapla 1964” címen az Üjtestámentomnak négyféle fordítását (tetrapla görög szó és jelentése: négyféle) rakta egymás mellé, hogy a kutatók és a Biblia különböző fordításai iránt érdeklődő szorgalmasabb bibliaolvasók egymás mellett láthassák és egymással összehasonlíthassák az alábbi négyféle fordítást: Luther Márton 1956-ban revideált fordítását, a Zürcher Biblia szövegét, Fr. Tillmann katolikus professzor és lelkész fordítását, amelyet 1962-ben revideáltak és a The New Englisch Bible __ New Testame nt, tehát az Űjtestámen- tomnak 1961-ben megjelent legújabb angol fordítását, amely igen nagy sikert aratott Teológiával és filozófiával foglalkozásom közben a humanitás eszméje vezetett. Arra vállalkoztam, hogy mélyebben alapozom meg: visszavezetem az élet tiszteletére. Meggyőződésem szerint ennek kell feltámadnia, valahányszor az ember mélyen gondolkodik önmagáról és viszonyáról a világhoz. A. Schweitzer *»»>»»»»»>,»,>»»»»».».............. AZ ÉVFORDULÓ November végefelé volt, szombaton délután. Gizella előbb érkezett haza, mint a férje. A levélládában levelet talált. Különösebb érdeklődés nélkül kivette, anélkül, hogy jobban megnézte volna. Kalapját és felöltőjét az előszobában letette, majd a levéllel a szobába ment. Fáradt volt, lelkileg fáradt, mint mindig, valahányszor hazaérkezett, mert sehol sem talált annyi izgalomra és feszültségre, mint itthon az utóbbi időben. A kemény szóváltás is, a mély hallgatás is terhet jelentett. Meggyújtotta a lámpát, az íróasztalhoz ment és nézegette a levelet. Feladó: Bérezés Pál lelkész. Kissé gondolkodott, de amikor a név és a személy alakot öltött, egyszerre nagyon gyengének érezte magát. Látta maga előtt a lelkészt, amint az oltár előtt állott s egyszerre képek sokasága pergett előtte, mint egy rövid filmben. Szinte félt felnyitni a levelet, mintha valamilyen veszedelem rejtőzött volna benne. Mégis lassú mozdulatokkal megtette, de a keze remegett. A levél így szólt: „Kedves Testvérem! Esküvőjük első évfordulójához érkeznek el a mai napon. Szívből gratulálok és Isten gazdag áldását kívánom mindkettőjük további együttes útjára. örömmel gondolok első találkozásunkra a templomban. Megmondhatom már őszintén: ritkán látunk olyan boldog, tiszta arcokat, amilyen a kettőjüké volt akkor. Az ünnepi vacsorán egyik tanújuk csak annyit mondott: ezeknek a fiataloknak csodálatos természetük van, mindig tele vannak kedves örömmel s ahová beteszik lábukat, ott még a szomorú is vidámmá változik, annyira sugárzik belőlük a derű... Magam is úgy láttam, a tanújuknak igaza volt. Bizonyos vagyok abban, hogy ma este fölteszik a magnetofonszalagot és boldog szívükkel végighallgatják mindazt, ami akkor elhangzott. Lélekben én is ott leszek... Ügy gondolom, hogy azóta többször is voltak már istentiszteletünkön (számomra szinte lehetetlen figyelemmel kísérni még az ismerős arcokat is) és így hallhatták, hogyan imádozunk azokért a házaspárokért is, akik boldogok maradnak Isten kegyelméből a kísértések között is,.. Ezzel az érzéssel köszöntőm Mindkettőjüket Űrünk nevében és a gyülekezet nevében is. szívélyes üdvözlettel: Bérezés Pál.” Így szólt a levél. Gizella az íróasztalra ejtette a levelet, leült, fejét kezébe temette és keservesen sírt... Éppen akkor lépett be Béla is. Se a kabátját, se a kalapját mm vette le, röviden, hidegen köszönt, az íróasztalhoz ment, mint akinek valamilyen nagyon sürgős dolga van, csak fordul és megy is már tovább. Egyszerre pillantotta meg a levelet és síró feleségét. Megmerevedve megállt, mert ez a kép nem illett be terveibe, de azt sejtette, hogy a könnyek és a levél között összefüggés van. A papirost türelmetlenül felkapta és olvasni kezdte. A végén ott maradt állva, majd csendesen letette kalapját az íróasztalra s úgy nézett maga elé, mint aki sötét messzeségbe néz. Azután föl-alá sétált, idegesen és gondolkodva. Egyetlen kérdés szorongatta, nem is először: „Hogyan jutottunk ide? Ebbe a hihetetlen, félelmetes, ideges, hideg lelki állapotba, ebbe a szakadásba? Mikor és mivel rontottunk el mindent?” — kérdezte önmagától anélkül, hogy kapott volna bármilyen feleletet. Csöngött a telefon. Béla fölemelte a kagylót és egészen röviden felelt vissza: „Nem... mégse megyek veletek . ■ ■ semmiképpen nem... azért, mert most itthon maradok ... Szervusz ...” Azután kiment az előszobába, kalapját is vitte és kabátja nélkül tért vissza. A szobában elmélyült a csend. Olyan csend, amely sokszor magasabb minden falnál, amely két ember két különböző világa között egyáltalán megépülhet, akik valamikor egyek voltak és egymástól elszakadtak. Ki kezdje a beszélgetést, mert beszélgetni kell. Ki és hogyan és — mivel. Mégis Béla volt az erősebb. De szavai kétértelműen csengtek, komolyan is, gúnyosan is. — Miért nem voltunk tulajdonképpen templomban a házasságkötésünk óta? — vetette fel a kérdést. Gizella felelete csupa szevedély volt, mert szenvedéssel teli volt. — Miért nem jártunk templomba házasságkötésünk előtt ? Templomba nem jártunk és mégis mennyire természetes volt, hogy egyházi esküvőt tartsunk, mert a szüléink is így csinálták. Ez a tradíció, a kőkemény, hideg tradíció és megszokás! A templom, az oltár, az orgona, a prédikáció mind olyanok, mint az ékszer hamis gyöngyei és kövei és semmi más... De tudsz te egyetlen szót is abból a prédikációból? Béla csak a fejét rázta. — Nem, egyetlen szóra sem emlékszem. Régen elfelejtettem. — Én is... Annyit tudok csak, hogy a prédikációra nem is figyeltem. Más érzésem volt akkor, nagyszerű érzésem, szinte valamilyen győzelemnek az érzése ... (Itt Gizella felállt, mint akit az emlékek mozgatnak.) ...Hiszen a templom zsúfolásig megtelt és mi, csak mi álltunk az események középpontjában minden érettünk történt, csak érettünk... (Majd lehangoltad): ... és ehhez jó volt a templom, csak ehhez volt jó... — És most jelentkezik az a pap ■— folytatta Béla — a levelével, a naivitásával, mert nem ismeri az életet és nem is sejti, hogy emberek és események egyetlen év alatt micsoda fordulatot élhetnek át... Egyébként, te akartál minden vasárnap valami új programot. Gizella már szemben állt vele. de minden harag nélkül, inkább szomorúan. — Ha mindig így beszélünk „te” és „én”, akkor semmivel sem jutunk tovább. Én azt mondom neked: „Te minden vasárnap a szabadba akartál, nyáron a vízhez, télen a hegyekbe, menni, menni, mindig csak menni ...” Te pedig azt mondod nekem: „Te meg a társaságot kerested ...” Én azt mondom hozzád: „Te mindig több pénzt akartál keresni...” Erre te azt feleled: „Te mindig valami újat, divatosat akartál...” Ez a beszélgetés végtelen és értelmetlen, mert eredménytelen. Amíg így beszélgettünk és vitatkoztunk, mind a ketten más úton jártunk, párhuzamos utakon ugyan, de mégsem együtt. Erre mindig volt időnk. A rosszhoz a percek is elegendők és nincs szükségünk hónapokra ahhoz, hogy végleg elszakadjunk egymástól... Mélyet sóhajtot, majd szinte kiáltotta: — Mi, mi, mi! M i állunk egymással szemben közönyösen, nekünk nincs egymáshoz már semmi mondanivalónk, mi érezzük magunkat úgy ebben a lakásban, mintha börtönben lennénk, mi... És mi vagyunk azok, akik már nem sugároznak örömöt, mert az öröm elhagyott minket, de a barátaink is itt hagytak, hiszen nem tudnak bennünket elviselni úgy, ahogyan vagyunk, mert önzők vagyunk, hidegek, gorombák és felelőtlenek ... Béla még nem adta fel a harcot, ezért kissé kitérően, kissé jóakaratúan kérdezte: — Ne tegyük fel mégis a magnószalgat? — Ahogyan akarod. Keresgélt a dobozok között s hamar megtalálta. Mindent lassan, kimérten készített elő, valójában belső bizonytalansággal, sőt szégyenkezve és félelemmel is. A szalag megindult. Harangszó ... harangszó ... Akkor még a templom előtt álltak és arra vártak, hogy a családtagok összegyülekezzenek az autókból és sorba álljanak. Fényképészek lámpája villant. Felbúg az orgona... mintha győzelmi himnusz lenne. Bevonulás. Mindenki önkéntelenül feláll, de kíváncsian is. Virág, virág, fehér virág mindenütt. Már az oltár előtt állnak. Szól az igehirdetés. „... hamis cél mindig a magunk boldogságát keresni, másokat kell boldoggá tenni...” „... a szeretet és a szenvedés testvérek ...” . tibennetek két idegen világ találkozik és nem egyszerű egységes világot formálni belőlük.,. „... életetekben emberek előtt és Isten előtt álltok.. „ ...az emberi szeretet jó kezdetet teremthet, de a bűn terhe alatt meginog és kudarcba fullad, mert az ember gyengesége és bűne nagyobb, mint a szerelme ...” „ ... boldog embereknek is meg kell ta- nulniok a megbocsátást-----” Ez már túl sok volt mindkettőjüknek. Béla leállította a magnót. Akkor szólalt meg ismét a telefon. Gizella nehéz szívvel nyújtotta ki kezét. — Csókollak Anyu ... igen, mindketten itthon vagyunk... Hogyan? Hozzátok menni? ... És a Béla szüleit is meg akarod hívni? ... Igen, értem, értem... Közben csorogtak könnyei, de nem akarta elárulni önmagát. — Igen, szólok Bélának is... Átadta a kagylót. — Mindannyian velünk akarják megtartani az évfordulót... Béla hálásan és felszabadultan köszönte meg a meghívást. Majd így folytatta: — Te, Anyu, volna még egy kérdésem hozzád. Nem tudod, tartanak-e szombaton este a templomban áhítatot? Igen, abban a templomban, ahol mi esküdtünk... Igen? Szóval hat órakor? Tudniillik először szeretnénk odamenni, mert a lelkész igen szép levelet írt, gratulált és szeretnénk megköszönni ,.. igen és utána elmennénk hozzátok .... szívesen... persze nagy örömmel ... Akkor, viszontlátásra ... Odakünn, az ablakok előtt színes neonreklámok már tarka játékot vetítettek a levegőbe. Béla visszament a magnóhoz és ismét feltette a szalagot. Nem könnyű az életet megint elölről kezdeni ... Várady Lajos
