Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-11-28 / 48. szám
I Békekonferenciái jegyzetek Mindenre hasznos Valami remek dolog lehet. Manapság úgyis a sokoldalú munkaeszközöké a jövő. Meg azoké az embereké, akik szakmájukon kívül is, az élet minden területén becsülettel megállják a helyüket. Igen kelendő portéka hát az, ami mindenre hasznos. S ugyan mi lehet az? A kegyesség! — mondja az Ige. (1 Tim 4, 8.) No persze, ez nem portéka, vagy munkaeszköz, de annál meglepőbb, hogy Pál apostol ilyen — számunkra csaknem reklámízű kifejezéssel mutatja be a kegyességet, amelyről nagyon könnyen gondolhatjuk azt, hogy éppen ellenkezőleg csakis „a vallás” szűk területén jelenthet valamit egyeseknek. Talán élő példák jutnak eszünkbe, amelyek inkább mintha azt a látszatot keltenék kegyességükkel, hogy az vajmi kevésre jó, ha olykorolykor nyújt is némi „lelki vigaszt”, általában nem sok vizet zavar, mert a templom küszöbén túl — mintha elvágták volna, egy-két kegyes szokástól és szófordulattól eltekintve egyszerűen nincs. Mint hatóerő megszűnik, akár bizonyos sugárzások, amelyek igen hamar gyengülnek s rövid „pályafutás” után nem tapasztalhatók többé. Hanem akkor az Ige bizonyosan valami egész mást ért kegyességen! Ha ti. azt mondja: „A kegyesség mindenre hasznos, meglévőn benne a jelenvaló és jövő életnek ígérete.” Először is: mit értsünk kegyességen? (Másutt „isten- félelem”-nek fordítja Bibliánk ugyanezt a kifejezést.) Röviden: hivő, vagyis Isten szeretetéhcz hív magatartás a kegyesség, mely nem merül ki „vallásunk gyakorlásában” — hiszen ezen az istentiszteleteken s más alkalmakon való puszta részvételt értik a legtöbben — hanem áthatja emberségünk minden területét, napról napra mind jobban krisztusszerűvé formálja gondolkozásunkat és cselekvésünket. Ennek a hathatós, igazi, „izmos” kegyességnek szánalmas karikatúrája csupán az a felületes vallásosság, amely olyan, mint a lyukas kerékpárgumi: akárhogy is felfújtatjuk a templom táján, hazáig ugyan véletlenül sem jutunk el rajta, mert már az első saroknál leenged. Ám hogy egy kissé gyakorlatibb oldalról nézzük a dolgot: próbáljuk csak néhány eseten szemléltetni, miként is lehet hasznos — a szó legmélyebb, de legpraktikusabb értelmében is — a kegyesség, vagyis Isten komolyan vétele. Érveim süket fülekre találnak, a másik csak a magáét fújja, meg sem akar érteni, s már ott tartok, hogy „kiborulok”, s olyasmit mondok, vagy teszek, ami pontosan megfelelne ugyan pillanatnyi „méltó haragomnak”, de a helyzetet csak elmérgesítené és megoldatlanságra biztosítaná be — ám akkor visszafog a Szentlélek fegyelme, az Igén nevelkedett lelkiismeret, értelem és akarat, s vissza tudom nyelni azt a szót, amely meggyújtaná a kanócot. És bizonyos idő múltán nem tudok eléggé hálát adni Istennek, hogy ereje (2 Tim 3, 5!) megőrzött egyrészt a bűntől, másrészt annak áldatlan követ- . kezményeitol. Hirtelen minden baj összefut: betegség, anyagi probléma, belső egyenetlenség. Így együtt komplett alapanyag a kétségbeeséshez, különösen, ha sokáig tart. És mégis öreá vethetjük minden gondunkat, s kapkodás és megkeseredés nélkül tudjuk vállalni a több- let-terhet — és az út végére megerősödünk! Valaki fitymáló megjegyzést tesz aránylag szerény körülményeinkre, s olykor talán különben is úgy tűnik, hogy a könyöklésnek van a legtöbb eredménye. Nehéz ezt elviselni néha s nem választani a sokkal könnyebbnek ígérkező utat. Később azonban tapasztalhatjuk, hogy a törtetés és gátlástalanság telhetetlenné teszi az embert, semmi nem elég neki, közben társtalanná is válik, mert csak cimborái lesznek, önzetlen barátai nem — és kiderül: mennyivel nehezebb az az átkos „köny- nyebb út”. A fiatal évek kísértései olykor elviselhetetlennek tűnőén megnehezedhetnek, s az indulattal folytatott küzdelem kilátástalannak és értelmetlennek látszik. És talán csak húsz év múlva tudjuk igazán fölmérni, micsoda óriási áldást jelent a megőrzött tisztaság: hatalmas érzelmi tartalékerőt házassági viszontagságok legyőzésére és gyors kikeverésére, a hűség végsőkig következetes komolyan vételére, gyermekeinknek meggyőző példával történő nevelésére, közvetve munkánk jobb végzésére, megalkuvás nélküli becsületességre, s az égvilágon mindenre, de mindenre! Még csak néhány rövid példát: mire jó az ilyen kegyesség. Arra, hogy embertársaimat valóban szeressem, önzetlen és szolgáló élettel, függetlenül fajuktól, nemzeti, vagy társadalmi hovatartozandóságuk- tól, meggyőződésüktől, s általában egyéni tetszésemtől, vagy nemtetszésemtől, hogy a megbékélés erőit képviseljem, a családtól a nagyvilágig, a közhangulattal együtt, vagy ha kell, annak ellenében, hogy általában feltétel nélkül engedelmeskedjem Istennek, még ha nem is látom mindig világosan a miért-et, de tudhatom, hogy rövidebb, vagy hosszabb távon ez hoz csak igazán áldást, nemes és időtálló hasznot! Hogy miért? Mert Istenből, az örökkévalóság erőiből táplálkozik. Ez pedig túlnyúlik ezen a földi életen, amelyet épp ezért nem megszegényí- teni akar, hanem igaz haszonnal gazdagítani! Mert „az eljövendő élet ígérete” is megvan ebben a hiteles kegyességben, aki pedig az örök tökéletességnek néz elébe, azon meg is kell, hogy lássék ennek a visszfénye, a tanítvány hasonlósága a Mesterrel! Ilyen az a kegyesség, amelyről a Szentírás beszél. Vigyázzunk, be ne érjük méltatlan névrokonával, a ma- gunkcsinálta, sápatag kegyességgel, annak puszta formáival és cégérével, mert az — valljuk be őszintén — úgyszólván semmire se jó. Annál komolyabban vegyük magát Jézus Krisztust. Mert akik ezt teszik, azokat, ha nem is mindig sima az útjuk, ezer áldás és haszon követi az élet minden területén, egészen az örökkévalóságig! Bodrog Miklós Egyházzenei áhítat Budapesten Az egyházi mukaév kezdetét a megélénkült gyülekezeti programok mutatják őszönként. Ennek jelei az egyre sűrűbben hívekhez érkező meghívók, templomi kiírások és szószéki hirdetések, melyek egyházzenei áhítatokra, zenés istentiszteletekre, templomi hangversenyekre hívogatnak. Október 17-én két alkalom közül is válogathattak budapesti híveink. A Budapest-Józsefvárosi gyülekezet ifjú muzsikusokból álló lelkes együttese adott elő négy Telemann kantátát. Ez az előadás a Telemann-kantá- ták tavasszal megkezdett sorozatos bemutatásának folytatása volt. Budapest-Kelenföldön pedig az énekkar Händel 89. zsoltárát, a zenekar pedig két Concerto-1 Gregor Werner- től adott elő. (Gregor Werner Bach korabeli muzsikus, kinek templomi hangzású orgonaszólóval díszített műveit első ízben most nyomták ki a Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratok alapján.) Október 24-én a Deák-téri gyülekezet hívogatott zenés áhítatra, egyben pedig a reformációi hét ünnepélyes megnyitására. Az áhítatot Bach virtuóz koráljátéka nyitotta meg, a „Már búcsút veszek tőled” korálunk dallamára. A gyülekezeti ének után a 17. században élt német mester, Nikolaus Bruhns Prelúdiumát hallották a hívek. A hallgatóságnak, kik e régi muzsikából inkább csak Bachot és Handelt ismerik, szokatlan volt e még régebbi korok stílusában megírt orgonakompozíció. Csupa kis színfolt, állandóan változó ritmus, a kifejezés tétovasá- gának érzését keltő ingadozó harmóniák, félig elmondott mondatokként hatottak a nagyobb lélegzetű és szélesebb ívelésű bachl muzsikához szokottaknak. Az orgona szín- gazdagságát bemutató, a magia korában zseniális kompozíció szokatlan mivolta miatt inkább csak az érdeklődést keltette fel. A Luthe- ránia énekkar ezután Heinrich Schütz 19. zsoltárát adta elő. Nehéz feladatot vállalt magára e művel az énekkar. Az 1672-ben meghalt nagy drezdai „Kreuzkantor”, az „evangélikus egyházzene megalapítója” a zsoltárszöveget szinte szórul-szóra zené- sitette meg. így minden igebeli mondat más-más előadást kíván hangerő, hangszín és tempó szempontjából. Az ilyen árnyalt előadásmódot még az is nehezítette, hogy a hatszólamú énekkart nem támasztotta alá egyetlen hangszer sem. Ez igényes feladatnak derekasan tett eleget az együttes. Nagy kár, hogy Schütz műveinek előadása korunkban ilyen nehéz feladatot jelent, mert karművei tulajdonképpen sokkal inkább beilleszthetők volnának istentiszteleti rendünkbe igei jellegüknél fogva, mint Bach kantátái. Bach Esz dur prelúdiuma és fúgája már ismert volt orgonahangversenyeket látogató hívek közt. A Szentháromság tanítását zenében nagyszerűen ábrázoló grandiózus mű újra lenyűgöző volt és hallgatásakor eltűnt az a két évszázad, mely a megírás és az interpretáció közt eltelt. Különösen a fuga sodró lendülete és feszes ritmusa ragadta meg a híveket. Jól kapcsolódott e kompozícióhoz az igehirdetés, a délutánra kijelölt ige, 2 Thess. 3,6—9. alapján. Az igében központi helyet foglaló szó görög eredetije: „a-taktosz” rendetlent, taktus nélkülit jelent. Az igehirdetésben Isten és Isten világának ritmusáról hallottunk, melyet a keresztyén embernek is át kell vennie. Így e rendben, e „taktusban” töltheti be Istentől kapott hivatását. A zenés áhítat fénypontja Händel 112. zsoltára volt. Ez a zsoltár zenekarral kísért többtételes énekkari mű át meg át van szőve a szopránszólista koloratúrájával. A szopránszólót László Margit énekművésznő, az opera színpadáról és a rádióból Jól ismert, sokszor ünnepelt szólistánk énekelte. A szólótételekben magas kultúrával és gyönyörű tónusával ragadott el mindnyájunkat. Sokunkban az volt az érzés, hogy a világhírnek örvendő hatalmas operaáriák ragyogása és mély átér- zése csendült fel előadása nyomán e keveset előadott zsoltár-tételekben. őszinte köszö- netünk a művésznőnek, hogy művészetének és tudásának legjavát adta Isten dicsőségére. A kórus is méltó kíséretet nyújtott í^z igényes szólókhoz. E stílusban már otthonosan mozgó ének- és zenekar, a händeli mű egészét nyújtotta az ötszázat is jóval meghaladó lelkes hallgatóság számára. A hallgatók közt foglalt helyet D. Káldy Zoltán püspök és Benczúr László püspöki titkár társaságában Lindquist dán egyházi szerkesztő is, aki egyházi együttesünk szép teljesítményéért őszinte elismerő szavakat mondott. Az áhítaton a Lutherániát Weltler Jenő karnagy vezényelte, az orgonaszámokat Trajtler Gábor orgonaművész játszotta. Az igehirdetés szolgálatát dr. Kékén András végezte. Ausztriai evangélikusok templomot segítenek építeni Szlovákiában Az osztrák evangélikus egy- j ház 80 000 schillinget gyűjtött ’ egy szlovákiai evangélikus templom felépítéséin. A háború utáni esztendőkben az osztrák evangélikus egyház igen sok segélyt kapott elsősorban a Lutheránus Világ- szövetségtől. Most ezt azzal akarják meghálálni az osztrák evangélikusok, hogy szlovák evangélikus testvéreik segítségére sietnek egy templomépítésnél. A teológia nemzetközi műhelyében A Keresztyén Béke Konferencia budapesti ülésszakán a teológiai bizottság is több alkalommal ülésezett. Ebben a bizottságban általában nincsenek látványosan szenvedélyes viták, amelyek az érzelmek tüzében fellángolnak. Az egyházak hitvallásai találkoznak egymással, ami természetesen egyben a bizottság tusakodásainak a lényegét is jelzi. Gazdag és sokrétű ez a találkozás minden alkalommal, hiszen a reformáció egyházai az ortodox egyházak és a történelmi béke-egyházak (mint a kvéke- reké) magukkal hoznak évszázados gyökerű tanításokat. Minden egyház a maga hitvallása értelmében gondolkodik és nyilatkozik, vagyis a tanácskozások bizonyos teológiai ellentétekben folynak. Viszont éppen ebben a szinte alázatos vajúdásban születnek meg azok a tételek, amelyekre ma a hangsúly esik és amelyek az egyházak életmegnyilvánulásai a világ felé a mai nagy kérdésekben. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Keresztyén Béke Konferencia teológiai bizottságában senki nem törekszik a dogmatikai egység megvalósítására, mert ez nem is lehetséges és testvérietlen lenne, éppen úgy, mint ahogyan senki nem tűzi ki célul a szervezeti egységet. Mindezek persze igen nagy jelentőségű értékek önmagukban, de mindegyik felett áll az a cél, amelyre a konferencia mindig irányt vesz, s ezt a „béke-teológiája" fogalmazással lehet összefoglalni. Ez teszi szükségessé a párbeszédet és az eddig lefolyt párbeszéd a Keresztyén Béke Konferencia egyházai, csoportjai között azt bizonyította, hogy ezen a területen mindig újabb és újabb kérdések merülnek fel, de mindig újabb és újabb felfedezések, igazságok is, amelyek azoknak az egyházaknak és keresztyéneknek is lelki gazdagodást jelentenek, amelyek és akik eddig nem vettek részt ebben a páratlan horderejű szolgálatban. Nem kívánjuk most olvasóink előtt elemezni a mélyreható felszólalásokat, azokat a finom különbözőségeket, amelyeket a teológia nyelvén megvitattak. Mindent össze lehet foglalni egyszerűen is. Ezt tette a mártírhalált halt Dietrich Bonhoeffer is, aki 1930-ban, /egy New York-i konferencián azt mondta, hogy mint lelki- pásztor úgy gondolja, éppen abban van az egyház egyik legnagyobb feladata, hogy erősítse a békemunkát minden országban és az egész világon. „Soha többé nem szabad megtörténnie annak, hogy keresztyén nép keresztyén nép ellen harcoljon, testvér testvér ellen, hiszen egy Atyánk vanr Ez a nagy modernkori próféta ugyan elégett a fasiszta máglyán, amikor népek népek ellen és testvérek testvérek ellen harcoltak, de kiáltásai most is visszhangoznak. Amit tehát 6 mondott és társai és mai utódai, azt szövegezi meg a teológiai bizottság a Szentírás alapján, kiaknázva annak teljes gazdagságát. A budapesti ülésen a bizottságnak harminc tagja volt. Közöttük Európából 7 német, 5 magyar, 3 a Szovjetunióból* 2—2 taggal volt képviselve Románia, Svájc, 1—1 taggal Franciaország, Csehszlovákia, Hollandia. Észak-Amerikából ketten voltak jelen, Ázsia és Afrika egyházait hatan képviselték. A nevesebbek között említsük meg Casalis francia lelkészt, Nikodim metropoli tát és Turs érseket a Szovjetunióból* A bizottság ülésein azonban mások is resztvettek, akik különben egyéb bizottságokban is jelen voltak. Ennek a bizottságnak volt osztályrésze abban a fájdalomban, hogy egyik esti ülésén esett össze dr. Bodonhelyi József református teológiai professzor, aki két héttel később meghalt. De alig temették el* már megérkezett Svájcból a hír, hogy a bizottság másik tagja, dr. Sigg, metodista püspök 63 éves korában váratlanul elhunyt. A szép és áldásos szolgálat két küzdő tagjának helye a nemzetközi béke konferenciákon megüresedett. A szolgálat, újabb és újabb feladatokkal terhesen, megy tovább jövendője felé azzal a céllal, hogy Isten nevében, a Szentírással a kézben törekedjék az emberiség megáldott élete elnyerésére. Várady Lajos Lapozgatás a történelemben Amit nekünk Mohács 1526- ban, azt jelentette 1795-ben Maciejovice a lengyeleknek. Kerek 170 éve, Varsótól délre, a maciejovicei csatatéren, a lengyelek legendás hírű hőse Kosciusko is megsebesült, fogságba került. Állítólag az ő szavai voltak ezek: „Finis Poloniae” — vége Lengyelországnak. — A maciejovicei drámával az összezúzott hazafias felkelés története a ieg- szégyenteljesebb korszakot nyitotta meg kontinensünk annáleseiben. Belelapozunk az avult eseményekbe, hogy egykét dolog napjainkban is világosan álljon előttünk. És jegyezzük meg jól a dátumot: mert 1795. október 10-én letörölték Lengyelországot a térképről. Lengyelország az első világháború végéig, 1918-ig, 123 éven keresztül nem volt. Hogy Lengyelország összeomlásában mennyire játszott közre a belső anarchia, a nemesség, főnemesség korrupciója, hogy milyen mélyen ásta alá a nemzet egységét a példátlan árulások egész sora, hogy a lengyel parasztok millióit milyen elmaradottságba szorította az arisztokrácia, az mind csupán egyik tényezője a nemzeti katasztrófának. Nem mellékes tényező — amint látni fogjuk —, de mégsem a döntő. Sokkal nagyobb jelentőségű Európa három szomszédos monarchiájának imperialista mohósága, amely megásta Lengyelország sírját. Mert nem szabad elfeledkeznünk arról, a végzet akkor jelentkezett Lengyelország fölött, amikor a francia forradalom eszméi már otthont találtak a Visztula partján, amikor a nemzet a fejlődés útjára lépett. Szentpétervár maga is így fogalmazta meg a kontinens megnyugtatására terjeszkedését: „A lengyel jakobinusok elleni keresztes hadjárat” a cél. A három „nagy udvar”: Oroszország, Poroszország, Ausztria jóbarátságának már 1772-ben a lengyelek adták meg az árát (első felosztás), de senki sem gondolt akkor még arra, hogy Szentpétervár és Berlin már a végső megoldáson fáradozik. Pedig az események drámai gyorsasággal pörögtek. A belső korrupció megtalálta a rejtett utakat II. Katalin orosz cámő udvarába, míg egyesek a porosz szövetségben reménykedtek és így másodszor esett a szerencsétlen ország a két nagyhatalom áldozatául. A poroszok nem voltak önzetlen szövetségesek. 1792-ben már Isten, ki lengyelt...' majdnem Varsóig ért a porosz határ! Ettől kezdve a csonka Lengyelország napjai meg voltak számlálva. Ez a néhány év az, amely a lengyel hazafiság dicsőséges szakasza, amely drámaian hasonlít a mi 48-as szabadságharcunkhoz (Kosciusko, aki Washington alatt szolgált az amerikai szabadságharcban, hazatért és összefogta a lengyel hazafiakat, mellette szolgált tollal és karddal Niemce- vicz, a fiatal költő, aki a ‘mi Petőfinkre emlékeztet), mely a túlerővel szemben elbukott. Az ország eltörlését tulajdonképpen a második felosztás parlamenti elismertetése váltotta ki. Nem részletezzük az eseményeket, hogy a parlament főleg a porosz igényeket nem volt hajlandó elismerni, s hogy a cári csapatok mint erőszakolták keresztül az elfogadást, s hogyan készítették elő a felkelést, melynek utolsó akkordja a véres Maciejovice-i csata volt És azt sem, hogy II. Frigyes Vilmos porosz király Varsóig nyomult előre. A letepert áldozat szabad préda lett azután. Van valami sötét és minősíthetetlen abban a lépésben, amelyet a szövetséges poroszok tettek. Mai napig sem lehet elfogadható magyarázatot erre adni. Az ország tehát megszűnt létezni. A „könnyű” zsákmányon három udvar osztozott. A cári Oroszország, az ország mintegy felét szállta meg, a másik felének kétharmadát Varsóval együtt Poroszország szerezte meg, a fennmaradó rész Ausztriának jutott. 123 évig, vagyis egy és egy negyed századig! A hosszú idő alatt sok minden történt Európában. A megszállt Lengyelországban is, ahol a szabadságért mérhetetlen áldozatot hoztak a lengyel hazafiak. De a megszállók véglegesnek tartották ezt az állapotot. Poroszország lassan nagyhatalommá nőtte ki magát. Sőt száz évvel Lengyelország első felosztása után (1871) császárság lett. A Hohenzol- lern-ek fejére olyan valaki tette a császári koronát, aki a nagy német álmok megvalósítójának elhivatottja volt: Bismarck, a kancellár, aki hosszú évtizedeken keresztül vasakarattal tervezett és valósított. Az ő nevével kapcsolódik össze Lengyelország németesítése. A múlt század második felét a porosz, illetve német megszállás miatt külön ki kell emelnünk. Bismarck koncepciója az volt, hogy egységes birodalom, egysége® nyelv, kultúra, faj legyen a határokon belül. Sok millió lengyelt érintett ez az elképzelés. És meg kell említenünk, német alapossággal és rendszerességgel vitték mindezt véghez. A községek is német nevet kaptak, az iskolákban is németül tanítottak, és rengeteg lengyelt költöztettek porosz területre, hogy helyüket németekkel töltsék fel. Ide kívánkozik egy epizód: — Bismarck látogatást tesz egy lengyel iskolában. Megelégedéssel veszi tudomásul, milyen jól tudnak már németül a gyerekek. Elénekelteti a német himnuszt és megdicséri a tanítót eredményes mun. kájáért. A ravasz kancellár ekkor felteszi a kérdést: „el tudnátok-e énekelni a lengyel himnuszt?” Felállnak a gyermekek, s míg szemükből a könny p>atakzik, éneklik: „Isten, ki lengyelt...” 1918 újra berajzolta a térképre Lengyelországot. A mai Lengyelország tehát még nincs ötven esztendős. A második világháborúnak újra elsőként esett áldozatul. S ma az európai biztonság kérdései között az Odera—Neisse határ szerepel. Alig akad tárgyalás, ahol szóba ne kerülne ez a kérdés. Viharos viták, érzelmek felkorbácsolása és uszítás van egyik oldalról e határkérdés körül. Húsz éve, hogy ezt a határt Potsdamban a szövetséges hatalmak meghúzták. Igaz, hogy 1772 előtt csupán egy ponton érte el a lengyel határ az Oderát, de mindenütt igen közel járt hozzá (kb. 50 km). Az is igaz, hogy az 1918-as határhoz viszonyítva nyugatabbra került a lengyel határ. De ezt a néhány soros történelmi visszapillantást azért írtam, mert még sohasem hallottam a német határkiigazítást kívánókat arról beszélni, hogy Lengyel- ország egyharmad részét 123 évig tartották megszállva, és az „mennyire fáj Németországnak”. Bizony nem árt a történelembe olykor belelapozni. Itédey Pál Anglikán püspök Smith ellen Salisbury anglikán püspöke, Cecil Alderson, egyik legutóbbi vasárnapi igehirdetésében szembefordult a Smith- kormánnyal és keményen elítélte a fehér kisebbség államcsínyét.
