Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-02-14 / 7. szám

HÜSZ ÉVE TÖRTÉNT Tűzre, pusztulásra, romokra senki sem emlékszik vissza Szívesen, de a történelem, az emberi felelősség és a hála­adás Isten iránt kényszerít bennünket arra, hogy vissza­felé nézzünk. Húsz évvel ezelőtt három budapesti evan­gélikus templom lett tómmá. Büszkeségek összedőltek, ki­égtek, megsemmisültek. A három templom: a Deák téri, a Bécsikapu-téri és az óbudai. DEÄK TÉR 1944. szentestéjén még a templomban volt az istentisz­telet és a gyülekezetben az emberi félelem és az isteni szeretet mérhetetlen hullámai váltogatták egymást. Kará­csony első ünnepén, a 11 órás istentiszteletre már sok szá­zan gyülekeztek a templom­ban, amikor a lelkész belső megérzésből váratlanul úgy döntött, hogy a szent alkalmat az óvóhelyen tartsák. Amikor az a jelentős számú közön­ség a mélybe vonult még nem sejtette, hogy ki tudja hányán menekültek meg a haláltól, mert az istentisztelet alatt a templom előtt egy légibomba robbant, amely betörte az ösz- szes ablakot, a Deák téri hom­lokzatot bedöntötte, azon a részen lezuhant a mennyezet is. Ezzel a templom használ­hatatlanná vált. A pusztulás 1945 január 1-én egy lépéssel előretört. A gyülekezet az óvóhelyen volt, s miközben áhítatosan zengett a Miatyánk, hatalmas dördü- lés rázta meg az épületeket. Egy légibomba minden fogá­val belemart a templomba, kö­zépen egy gödör tátongott, a padok összetörve elvesztették formájukat. A szörnyűség von­zotta társait: január 16-ig be- lövés belövés után, az oltár felőli részen se tető, se meny- n vezet, a hó behullt s fehér­ségét elvesztette a romok kö­zött. Még két 21-es gránát fú­ródott be az oltár elé és a szó­szék elé, de egy sem robbant. Amikor néhai Kemény Lajos esperes meglátta azt a temp­lomot, csak annyit mondott: „A Deák téti templom csak volt.. De 1945. nagycsütörtök es­téjén a gyülekezet előtt még­is megnyílt a nagy kapu! A hívek áldozata hozta ezt, kezd­ve azoktól, akik aranyértékei­ket feláldozták addig az épí­tész-presbiterig, aki minden építőanyagát felajánlotta. A gyülekezet körülbelül 1 millió forinttal réndbéhózattá Isten házát. Az újjáépítés folyamata 1943-ban érte el csúcspontját, amikor kifestették a templo­mot. Csak ez a festés 3ÖÓ ezer forintba került s a Deák téri templom élt és szebb lett, mint volt... A BÉCSIKAPU-T£RI templom sorsa 1944. december 31-én éjjel teljesedett be. Egyetlen légibomba szétvágott belül mindent: a Dísz téri el­ső templomból elhozott már­vány oltárt, a nemzeti értéket képviselő Székely Bertalan ol­tárképet, a bécsi eredetű fi­nomművű orgonát, a padokat ... olyannyira, hogy a temp­lomnak nem volt semmi tete­je s a zord, téli ég nézett alá mindarra, amit az ember pusztító erejével produkált. De a templommal együtt odaveszett az emeletes gyüle­kezeti ház, amelynek földszin­ti egyházfi lakásában meghalt Kiss Márton egyházfi. De nem maradt meg a jeles hírű vári iskola sem. A barlang-óvóhe­lyeken kívül csak egy kis he­lyiség maradt meg és ott kez­dődött az új élet. az erőgyűj­tés abban a zsúfoltságban és levegőtlenségben. Amint azon­ban felszabadult Budapest, a templom belsejét romtalaní- tották és, amikor csak lehe­tett,, a négy fal között, de sza­bad ég alatt tartották az első stentiszteleteket. A gyülekezeti házat maga aa egyházközség építette újjá olyan gazdag szívvel, mint a deák-térieké volt. A templom sorsát az új demokratikus kor­mány döntötte el: az eszter­gomi bazilika és a debreceni nagytemplom mellett vállalta a vári templom újjáépítését szimbólikusan kifejezve jóin­dulatát és együttérzését. Ez két menetben történt. Először belülről készült el 1946. évre, külsőleg pedig 1958. évre. Ez a nagyvonalúság a gyülekeze­tei is lelkesítette: 1960-ban avatta fel új, modern „öku­menikus orgonájá”-t, majd 1964 végére elkészült a fűtés­berendezés is, Van a vári gyülekezetnek egy drága emléke is a pusz­tulás ideiéből: amikor min­den bedőlt és rommá lett, a torony és rajta a fényben aranyló kereszt, a szeretet je­le, mindvégig megállt... AZ ÓBUDAI TEMPLOM a harmincas évek egyházi épí­tészetének volt a modem re­Tjétl oilág A Galya- és Piszkéstető kö­zötti tündérvilágban valamire készülnek a nagy éjszakán. De most még titkolnak mindent. Csak a millió zúzmaracsengő jelzi halk csilingelőssel, ha a csendes szellő vallatja a hótól roskadó fákat. Most még csak sejteni lehet sovány emberi képzelettel. A tapsifüles többet tudhat, mert amott az erdőszélen két lábra állt s mozgó orral bele- szímatolt a levegőbe, mintha kérdezné, hogy mi készül s hegyes füllel figyeli izgatottan a választ. De nincs rá felelet. Puha fehér a csend. Előtte is titkolóznak. Csak néhány vat­tapuhán lehulló zúzmara­csomó suttogja neki halkan. — Semmi ... semmi... A nyuszi megnyugszik s öles Íveléssel visszahuppan az erdő fehér dunnája alá. Pici farka látszik utoljára, mint apró fel­kiáltójel. Alatta piros a pont. — Én azért figyelek! Valóban csak figyelni kell. hiszen világosan látszik, hogy mi készül. Ez a fenyő itt már széles jókedvvel tárta szét a karját. Eélr ehajt ott fején meg­billent a fehér kucsma is. De Tündérhon hallgatást paran­csoló törvénye ráborította a csend tehér hangfogó köpenyét. A Galya ormán a szálfák őr­zik a titkot. A harkály vallat­ja őkét kopogtatva, de nem vallanak. A szél is noszogatőn sutyorog ágaik között, de csak I HARANGOK újraönté- s sét, harangkoronák, ha­li rangállványok készíté- ± sét átalakftását űjrend- szerűvé vállalja DÚSAK ISTVÁN ~ harangöntő. Örszentmik- 3 lós, Dózsa György út 26. meke, a Dévai Bíró Mátyás tér dísze. Stílusosan illeszke­dett egymáshoz emeletes pa­rókia és templom (az egyetlen évang. templom, amelynek egyik csúcsán kakas állt), a nagyon egyszerű vonalú, már­vánnyal díszített oltártér frap­páns hatású világítással: az oltár fakeresztje mögött két másik kereszt árnyéka vető­dött a falra. A kóruson az ak­kori idők legmodernebb orgo­nája! Az épületekben közpon­ti fűtés, a templom alatt pom­pás alagsori helyiségek. 1944 szilveszter éjszakája ... Talán egyetlen bomba új tör­ténelmet kezdett írni, az óbu­dai evangélikusok fájdalmá­nak és kétségbesésének a tör­ténetét ... Kigyulladt a temp­lom! A lángok diadalittasan sisteregték legyőzhetetlensé­güket. Sírva égett a faanyag, a roppant vastraverzek meg­hajlottak a forróságban és a környék népe megrendültén érezte tehetetlenségét, mert a templom menthetetlen volt. Múló évek alatt, lépésről lé­pésre haladt az újjáépítés, amelynek még ma is állnak egyes feladatai a belső térben a padok és orgona hiánya miatt. A gyülekezet azóta min­den Szilveszter estén bűnbá­nati istentiszteletet tart. Talán az emlékek is árasz tanak erőt magukból, hogy folytatódjék a hétköznapi há­laadás, a további munka és a szakadatlan áldozat. Horváth András így látjuk: Kritika és türelem HIVŐ EMBER —, ha csak nem betegedett meg a hite —, képtelen búra alatt, szellemi elszigeteltségben élni. Protes­táns keresztyénekre fokozott mértékben áll ez. Mi sohasem állítottuk össze a tiltott köny­vek jegyzékét. Többé-kevésbé megismerkedtek híveink a marxista—leninista valláskri­tikával is. Érdekes lenne föl­mérni, hogy milyen propagan­dairatokat olvastak el az ed­dig megjelent kiadványokból. A „Világosság” c. folyóirat cikkeit a lelkészek is, gyüle­kezeti tagok is figyelemmel szokták kísérni. A cikkek kö­zül nem egy magas színvona­lú. A valláskritikával foglal­kozó írások között, azonban gyakori a sablon. Néha bosz- szankodni, vagy mosolyogni kénytelen az ember, annyira elrajzolt, nem közvetlen ta­pasztalatra alapozott, régi re­ceptek alapján készült a ke- resztyénségről alkotott kép egv-egv vitairatban. ÜGY LATSZIK, hogy erre a jéienségre fölfigyeltek má­sok is. A Társadalmi Szemle januári számában figyelemre­méltó cikk jelent meg Lukács József tollából ezen a címen: „A marxista valláskritika né­hány problémája”. A cikk marxisták számára kíván út­mutatást adni, mégpedig a magyarországi körülmények között. De ez a cikk a keresz- tyé.nséget élő és ezért alakuló, változó valóságnak tekinti. A sajnálkozva ingatják magukat amikor némelyikük sóhajtva már-már elszólná magát, a másikuk reccsen egyet, mint­ha mondaná: — Csend!... Csend!... Emiit a vékony szélerdő az apródok hada. Azért öltöttek fehér ruhát, sőt derekukon az apródi fehér sujtás is végig­húzódik, mert ők fogadják majd elsőként az Ej királynő­jét. Szőnyegül millió apró csil­lagos gyöngyszemet szórtak szét. Amott az erdei törpefenyök sűrű alacsony csoportja. Ki­tárt karral, leboruló fejjel ezernyi sátorként rejtik a tán­cosokat, — vagy éppen ők ma­guk azok, — s amikor majd éjfélkor megszólal a szét orgo­nája, egyszerre mozdulnak tagjaik, ellejteni a nyitó ak­kordokra a misztikus balettet; a Titkok Táncát. Az orgonán onnan a bükkösből jönnek a mély pedálhangok, a vox coe­lestis a millió ezüstcsengő lesz a fákon s emitt a cserfák fog­nak tremolózni. De most még nem szólnak. Hiába faggatom őket, míg hal­kan siklik közöttük a lécem. Sőt, ha kérdve nézek fel a ha­talmas fenyőóriásokra, kidül- lesztik havas pocakjukat, s gő­gösen fennhordják orrukat, hogy szemükbe se nézhessek. Csak nem állanak szóba ha­landó férgekkel, ők, az örökké­valóság előhírnökei?! Tudhat­nánk, — bár a hó alatt most mi sem látszik örök zöldjük­ből. Csupán a vadrózsabokOr volna tán közlékenyebb. Piros bogyószemével pajkosan ka­csint ki a némaság fehér leple alól. Ezt súgja: — Hű, mi lesz itt! De azt mi már nem várjuk meg. Kórén Emil A* élet keményen válaszolt Majd két éve történt. Akkoriban olvastam Frifcí Baade a kiéli Világgazdasági Intézet vezetőjének ma­gyarul is megjelent „Versenyfutás a 2000-ik évig” című nagysikerű könyvét. Lenyűgözött. Korunk legsúlyosabb problémáival foglalkozva, természetesen előveszi azt is, ami könnyen végzetessé válhat számunkra. Ez az atom­energiával kapcsolatos pusztító szerszámok, fegyverek kérdése. Hová vezet az őrült fegyverkezési verseny? Mit eredményezhet ez, ha nem lesz megállás? „Az a reménységünk — írja könyvének végén —, hogy az értelem és az őrültség párviadala, amelynek most tanúi vagyunk, az értelem javára dől el. Nagyon gyenge lá­bon állna, ha a hit erői nem volnának szövetségben az értelem erőivel! A keresztyén mint keresztyén, örvend­het annak, hogy most végre komolyan veheti és követ­heti Krisztus tanait úgy, amint a Hegyi Beszéd hir­deti ... Az ige, hogy „szeressétek ellenségeiteket”, so­káig Csak vasárnapi prédikációként hatott anélkül, hogy a hétköznapok számára bármilyen gyakorlati jelentő­sége lett volna. Ma a reálpolitika jelszavává válik.” Amikor mindezeket a megállapításokat ismertettem mások előtt, hozzátéve azt, hogy már is milyen vesze­delemben vagyunk, mert 12 kg stroncium 92 van Föl­dünk légkörében, ami fertőzhet, szörnyű betegségeket okozva, akkor az egyik hallgató ezt mondta: „Nem ér­zem ezt a veszedelmet. Nem érzem a sugár veszélyt.” Őszintén szólva, akkor nem volt olyan közelfekvő bizo­nyítékom, ami ezt a veszélyt számunkra elevenné teszi. Amivel igazolhatnám, hogy itt is van veszély. Saj­nos azóta több ilyen szomorú érvet tett elém az élet. Öt életet, öt embersorsot. A szenvedő, gyászoló hoz­zátartozókkal együtt sokkal többet. Ezzel szeretnék vá­laszolni azoknak, akik most még „nem érzik” a fenye­gető veszedelmet. Még van idő! Ez az öt élet a kórházban került elém, mert elké­pesztő mértékben felszaporodott a fehérvérsejtjeiknek a száma. Májuk is megbetegedett. Az egyik így jelle­mezte betegségét, amikor beszélgettem vele: „Tudod, olyan a betegségem, mintha ott lettem volna Hirosimá­ban, azon a végzetes napon.” Megdöbbentem. Ekkor világosodott meg előttem a többi betegek azonos sorsa, akikről tudtam, hogy ugyanilyen bajban szenvednek, így jutott eszembe egy főorvos barátom szava. Észlelte az eléje került esetekből, hogy nagyon szaporodik a májbetegek száma. Miért? Már is több sugárzó anyag van a légkörben — mondta — a kísérleti atomrobban­tások következtében, mint amennyit károsodás nélkül elbír az ember. Azok, akiknek nem elég erős a szerve­zetük, hamarabb reagálnak erre és megbetegszenek. Májbajt kapnak, vagy felszaporodik a fehérvérsejtjük. Nem vagyok orvos, nem vagyok járatos ebben a tu- dományban, így nem tudom megállapítani az előbb említett négy beteg esetében, hogy ez az orvosi véle­kedés áll e rájuk. De azt érzem, hogy kísértetiesen és félelmetesen oda mutatnak, amit orvos barátom mon­dott. Stroncium 92. Sugárveszély. Májbaj, fehérvérsejt- felszaporodás. Tovább nem is merem mondani, öt is- merosöm közül két csecsemő már fertőzötten született. A szülők minden áldozata, orvosok erőfeszítése sem zárhatta be előlük a temető kapuját. A többi három élet most küzd a vész ellen. A vész ellen, amely már itt van a mi életünk kü­szöbe előtt. Vajon mi biztosít a felől, hogy holnap nem én kapom meg, vagy szeretteim közül valaki, vagy ép­pen az az értetlen testvérünk, aki e veszélyek lehető­ségéről hallva azt mondta nekem: „Nem érzem a ve­szélyt .. Adná Isten, hogy ne is kelljen éreznünk magunkon sohasem. Ezért munkálkodjunk is azon, hogy „az ér­telem és az őrültség párviadalában” az értelem győz­zön. Ezért Indítsuk hadba e veszedelem ellen keresz­tyén hitünk erejét is, mert Isten azt akarja, hogy élet legyen a Földön. Mi is akarjuk a békés, építő életet. Van remény, hogy győz az élet hatalma a pusztítás sá­táni ereje ellen. Nem lesz övék a Föld. Csak a szelídek, akik nem törnek a másik ellen, bírják majd ezt a Föl­det. Azok, akik békességre igyekeznek. Boros Károly béke ügyében, a társadalmi fejlődés érdekében kifejtett munka közben marxisták és keresztyének munkatársakká lesznek. A marxisták közvet­len tapasztalatokat szerezhet­tek arról, hogy a szocializmus kibontakozása a második vi­lágháború után nem hagyta érintetlenül a keresztyéneket. Ezt a hatást az eddig legme­revebben elzárkózó római ka­tolicizmus területén is lemér­hették. Ettől a hatástól füg­getlenül is történtek változá­sok a keresztyén egyházak életében, amelyek a változá­sokra mindig gondosan ügyelő marxisták figyelmét nem ke­rülhették el. Ilyen pl. az öku­menikus mozgalom kiszélese­dése, az uralkodó egyház ma­gatartása helyett az emberi­ségnek szolgáló keresztyén életforma előretörése és — hogy negatívumot is említ­sünk — a szekularizmus, a Nyugaton és Keleten egyaránt csökkenő egyházi érdeklődés. VAJON A MARXISTÁK szemet húnynak-e ezekkel a változásokkal szemben? Vajon befolyásolják-e magatartásu­kat ezek észrevétele? Vannak a keresztyének között rezig­nált lelkek, akik legyintenek és azt mondják: Csinálhattok akármit, a marxistákra nem tudtok hatni, ők továbbra is á világnézeti ellenfelet látják bennetek. Vannak viszont túl­buzgók, indokolatlanul opti­misták, akik már arról beszél­nek, hogy a marxisták felül­vizsgálják egész valláskriti­kájukat és fölhagynak vele. Több nyugati egyházi lap és kőnyomatos hírszolgálat ilyen következtetéseket vont le a Moszkvában megjelenő „Kom­munist” cikkéből, amely éles kritikával illette a jaroszlávi pedagógiai szeminárium múlt múlt év folyamán. „Az atheiz- mus tudományos alapjai” cí­men kiadott könyvét, mert né­zete szerint ez nem veszi fi­gyelembe az egyházi és vallá­sos életben beállt változáso­kat és ellenfeléinek olyan tu­lajdonságait veszi célba, ame­lyeket azok már régen levet­kőztek. Nálunk a magyar ál­lam és a Vatikán között létre­jött megegyezés tényéből sze­retnének némelyek messzeme­nő, téves következtetéseket le­vonni! A TÁRSADALMI SZEMLE cikkét itt részletesen nem is­mertetjük. Két tételben lehet röviden összefoglalni a cikk mondanivalóját: 1. A marxis­ták változatlanul elutasító ma­gatartást tanúsítanak az egy­házzal szemben. 2. Újonnan szerzett tapasztalataik alapján azonban kritika tárgyává te­szik magatartásukat több pon­ton olyan vallásos emberek iránt, akikkel közös munka­mezőn találkoztak össze. ÖRÖMMEL ken fogadnunk, hogy a marxista valláskritika — a cikk tanúsága szerint — föl akarja számolni a merev sablonokat és fokozottabb fi­gyelemben akarja részesíteni az egyházi életben föllépő új tényeket és fokozottabb türel­met kíván gyakorolni világné­zeti viták közben. Örömmel fogadjuk hogy a jó munkatár­si viszony kiépítését előbbre- valónak tartja a világnézeti megkülönböztetés éles hang­súlyozásánál. örömmel vesz- szük, hogy a Társadalmi Szemle cikke visszautasítja a „minél rosszabb, annál jobb’’ elvet, amely szerint minél in­kább érvényesülnek a vissza­húzó, reakciós tendenciák az egyházakban, annál jobb ez marxista szempontból, mert könnyebb a leleplezésük. Örömmel vesszük, hogy elis­meri olyan keresztyének ér­demeit, akik előmozdították a gyakorlati együttműködés le­hetőségét. Örömmel vesszük, azt a készséget, amellyel a cikk — vallásellenes állás­pontjának hangsúlyozása mel­lett — megértéssel figyel a keresztyénség egyes kérdésfel­tevéseire és vágyaira, mert azokban „reális emberi prob­lémák tükröződnek”. „Éppen ezek azok a humánus és de­mokratikus elemek, amelyek miatt a keresztyénség egykor olyan széles körben elterjedt”. Ilyen pozitívan értékelt elem­nek tekinti a keresztyénség- ben pl. a béke, a szabadság, a felelősség, a világi értékek biztosítására irányuló törek­véseket. JÓZANUL KELL azonban a cikk alapján látnunk, hogy á marxizmus nem mondott le a vallással szemben folytatott világnézeti küzdelemről, de ezután se tekinti ezt a küz­delmet öncélúnak. Józanul kell azt is látnunk, hogy ami­kor a keresztyénekkel folyta­tott vitának „párbeszéd” for­mát kíván adni és azt a tö- relmesség jegyében akarja gyakorolni, akkor azt a marxista világnézet szélesebb körben történő érvényesítésé­nek érdekében teszi. Félreér­ti a helyzetet, aki azt képzelj hogy öncélú vallási és világ­nézeti viták ideje jött el. NEKÜNK IS TÜRELEMMEL KELL válaszolnunk a marxis* ták fokozottabban érvényesülő türelmességére. Ebben a tü­relemben erősít bennünket az a bizalom, hogy az együttélés és konkrét ügyekben az együtt- munkálkodás jó alkalmait megragadva Jézus Krisztust követhetjük, aki arra segít bennünket, hogy tisztábban, igázabban és maibb érvénnyel jusson kifejezésre közöttünk egyházának lényegé és rendel­tetése. Minél inkább maga Jé­zus Krisztus a reménységünk forrása, annál teljesebb, annál gyakorlatiasabb együttmun- kálkodásunk a nemvallásos marxistákkal és annál inkább tudjuk meglátni bennük ® partnert, a munkatársat, hi­szen ők sem a „világnézeti ellenfél” tudatát kívánják mindenek előtt felszítani ben­nünk. Végezetül még azt kell meg­említeni a Társadalmi Szemle Cikkéről, hogy az első sorban a római katolikus viszonyokat tartja szem előtt. Pozitívan értékeli a római katolicizmus­ban mutatkozó, az egyházi életet a korhoz és az embe­rekhez közelebb hozni szán­dékozó törekvéseket, amelyek­kel szemben — úgy látszik a római kúria akadékoskodó magatartása mind kevésbé tud majd ellenállni. Ha a cikk vizsgálódásait a protestáns egyházak területére is kiter­jesztette volna, valószínűleg behatóbban foglalkozhatott volna, pl. a Prágai Keresztyén Békekonferencia eredményei­vel és méltatta volna néhány protestáns személynek ma az egész világ előtt ismert, ki­magasló munkáját. Idézetek Albert Schweitzer művesből Tartsuk mugunkat ahhoz a szabályhoz, hogy az em­berekhez közvetlenek legyünk és a ki nem mondott kö­szönetét kimondottá tegyük. így több lesz a világon a napsugár és a jóra több lesz az erő. Sok ó'yan víz folyik a föld színe alatt, amely forrás­ként sohasem tör elő. Vigasztalódjunk ezen. Magunk azonban legyünk olyan vízzé, amely utat talál, hoc•• for­rássá legyen és a hála után vágyó emberek nála oltsák szomjúkat. Mindazok, akiknek megadatott, hogy szabad, személyes szolgálatot teljesíthessenek, úgy fogadják ezt c szeren­csét, hogy alázatosak legyenek általa. Általában: erős aka­ratukat alázatban kell edzeniök. Csak az az ember jelenthet valamit felebarátjának) akiben tisztelet él annak szellemi lénye iránt. A körülményeknél nagyobb legyen erőnk, hogy azok­ban a körülményekben emberek legyünk, akik megértik koruk szavát és alltalmassak koruk feladataira.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents