Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-12-05 / 49. szám

KP. BÉRM. BP. ít

XXX. évfolyam, 49. szám 1965. december 5.

Ara: 1,40 forint

ŰTBAN A TELJESSÉG FELÉ

A dvent vasárnapjain sok gyülekezetünkben örvendezve zeng az ének: „Kitárom előtted szívem, Ó, jöjj, légy vendégem- nekem, Üdv és élet forrása vagy, Erőt, békességet te adj’’. Ez az ének jól fejezi ki a keresztyén ember helyes ádventi magatartását. Ennek a magatartásnak alapvonása a „kitárulkozás” Krisztus felé. Aki hitünk szerint egyre közelebb jön hozzánk az egymást követő ádventek során. Az ádventi magatartásnak másik jellemző vonása — az idézett ének szerint is — a többre és nagyobbra való vágyakozás, annak igénylése, hogy az érkező Krisztus, aki „az üdvnek és az életnek forrása” adjon nekünk a meglevőnél több erőt, békességet, szeretetet, vagyis tegye gazdagabbá és teljesebbé azt az életet, amelyet Tőle nyertünk. A keresztyén gyülekezetek és benne az egyes keresztyén emberek az emberiség mai problémái és feladatai között, egyre jobban érzik és felismerik azt, hogy a keresztyénség nem töltheti be szolgálatát valamiféle szürke és szokványos szeretettel, némi kis erővel, könnyen felborítható békességgel és bizonyos határig terjedő türelemmel, hanem csak akkor tud a „föld' sava” és a „világ világossága” lenni, ha szeretete korlátlanná válik, békességre igyekvése világméretűvé lesz, ereje terheket tud hordozni és a türelme annyira nem hagyja el, mint ahogyan nem hagy el bennünket az árnyékunk. Advent mindig figyelmeztet bennünket arra, hogy vágyódjunk erre a teljességre.

TJogyan is juthatunk el ehhez a teljesebb és gazdagabb ke- resztyén élethez? Pál azt kéri az efezusiak számára Istentől, hogy „erősödjenek meg a Szentlélek által a belső emberben.” Tehát „erősödés” éspedig a „belső ember” erősödése útján juthatunk a teljesebb keresztyén élethez. A keresztyén élet nem valami puha, édes és lágy dolog, tele érzelgősséggel, advent idején különösen is kísértő romantikával, hanem erő és állandó erősödés. Annak a „belső ember”-nek az erősödése, amelyet Isten teremtett bennünk az evangélium által. Közelebbről ennek a „belső ember”-nek a megerősödése úgy történhetik igénk szerint, hogy „Krisztus lakozik a hit által sziveinkben”. A nagy reformátorok és a reformáció korának igehirde tői prédikációikban gyakran tértek vissza ahhoz, hogy milyen felfoghatatlanul nagy dolog ez: Krisztus lakozik az emberi szívben. Ahol az evangélium hitet ébreszt, e hit által a szív lakóhelyévé lesz annak a Krisztusnak, akit nagysága miatt be nem fogadhatnak az „egek egei”, aki nagyobb, mint a világmindenség óriási napjaival és csodálatos csillagrendszereivel, Aki életét adta halálra a mi bűneinkért és feltámadott a mi megiga- zulásunkra. Ez a Krisztus alázkodik bele az emberi szívbe és teszi azt lakóhelyévé. A szívben lakó Krisztus lesz erősítőjévé a belső embernek. Ezért lehetséges a teljesebb és gazdagabb keresztyén élet. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy Krisztus elfoglalja helyét az emberi szívben, ennek a szívnek Krisztus szeretetével kell szeretnie, az Ö felelősségével kell az emberek minden lelki, testi problémáját felkarolnia és az ö irgalmával kell az emberekhez lehajolnia. Mindez azt jelenti, hogy Krisztus a mi időnkben a keresztyén gyülekezetekben és azok tagjain keresztül van jelen ebben a világban.

Q oha nem szabad azonban a keresztyén embernek és a ke- resztyén gyülekezetnek elfelejtenie, hogy nem azért lakozik a szívében a Krisztus, hogy Őt ringassa, mint a bölcső a beléje helyezett kisgyermeket, hanem rajta keresztül akar belépni a széles nagy világba, sőt annak minden sarkába. Figyelemre méltó textusunkban ezzel összefüggésben ez a vers: „Hogy megérthessétek mind a szentekkel együtt, mi a szélessége, hosszúsága, magassága és mélysége Isten jóvoltának.” Itt nem arról van szó. mintha Isten szeretetének volna „mélysége, szélessége, hosszúsága és magassága. Sokkal inkább arról beszél az apostol, hogy milyen óriási területen akarja kifejteni Isten Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által az Ű szeretetét. Az a terület, amelyen Krisztus gyülekezetein — testének tagjain keresztül — szolgálni, segíteni és menteni akar, nem kisebb, mint maga a nagy világ, melynek „szélességét, hosszúságát, mélységét és magasságát” meg sem lehet mérni, így is mondhatjuk: Krisztus kozmikus méretekben, világtávlatokban akar az ő népén keresztül szolgálni. Ezért tartozik bele a keresztyén ember és a keresztyén gyülekezet szolgálatának körébe, nemcsak egyes emberek és családok békességének munkálása és nem is csak a gyülekezet rászorultjainak, öregeinek és betegeinek gondozása, hanem beletartozik az egész világ békéjének előmozdítása, a gazdaságilag elmaradott nélkülöző és éhező népek fejlődésének segítése, a gyarmati igát hordó több afrikai nép szabadságáért való erőfeszítés, fajuk és színük miatt megkülönböztetett népek mellé való odaállás és egyenjogúságukért való síkraszállás, hazájuk függetlenségéért harcoló vietnami néppel való szolidaritás és velük való együttmunkálkodás országuk szabadságáért, de beletartozik drága magyar népünk további fejlődésének segítése is. Az a keresztyén gyülekezet és keresztyén ember, aki ennél kevesebbet akar, vagy mindezt kizárólag az egyházon kívüli világ feladatának tekinti, megcsonkítja Krisztus szolgálatának területét, sőt magát Krisztust is kicsivé teszi. .4 keresztyén élet teljességéhez hozzátartozik, hogy ez az élet a maga áldozatvállalásával és szolgálatával érvényesüljön a világmindenség „szélességében, hosszúságában, magasságában és mélységében”.

D. KALBT ZOLTÁN püspök rádiós igehirdetésének néhány részlete Ef. 3, 14—19. alapján.

A prédikáló Luther — ma

ADVENT MÁSODIK, vasárnapján Luther 428 évvel ezelőtt. 1537. november 25-én Wittenbergben mondott igehirdetésére figyelünk. Máté evangéliuma 25. részének 31—16 versei alapján Isten közeledő ítéletét hirdette, mégpedig a németországi állapotokra közvetlen alkalmazással. Pápai oldalról az evangéliumot üldözték, protestáns oldalról az evangéliumot „kiéheztették” Luther szavaival szólva. E régi prédikáció nemcsak azért érdekes, mert tanújelét adja: milyen erős aktualitással, az adott helyzetre tekintettel prédikált a reformátor. De sok el- gondolkoztatót mond nekünk is, akik egészen más korban, más viszonyok között élünk.

Jézus az alapigében az irgalmasság hat cselekedetéről beszél: az éhezők, szomjúhozók megelégítéséről, vándorok befogadásáról, ruhában szűkölkö- dők felöltöztetéséről, betegek és foglyok meglátogatásáról. Az utolsó ítéletben ezeket kéri számon: akik megtették, Vele tették; akik elmulasztották Öt hanyagolták el.

MIÉRT ÍTÉL JÉZUS olyan szigorúan — kérdezi Luther — törökök és pogányok által is megtett cselekedetek alapján? Egy török is testvérének tartja a másikat: megosztja vele a kenyerét. Sőt, inkább gyakorolják ezeket a tetteket mint mi. Továbbá görögök és rómaiak alapítványokat létesítettek, hogy a szegényeken segítsenek. Miért emeli Jézus olyan magasra e cselekedeteket? Talán azt gondolja: az evangéliumnak a reformációban végbement újrafelfedezése óta a keresztyének rosszabbak lettek. Én valóban félek ettől — fűzi hozzá, s kifejti: a pápaságban nagy alapítványok szolgálták templomok és kolostorok építését. Most pedig nézzétek a mi embereinket. Melyik város olyan erős, hogy eltartaná a prédikátorokat és iskolamestereket? Ti vagytok azok — fordul a gyülekezetek tagjaihoz —, akik Krisztusnak nem adtok enni, azaz nem tápláljátok igehirdetőiteket és diákjaitokat és szegényeiteket. Keresztyén nemesek, parasztok, polgárok nem törődnek az evan./Haddeh bitire oine r()eves fpiíLtiéli&z

Aki a művészetek országát Gazdagítja, nemesen cselekszik,

S önkezével alkotott füzére Jutalomként halántékin díszük.

Aki a természetet szépíti S keze alatt egy virágcsa nő fel,

Hálásan mosolyog rá a természet,

S élend a természet szellemével.

De, ki ember-kebleket képez ki,

Az teremt mint isteneknek társa;

Lelke hat, míg létez művelődés S díja legszebb: embertársi hála.

Dr. Andrzej Wantulg püspök 60 éves

Dr. Andrzej Wantula a lengyelországi evangélikus egyház püspöke és a Lutheránus Világszövetség egyik alelnöke.

Hazai és franciaországi tanulmányokkal, több éves lelkészi szolgálattal és teológiai doktorátussal kezdődő, szép ívű életpályájában a fasizmus okozott fájdalmas törést. 1940-ben a Gestapo letartóztatta és több, szenvedésekkel teljes esztendőt töltött a dachaui és mauthauseni koncentrációs táborokban. Derűs keresztyén lelkületűre jellemző, hogy a kiállt próba nem törte meg hitét, sem szolgálatának lendületét. A világháború után Angliában gyülekezetét alapított a háború viharában odasodródott lengyel evangélikusokból. Otthoni egyházának azonban szüksége volt rá. Hazatérve, előbb régi gyülekezetének lelkésze lett, majd meghívást kapott a gyakorlati teológia professzori tisztére, melyet mind máig betölt. Irodalmi munkássága számottevő, főleg egyháztörténeti munkáltat tett közzé. A most hatvan éves püspök a római katolikus többségű Lengyelország protestantizmusának egyik kiemelkedő alakja. Megbékélésre és újrakezdésre hívó szavának hitelét csak növelik azok a szenvedések, amelyeket a második világháború idején átélt. Tagja a Keresztyén Békekonferencia Munkabizottságának.

Wantula püspököt 60. születésnapján egyházunk nevében táviratban köszöntötte dr. Vető Lajos püspök és kívánt életére és egyházára sok áldást Istentől.

IMÁDKOZZUNK

Kegyelmes Istenünk, ma arra tanítod népedet szerte e világon, hogy komolyan készüljön az ítélet nagy napjára, amikor magad elé állítasz mindeneket. Az idő múlása és életünk múlandósága is arra tanít, hogy megbecsüljük a napokat és az alkalmakat, amelyek nem térnek vissza többé és amelyek során Te felelősségteljes életben, a jó cselekvésében akarsz vezetni bennünket. A mai vasárnapon is, midőn tekintetünket az idők beteljesülésére, Egyszülött Fiad eljövetelére irányítod, azt akarod, hogy ugyanakkor egymást is lássuk meg és megértsük, hogy a helyes készülésnek az az egyetlen módja, ha szolgáló szeretettel forgolódunk embertársaink között. Karácsony közelében vagyunk s érezzük, hogy Megváltónk születését csak akkor ünnepelhetjük méltóképpen, ha közben egymásra találunk, megnyílik szívünk dolgos, fáradságos napjaink közben is egymás felé.

Áldd meg népedet, egyházadat, hogy ez a kettős reménység töltse meg szolgálatát tartalommal. Áldd meg a népeket és vezetőiket, hogy keressék és megtalálják az egyetértés és békesség útját a világ minden részén. Vezess mindnyájunkat a nekünk adott időben kegyelmed szerint, hogy ádventi várakozásunk beteljesülésekor mindenért Neked mondhassunk dicséretet. Ámen.

gélium szolgálatának fenntartásával, s ráhagyják a fejedelemre; szegényektől és kórházaktól is elvennék az utolsó falatot.

Két maradandó igazság jelentkezik Luthernek e korához kötőit gondolataiban: Az irgalmasság cselekedetei nem korlátozódnak a keresztyénekre, azt éppen úgy, sokszor jobban gyakorolják a nem hivő emberek. A „török” a 16. század Európájában a „hitetlenség” megtestesítőjének számított, a régi görögök, rómaiak pogányok voltak. E három megjelöléssel Luther elég erőteljesen fejezi ki a nem-keresztyén, humán etikum, emberi erkölcs lehetőségét és tényét. — A másik: a keresztyén ember áldozatkészségének kritikája. Sokszor éppen az a hivő ember feledkezik meg Krisztusnak a rászoruló embertársaiban, jelentős emberi ügyekben (Luther számára ilyen volt a „kórház” fenntartása) és az egyházi szükségletekben tanúsítandó áldozatkész szolgálatáról, aki tudja, hogy nem jótettei alapján, hanem egyedül Isten kegyelméből üdvözül. Iszonyatosan kemény mondat: „Krisztus itt megmutatja, hogy mi keresztyének a kegyelem elfogadása után sokkal rosszabbak vagyunk”. Éppen nekünk protestánsoknak lehet ez erős memento, óvó intés!

LUTHER SZAVA EGYRE FOKOZÖDÓAN prófétai komolyságává válik: Manapság — mondja — a polgárok és a parasztok tallérokat gyűjtenek, a nép gazdagszik, eszik és jó mustot vedel, és senki nem viseli gondját a szegény diáknak. Elfeledkeznek a szegény emberekről. Vagy az utolsó nap közeledik, vagy Németországnak romba kell döntetnie. Németország belefullad önteltségébe és gazdagságába. Nem szívesen vagyok próféta. De ha nem az utolsó nap jön, akkor a török jön, és úgy elbánik velünk, hogy azt mondják majd rólunk később: itt volt egykor Németország! Vagy másik zsarnok jön. Isten ítélete elér minket. Ök (a pápások) megölik a tanainkat-vallókat. Mi pedig elhanyagoljuk az irgalmasság . cselekedeteit. Aggódom, hogy próféciám beteljesül, mert az emberek nem hajlandók a bűnbánatra és az Isten igéjére figyelésre. Ezért Isten romba- dönti Németországot. Gondoljon mindenki arra, hogy ezt a mai evangéliumi igét megragadja. Krisztus jobbján állók áldott seregéhez jusson és az ítéletet boldogan várhassa! Ámen — fejezte be Luther igehirdetését.

A mohácsi vész utáni években vagyunk. Luther szavain keresztül beleélhetjük magunkat, hogy a török előretörés hazánk területére a távoli Németországban milyen félelmet okozott. Luther a keresztyének önzése, a szegényekkel, rászorulókkal, az evangélium ügyével nem törődése miatt Istennek történelmi ítéletét várja országára a török által, vagy az utolsó nap, a végső ítélet beköszöntőt. Nem tartja ezt a gondolatát többre „jóslatnál”, de Isten igéjét tartalmazó „jóslatnak”, tehát próféciának vallja. Ebben a formában nem teljesült be. De a fegyveres vallási viszályok, majd a 30 éves háború mérhetetlen pusztulást hozott német földre. Az örök ige szólalt meg fenti szavaiban is: a dúskálkodó önzés, az éhezőkkel, rászorulókkal, betegekkel nem törődő, gazdagodás Isten történelmi ítéletét vonja maga után, különösen is, ha „keresztyén ország” feledkezik meg a társadalmi felelősségről.

Lukács 1,13—17

DCáI údouit között

A mai vasárnap, advent második vasárnapjának a vezérgondolatát így lehetne összefoglalni: ítélet előtt, kegyelem alatt!

Valahányszor felcsendül az ádventi ének, meggyújtjuk az ádventi koszorú gyertyáit, figyelmünket a két ádventre kell fordítanunk. Arra, amely már mögöttünk van abban az üdvösségszerző tényben, hogy isten, a mi mennyei Atyánk elküldötte Egyszülöttjét a földre, hogy közülünk ne vesszen el senki. Nem vehetjük ajkunkra az ádventi örömről szóló éneket, ha nem hatják át és nem melegítik fel szívünket Urunknak, a Jézus Krisztusnak igéi és cselekedetei, aki szóval és cselekedeteivel nemcsak meghirdette Isten országának az el- közeledtét, hanem irgalmasságával és szeretetével ajándékul is adta és adja ezt a kegyelmet mindazoknak, akik hisznek őbenne és megtartják az ő parancsolatait.

Ezzel a mércével kell mindig „megmérnünk” hitünket. És vajon nem találtatunk-e könnyűnek? A mai vasárnap igéi, amelyek templomainkban elhangzanak, erre irányítják figyelmünket. Ezért lesz hangsúlyossá a mai vasárnap vezérgondolatának első része: ítélet alatt. Adventi csendességünkben, karácsonyra való felkészülésünk időszakában erről sohasem feledkezhetünk el. A két advent közti időszak, amit Isten kegyelemből ad a bűnös embernek a felkészülés időszaka. Hiszen tudjuk és valljuk, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Isten ítélőszéke előtt. És ott Urunk előtt számot is kell adnunk mindarról, amit itt a földön megtanultunk Jézus Krisztus igéjéből, amit megtartottunk parancsolataiból, amit átvettünk lelkületéből.

A második ádvent a találkozás ádventje lesz. Találkozás az Eljövendővei. Ennek a találkozásnak sem idejét, sem módját, sem helyét nem ismerjük. De vajon ismerjük-e a holnapunkat? Viszont ennek a találkozásnak a hírét olyan forrásból merítjük, amely Istennél fakadt és az élet vízévé lett Jézus Krisztusban. Ö maga beszélt arról, hogy: elmegyek és helyet készítek nektek. És így: visszajövök hozzátok.

Az első ádvent után a második előtt a keresztyén ember nemcsak ítélet alatt és előtt él, hanem kegyelem alatt is. Ez a mi erőnk. Hitünk „üzemanyaga”. Ez tart meg bennünket a hitben, reménységben. Ez a kegyelem adja ajkunkra az imádság szavát, szívünkbe a szeretet melegét, kezeinkbe a cselekvés erejét. Istennek hozzánk lehajló kegyelme őriz meg bennünket a kísértésekben, erősíti a gyengét, emeli fel az elbukottakat és vigasztalja a szenvedőket, gyászolókat, az élet keresztjeit hordozókat.

— r — n