Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-02-28 / 9. szám

Isten tettei nyomában

Ítélet és szövetségi szeretet

Nyithatatlan konzerv?

Minél finomabb a tartalma,

annál bosszantóbb, ha kulcs hiánya, vagy más ok miatt nem lehet kinyitni. Ha pedig baltával próbáljuk „megközelíteni”, az sem éppen célszerű, bár a bosszúság néha ide vezet.

Sokszor mintha beérnénk azzal, hogy keresztyénségünk „elvi alapja” — végső soron maga Jézus Krisztus — tökéletes. Ugyan mi kifogás is merülhetne föl ellenünk? Tehát: nyugalom, és fel a fejjel!

Tervezhetett egy épületet akár maga Le Corbusier is, vagy más építészeti világnagyság, ha művét hitvány kivitelezéssel szinte megrágalmazták, a felelősség elől igazán nem lehet az ő neve mögé bújni, mondván; De kérem, hiszen ezt Le Corbusier tervezte! Ráadásul Isten nem csupán „elméleti alapvonalakat” ad irányításul, hanem „felülről való”, vagyis isteni eredetű, tartalmú és „minőségű” erőt is, mely minden emberit meghalad — azoknak, akik rádöbbennek arra: menynyire nem élhetnek e nélkül keresztyén, vagyis „krisztusszerű” életet. S mindenekelőtt ez tesz bennünket felelőssé: ez az emberfölötti, de kikönyöröghető, elnyerhető szent lehetőség amikor a bennünk lakozó Krisztusnak úgyszólván a kinyújtott kezévé lehetünk — persze megint csak hozzá kell tennünk: csakis az engedelmesség jegyében. Ha van speciálisan „hívő” bűn, akkor ez az: amivé-akivé nem lettem, noha lehettem volna, ha következetesen befogadom Isten megújító erejét s óráról órára rendelkezésére állok, mintegy riadókészültségben.

Az egészség vajon bizonyos szabályok és igazságok ismereténél és hangoztatásánál kezdődik? Nem inkább ezek érvényesítésénél?! S ugyan elég-e a Bibliára és magára Jézus Krisztusra hivatkozni, ha bennünket mint keresztyéneket bírálat ér, vagy egyszerűen „forgalmon kívül” kerülünk? Hiszen senki sem árthat annyit Isten ügyének, mint maga az egyház, ha rest az önvizsgálatra és a szeretel cselekedeteire. Akár egy meghibásodott transzformátorház, amelynek az volt a rendelte- j tése, hogy távvezetéken ka- 1 pott magasfeszültségű áramol letranszformálja háztartások- s ban és gyárakban használható • feszültségűvé — de most me■ hét bele az áram, semmi jc nem származik belőle, „ha' szontalanná” lett. i Elég sokan vannak, akik a ' Biblia üzenete iránt tisztelettel t viseltetnek, de a keresztyén- i ség gyakorlati megjelenési for■ máiról nincsenek nagy véle- ! ménnyel. Bármennyire egyéni - vagy hiányos meggondoláso- í kon, tapasztalatokon alapulnak is olykor az ilyen fennA KRISZTUS ELŐTTI 750-ES ÉVEKBEN az északi országrész, Izráel, utolsó fénykorát élte. II. Jeroboám király leverte a szomszédos országok sokszor fenyegető támadásait és megvetette az ország gazdasági jólétének az alapját. A győzelem és a jólét elbizako- dottá tette az embereket, már olyan hangok hallatszottak, hogy nemsokára eljön „az Urnák a napja”, amelyen ők Iz- ráel felmagasztalását, a remélt boldog aranykort értették. — Ezzel a hangulattal szállt szembe egy „parasztpróféta”, a tékoai Ámós, aki otthagyta nyugodt falusi lakóhelyét, fügefásikertjét és nyáját, hogy prófétai igazmondással felnyissa Izáel népének a kevélységtől elvakult szemeit. Hirdetésének a mottója ez: Jaj azoknak, akik kívánják az Urnáik a napját! Nem világosság, hanem sötétség lesz az, nem felmagasztalás, hanem pusztulás! (Ám 5:18.)

A PRÓFÉTAI TISZTÁNLÁTÁS tükröződött e szavakban. Ámós túlnézett országa határain, és látta, hogy azok a hadi sikerek, amelynek népe most annyira örül, jórészt azért következtek be, mert Izráel ellenfeleit már megbénította a kelet felől előretörő nagyhatalom, Asszíria. Ez a félelmes hódító birodalom pedig nem fog megállni, s néhány évtized múlva sorra keríti Izráelt is.

De tisztán látott Ámós az ország határain belül is. Látta, hogy a gazdasági felvirágzás vajmi egyoldalú: egy kevésszámú vagyonos réteg dúskál a javakban, a nép nagyobb része pedig kizsarolva, hamis mérleggel, hamis ítélettel kijátszva nyomorog (Ám. 5:11— —12, 8:4—6). — Végül is kimondta Ámós az ítéletet: miságnak es a ieiebarati szere- tetnek ilyen megcsúfolásával akarják építeni a „boldog jövőt”, azért Isten történeti ítélete fogja utolérni ezt az országot. Hiszen Izráel Istennek a kiválasztott népe volt, melyben az istenfélő és felebarátot szerető élet példáját kellett volna felmutatni. A felelősség és az ítélet annál súlyosabb: „Csak titeket választottalak, azért megbüntetlek minden gonoszságtokért!” (Ám 3:2.)

NEM SOKKAL AMÓS után

hallatta hangját az északi ország másik nagy prófétája, Hóseás. Az ő hirdetését sajátosan befolyásolta életének egy keserű tapasztalata. A felesége hűtlen asszony volt, akit sokszor próbált szép szóval is, haraggal is a jó útra téríteni. S eközben megvilágosodott előtte, hogy családi életének ez a tragédiája kicsiben példázza az Urnák és választott népének, mint élettársának a kapcsolatát.

Hóseás válogatatlan szavakkal bélyegezte meg Izráel hűtlenségét, amely elfeledve Urát, a kánaáni isteneknek hódolt — éppúgy, mint Illés korában. De elítélte a próféta az országban folyó belső háborúskodást is. Egymást érték a királygyilkosságok, fanatikus pártok küzdöttek egymás ellen. Küszöbön állt már az asszír megszállás, ide-oda kapkodtak külső segítségért. Közben pedig elfelejtették, hogy a közeledő ítélet oka nem a rosszul folytatott politikai ügyeskedésben keresendő, hanem abban, hogy Izraelnek Istenével romlott meg a kapcsolata, őhozzá lettek hűtlenek, holott Isten még mindig hazahívja, megtérésre várja hűtlen választottját. — Ez i utóbbi gondolatnál jegyezzük I jól meg, hogy a próféták nemcsak ítéletet hirdettek, s nem örültek annak, amikor a harag napjával kellett fenyegetőzniük. Ellenben — mint Hóseás is — hirdették, hogy Istennél van megbocsátás, kegyelem, új élet a megtérők- nek. (Hós 2:17 skv., 6:1—2, 11:8—9.)

A PRÓFÉTAI IGEHIRDETÉSNEK ez a kettős oldala talán senkinél sem látszik olyan megragadóan, mint Ésaiásnál. Ö a 700-as évek utolsó évtizedeiben működött a déli országrészben, Júdában. Az ő életében következett be az északi ország pusztulása, lakosainak fogságba vitele — okulásul Júda számára. Júda azonban nem sokban különbözött a testvérországtól, bár ott állt a jeruzsálemi templom, hívogatva az igaz istentiszteletre. Volt is istentisztelet, vitték az oltárra az áldozatokat, de közben az emberek szíve távol maradt Istentől. A templomban kegyesek voltak, a templomon kívül pedig kegyetlenek és igazságtalanok: pénzért a jót is rossznak mondták, az özvegyek; árvák jussát elperelték, házat házhoz, földet földhöz ragasztottak. Egyenesen „Sodornának” nevezte Ésaiás Jeruzsálemet, hogy így bélyegezze meg lakóinak sok gonosztettét, amely kihívja Isten ítéletét. (Olv. És 1:10—14, 5:8,23.)

DE MINDEN FEDDŐDÉSEN

és ítéletmondáson túl is hirdeti Ésaiás próféta, hogy az Űr mégis szereti népét, megtérését és javát akarja. Oltalmazó szeretetét megmutatta egy nagy történeti veszedelem idején, amikor az asszírok ostromolták Jeruzsálemet. (És 37 r.) Nem fárad el a biztató hívo- gatásban: „mosódjatok meg, tisztuljatok meg, tanuljatok jót tenni!” (És 1:16—17.) Mert Isten egy szebb és valóban boldogabb kort akar hozni megtérő népe számára: a Messiás békét és igazságot teremtő uralmát. (És 9:6—7, 11:1 skv.) Ésaiás hirdetésében talán a csúcspontot az képezi, amikor egyetemes látással megmondja, hogy a messiási kor az egész emberiségre is áldást hoz: a pogány ok közül is jönnek az Űrhoz térők, hogy megismerjék az ő útjait, és eldobva a fegyvereket, a békés munka eszközeivel munkálják az életet (És 2:2—4).

A történelem azóta is megy tovább — és kíséri a prófétai tanítás az Isten igéjében, hogy szemünkbe mondja vétkeinket és megtérésre hívjon, egyben pedig tanítson arra, hogy Isten a Megváltó Messiásban az ő szeretetének és békességének az uralmát plántálta el a világban a mi javunkra,

tartások, az is kétségtelen, hogy mások viszont széles körű vizsgálódás után jutottak hasonló következtetésre. S ezt lebecsülni, nagyon olcsó megoldás lenne. A lényeg ugyanis körülbelül az: több embertársunk számára vonzó, sőt talán megragadó ugyan az Ige, de nem találnak olyan embereket, akiknek magatartásában megközelíthetővé, gyakorlatilag megfoghatóvá lenne. Óriási akadálya az evangéliumnak, ha az életünk úgy viszonylik hozzá, hogy azt mondhatják rá: gyönyörű szöveghez gyarló illusztráció. Hány felebarátunknak nyithatatlan konzerv a mi keresztyénségünk, melynek tisztelt, sőt titkon óhajtott tartalmát nem vagyunk képesek magatartásunkban hozzáférhetővé tenni számukra. S nem ez a csőd?

S ha ez nincs mindig így, akkor hála Istennek, mert az ő emberszerefrete képes a mi önző, lelkiekben is inkább csak „bevételre dolgozó” beállítottságunkat irgalmasan áttörni testvéreink javára, hogy kegyelmének magasfeszültségét érthető szavakkal, s még érthetőbb cselekedetekkel tudjuk hétköznapjaink problémái és örömei közé „letranszformálni”, konkretizálni. Hogy miben? Törődésben, mikor is érdekel a másik, a közeli, vagy távoli felebarát, a munkatársam éppúgy, mint népem* vagy a világ egésze, és munkámat is £z_hatja át. Természetes és felszabadult derűben* amely Isten bűnbocsátó kegyelméből táplálkozva tudja magát mindenki adósának, s nem az a legfőbb gondja, hogy kevés szeretetet kap, hanem, hogy keveset ád — de éppen Isten nyitott tárházaiból vehet át élete mind többet és többet. De továbbadásra! (Érdekes: csak így lehet igazán gyarapodni.)

Az áldás sohasem Istennél reked meg. Ö Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra „megnyílt”. Csak nálunk ne legyen valami „dugulás”, rövidzárlat. Életünk ugyanis arra való, hogy eljuttassa rendeltetés helyeire Icten sokféle áldásait, keresztyén bizonyságtételben, felelősségérzetben, szerény és hathatós cselekvésben, ezer meg ezer formában.

; S vajon „nyílik”-e az életünk? Bodrog Miklós

Disznótorok

Alig múltam tízéves. Egy téli napon apám elszólított könyveim mellől, talán nem éppen a leckekönyvektől. Kihívott a műhelybe és odaállított egy jókora fiú mellé. Dicsérdi gazda szép szál fia volt. Alig értem a válláig. Az apja is ott volt. „No, úrfi — szólt apám —, elmégy Dicsérdi bátyádék- kal és Lacit fogod tanítani!” A fiú hat elemi után került gimnáziumba, idősebb volt nálam. Dicsérdi gazda jelentősen pillogott apámra és csak ennyit mondott: „Szóval megegyeztünk Juliska lányom fejeléscsizmájára is.” Sejtettem, hogy az alkuba beleszámolta a két öreg az én óraadói munkásságomat is. Így kezdődött nevelői pályám s így kerültem egy jómódú, szorgalmas gazdacsalád életkörébe.

Laci nagy, bunkófejű fiú volt, nénjei elkényeztették, így a tanítás kezdetben döcögősen ment. Késő éjjeleken kerültem haza mindennap. Mikor vége volt a tanulásnak, le kellett szedni a könyveket az asztalról, következett a vacsora. Dicsérdiné asszony megterített a haboskockás terítővei, puha fehér kenyérrel rakott kosarat rakott elénk, s ekkor következett — estéről estére — a húsos tepertő. Mindig ugyanaz, egyszer melegen, egyszer hidegen. Talán a harmadik disznónál tarthattunk már, mikor egy este meggondolatlanul azt mertem kérdezni: „Hát hurkát mikor eszünk?” Lett nagy kacagás a házban. A három Dicsérdi lány kezében megállt a hímzőtü. Mindig ott ültek velünk és hallgatták a tudományt. „Hát mit gondolsz te susma, szólt rám jó nánásia- san a legfiatalabb, te talán megennéd az egész disznót? Máskor is kell!” Laji is bent vacsorázott velünk, a szolgalegény, ez sem állotta ki nevepilllllllllllimillillllllllllllllllllllllllllllllllllllllj

HÉTRŐL HÉTRE

= címen kapható az evan- | = gélikus áhítatos könyv, | 5 amelyik 53 hétre tártál- = H máz igét, igemagyaráza- i tot és imádságot |

I AZÄHITATOS könyv 1

Ara 12,— ft

jj= Megrendelhető a Sajtóosztályon

és nélkül. Nagy művész von !. A sárkánylángfúvást tőle áttam s bele is borzongtam 3e ebbe a dologba ő sen nert beleszólni.

Egy ilyen estén szokatlanul ötét és ködös volt az idő. Las- ;an ballagtam hazafelé és többet lemorzsoltam a magambar lúdolt énekversből, min igyébkor. Nem égett még vil any a városban, otthonomig lárom pislákoló petróleum ámpa világított, az utolsó mái 1 házunk előtt. Most mint hí íettős fénye lett volna a m Ampánknak. Messziről úg; .áttam. Vagy áll ott valaki' \ tizenkettedik zsolozsmáná is a szalmakalapgyáros nag; láza előtt jártam már. Majd lem otthon. Egyszerre csal váratlan örömkiáltás rezzen ett fel: „Na csakhogy jöss: nár fiam, mióta várunk, disz lótorba várunk, édes fiam!’ Szomszédasszonyunk volt Egész éven ót kint laktak égi íagygazda tanyáján, télire jöt tek haza néhány mázsa tér nénnyel, egy kazalnyi szalmá iral és egy hízócskával. Mos hágták le.

Szomszédunknál nagy vol i vígság. Ott voltak a roko lók, szomszédok, jóemberei valamennyien. Julcsa nénén ikkor húzgálta a kemencébő i májas, tüdős, véres hurka nyalábokkal megrakott tepsi cet s mire ezekkel végzett, < :sibongó vendégsereg, az újra melegített tűzhely csakúgy on- ;otta magából a bélesek, kif ik, lángosok és pogácsák ár mádiáját. Akkor értettem me; is azóta sem felejtettem el logy disznót vágni és disznó :ort tartani nem egyet jelent Wert a disznótor tartó sáho; lem vagyon kell, hanem szh is szeretet, mely embersége ien tud élni az élet örömeivel meleggé varázsolja és felderít i fagyasztó tél sivárságát.

Nikodémusz János ilUllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllj I A Sajtóosztályon E kapható az

1 Ű JTEST AMENTUM 1

I ÉS A ZSOLTÁROK 1

I (nem az új próbafordí- E I tás szövege) fekete per- i = gamoid kötésben, arany I 1 felirattal 8,5x14,5x1,7 1 cm méretben Ara 40 forint

I Kapható az Evangélikus \ § Sajtóosztályon Budapest, VIII.,

Puskin u. 12.

JÓ HATALMAKTÓL

Dietrich Bonhoeffér verse

Jó hatalmaktól hűen átölelve vigasztalón s őrizve szüntelen, így szeretnék ma érettetek élni 3 menni vétetek úton-útfelen.

Szívet kínzóak még a régi dolgok... még gonosz napok nehéz terhe nyom, ó, felzaklatott leikeinkre áraszd üdvösségedet Jézus Krisztusom.

S ha nyújtanád is a keserű kelyhet szenvedésekkel színültig tele, hálásan vesszük áldott kezeidből reszketés nélkül, utunk Istene.

S ha mégis egyszer örömre érlelsz még e világon, hol szikrát szór a nap, a múltakról majd elemlékezgetünk beléd simulva — fényei alatt.

Csak gyertyáidnak lángja égjen csendben — meleg fényüktől szökjön a setét — s mint a pillangókat, vond be fénykörébe e világbörtön* minden gyermekét,

És ha egyszer... elmélyül majd a csend szerte e földön s zeng dicséreted, engedd, hallhassuk s minden gyermekeddel együtt áldhassuk fényesült neved.

Jó hatalmaktól rejtve és ölelve vigaszra várunk s tudjuk, jönni fog!

Isten velünk van, barna est ha érik s akkor is, ha ránk nyit új napod.

Fordította: Jakus Imre

• Ezt a költeményt Dietrich Bonhoeffer, a németországi Hitvalló Egyház vértanúja, akit a nácik 1945. április 9-én kivégeztek, 1944. szilveszterén írta börtönében. A költeményben benne sejlik a reá váró szenvedések előérzete, de még inkább kifejeződik törhetetlen hite, Istenben való békessége.

Lelkész és gyülekezet;

KERESZTELÉS

„Két fiatal nő lép a templomba a prédikáció alatt. Az egyik karján pólyásgyerek. A lelkész látja, hogy keresztelni hozzák. Kissé elveszti a prédikáció fonalát, de aztán folytatja. Az egyházfi odamegy a két nőhöz és kérdez tőlük valamit. Aztán fölint a papnak. Igen, keresztelni hozták, A lelkész elvégzi annak módja és rendje szerint. A két nő hangosan válaszol a feltett kérdésekre. — Akarjuk, hogy Krisztus egyházának a tagja legyen. Vállaljuk, hogy keresztyénné neveljük. Hiszünk a Szentháromság egy igaz Istenben ... — Istentisztelet végén a sekrestyében a lelkész felveszi az adatokat. Már évek óta a városban laknak, de nem egyháztagok. Nem is akarnak azok lenni. Ok nem hisznek, de a nagymama az igen. őmiatta kereszteltették meg a gyereket. Es kaphatnak-e keresztelési emléklapot? Mert a nagymama különben nem hiszi el, hogy itt voltak. A lelkész nyel egyet — és kiállítja.”

•

A KERESZTSEG az Ür Jézus Krisztustól rendelt szentség. Tehát, amikor az egyház végzi a keresztség szentségének a kiszolgáltatását, akkor ezt Urának a parancsára teszi. Jézusnak ez a parancsa az ún. missziói parancsban hangzik el; „Menjetek el azért, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentiéleknek a nevében ... Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvö- zül, aki pedig nem hisz, elkár- hozik.” (Mt 28,19 és Mk 16,16.) Jézus Krisztusnak a kereszt- séget szerző igéi minden kereszteléskor elhangzanak, kiemelve az utolsó mondatot: aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül.

A SZERZÉSI IGÉK tehát világosan megmondják, hogy az üdvösség elnyeréséhez elengedhetetlenül szükséges a keresztség szentségében való részesülés. Viszont: ennek a tételnek a másik igazsága is egyenesen következik Jézus szavából. Aki csak megkeresztelkedik és nem hisz, az csupán a keresztségért nem jut be Isten szeretetének közösségébe.

A GYERMEKKERESZT- SÉGBEN kifejezzük azt a tényt, „hogy Isten kegyelme megelőzi hitünket, és hogy nem a mi hitünk, hanem Krisztus parancsa és Isten kegyelme a keresztség alapja” (Agenda). Tehát a keresztség csak megelőzi és nem kizárja a hitrejutást. Márpedig ennek a hitnek a gyermek lelkében való megfogamzásánál nagy szerep jut a szülőkre és keresztszülőkre is. Egyházunk tanításából és gyakorlatából egyenesen következik, hogy csak keresztyén szülők, illetve keresztszülők gyermekeit kereszteljük meg. Sajnos, a gyakorlat, mint a fent elmondott eset is mutatja, egészen más. Sokszor a helyzet olyan, hogy nem is lehet a lelkésznek a szertartás előtt szót váltania a szülőkkel, keresztszülőkkel.

AZ ILYEN ESETEK elburjánzása miatt újra és újra le kell szögeznünk, hogy a ke- resztségnek magában (tehát a szertartásnak és az azt bizonyító emléklap kitöltésének) nincs üdvösségszerző érvénye. De mereven el kell zárkóznunk azok elől is, akik a ke- resztségnek valami isteni erőt, mágikus hatalmat tulajdonítanak, amely megőrzi a gyermeket a betegségektől és távol tartja tőle a rossz „szellemeket”. Minden babonát, amely talán odatapadt téves és rosz- szul értelmezett igemagyarázatunkból vagy kegyességünkből a keresztség szentségéhez, fel kell adnunk, mert Jézus Krisztus szerzési igéjének a befejező része így hangzik: „aki pedig nem hisz, elkárhozik”.

ISTEN SZENTLELKÉNEK a csecsemőn elvégzett kegyelmi munkája nem sírig tartó és meg nem ismételhető ajándék. A keresztség olyan drága és féltve őrzött kincse az egyháznak, amely kizár minden babonás elgondolást és félreértést, hagyományokban élő merev keresztyénséget, és még sokszor az „unokáját féltő nagymamái szeretetet” is.

k. á.

Idézetek A. Schweitzer műveiből

Boldogságom, legmélyebb átélése közben, fokról fokra érlelődött meg bennem Jézus szavának megértése arról, hogy életünket nem szabad magunknak megtartanunk. Aki sok szépet kapott életében, annak megfelelően sokat kell adnia ezért. Akit megkímélt az egyéni szenvedés, át kell éreznie hivatásként a segítést, mellyel enyhítheti mások szenvedését.

Minden közönséges erőszak önmagát szorítja korlátok közé. Ellenerőszakot szül, mely előbb-utóbb vele egyenlő méretű vagy vele szembenálló lesz. A jóság azonban egyszerűen és állandóan működik. Nem idéz elő feszültségeket, amelyek beszűkítenék. Megold meglevő feszültségeket, elűz bizalmatlanságot és félreértéseket, megerősíti önmagát azzal, hogy jóságot hív életre. Ezért a legintenzívebb és legcéltudatosabb erő.