Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-03-07 / 10. szám
KP. BERM. BP. 72. XXX. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 1965. MÁRCIUS 7. Ara: 1,40 forint BÖJT EV ANGELIKUS EGYHÁZUNK egyik legjellegzetesebb időszakához érkeztünk el a mai vasárnappal: a böjthöz. Amikor ezt a szót kimondjuk, — böjt — a legtöbb keresztyén ember szívében akaratlanul is komor érzések ébrednek. Hiszen a böjt időszakában megszólaló ige szenvedésről és halálról beszél. Az ige fényében elindul újra Krisztus arra a nagyon nehéz és fájdalmas útra, mely végül a nagypénteki kereszthalálhoz vezetett. Ami ezen az úton vele történik, az valóban nem tud semmi vigasztaló, vidámító érzést ébreszteni a legtöbb keresztyén ember szívében. A komor hangulatot talán még mélyíti az is, hogy oltáraink is komor színt öltenek, hiszen mindenütt lila színű terítő kerül rájuk. Mindezek ellenére azt kell mondanunk, hogy nem érti a böjt igazi üzenetét az a keresztyén ember, aki csak a fájdalmas és szomorú hangot hallja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a böjti út nem nagypéntekkel ér véget, hanem húsvéttal. Isten munkájának a célja nem a halál, hanem a diadalmas élet! Isten nem a sírba fektetett Krisztushoz akar elvezetni, ahol Mária Magdalénával a gyász fájdalmas könnyeit hullatjuk, hanem a halálból feltámadott és élő Krisztust akarja megmutatni, aki mellett a felszabadult tiszta öröm töltheti el a szívünket. AZ IS IGAZ, HOGY A BÖJT ÜTJA szomorúsággal kezdődik és erre a szomorúságra minden keresztyén embernek szüksége van. Krisztus szenvedése minden bibliaolvasó ember számára nagyon igazságtalan szenvedésnek látszik. Ha valaki, akkor Krisztus igazán nem érdemelte meg! Ha valaki jó volt hozzánk és a tiszta szeretet melegével közeledett hozzánk, akkor az Ő volt. S ha valaki sokat szenvedett a meg nem értéstől, a gyűlölettől, akkor az is Ő volt. Azt mondjuk, hogy az ige olyan mint a tükör, melyben az ember önmagát láthatja meg. Az a kép, mely a böjti tükörben áll elénk, valóban csak szomorúságot ébreszthet bennünk. Az az ember, mely itt lesz láthatóvá a Krisztussal szembeni magatartásában, nem sok örömet tud ébreszteni bennünk, de annál több szomorúságot. A böjti úton Isten ezt az embert akarja megmutatni. Amikor 1965-ben mi is elindulunk a böjt útjára, Isten szeretné, ha ezen az úton Krisztus mellett, most újra meg tudnánk magunkat ismerni. Talán az évszámot kell külön is kihangsúlyozni. 1965-ben! Nem az a lényeges, hogy akkor ki, és mit tettek vele, hanem az, hogy ma, mi bibliaolvasók és magukat keresztyéneknek nevezők, mit látunk meg önmagunkból ezen az úton a Krisztus mellett. Ha most nagyon őszinték tudnánk lenni, akkor nagyon sokat lehetne és kellene önmagunkról írnunk. De azért tegyünk fel egy-két kérdést önmagunknak. Tudjuk-e Krisztus szeretetét meghálálni azzal, hogy ugyanolyan szíves segítő készséggel élünk embertársaink között, mint a Ö tette? Tudunk-e olyan feltétel nélkül megbocsátani egymásnak, ahogyan azt Ö követeli tőlünk? Tudunk-e egyáltalán szeretni? NÉZZÜNK CSAK SZEMBE EZEKKEL A KÉRDÉSEKKEL őszintén és akkor bizony meg fogjuk látni, hogy a Krisztus mellett nekünk is megvan okunk a szomorúságra. De miért kell elszomorodnunk? Azért, hogy ebben a szomorúságban, a bűnbánat mélységében tássuk meg és halljuk meg a böjti ige további üzenetét. Ennek az embernek azt mondja a böjti ige: Ezért az emberért járta végig Krisztus a szenvedés útját! Ennek az embernek a bűnét hordozta Ö ezen az úton és vitte fel azokat a golgotái keresztfára. Krisztus halálában a róla megfeledkező és hálátlan emberért fizetett meg. Valami csodálatos módon meg lehet hallani a böjti üzenetet egészen személyes vonatkozásban: Értem tette ezt Jézusom! Láttad már gyermeked szemét, aki keserves könnyeket ejtett, mert valami rosszat követett el és te megbüntetted? Amikor azonban bűnbánatát látva öledbe vetted és megsimogattad, akkor könnyein keresztül a boldogság sugárzott már és nem volt nála boldogabb ember. Így tudja Isten is fölszárítani a nyomorúsága miatt elszomorodott ember köny- nyeit. Hiszen Krisztus szenvedése és halála értünk van. Krisztus nem maradt a sírban, hanem feltámadott és diadalmas életével bennünket akar megajándékozni. Krisztus él! Él azért, hogy mi mindnyájan megújulhassunk, hogy nyomorúságainktól megszabadulva új életben járhassunk. BÖJTI UTUNKAT AKKOR TUDJUK Isten akarata szerint járni, ha végtelen szeretetét meglátva megtisztulunk. Akkor járjuk végig ezt az utat, ha nagyon mély hála és boldogság tud bennünket eltölteni a Krisztus mellett és ez az öröm ad erőt ahhoz, hogy örömmel és reménységgel éljük életünket. Kökény Elek IMÁDKOZZUNK II. Kor. 6, 1—10 Mennyei édes Atyánk, örökkévaló szent Istenünk! Áldunk és magasztalunk, hogy szent Fiadat, a Jézus Krisztust a szenvedések útjára engedted lépni. „Kellemetes időben” meghallgattad a bűn útján járó emberek imáját és Megváltót adtál a világnak. így segítettél meg bennünket az „üdvösség napján.” Köszönjük, hogy prófétáid mindezt megjelentették és előttünk is megvilágosítottad a Megváltó messiási útját. Segíts, hogy ennek az esztendőnek böjti ideje áldott és gyümölcsöző legyen számunkra is. Segíts, hogy ne közömbös szívvel nézzük Urunk fájdalmait. Engedd, hogy szívünket kitárjuk Megváltónk előtt, meg- valljuk bűneinket és hittel bűnbánatot tartva néked tetsző életet éljünk. Szent idéddel mindennap erősítsd hitünket, hogy ne tekintsük magunkat meghaltaknak, hiszen Te az élők Istene vagy. Hitünk világánál mutasd meg napi kötelességeinket is és engedd, hogy csendes munkás életünkkel is dicsérjük szent nevedet. Adj erőt Urunk, hogy életpéldánkkal, munkánkkal, imádságunkkal is a Te követőid legyünk, mint semmi nélkül valók és mindennel bírók, Amen, AZ EZERARCÚ AFRIKÁBAN III. Az enugui ülés A Központi Bizottság ülésén igen jelentős helyet foglalt el a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakának és általában a rom. kát. egyházhoz való viszonynak a tárgyalása. Amikor a magyar egyházi delegáció január 11-én Rómában beszállt a nagy interkontinentális repülőgépbe, hogy Lagosba, illetőleg Enuguba utazzék, két római katolikus lelkész is beszállt a repülőgépbe. Hamarosan kitűnt, hogy ők is Enuguba igyekeznek és ők lesznek a róm. katolikus egyház megfigyelői a Központi Bizottság ülésén. így már útközben kitűnt, hogy nemcsak az Egyházak Világtanácsa, hanem a Vatikán részéről is nagy az érdeklődés az enugui ülés iránt. A KÖZPONTI BIZOTTSÁG ÜLÉSÉ valóban több jelentés kapcsán foglalkozott a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakával és általában a „róm. katolikus kérdés”-sel. Már az első este Visser’t Hooft főtitkár érintette a problémát. Többek között azt mondta, hogy a zsinattal kapcsolatban „megvan az okunk mind a reménységre, mind a csalódásra”. Véleménye szerint nem szabad lebecsülnünk annak az igazi lelki megújulási mozgalomnak az erejét, „amely munkálkodik a róm. kát. egyházban és amely a Zsinaton elhangzott számos beszédben és a Zsinat néhány határozatában is kifejezésre jutott”. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta a főtitkár, hogy „ez a megújulás erőteljes ellenállásba ütközik vezető egyházi körökben”. Megállapította, hogy az „ökumeniz- műs”-ról szóló határozat elfogadása és kihirdetése új helyzetet teremtett a róm. kát. egyház és. a többi egyházak között. Éz a határozat ui. kifejezésre juttatja, hogy a róm. kát. egyház „párbeszédbe kíván lépni a többi egyházzal”. DR. FRY, A KÖZPONTI BIZOTTSÁG ELNÖKE, ugyancsak megemlékezett a II. Vatikáni Zsinatról abban a jelentésben, amelyben az EVT végrehajtó bizottságának egy évi munkájáról számolt be. Közölte, hogy az EVT-nek három megfigyelője volt a II. Vatikáni Zsinat második és harmadik ülésszakán. Dr. Lukas Vischer és dr. Nikos Nis- siotis mindkét ülésszakon részt vett, a harmadik megfigyelő személye időszakonként változott. „E megfigyelők jelenléte a Zsinaton igen értékes volt az EVT számái-a, mivel így mindig informálva volt az eseményekről. Ugyanakkor számos alkalmuk nyílt, hogy megmondják az EVT aggodalmait a különböző sémákkal, kapcsolatban” — mondotta Fry elnök. Az „ökume- nizmus”-ról szóló határozattal kapcsolatban megjegyezte, hogy az „olyan fejlődésnek az eredménye, amelyben az EVT maga nem jelentéktelen szerepet játszott. Majd kifejezte jelentésében óhaját, hogy „lehetővé válik a valóban ökumenikus párbeszéd a róm. kát. egyház és a többi egyházak között”. EZUTÁN A KÖZPONTI BIZOTTSÁG valamennyi tagja rendkívül nagy érdeklődéssel várta az EVT egyik megfigyelőjének, Lukas Vischernek, a részletes beszámolóját a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakáról. Lukas Vischer kitűnő teológus, aki éles ítélőképességgel figyelte a zsinat eseményeit, örömmel vette észre a Zsinaton azokat a jelenségeket, amelyek a haladás irányába mutatnak, de jól látta meg a sok negatívumot is. Hosszú jelentéséből röviden néhány gondolatot szeretnék kiemelni. Szerinte a Zsinat harmadik ülésszakán a püspökök arra törekedtek, hogy „kitapintható eredményeket” érjenek el. „A püspökök erőteljesen dolgoztak, sokkal erőteljesebben, mint a megelőző ülésszakokon.” A Zsinat bizottságai mindent megtettek, hogy kidolgozzák a szövegeket, de a problémák túlságosan benyolultak voltak ahhoz, hogy minden területen elérjék céljukat. Míg a korábbi ülésszakokon a reformokat szinte magától értetődő módon kezelték, „most világossá vált, hogy minden lépésért harcot kell vívni. A harmadik ülésszak világossá tette, hogy a megújulás nem egykönnyen lesz valósággá. Sok reménység betöltetlen marad. Valóban sok döntés csak olyan fokra jutott el, mely számos embernek csalódást okoz. Egy sor valódi előrelépés is történt az utolsó néhány hónap vitáin. Ez az ülésszak azonban világossá iette, hogy az egyház megújulása nem történhetik diadalmenetben, hanem csak kemény harcok árán.” Hosszú út vezet addig, amíg a megújulás megvalósítható. A harmadik ülésszak eredményeit ebben a fényben kell érteni. Kompromisszumok ezek. Azoknak a szándékai, akik a megújulásért fáradoztak, csak részben jártak sikerrel. Ugyanakkor „azok a szövegek, amelyeket elfogadtak és kihirdettek, messze túlmennek azon, amit a legbátrabb jövendölések is remélni merészeltek a Zsinat megnyitása előtt”. Nagyon lényeges és előre mutató megállapítások történtek az „egyház”-ról és az „ökumenizmus”-ról szóló határozatokban. „De ezek az eredmények kétarcúak, ahogyan az ókori érméken Janus, a kapuk istene kétarcú volt. Egyrészről ajtót nyitnak alapvető megújulásra és mélyebb közösségre a Rómától különálló egyházakkal, másrészről azonban a speciális róm. katolikus tradíciókat viszik tovább.” A határozatok segíthetik egyfelől a közösség elmélyítését, de ugyanakkor a „különbségek felújítását is előtérbe hozzák. „Minden attól függ — mondotta Lukas Vischer, hogy a szövegeket az elkövetkező esztendőkben hogyan fogják értelmezni, a róm. kát. egyház Janusnak melyik arcát részesíti előnyben: az előrenézőt-e, vagy a hátrate- kintőt, vagypedig mind a kettőt megtagadja.” A teológusok munkája most igen jelentőssé válik. De még ennél is fontosabb, hogy a róm. kát. egyház vezetői mennyiben engedik meg a jövőben a kidolgozott szövegek befolyását az egyház életébe. LUKAS VISCHER EZUTÁN részletesen jellemezte „az egyház"-ró\ szóló határozatot. Kiemelte, hogy a „püspökök kollégiuma” a jelek szerint a jövőben az eddiginél nagyobb szerepet fog játszani a pápa mellett. Lehet, hogy a róm. kát. egyházban „a hierarchia szigorúan monarhikus rendjét felváltja a kollégiumi rend”. De ez is csak feltételezés. Kétségtelen, hogy a zsinati atyák felszólalásaiban, de az egyházra vonatkozó határozatban is, egy olyan egyház megértése felé mutatkoztak jelek, amelyben az apostoli szolgálat valóban szolgáló funkciót tölt be. Ugyanakkor nem lehetett megakadályozni a Zsinaton a Máriával kapcsolatos tanítások nem megfelelő irányban való fejlődését. Bár a határozat Máriát csupán a „hívők anyjá”-nak mondja, a pápa a záróülésen Máriát ünnepélyesen az „egyház anyjá”-nak jelentette ki. AZ „ÖKUMENIZMUS”-ROL SZÓLÓ HATÁROZAT igen jelentős megállapításokat tartalmaz. Ez a határozat világosan bizonyítja a nagy változást a róm. kát. egyház magatartásában más egyházak iránt. Bár a határozat nem hagy kétséget afelől, hogy „a róm. kát. egyház az egyedüli és kizárólagos egyháza a Jézus Krisztusnak és az egység csak benne és vele lehetséges”, de egészen új módon beszél a határozat más egyházakról. Az a törekvés érvényesül benne, hogy létrehozzanak egy kölcsönös tiszteleten és kölcsönös megértésen alapuló viszonyt. A probléma azonban, hogy miként jön létre „valódi dialógus”, tud-e Róma más egyházakhoz úgy közeledni, hogy magával egyenlő jogú partneroknak tekinti őket? Meglepő, hogy a határozat hivatkozik az ökumenikus mozgalom létére és idézi az Egyházak Világtanácsa alapokmányát. Míg régebben a nemkatolikus egyházakat csak „szakadár testvérek”-nek nevezte, a mostani határozat beszél „egyházakról és egyházi közösségekről”. A jelek azt mutatják, hogy a róm. kát. egyház kész más egyházakkal a párbeszédre, de ugyanakkor szeretné a vezető szerepet vinni az ökumenikus mozgalomban. Úgy gondolja, hogy a kezdeményezésnek belőle kell kiinduln a és a nem- róm. katolikus egyházakat így hívja csatlakozásra. Csak természetes, hogy az ilyen csatlakozásról nem lehet szó! A NAGYON JELENTŐS beszámoló után az EVT Központi Bizottsága határozatot fogadott el. A határozat örömét fejezi ki, hogy a róm. kát. egyház határozottan kinyilvánította, hogy párbeszédet kíván folytatni más egyházakkal. Az EVT Központi Bizottsága ugyancsak kijelentette, hogy a maga részéről is szívesen vállalja ezt a párbeszédet és szükségesnek tartja, hogy egy külön bizottságot hozzon létre a célból, hogy a Vatikánnal tisztázza azokat az elveket, „amelyeken a dialógusnak és az együttműködésnek alakulnia kell”. AZ EVT a maga részéről 8 személyt küld ki ebbe a bizottságba és ugyanakkor az a kívánsága, hogy a Vatikán 6 személyt küldjön ki a bizottságba. Nem vitás, hogy ez a határozat előrelépést jelent a róm. katolikus egyházzal való dialógusban. Ugyanakkor vállalta az EVT, hogy valamennyi tagegyházát olyan iratokkal látja el, amelyeknek birtokában jobban részt tudnak venni az egyes tagegyházak is a dialógusban, tekintettel arra, hogy az EVT nem jogosult önmagában dönteni a róm. katolikus egyházhoz való viszonyban a tagegyházak nevében. Minden tagegyháznak megvan a joga, hogy önállóan döntsön ebben a kérdésben. D. Káldy Zoltán (Folytatjuk) Beszámoló Afrikáról D. KÁLDY ZOLTÁN püspök március 5-én (pénteken) délelőtt 9 órai kezdettel hosszabb beszámolót tart az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának enugui üléséről és a magyar delegáció látogatásáról több afrikai országban. A nagy érdeklődéssel várt beszámolóra, amelyre a Deák téri gyülekezeti teremben kerül sor, nemcsak a nagybudapesti lelkészek, hanem azok hozzátartozói is hivatalosak. A „fekete” Krisztus (Az afrikai egyházak művészetéből)-t
